I. Kimutatás a kivándorolni akarókról
XXXIII–5–b/1 doboz, 35. sz. iratcsomó
A magyar zsidóság a felszabaduláskor az üldöztetés következményeként szinte kivétel nélkül kivándorolni szándékozott. Azok, akik minden hozzátartozójuk elvesztése után nem találták helyüket, már az elmúlt évek folyamán kivándoroltak. A zsidóság lelki állapotára építve folyt az elmúlt évek alatt erős propaganda Palesztina érdekében. A demokrácia erősödése és a magyar zsidóság nagy részének beilleszkedése, valamint a lelki megnyugvás fokozatos következményeként a kivándorolni szándékozók számát alapos vizsgálat után a következő három csoportba oszthatjuk:
1. Szabad foglalkozást űzők (főleg kereskedők), akiknek számát 25 000-re becsüljük, a családokat egy és fél fővel számítva 37 500, ebből 25 000
2. Izrael területén élők körülbelül 50 000 Magyarországból származók itteni hozzátartozói körülbelül 15 000
3. Azok, akik magukat faji alapon zsidóknak tartják és az orthodox csoporthoz tartozó vallásosak körülbelül 10 000
Ez összesen körülbelül 50 000
Ez tehát az a szám, amellyel e kérdés rendezésénél reálisan számolni kell. Nem vitás, hogy az utóbbi időben beállott korlátozás nagymértékben növelte a nyugtalanságot és az esetleges rendezés sokakat szándékuk megváltoztatására bír majd.
Ez körülbelül 10 000
Maradna tehát 40 000
Az említett három csoport kormegoszlása becslés szerint.
1. Az önálló foglalkozást űző családfők körülbelül 45 éven felüliek.
2. Az Izraelben élők hozzátartozóinak kormegoszlása vegyes, de itt is az átlag 45-ön felül vehető.
3. Az e csoportba tartozók kormegoszlása ugyancsak vegyes.
Fentiek ismeretében a további propaganda és ilyennek lehetősége sürgősen megszüntetendő. Kívánatos továbbá a kérdés sürgős rendezése.
A már hosszabb ideje megindított átképzési kísérlet azt mutatja, hogy az idősebb korosztály csak kis mértékben állítható az építőmunkába, és az idősebbek értéke az építés szempontjából sem előnyös.
A magyar zsidóság elsőrangú érdeke, hogy a számára e nagy tehertételtől megszabadulhasson.
Izrael, minthogy lakosainak számát 2 000 000-ra kívánja emelni, mindenkit befogad. E téren tehát akadály nem áll fenn. A Joint mindazokat, akik szabályszerű útlevéllel rendelkeznek és rászorultak, az utazás költségeivel segíti.
A magyar zsidóság elsőrangú érdeke, hogy az egészségtelen kormegoszlás folytán nagy számban jelenlevő ellátásra szorultak támogatása hosszabb időre biztosítva legyen, és ezért ajánlatos a felelős zsidó szerveket ilyen biztosíték megszerzésére felhatalmazni, amelynél a most tárgyalás alá kerülő kérdés rendezése hathatós támogatást kapna.
A zsidóság hivatalos szervei vállalják a kivándorlással kapcsolatos feladatot és remélik, hogy az ezzel járó költségekre a fedezetet ugyancsak megszerezhetik, e költségekbe az útlevelek díját is beleszámítva. (…)
Fentiek kapcsán rendezendő, hogy az esetleg kivándorlók mit vihetnek magukkal. Helyes volna a kivihető ingókat két szoba bútorra maximálni, hozzáértve a szorosabban vett háztartási berendezést és a személyes használatra szolgáló ruhaneműt. Minden ezen felüli ingóság az Országos Zsidó Helyreállítási Alapnak lenne átadandó.
Az egész kérdés likvidálása a gyors lebonyolítást indokolná és bár ez technikailag nehezen oldható meg, mégis helyes lenne az első kontingens számát néhány ezerben (4-5000) megállapítani, mert ennek erős, megnyugtató hatása is lenne. A csoportos lebonyolítás az ellenőrzés szempontjából is az egyszerűbb forma. E mellett természetesen az egyéni elintézés is fenntartandó.
A teljes rendezésig a jelenlegi állapot feltétlenül fenntartandó, már csak a fentebb említett tárgyalások sikeres befejezésének érdekében is.
Tájékozásul szolgáljon, hogy a környező államokból hasonló körülmények között történik kivándorlás és például Bulgáriából, ahol az össz létszám körülbelül 45 000 volt, ez a szám 20 000. A szerzett értesülések szerint Cseh- és Lengyelországban ugyancsak nagy számban határozták meg az eltávozók számát. Romániában a közeli napokban engedélyeztek a befutott információ alapján néhány ezres kontingenst.
II. A MIOI (Magyar Izraeliták Országos Irodája) Elnökségi iratai
Bizalmas értekezlet
1945. június 29-én délelőtt 11 órakor
Stöckler Lajos elnök beszámolója
XXXIII–5–a/1 doboz, 4. sz. iratcsomó
Van szerencsém üdvözölni a megjelent urakat. Nagyon köszönöm, hogy hívó szavunkra megjelenni szíveskedtek mai bizalmas értekezletünkön, amelynek megtartását már korábban tervbe vettük, azonban kisebb napi ügyek annyira igénybe vették minden időnket, hogy eddig ez értekezletünk összehívására nem kerülhetett sor. Meg kell azonban jegyeznem, hogy azért is vártunk egy ideig az értekezlet összehívásával, mert előbb figyelni akartuk az eseményeket, tudni akartuk revízióra szorul-e korábbi elhatározásunk, nevezetesen az, hogy tartózkodni fogunk minden megnyilatkozástól és távol tartjuk magunkat az aktív politikától.
Időközben állandóan javaslatokkal fordultunk az illetékes szervekhez, és intézkedéseket kértünk aktuálissá vált kérdésekben. Ezek között elsősorban is a deportáltak felkutatása, hazaszállítása, itthoni gondozása és visszavezetése a normális életbe – képezte gondunkat. Emellett a jóvátétel kérdését is állandóan napirenden tartottuk mind anyagi, mind erkölcsi vonatkozásban.
Még februárban eljuttattunk az akkor még Debrecenben székelő kormányhoz memorandumot e kérdések megoldását szorgalmaztuk. Ugyanezt tettük, amikor a kormány a fővárosba érkezett. Elmondhatjuk, hogy kéréseinket, előterjesztéseinket mindig előzékenyen meghallgatták, érdemben azonban eddig nagyon kevés történt. A deportáltak érdekében támogatásért fordultunk az orosz, amerikai és angol misszióhoz. Ugyanígy a politikai pártok támogatását is igyekeztünk megszerezni. Sajnos eddig legkevesebb az állam részéről történt.
