[1]
Divide: Vízválasztó. Kettéoszt, szétválaszt, megoszt, viszályt kelt. Ez volt a címe annak a maga nemében egyedülálló kiállításnak (kurátorok: Simon Éva, Szilágyi Csaba), amely a nyári hónapokban volt látható a Nyílt Társadalom Archívum Nádor utca 11. szám alatt található Centrális Galériájában. A kiállítás azt az „építményt”, illetve annak előzményeit, társadalmi, emberi jogi, környezeti és építészeti hatásait igyekezett bemutatni, melyet Izrael állam 2002 júniusában kezdett építeni, hogy megakadályozza a palesztin terroristák bejutását a Palesztin Hatóság ellenőrzése alatt álló Ciszjordániából Izraelbe. Amióta Jasszer Arafat palesztin vezető 2000 nyarán elutasította az önálló palesztin állam létrehozását és a Jeruzsálem megosztását kilátásba helyező rendezési tervet, és meghirdette a második „intifádát”, mintegy ezer izraeli esett áldozatul, köztük majd félezer civil, a palesztin öngyilkos merényleteknek.
A tudálékosnak tetsző nyelvi óvatoskodás egyáltalán nem indokolatlan. Nem nehéz belátni, hogy a megosztottság eme végletekig fokozott légkörében maguk a lehetséges elnevezések is tudatos – vagy szinte elkerülhetetlenül annak értelmezett – állásfoglalásnak minősülnek. A „fal” inkább azok számára helyes megnevezés, akik a palesztin nép elnyomásának eszközét látják benne. Ők (természetesen többségében, de nem kizárólag palesztinok) úgy vélik, hogy a biztonsági megfontolás csak ürügy. A valódi cél az, hogy a ciszjordániai palesztin lakosságot gettóba zárják, életüket ellehetetlenítsék, újabb területeket foglaljanak el az illegálisan, ámde Izrael állam (hallgatólagos) támogatásával terjeszkedő zsidó telepesek számára, megakadályozzák egy életképes palesztin állam létrejöttét, és végső soron kiűzzék a mintegy kétmilliós palesztin lakosságot a nyugati partról. Akik így vélekednek – mint látni fogjuk, gyanakvásuk és bizalmatlanságuk nem teljesen megalapozatlan –, azok egyenesen apartheidről beszélnek. Az ellentábor a „biztonsági” vagy „védelmi kerítés” elnevezést részesíti előnyben. Úgy gondolják, hogy Izraelnek mint államnak elemi joga és kötelessége, hogy megvédje állampolgárait. A Jasszer Arafat vezette Palesztin Felszabadítási Szervezet és kapcsolt terrorista kommandói egy percig nem gondolták komolyan, hogy valaha is föladják azt a célt, hogy a zsidókat kiűzzék Palesztinából. 2000 nyarán elutasították a méltányos területi rendezést fölkínáló és az önálló palesztin államot előirányzó béketervet, terrorhadjáratot hirdettek, folyamatosan szabotálták, hogy eleget tegyenek azon vállalt kötelezettségüknek, hogy felszámolják saját terroristahálózataikat. Mivel más eszközök, a házrombolások, az izraeli hadsereg terrorellenes rajtaütései nem hoztak eredményt, Izraelnek nem volt más választása, mint a védelmi kerítés felhúzása.
A kiállítás vendégkönyvében olvasható bejegyzések híven tükrözik a konfliktustól távoli Magyarországon is érzékelhető indulatokat. „Fogalmam sincs, mit akartak ezzel a kiállítással mondani: nem művészi, nem esztétikus és egyértelműen ostoba. Egy dolog biztos: KÉPMUTATÓ!” – olvasható egy angol nyelvű bejegyzés. Egy magyar látogató azt kifogásolta, hogy a Szaúd-Arábiát Jementől, Pakisztánt Indiától, Ceutát Marokkótól elválasztó falakról miért nem készül „objektív” és „kiegyensúlyozott” kiállítás, miért csak az izraeli falról „kóser” dolog megemlékezni. „Izrael az arabok számára a Harmadik Birodalom. Saron fasiszta. Kétlem, hogy a kerítés megoldja a közel-keleti konfliktust. Ez csak a zsidók hiú reménye” – olvasható egy másik angol nyelvű beírás. A nyelvi óvatoskodás tehát hiábavaló. Azok számára, akiknek határozott véleményük van a konfliktusról, az állásfoglalástól való tartózkodás gesztusa is botrány, sőt már az is, ha az „építmény” két oldalán lévők egy kiállítóteremben kapnak teret.