Ez ideig kizárólag a Joint által rendelkezésünkre bocsátott anyagi eszköz az egyetlen, amellyel rendelkezünk súlyos problémáink megoldásához. A Joint baráti segítsége bármilyen nagy jelentőségű is, megoldásra váró kérdések nagyságához viszonyítva nem elegendő.
A jóvátételre vonatkozó követeléseink eddigi egyetlen eredménye az elhagyott javak kormánybiztosságának felállítása volt. Ismeretes, hogy eddig e téren semmi eredmény nincsen. Hiába kértük mindeddig, hogy az elhagyott javakat megfelelő intézkedéssel az elrabolt zsidó javakkal együtt öszsze kell gyűjteni és vissza kell juttatni jogos tulajdonosuknak. Ha ilyen nem jelentkeznék, akkor az összegyűjtött javakat a zsidó közösség rendelkezésére kell bocsátani. Az igényjogosultak két csoportba oszthatók: az egyik csoportba a kivándorolni szándékozók, a másikba az itt maradni akarók tartoznak. Mindkettőt hozzá kell segíteni egzisztenciájának megteremtéséhez: akár ebben az országban, akár másutt.
Sajnálattal állapítjuk meg, hogy a szükséges intézkedések megtétele késik, s minden rendelkezés általában elkésve jelenik meg. Ismeretesek azok a viszonyok, amelyek a gyérszámú vidéki zsidóság körében mutatkoznak. A visszatérők különösen munkaszolgálatos férfiak, akik családjaikat nem találják otthon és kevés számú fiatal nő, elrablott, széjjelhordott ingóságaikat visszaszerezni nem tudják. Azok, akik birtokba vették vagy megőrizték a távollevők javait, már-már magukat jogos tulajdonosoknak érezték, s ezért semmit sem akarnak visszaadni. Fájdalmas csalódást jelentett számukra az, hogy mintegy 150-170 000 zsidó a vidékiek közül is megmaradt.
Ez a helyzet volt az alapoka az újra kezdődő gyűlölködésnek. A lappangó antiszemitizmus okát szeretnék úgy feltüntetni, mintha az azért jelentkeznék, mert a zsidók rendőrségnél helyezkedtek el. Nem akarják tudomásul venni, hogy a pártok akaratából zsidók azért kerültek a rendőrségre, mert nem volt más megbízható ember. A reakció most ügyes fondorlattal ezt akarja kihasználni antiszemita tendenciája ürügyéül.
Mindez azonban nem lehet ok arra, hogy jogos követeléseinktől elálljunk. Tudjuk, hogy az ellenérzés számára a gyűlölség oka az, hogy egyáltalában megvagyunk s nem az a kérdés lényege, hogy munkánkat hol végezzük. Még a különböző demokratikus pártok is úgy vélik, hogy az ország mai súlyos helyzetében nem kerülhet előtérbe a zsidókérdés, mert szerintük demokratikus államban nincs zsidó faji probléma. Szerintünk azonban ezzel a kérdést megkerülték s menekülni akarnak a megoldás kényszere elől. Természetesen a jobboldali pártok szívesen látják ezt, hogy a zsidó ügynek a demokratikus pártoknál sem akad gazdája.
A külső helyzet ismertetése után rátérek a zsidóságunk belső képének ismertetésére. A mi szörnyű tragédiánk egy korszaka lezárult. Úgy véljük, ez a történelmi periódus az emancipációval kezdődött s az akkori s az azóta egymást követő zsidó vezetőségek hibájából is hatalmasodott el. Azért jutottunk oda, ahol most vagyunk, mert azon az úton jártunk, amelyen eddig haladtunk.
Ugyanakkor fokozatosan meglazult a zsidóság hitélete is. Vallástalanság fokozatosan fejlődött ki s bekövetkezett az az általános vallástalanság, amelyben mi most élünk. Nem óhajtunk most az elmúlt évtizedek kitérőiről beszélni, mégis e vonatkozásban is fel kell vetnünk a múlt felelősségét.
A jövőre nézve pedig mindent el kell követnünk, hogy a hitéletet kimélyítsük, hogy a vallásosságot fokozzuk s e téren rabbikarunkat óriási missziójuk teljesítésében mindenképpen támogassuk.
A mai zsidó élet egész kérdéskomplexumát akartuk néhány szóval felvázolni. Ezek után a jövő feladataira kell irányítanunk figyelmünket. Egységet akartunk teremteni sorainkban, és egységes erővel kezdettük meg a jövő munkáját. Egységesen kell kialakítanunk programunkat s megkeresni azt az utat, amelyen járhatunk. Nem vitás, hogy új ösvényen kell haladni. A nagy lelki megrázkódtatás után, amelyen mindnyájan átmentünk, egyelőre tétován állunk, nem találjuk még helyünket s nem látjuk világosan a célokat. Nemcsak magunkról, hanem gyermekeinkről s talán elsősorban róluk van most már szó.
Ismeretes, hogy a külföldi, illetőleg a palesztinai zsidóság részt vett a fasizmus elleni háborúban, és a békekonferencián mint hadviselő fél fog megjelenni. Ott dől majd el, megszületik-e a zsidó állam. A békekonferenciák döntése meghozhatja a mi sorsunkban is az óhajtott változást. Fel kell készülnünk arra, tisztáznunk kell állásfoglalásunkat s a belőlük folyó terveinket és szándékainkat.
Amikor még közlöm azt, hogy a kormány a kongresszusi zsidóság ügyeinek vitelére öttagú ideiglenes intéző bizottságot küldött ki, amely mindezekkel a feladatokkal hivatalból foglalkozik, arra kérem az igen tisztelt megjelenteket, fejtsék ki álláspontjukat az előadottakkal kapcsolatban, tegyék lehetővé, hogy a fogalmak tisztázásával egységes, célravezető véleményt alakíthassunk ki. Javaslom, hogy alakítsunk egy politikai bizottságot, amely tanácskozó és tanácsadó szervünk legyen, hogy felelősség mellett tudjunk dönteni, határozni, mielőtt bármilyen sorsdöntő lépést megteszünk.
III. Tervezet a magyar zsidóság követendő politikáját illetően
XXXIII–5–b/1 doboz, 35. sz. iratcsomó
Mind az egyén, mind a közösség számára adódnak vizsgahelyzetek, azaz olyan súlyos helyzetek, amelyekben való helytállás mértéke ad az illető egyénnek vagy közösségnek megbecsültetést és – ami ennél sokkal több – önértékelést.
A magyar zsidóságnak már régen tartó vizsgahelyzete egy bizonyos szempontból most még nyugtalanítóbb lett: a felelősség szempontjából. Az utolsó évben ugyanis egyetlen zsidó „reálpolitika” volt a jövőt illetően: a csodavárás. Most azonban, hogy a csoda – az, hogy a borzalmakat túléltük – megtörtént, a külső és belső erőviszonyokkal való számolás, az adott helyzetben való pontos tájékozódás a zsidó jövő érdekében, szóval a lehangoló vagy felhangoló – ez egyénenként változhat – nehézségek tömegével találja magát szemben a magyar zsidóság. Ez már egy kiélezett vizsgahelyzete egy olyan közösségnek, amelynek ráadásul politikai ösztönét elnyomorította 2000 évnek az a kényszerű passzivitása, amelybe a népek gyilkos agressziója folytán saját életösztöne kergette.
A magyar zsidóság csodára nem várhat többé. Vállalnia kell a cselekvés felelősségét. A vezetőségének fel kell mérnie a külső erőtényezőket: a marxista pártokat és a kormányt – ez utóbbiba beleértem a magyar polgári erőket is – és a belső viszonyokat: a zsidóság heterogenitását mind vallási, mind népi, mind társadalmi osztály tekintetben. Csak így szolgálhatja az egyetemes zsidóságot. Olyan nehéz feladat hárul a zsidóság vezetőségére, amelynek megoldásához nem elég az emberi kitartás és bölcsesség, Isten különös segítsége kell hozzá.
Ha megpróbáljuk elképzelni az egyetemes zsidóság politikai magatartását, akkor talán nem lesz rossz módszer, ha megnézzük, hogy az egyes külső vagy belső erőtényezők milyen viszonyban állnak az egyetemes zsidósággal. Így majd kiviláglik, hogy ezek hol természetes szövetségeseink, meddig kell vagy lehet velük egy úton haladni esetleg politikai meggondolásból és végül miben nem lehetünk egy véleményen.
1. A magyar marxista pártok – pillanatnyilag együtt tárgyalhatjuk őket – a zsidó egyénnek meg akarnak adni mindent, mint teljesen egyenrangú magyar állampolgárnak, a zsidó közösségnek semmit, még a létezés jogát sem. Ideológiájuk szerint ugyanis az ember sorsát kizárólag osztályhelyzete determinálja. Ezért a zsidó polgár osztja az egyetemes polgárság sorság: a feloldódást, a zsidó szellemi és fizikai munkás pedig mindent megtalál a pártban.
2. A magyar kormány és polgárság mintha általános nehézkességét az álláspontok revíziója dolgában a zsidó kérdésben fokozott mértékben tanúsítaná. A zsidó egyén legyen egyszerre mindent megbocsátó angyal és az ősi közösségét eláruló ördög. Minden bűnt úgy kell elintézni, hogy mi megbocsátjuk, megmagyarosítjuk a nevünket, aztán ki is térünk. Így megoldódik szerintük a zsidó közösség problémája is.
3. A cionista párt a zsidó nemzeti gondolatért való áldozatos kiállásra akarja ránevelni a zsidó egyént.
Az egyetemes magyar zsidóság vezetői számára azonban egyformán fontos a zsidó egyén jólléte és az a teljes eszmekomplexum, amelynek a zsidó közösség a hordozója.
I.
Az egyetemes magyar zsidóság vezetőségét a magyar marxista pártok álláspontja nagy mértékben érdekli, mert (még ha pozitív is lenne a szovjet állásfoglalása a békekonferencián a cionizmust illetőleg), egészen bizonyos, hogy a szovjet vezetőségét a magyar kommunista párt fogja informálni arra nézve, hogy mi a speciális magyar–zsidó helyzet.
Ez az információ valószínűleg destruktívnek fogja beállítani a magyarországi cionista mozgalmat a szovjet tervei szempontjából. Hiszen Magyarországon még nagyon sokáig diszkreditálná, tehát nagymértékben gyöngítené a kommunista pártot, ha kitűnnék róla, hogy vezetői nagyrészt a zsidó néphez tartoznak. Valamivel kevésbé kompromittáló, hogy a zsidó felekezetben születtek – bár ennek kolportálása is a párt érdekei ellen van –, mert köztudomású, hogy később elszakadtak minden felekezettől. De egy néphez való tartozás sokkal inkább levethetetlen. A magyar kommunista párt diszkreditálása pedig – tudjuk – a szovjet érdeke ellen való.
Nem szólva arról, hogy a szovjet eddig a saját érdekkörében csak olyan népeket ismerhetett el, amelyeknek népi voltát a territoriális, vagy a nyelvi tényező kétségtelenné tette. Olyan néppel pedig aligha találkozott, amelynek jelentős része egyenesen tagadja a saját nép-voltát. (Most még azért is tagadja, mert borzalmas tapasztalatai vannak azzal a rendszerrel, amely nem felekezetnek, hanem valami másnak nevezte és ezért teljes kiirtására törekedett.)
Az egyetemes magyar zsidóság vezetősége mindezek tudatában megállapíthatja, hogy a zsidó egyén felszabadításában, anyagi jólléte biztosításában teljesen egy a törekvése a magyar marxista pártokkal – mert hogy ezt sokan „polgári” keretben képzelik el, ez nem egyetemes zsidó szempont, ez osztályszempont, márpedig a zsidóság semmi esetre sem osztály –, de a zsidó közösség létének kérdésében más úton jár. Egyrészt mert minden oka megvan arra, hogy a világtörténet egyik legsúlyosabb tényéből, a zsidó nép létéből induljon ki, másrészt, mert azoknak a gondolatoknak és eszméknek legfőbb őre – magyarországi vonatkozásban –, amelyeknek ez a zsidó közösség a hordozója. Ezek az eszmék és gondolatok egy bizonyos zsidó életformát – ha a szó egész lazának látszó értelmében is – alakítottak ki. Ehhez az életformához szeretnénk ragaszkodni.
II.
A magyar kormány és polgárság addig már eljutott, hogy a magyar, zsidó megbékülés szükségességét tisztán magyar szempontból fontosnak mondja, de a rájuk háruló teendők dolgában ezt illetően alig vannak elképzeléseik. Sokáig kellene várnunk, míg maguktól leküzdenék belső ellenállásukat velünk szemben, és egy kicsit megértenének bennünket. Mintha éreznék, hogy jogosult volna valami egyetemes számonkérés velük szemben és ez ellen jó módszer ijesztgetni bennünket az új antiszemitizmussal, sőt azt aktívan és passzívan elő is idézgetni.
Számunkra is életkérdés, hogy az az ezerszer is megindokolt feszültség, amely a magyar, zsidó kapcsolatot ma megmérgezi, egyelőre enyhüljön és később szűnjön meg. Nem lehet másképpen elképzelni az itt maradó zsidóság életét. Ezért nemcsak a ma sérelmei orvoslása céljából, hanem a jövőben való itt élés lehetősége érdekében is oda kell hatnunk, hogy a teljes jogegyenlőség elve alapján nézze a magyar kormány mind a zsidó egyént, mind a zsidó közösséget.
A zsidó egyén védelmében:
1. szüntelenül propagáltatni kell a kormánnyal, hogy a magyar belpolitikában az egyéni felelősség elve uralkodik, tehát a társadalmi béke megbontója az, aki bármely egyén tevékenysége kapcsán bármilyen közösséget ellenszenves színben próbál feltüntetni. Ez ellen sürgősen törvényt is kell hozni.