„Az izraeli–palesztin konfliktus ésszerű rendezésének módja jó néhány éve ismert: Izrael kivonul annyi 1967-ben elfoglalt területről, amely elegendő ahhoz, hogy ott létrejöjjön egy területileg összefüggő és működőképes palesztin állam. Ariel Saron és Jasszer Arafat azonban ezt sosem fogják elfogadni” – írta Amos Elon izraeli író a New York Review of Books 2004. július 15-ei számában. Ám a kudarc, melynek jelképe a tárgyalt építmény, nemcsak e két makacs öregembernek tudható be. Ma sem a zsidó, sem a palesztin közvélemény nem hajlamos elfogadni ezt az evidenciát, az idő pedig mostanság mintha nem a béke híveinek dolgozna. Mégis túlzás lenne azt állítani, hogy mind az izraeli, mind a palesztin közvéleményben többségi álláspont, hogy csak a végsőkig folytatott harc vezethet el a „békéhez”, pontosabban egyfajta végső megoldáshoz, amelyen az izraeli és a palesztin radikálisok természetesen azt értik, hogy az ellenfél eltűnik a térképről. Azonban mindkét nép, bár különböző mértékben, de foglya saját radikális kisebbségének, és foglya az évtizedek alatt fölhalmozódott bizalmatlanságnak és félelemnek. Ebben a tekintetben a palesztinok helyzete rosszabb: olyan autoriter rezsim uralma alatt élnek, melynek hatalmat gyakorló elitje a lelke mélyén mindmáig nem fogadja el Izrael létét, és minden megállapodást csak időleges taktikai engedménynek tekint. Erre nemcsak fanatikus nacionalizmusuk sarkallja őket. Az unalomig ismert képlet szerint a nemzeti fanatizmus és az állandó háborús pszichózis, mozgósítás a diktatúra éltető eleme. Arafat és klikkje politikai és anyagi értelemben egyaránt haszonélvezője a fennálló állapotnak (l. erről Elon idézett írását, illetve Richard Ben Cramer nemrég megjelent könyvét: How Israel Lost: The Four Questions). Valószínűleg pontosan tudják, hogy egy esetleges rendezés végső soron aláásná hatalmukat a palesztin közösségen belül.
A másik oldalon is szép számmal találunk olyanokat, akik a fennálló tarthatatlan állapot anyagi és politikai haszonélvezői, azonban Izrael – bár talán szinte csodával határos módon – egyelőre még mindig működő demokrácia. Igaz, többen fölhívják arra a figyelmet, hogy a választási rendszer sajátosságai alaposan megnehezítik, hogy szilárd koalíciót lehessen fölsorakoztatni egy béketerv véghezviteléhez, már ha erre a túloldalon egyáltalán nyílik fogadókészség. A feladat azonban egyáltalán nem lehetetlen. Annál is inkább, mert a zsidó államnak más választása aligha van.