2. Teljes anyagi kárpótlást nem követelhetünk, de elvileg le kell szögeznie a kormánynak, hogy a zsidó embereket összehasonlíthatatlanul súlyosabb anyagi katasztrófa érte, mint az ország többi lakosait. Ezért – gyakorlatilag – az elhagyott zsidó javak szálljanak a zsidó közösségre, hogy azokból enyhíthessük a legsúlyosabb egyéni, anyagi sebeket.
3. Semmi néven nevezendő címen sem lehet elvenni a jogát a zsidó egyénnek attól – a cionista testvéreinkre gondolok –, hogy a törvény keretei között maradva nyilvánosan elmondhassa a véleményét.
4. A deportáltak hazasegítése, fogadása és kenyérhez juttatása a magyar kormány részéről olyan gesztus lenne, amely kissé elhitetné a zsidó lélekkel, hogy itt most más világ van. Ezek elmulasztása nagyon megnehezít minden becsületes megbékülési szándékot.
A zsidó közösség dolgában talán meg lehetne értetni a kormánnyal, hogy amint nem közömbös számomra, ha a szomszédom háza ég, még kevésbé, ha a társbérlőm szekrénye gyulladt ki, ugyanolyan mértékben nem közömbös a magyar nép számára a zsidó közösség szétzüllése. Annak bomlási termékei vannak, egészségtelenné válik tőlük az egész légkör. A jól felfogott magyar érdek: megadni minden támogatást a zsidó közösség vezetőségének abban a törekvésében, hogy rendet teremtsen a maga körében.
III.
A cionizmus jelentheti általában az ősi zsidó népi gondolatot, és annak művelését. A másik értelme – mint az elsőnek politikai kiteljesedése – kísérlet a zsidó kérdés megoldására. Hiba, hogy a szónak ezt a két értelmét összekeverték. Mert így azzal, hogy a „cionista” név megszületett, meg lehetett alkotni ezt a szörnyű szót: „anticionista”, sőt a még meghökkentőbb szókapcsolatot: „anticionista-zsidóság”. Ez – ha a cionizmus szó első értelmét vesszük – azt jelenti, zsidóságellenes zsidóság.
Így történt meg, hogy ezt a galutban egyformán vallási és népi közösséget, vallási szempontból destruálta – legalábbis Magyarországon – az orthodoxia és neológia kettészakadása, népi szempontból pedig a „cionista” és „anticionista” szavak megszületése. Nem szervezkedtek külön vallássá pl. a vallási formákat nem nagyon tartó katholikusok, sem külön néppé pl. a kevésbé hazafias franciák, hanem rábízták az illető vallási vagy népi közösség belső erőinek játékára, hogy milyen áramlatoké legyen a túlsúly.
Az egyetemes magyar zsidóság vezetősége számára a „cionizmus” szó első értelme és annak minden konzekvenciája kulturális téren természetesen programot jelent. Természetes, hogy a zsidóság nép is. A zsidó nép vallása alkotta meg azt az élet- és világszemléletet, amely egy kicsit mindannyiuké. Illetőleg mindenki annyira jó zsidó, amennyire a magáénak vallja ezt az élet- és világszemléletet. Nehéz lenne ezt definiálni, de talán nem is szükséges.
A cionizmussal mint politikai törekvéssel szemben két szempont szabhatja meg az egyetemes magyar zsidóság vezetőségének álláspontját: a világ zsidósága, amelynek mi eleven része vagyunk, és a magyar belpolitikai helyzet, amelyben élünk. Amilyen mértékben nő – a világ cionista többségű zsidóságának befolyása és csökken a szovjet ez irányú ellenállása, vagyis amilyen mértékben válhatik valósággá egy tömeges bevándorlás Erecbe, olyan mértékben kap reális értelmet a galuti cionista propaganda. Bizonyos, hogy nem lehet egyik óráról a másikra lelkileg előkészíteni az Ereci bevándorlást. Ehhez idő kell. De az is igaz, hogy lelkileg intenzíven előkészíteni, aztán – mindegy, hogy miért – nem nyújtani, talán még nagyobb baj. Hiszen azt nem lehet tagadni, hogy az előkészítés intenzivitásának arányában szakadnak el innen az emberek lelkileg. Ezek az emberek a Messiást terminusra várják majd. Ez – Isten ments – több mint csalódással, teljes összeomlással járhat. Van rá szomorú történelmi példa.
Ezért az egyetemes magyar zsidóság vezetősége testvéri szeretettel támogatja a cionista párt erőfeszítéseit az alijja lehetőség megteremtését és – ha ez már megvan – ennek előkészítését illetően. Számol az itt maradni akarók vagy kényszerülők helyzetével. Nem minősíti őket sommásan rossz zsidóknak. Az egyetemesség érdeke védelmében a cionista propagandát egyelőre olyan helyekre utalja, ahol csak zsidók vannak, olyan lapokba, amelyeket a zsidóknak írnak, és kerülendőnek tartja a közfeltűnés mindenféle formáját. Azokat a cionista párttagokat, akik bármilyen minőségben az egyetemes zsidóság szolgálatát vállalták, felkéri, hogy munkásságuk a buzgó párttagság és az egyetemes magyar zsidóság iránt való szeretet eredője legyen.
Hogy az ellentétes irányú erők hatására ne bénuljon meg az egyetemes magyar zsidóság vezetősége, jó volna, ha egy-egy egyetemesen zsidó gondolkodású és egyébként is megfelelő ember által állandó, hivatalos vagy félhivatalos, tevékeny kapcsolatot tartana fenn az eddig vázolt három erőtényezővel: a marxista pártokkal, a kormánnyal és a cionistákkal. Ezek napirenden tartanák a teendőket – ki-ki a maga vonalán –, így a tervekből eredmények lehetnének.
Mindenkivel meg kell értetni, hogy a zsidóság nem párt, nem osztály. A galutban mindinkább tisztán kultúrává szublimálódik népi egyénisége. Közösségi létünk oka a zsidó kultúra esetleg öntudatlan szeretete, célja annak művelése. Semmi ok sincs arra, hogy nagyon népszerűtlenek legyünk és nem célunk, hogy nagy népszerűségre törekedjünk. Nem akarunk dinamikusan megnyilatkozni semmilyen tekintetben. Ősi kultúránkon nevelkedni annyit is jelent: lelkileg gazdagodni, tehát értékesebb tagjának lenni pártnak, osztálynak, nemzetnek, emberiségnek.
Budapesten, 1945. július hó 5-én.
IV. Feljegyzés a szombattartók foglalkoztatásának lehetőségéről
XXXIII–5–b/2. doboz, 29. sz. iratcsomó
A hitéleti szervek előtt ismeretes, hogy a zsidók vallásos, szombattartó rétege – az ún. szabadpályák és magánszektor fokozatos megszűnése következtében – szinte áthidalhatatlan problémával küzd.