Hosszasan lehetne taglalni azokat a tévedéseket és bűnöket, az elszalasztott történelmi lehetőségek sorát, melyek végül a mostani állapothoz vezettek. A fal végső soron fölfogható úgy is, mint a hidegháború anakronisztikus öröksége, egyben a hidegháború utáni korszak legnagyobb kudarca. A Közel-Kelet talán az egyetlen a hidegháborúból örökölt fő válságövezetek közül, ahol a rendezés kilátásai a biztató kezdetek után nemhogy nem javultak, de átmenetileg romlottak. Egyetlen példa: az 1967-es háború után sem az Egyesült Államoknak nem volt érdeke, hogy az izraeli vezetést önmérsékletre intse és engedmények felkínálására bírja, és a Szovjetunió sem nagyon igyekezett azon, hogy térségbeli arab csatlósait rászorítsa a hírhedett „három nem” (nem ismerjük el Izrael állam létét, nem tárgyalunk és nem kötünk békét) intranzigens álláspontjának feladására.
1967 azért is fontos dátum, mert a baloldali és liberális izraeli értelmiségiek jelentős része úgy véli, az izraeli belpolitika 1967 után vett olyan fordulatot, amely máig súlyosan rontja a rendezés esélyeit. Izrael a hatnapos háborúban aratott győzelem egyik következményeként Ciszjordánia elfoglalásával vált létében fenyegetett és önvédelmi harcot vívó kisállamból valamiképpen bűnrészessé. 1967 után kezdődött a zsidó telepesek expanziója Ciszjordániában és a Gáza-övezetben, ekkor vert gyökeret az izraeli katonai és politikai elitben a „Nagy Izrael” obszessziója, amely egyre inkább gúzsba köti az izraeli politikát. Akik így vélekednek, természetesen nem azt állítják, hogy kizárólag a zsidó megszállás a felelős a dolgok rosszra fordulásáért. A Nyugati Part elfoglalását és megszállását annak idején katonai és biztonsági érdekek is alátámasztották. A baj az volt, hogy egyidejűleg súlyos repedések támadtak az addig uralkodó és Ben Gurion miniszterelnök által fémjelzett hagyományos cionista felfogáson, amely szerint Izrael nemzetközileg elfogadott határainak keretein belül vív önvédelmi harcot, és próbál beilleszkedni a nemzetközi közösségbe. Ez a felfogás elvetette, hogy Izrael „bibliai” vagy „történelmi” jogot formáljon az egykori Palesztina egészére, és a Nyugati Parton expanzív, palesztin területeket elfoglaló hatalomként jelenjen meg. Ám a háború nyomán fölsejlett Nagy Izrael megvalósításának a reménye, és ennek következményei erkölcsi értelemben azóta is folyamatosan korrumpálják az izraeli demokráciát. Michael Ben Jair, a szélsőjobboldali zsidó fanatikus által agyonlőtt Rabin kormányának egykori igazságügy-minisztere a Hárec című lapban két évvel ezelőtt megjelent cikkében így fogalmazott: „A hatnapos háborút ránk kényszerítették. De a háború »hetedik napja«, mely 1967. június 12-én kezdődött és mind a mai napig tart, már a mi választásunk volt. Lelkesen úgy döntöttünk, hogy gyarmatosító társadalommá válunk, semmibe vesszük a nemzetközi szerződéseket, kisajátítjuk a földeket, telepeseket küldünk Izraelből a megszállt területekre, tolvajokká leszünk, és mindehhez még megpróbálunk önigazolást is keresni.” A 70-es évek elején alig néhány ezer zsidó telepes élt a mai Ciszjordániában, azaz az Izrael nem hivatalos államhatárát jelölő zöld vonalon túl. A területfoglalás a 90-es években felgyorsult, és töretlenül folyt többek között Rabin kormányának regnálása idején is. Ma több mint kétszázezer zsidó telepes él ott, java részük ortodox fundamentalista, akik készek akár saját országukkal is szembeszállni, ha egy általános rendezés keretében az megpróbálná rákényszeríteni őket az „ígéret földje” elhagyására. Az őket képviselő vagy velük rokonszenvező radikális kispártok ma a mérleg nyelvét adják az izraeli parlamentben, és „szent ügyüknek” a mai fő kormányerő, a Likud köreiben is számos befolyásos támogatója van. A most épülő kerítés tervezett nyomvonala éppen az ő követelésükre és védelmükben terjeszkedik jócskán a zöld vonalon túl, amit mind az izraeli Legfelső Bíróság, mind a Hágai Nemzetközi Bíróság – más hivatkozással és különböző mértékben ugyan, de – jogszerűtlennek ítélt. Az egyik oldalon a diktatórikus hatalmát a terrorra alapozó fanatikus nacionalista palesztin elit, a másik oldalon a merényletektől terrorizált és végtelenül megosztott izraeli közvélemény. A helyzet reménytelen?