Akár nemzeti vállalatoknál, akár ipari szövetkezeteknél kívánnák existenciájukat biztosítani, ez csak a szombattartás feladása esetén volna lehetséges; így a valláshoz ragaszkodók számára – korukra való tekintet nélkül – a háziipar kínálkozik az egyedüli lehetőségnek.
A háziiparban való elhelyezkedésük esetén a szombattartás természetesen semmiféle adminisztrációs vagy egyéb akadályokba nem ütközik.
A szombattartó háziiparosok intézményes foglalkoztatása nemcsak az egyénnek, hanem a népgazdaságnak is érdeke, mert különben számos munkaerő elvész és előbb-utóbb segélyezésre szorul, vagy pedig nem tervszerű tevékenységet folytat.
A gazdasági életnek vannak olyan szükségletei, amelyek a nagy- és kisipar kereteibe nem illeszthetők be, egyrészt mert a szükséges áru mennyisége nem üti meg a tervszerű és magasabb rezsivel dolgozó gyártás előfeltételeit, másrészt egyes esetekben a cikknek idényszerűsége és minősége a gyárszerű termelés mértékét nem éri el. Ilyen cikkek előállítása, valamint képesítéshez nem kötött javítás, a háziipar feladata.
A háziiparban előállított szükségleti cikkek közül nem a különböző vidékek tájművészeti termékei, amelyeket a megfelelő vidékek dolgozói szabadidejükben állítanak elő, hanem a napi apróbb szükségleteket kielégítő, de a gyártási vonalba nem illő iparcikkek értendők. Éspedig:
textil-szövetfestés,
háziszőttes,
rongyszőnyeg,
hímzés,
játékáru,
művirág,
sikárkefe és cirokseprő,
sásfélék feldolgozása,
gyékények készítése,
kosárfonás,
csipkeharisnya (körkötőgéppel),
papírzacskó készítése stb.
vagy más vonalon például intézmények fehérneműjének javítása.
Ezen és hasonló cikkek háziipari előállítása egész évi állandó foglalkoztatást igényel és sok esetben többirányú szakismeretet kíván.
A kérdéssel foglalkozva elsősorban az előfeltételek megteremtése szükséges:
1. A termelendő cikkek egy évi fogyasztási mennyiségének megállapítása.
2. A szükséges nyersanyag biztosítása.
3. Pénzügyi terv felállítása és a fedezetről való gondoskodás.
4. A háziipari munkaerők megszervezése és korszerű felszereléssel ellátása.
5. A megszervezett háziiparosok politikai és szakmai öntudatra nevelése.
6. A háziipari munkaerők szakmai továbbképzése és lehetőleg minél több háziiparosnak legalább 2-3 cikk alapos szakismereti kiképzése.
7. Az árutermelés megszervezése és ütemezése.
8. A termelt áru szétosztása a szocialista kereskedelem útján.
A fenti tevékenységek megszervezésére és lebonyolítására a legalkalmasabbnak látszik
HÁZIIPARI BÉRMUNKA SZÖVETKEZETEK
mint keretek megalakítása.
A szövetkezetek tagjai olyan háziiparosok lennének, akik többirányú szakismeretet elsajátítván, egész éven át teljes munkaidejükkel a szövetkezet és rajta keresztül a közfogyasztás rendelkezésére tudnak állani.
Ilyen összetételű tagság esetén a HÁZIIPARI BÉRMUNKA SZÖVETKEZETEK hirtelen előálló szükségleteknek és cikkváltozásoknak is eleget tudunk tenni, amennyiben a tagság többirányú kiképzése következtében az új munkára azonnal beállítható.
A szövetkezetek részletes munkaprogramjának megállapítása az illetékes szervek útmutatásai és kívánságai alapján történne.
Budapest, 1950. november 20.
V. Javaslat a vallásos szombattartó izraelita ifjak, férfiak és nők munkába állítására
XXXIII–5–b/2. doboz, 29. sz. iratcsomó
Népi demokráciánk alkotmánya biztosítja minden magyar állampolgárnak a vallás szabadságát, ugyancsak biztosítja sőt erkölcsi kötelességévé teszi minden munkaképes polgárának a munkához való jogát. Hogy ezen munkaerőt hasznos munkájukkal a szocializmust építő népi demokráciánk építő munkájába belevihessük, a következőket javasolom.
Miután a magyarországi zsidóság, élükön a Magyar Izraeliták Országos Irodájával már négy évvel ezelőtt meglátta annak szükségességét, hogy a dolgozni akaró zsidóságot szövetkezetekbe tömörítse, ezért erre a célra a fővárosban 62 különböző szakmában kisipari termelő szövetkezetet hívott életre az ugyanezt a célt szolgáló önállósítási hitelszövetkezet útján. Ezeknek a szövetkezeteknek volna a hivatása mindazon munkaképes vallásos zsidó ifjak, férfiak és nők befogadása és munkába való állítása, amelyek vallásosságuknál fogva állami üzemekben N. V.-nél nem tudnak elhelyezkedni. Ezért kívánatos volna az, hogy ezekbe a szövetkezetekbe a Magyar Izraeliták Országos Irodája, illetve annak elnöke és a hivatalos szerv által jóváhagyott erre a célra megbízott egyén a fenti szövetkezetekbe felkutassa az elhelyezhetőségi lehetőségeket, és ezekbe megbízható munkaképes egyének felvételét ajánlhassa olyanformán, hogy mindazok, akik eddigi szombattartó mivoltukat az illetékes vallási szerv megbízható igazolásával igazolják, mint szombattartó tag vétessenek fel.
A tagok közötti egyenlőtlenség elkerülése miatt kívánatos volna kellő létszámú szombattartó tag felvétele esetén: ezek a munkahetet úgy töltsék ki, hogy vasárnap kezdenek és pénteken végeznek.
Azok a szombattartók, amelyek már dolgoznak mint szövetkezeti tagok, de bármilyen oknál fogva a szombattartás lehetősége nem volt megadható, fentiek alapján tétessék lehetővé. Ennek hiánya esetén adassék meg nekik az a lehetőség, hogy közös megegyezés után másik szövetkezetbe mehessenek át.
Miután iparos tanoncot csakis állami üzem vehet fel, így a vallásos ifjúság iparos tanoncnak a szombat miatt nem mehet, ezért kívánatos volna, hogy fenti szövetkezet némelyikébe tanonc elhelyezkedési lehetőség is adassék. Ennek lehetetlensége esetén mint átképzősök vétessenek fel, és kellő képzettség után mint szakiparosok, fiatal koruk dacára – szövetkezeti tagként felvehetők legyenek.
Mivel a vallásos zsidók állami üzemekben N. V.-nél vallásosságuknál fogva elhelyezkedni nem tudnak, tétessék lehetővé a szövetkezeti tagként való felvételük korhatárhoz való kötöttség nélkül.
Végül adassék meg az a lehetőség, hogy azok a szombattartó zsidók, melyek bármilyen oknál fogva kénytelenek voltak N. V.-nél elhelyezkedni (mint segédmunkás, mert máshol nem tudtak elhelyezkedni), azokat is fel lehessen venni szövetkezeti tagnak.
A szombattartó zsidó szövetkezeti tagok részére szünnap csakis azokon az ünnepnapokon adassék meg, melyek vallásilag szombattartó ünnepnek vannak nyilvánítva. Ilyenek például Rós hassóno 2 nap, Jaum kipus 1 nap, Szukausz 2 nap, Szmini aceresz 1 nap, Szimchasz tauro 1 nap, Peszach I–II., VII–VIII. napja, Sovuausz 2 nap.
Minden olyan ünnep, mely nem szombattartónak van nyilvánítva, munkanapként kezelendő és ezeken a napokon a szombattartók dolgozni kötelesek. Ilyenek például Chanuka, Purim stb.
Véleményem szerint ez az egyetlen megoldási lehetőség arra, hogy a magyarországi vallásos zsidóság előtt is megnyílhasséka munkához való lehetőség úgy a fővárosban mint a vidéken, és ezzel bebizonyíthassák a vallásos zsidók is, hogy szeretett hazánkban a szocializmus és a béke építésére ők is kiválóan alkalmasak.
Budapest, 1951. XI. 9.
Szabadság
A vallásos munkavállaló zsidók nevében
Sáfrán Jakab
Király u. 13.
VI. Jelentés a kunmadarasi pogromról
1946. május 20–21.
XXXIII–5–b/4. doboz, 38. sz. iratcsomó
Kunmadaras nagyközség lakosainak száma mintegy 12 000. Ebből a deportálás előtt 800 fő volt zsidó. Jelenleg a visszatért deportáltak száma 102. A deportáltak egy része a Bécs környéki táborokba került, így előfordult az, hogy családoknak sikerült együtt maradni és együtt visszatérni. Erre magyarázható, hogy a visszatértek között idősebbek és gyermekek is vannak.
A visszatértek természetesen kifosztott lakásokat, üzleteket stb. találtak visszatértükkor. Régi foglalkozásukat iparkodtak folytatni. (Főleg kereskedők, baromfikereskedés, tojás, terményüzlet.)
A Kunmadarason lakó zsidók mind régi odavalósiak.
Kunmadarast 1944. november 7-én szabadították fel az oroszok, így csupán mintegy 3 hétig volt nyilas uralom alatt.
A lakosság az elmúlt években aránylagos társadalmi és felekezeti békében élt. Ellentétek, kilengések nemigen fordultak elő. A község lakói általában jómódú nagygazdák voltak és jelenleg is azok.
A megtörtént események háttereként a következőket állapítottuk meg:
Nagy János kunmadarasi tanító a község volt leventeparancsnoka erősen németbarát beállítottságú és antiszemita volt. Már 1941-ben az ő feljelentésére internáltak egy Rosenberg nevű helybeli kereskedőt, aki az internálásból a mai napig sem tért vissza. 1944 őszén ő parancsolta a helyi levente ifjúságot Nyugatra. Cselekedeteiért a karcagi népbíróság 1945-ben 4 1/2 évi kényszermunkára ítélte. Az ítélet elhangzása után szabadlábra helyezték, indokolás: „szökésétől nem kell tartani”. Nagy János és felesége természetesen mindent elkövetett, hogy a fellebbviteli tárgyalásig a község hangulatát magának megnyerje és megfelelő bizonyítékokat produkálhasson „demokratikus” magatartása és beállítottsága mellett.
Érdekes módon ezt úgy tartotta helyesnek, hogy a község lakosait a demokrácia ellen kezdte szervezni, nevezetesen a község lakosainak passzív magatartását igyekezett áthangolni a népbíróság és annak működése ellen. Természetesen ehhez a legmegfelelőbb eszköz az antiszemitizmus.
Bekapcsolta Takács Gergelyt (a Kisgazdapárt helyi titkára) a Kisgazdapárt helyi megbízottját, dr. Lázár orvost, a Parasztpárt helyi főtitkárát és ezeken keresztül, illetve ezekkel együtt a Kalot tagjait, a volt leventéket, a hazatért hadifoglyokat és nem utolsósorban az internálótáborokból kiengedett „kisnyilasokat”. Ezeknek nagy többsége a Kisgazdapártba és a Parasztpártba lépett be. Kiterjesztette munkáját a MADISZ és az MNDSZ tagjaira is. Kétségkívül megállapítható, hogy a megtörtént eseményekben aktívan részt vett pártkülönbség nélkül a község, ily módon beszervezett rétegek. Főleg természetesen az erkölcsileg gyenge ún. alja nép.
A helyi rendőrség a szervezkedés megelőzésére vagy megakadályozására semmit sem tett. Az események során meg sem kísérelte, hogy azokat megelőzze, vagy legalább részben megakadályozza. Fegyverük használatát meg sem kísérelték. (Az elterjedt hírekkel szemben bizonyos mennyiségű lőszerrel igenis el voltak látva.) De fellépésük sem volt alkalmas arra, hogy az erkölcs tekintélyével gátat vessen az események elé, mivel fellépése egyáltalán nem is volt.
Nagy János bűnügyi fellebbviteli tárgyalásának határnapja 1946. május 20-a. A karcagi népügyészség a vádlottat a tárgyalásra elő akarta állítatni, azonban Tóth János kunmadarasi református lelkész (azelőtt a MÉP ottani vezetője) vezetésével a „testvérek”, mintegy 800-an, az előállítást megakadályozták. A rendőrség a tömeg fellépésének engedett, és az előállítási parancsot nem foganatosította. Ezután a tömeg mintegy 70 parasztszekéren diadalmenetben kísérte Nagy Jánost a népbíróság fellebbviteli tárgyalására. Karcag határában az orosz katonaság a tömeget megállította. Dr. Lázár orvos igyekezett a rendőrséget rábírni arra, hogy a felvonulókat, „testvéreket” a városba engedjék be, hogy a tárgyaláson részt vehessenek. Kijelentette a rendőrségnek: „garantálom, ha minket a tárgyalásra beengednek, semmiféle rendzavarás nem lesz”. A rendőrség ennek ellenére sem egyezett bele a tömeg további felvonulásába, azonban azt már meg sem kísérelte megakadályozni, hogy a tömeg Nagy Jánossal együtt térjen vissza Kunmadarasra. Tehát ezúttal másodszor nem hajtotta végre a kapott elővezetési parancsot, sőt annak végrehajtását meg sem kísérelte.
A „testvérek” Kunmadarasra való visszaérkezésük után Nagy János, Tóth János lelkész, dr. Lázár, Tóth Gyula, Csatári Imre, Kabai Eszter, Kerepesi Sára és Virág Eszter vezetésével tanácskozást tartottak az ipartestület székházában.
A tanácskozás eredményéről a bekövetkezett eseményekből következtethető. Ezek a következők:
1946. május 20-án éjféltájban nagy tömeg megy Wurczel Ferenc a Szociáldemokrata Párt helyi titkára lakására és kifejezetten barátságos ígérgetésekkel felkérik arra, hogy azonnal menjen velük az ipartestületi székházba aláírni a Kisgazdapárt és a Parasztpárt helyi vezetői által már aláírt nyilatkozatot, amely Nagy János demokratikus érzelmeit van hivatva igazolni, illetőleg a kérvényt, amely a nevezett ellen folyó népbírósági eljárás megszüntetését kéri.
Wurczel bár kijelenti, hogy a kért aláírások megadását lelkiismeretével nem tartja összeegyeztethetőnek, megfélemlített családja unszolására mégis felöltözik és indul a tömeggel. Pár száz métert mennek, amikor a tömeg Wurczelra rohan, az egész nap kézben tartott husángokkal véresre veri és eszméletlenül hagyja az utcán. Csak órák múlva tér magához és vánszorog haza, ahol a család ápolás alá veszi, azt azonban elmulasztja, hogy a rendőrségen a történteket azonnal jelentse.
1946. május 21-én reggel 9 óráig a falu külsőleg nyugodt, semmiféle atrocitás nem történik.
A pogrom 9 óra tájban a piac megkezdése után a piacon kezdődött avval, hogy Kerepesi Sára, Kubai Eszter és Somogyi Bálint a piactéren megtámadták Kleinéket. A jelenlevő Horváth rendőr az eseményekbe nem avatkozott, sőt állítólag nevetve nézte azt végig.
A pogrom részletei helyett itt azokra a tényekre akarunk rámutatni, amelyek az előzetes megszervezettséget minden kétséget kizáró módon igazolják. Ilyenek:
a községek távbeszélő vezetékeinek elvágása, a községből kivezető utak „megszállása”, a piactértől távolabb fekvő vasútállomáson levő vasutasok magatartása, akik az utak elzárása miatt a vasúti töltés mentén Karcagra induló Rosingert, a Kommunista Párt ottani vezetőjét elfogják és agyonverik.
A menekülő és elbújni igyekvő zsidóknak a menekülésben és elbújásban való megakadályozása, illetve a búvóhelyüknek a feladása.
A pogrom jelszavai a következők voltak:
„Elég volt a zsidók népbíróságából, most mi hozunk ítéletet.”
„Keresztény testvérek, ne hagyjuk magunkat a zsidóktól.”
„Elég volt a zsidókból.”
„Elég volt a kommunistákból.”
„Fogjunk össze a zsidók ellen.”
„Ne hagyjuk a gyermekeinket a zsidóktól elrabolni.”
Az események szervezésében kétségtelenül részt vett Nagy János tanító és feleségén kívül dr. Lázár, Tóth lelkész és Takács Gergely. A pogromban nemcsak részt vett, de vezető és irányító volt Kabai Eszter, Kerepesi Sára, Virág Eszter, Katona Bálintné, Ojtózi Elek, Ojtózi Elekné, Takács Eszter, Matuk Gizella stb. A pogrom oly módon fejeződött be, hogy a Karcag és Kunmadaras között levő fürdőig kiszivárgott hírt egy a fürdőbe induló kerékpáros a híreket az úszómestertől meghallotta, azonnal visszafordulva a karcagi rendőrségnek jelentette, aki jelentését haladéktalanul távbeszélőn Szolnokra, majd Budapestre továbbította, kiszálltak Kunmadarasra és néhány riasztólövéssel a verekedőket megfutamították.
1946. május 23-án este érkeztünk Kunmadarasra. Odaérkezésünk után a helyzetet kivizsgálva megállapítottuk a következőket:
A község hangulata ott-tartózkodásunk alatt sem megnyugtató. A rendőrség semmiféle felvilágosítást az eseményekre vagy a megtett intézkedésre vonatkozóan nem adott. Nyomatékosan felszólított bennünket arra, hogy a falubeliekkel, még a vezetőkkel se beszéljünk, nehogy „feleslegesen izgassuk a hangulatot”. Az elfogott emberek szinte kizárólag fiatalkorúak és cigányok, semmi esetre sem a vezetők. Ezek ottlétünkkor is szabadon jártak annak ellenére, hogy azok a rendőrség előtt ismeretesek. A rendőrség egész érthetetlenül a Kunmadarasról elmenekülni nem tudott zsidók elköltözéséhez, illetve elutazásához nem járult hozzá.
A hangulatra és a környék fertőzöttségére jellemző, hogy május 26-án délelőtt a karcagi népbíróság Orosz Pál karcagi katolikus pap népbírósági tárgyalását (vád: fasizmus, németbarátság, Szálasi dicsőítése) a tárgyaláson megjelent mintegy 500 főnyi tömeg fenyegető magatartására a tömeg követelésének engedve nem a mindig használt tárgyalóteremben, hanem a bíróság udvarán tartotta meg. A tárgyalás megkezdésekor a tüntetés jelszava: „Most jöjjenek a zsidók vádaskodni, ha mernek.” A tömeg között több pap volt, akik a hangulatot uszító módon befolyásolták. Ennek a megmozdulásnak a jelszavai: „Nem hagyjuk a papunkat, inkább zsidó vért iszunk.” „Ha tárgyalás lesz, mi ítélünk a zsidókon.”
A tárgyalást a rendőri karhatalom ellenére sem tartotta meg a népbíróság, azt szombatig elnapolták, a vádlott továbbra is szabadlábon maradt.
Általános jellemzés: A megtörtént események oka az ún. neoantiszemitizmus, amellyel az egész környék fertőződött. Ennek objektív gazdasági és szociális alapja, igazi indítóoka a hatóságok félintézkedése, amellyel szinte kényszeredetten vonják felelősségre a háborús bűnösöket, akiket a legtöbb esetben szabadlábon hagynak, így módjuk és alkalmuk nyílik arra, hogy saját magukat mint mártírokat állítsák be és a lakosság hangulatát maguk mellé hangolják, aminek legegyszerűbb és a műveletlen tömegben mindig alkalmas módja a zsidók elleni izgatás.
A rendőri karhatalom gyenge és fegyelmezetlen. Sem erkölcsi súlyában, sem tényleges fegyveres erejével nem is próbál a tömegekre hatni. A rendőrség egyes tagjai is antiszociális beállítottságúak. Mind a négy párt tagjai közé felvette mindazokat, aki tagul jelentkezni hajlandó volt. Válogatás nélkül tag lehetett a Nyugatos, az internálásból szabadult kisnyilas, a Kalottak, volt leventék stb. Ezek természetesen a pártkereteket a régi beállítottságuknak megfelelő irányú további szervezkedésre használták és használják. Jellemző a helyzetre, hogy Wurczel Ferenc a Szociáldemokrata Párt helyi főtitkára szerint a párttagok túlnyomó része a csőcselékhez tartozik.
Mint igen figyelemreméltó körülményt kell megemlíteni a következőt:
Az eseményekben aktívan részt vett mintegy 800 ember. A község lakóinak száma 12 000, ebből ha a gyermekeket, öregeket leszámítjuk, legkedvezőtlenebb esetben 6-7000-re tehető a cselekvőképes emberek száma. Ebből leszámítva a 800 résztvevőt, a legalább 6000 emberből egy sem akadt, aki akár egyénileg, akár a többivel összefogva, megkísérelte volna, hogy az események elé gátat vessen.
VII. A magyar zsidóság kiáltványa
XXXIII–5–b/4. doboz, 29. sz. iratcsomó
Azok az elszomorító és mindinkább veszélyessé váló jelenségek, amelyek az utóbbi időben sorozatos zsidóellenes kilengésekben és pogromokban nyilatkoznak meg, arra késztetnek bennünket, hogy nyíltan és őszintén a demokratikus közvélemény elé tárjuk a megmaradt magyarországi zsidóság súlyos helyzetét és figyelmeztető szóval forduljunk mindazokhoz, akik ez ország nyugalmáért és az állam polgárainak vagyon- és életbiztonságáért a felelősséget viselik.
Az elmúlt világháború és fasiszta őrület legsúlyosabb veszteségeit az országban a zsidók szenvedték el. A régi rendszer a zsidóságot előbb a gazdasági életből fokozatosan kiszorította, erkölcsileg diszkreditálta, majd minden vagyonából kifosztotta, azután pedig – a hitlerista pribékek segítségével – az ország zsidó lakosságának 3/4 részét a legbarbárabb bestialitással kiirtotta.
Ennél égbekiáltóbb jogtalanságot nem ismer a történelem.
Minden jogrend alapvető követelménye, hogy az elkövetett jogtalanságot jóvá kell tenni. Ezt a gazságot azonban teljesen jóvátenni többé nem lehet. A gázkamrákba hurcoltak, a halálba kínzott százezreit többé senki fel nem támaszthatja. Az elvesztett szülőt, gyermeket, hitvest, testvért a fájdalmukba már-már beleőrülő ittmaradottaknak többé senki vissza nem adhatja.
De vissza kell adni az emberi méltóságát, a becsületét azoknak, akiket ártatlanul meghurcoltak, hazug megbélyegzéssel sárba tiportak, alávaló rágalmakkal bemocskoltak és vissza kell adni az emberiességbe vetett hitét, a lelki nyugalmát azoknak, akik még ma is szörnyű lelki válságban, kimondhatatlan fájdalomban vergődnek. Legalább ezt várta a magyar zsidóság a demokráciától. Nem kaptuk meg.
Mialatt jószándékú kormányférfiak antiszemitizmus elleni harcot hirdetnek, az ország falvaiban és városaiban újból zsidókat üldöznek ki otthonaikból, zsidókat fosztogatnak és bántalmaznak és újból – gyilkolnak.
A hitlerista téboly megszállottjai még mindig közöttünk járnak és hordó tetejéről, valamint suttogó propagandával a középkori vérvád meséjével mérgezik az évtizedeken át mesterségesen elbutított és sötétségben tartott lelkeket és – pogromra uszítanak. Ugyanilyen sötét és felelőtlen kísérlet az, amely a vesztett háború utáni gazdasági nehézségeket és ennek nyomában járó elégedetlenséget a zsidók elleni hangulatkeltéssel kívánja levezetni. Sajtóban, pártgyűléseken nyíltan vagy burkoltan a zsidókat teszik felelőssé az inflációért, a nélkülözésekért, az ország gazdasági kifosztottságáért. Egyes zsidók bűnös eltévelyedéséért – amit minden jóérzésű zsidó ember mélységesen elítél – felelőtlen általánosítással az egész zsidóságot állítják pellengérre a hiszékeny és túlkapásokra mindig hajlamos tömegek előtt. De elhallgatják azt, hogy a zsidóság jelentős része a műhelyekben és irodákban éppúgy verejtékezve küzd a mindennapi kenyérért, mint az ország minden más becsületes dolgozója. Elhallgatják azt, hogy a kifosztott és munkaképtelenné vált zsidók tízezrei állnak sorban a zsidó intézmények népkonyhái előtt a mindennapi levesért. Elhallgatják azt, hogy a zsidók szakértelme, szorgalma és élniakarása hozzájárult a teljesen megbénult ország gazdasági vérkeringésének megindulásához, és segítette megvetni a stabilizáció alapjait.
Ez a felelőtlen rágalmazás és féktelen uszítás eredményezte a bekövetkezett tragikus eseményeket.
Az első ilyen reakciós jelenségek után egyedül az erélyes megtorló intézkedések lettek volna alkalmasak arra, hogy az esztelen gyűlölet megnyilatkozásait csírájukban elfojtsák. A megtorlás elmaradt és Sajószentpéter után jött Ózd, Szeghalom és Kunmadaras. Kunmadarast követte Miskolc, és ma már kénytelenek vagyunk ország-világ előtt megállapítani, hogy a megmaradt magyar zsidóság élete ebben az országban nincs biztonságban!
Nem tűrjük, hogy ismét a zsidóság legyen a bűnbak, amelynek hátán a szembenálló hatalmi erők egymással szembeni harcukat megvívják!
Az uszítás, a rablás, a gyilkosság megtorlást kíván akkor is, ha zsidók ellen követik el!
A mi szenvedéseinknek, a mi áldozatainknak, de a mi türelmünknek is van határa!
A kormánytól az ígéretek után tetteket várunk.
Követeljük a zsidóellenes atrocitások felbujtóinak, tetteseinek haladéktalan és példás megbüntetését.
Követeljük a kötelességüket mulasztó hatósági tényezők – bármilyen magas pozícióban üljenek is – azonnali elmozdítását és bíróság elé való állítását!
Követeljük a statáriumot minden felekezeti vagy népi kisebbséggel szembeni erőszakosság és uszítás ellen.
Amikor az országban ilyen félreérthetetlen módon jut kifejezésre a zsidóellenes gyűlölet, szűnjék meg a propaganda azok ellen, akik az országot elhagyni kívánják és tegyék lehetővé, hogy megmaradt javaikkal kivándorolhassanak.
A megbúvó és életünkre törő fasiszta reakciónak azt üzenjük: Hitler gázkamráiból megmenekültek nem hagyják magukat többé védtelen barmokként a vágóhídra hurcolni!
A demokratikus magyar közvéleményt pedig arra kérjük: ha meg akarja védeni a demokráciát, vessen véget a féktelen antiszemita uszításnak!
A magyar zsidóságnak is joga van ahhoz, ami minden embert egyformán megillet: a szabad, emberi, félelemmentes élethez. És ehhez minden körülmények között ragaszkodunk!
Budapest, 1946. augusztus 7.
Magyarországi Izraeliták Országos Irodája
Magyarországi Aut. Orth. Izraelita Hitfelekezet Közp. Irodája
Magyar Cionista Szövetség
Országos Munkaszolgálatos Szervezet