Talán nem egészen. A Centrális Galéria kiállításán a merényletek és a tájat szétdúló építkezés sokkoló képei mellett láthatjuk, amint a kerítés mentén a háború zsidó és palesztin áldozatainak családtagjai találkoznak egymással. Egy másik installáción zsidók és palesztinok törik át a falat, virtuális értelemben. Az építménybe fúrt lyukon keresztül vezetéket dugnak át, és kivetítik egymás képét a betonfalra a túloldalon.
A megoldás fala?
Bár a helyzet történeti, politikai és nem utolsósorban emberi szempontból elképzelhetetlenül bonyolult, erkölcsi értelemben meglepően egyszerű: a két nép egyenjogúságának tiszteletben tartásával kell békét teremteni. Mindazok, akik egyik vagy másik oldalon kétségbe vonják ezt – a zsidók illegális bevándorlók, menjenek vissza oda, ahonnan jöttek / a palesztinoknak sosem volt itt államuk, akkor most mit akarnak –, erkölcsi értelemben nem vitaképesek. Izrael állam léte megkérdőjelezhetetlen. Ugyancsak megkérdőjelezhetetlen, hogy a palesztinoknak joguk van vagy az önálló állami léthez, vagy ahhoz, hogy az egységes állam egyenjogú polgárai legyenek. Elvileg tehát két megoldás képzelhető el: egyfajta konföderatív állam, amelyen a két nép közösen osztozik, vagy a terület megosztása és két életképes állam létrehozása. Az építkezés megítélése azonban függ attól, melyik megoldást tartjuk kívánatosnak vagy egyáltalán megvalósíthatónak.
Tony Judt 2003 októberében a New York Review of Booksban közölt cikkében egyértelműen az előbbi megoldás mellett állt ki. Szerinte Izrael a mai formájában anakronisztikus képződmény, hiszen egy etnikailag vegyes területen klasszikus, XIX. századi értelemben vett zsidó nemzetállam létrehozásán ügyködik. Tény, hogy ha Izrael bekebelezi a megszállt területeket, azzal bekebelezi az ott élő kétmilliós palesztin lakosságot is. Ebben a hipotetikus Nagy Izraelben nem egészen egy évtizeden belül etnikailag a palesztinok kerülnének többségbe. A zsidó kisebbség ekkor vagy adminisztratív eszközökkel biztosítja kisebbségi uralmát, ez esetben megszűnik demokrácia lenni, vagy átengedi az irányítás java részét a palesztinoknak, ez esetben megszűnik zsidó állam lenni. A „két állam” megoldás elvileg elképzelhető volt Judt szerint is, ám úgy véli, ehhez már túl késő. Túl sok a zsidó telepes a megszállt területeken, és túl sok az arab Izraelen belül. Ezért nincs más megoldás, írja, mint a multikulturális és demokratikus alapokon nyugvó konföderáció.
A kerítés megépítése azonban nyilvánvalóan hátráltatja vagy végleg megakadályozhatja ennek megvalósulását. Figyelemre méltó, hogy Judt javaslatának vagy valamiféle ahhoz hasonló megoldásnak mind izraeli, mind palesztin oldalon vannak hívei, akik éppen ezért ellenzik az építkezést. Izraeli részről mindenekelőtt az izraeli politika doyenje, Simon Peresz egykori külügyminiszter említendő, aki Rabin meggyilkolása után rövid időre átvette a kormányrudat, és nem kívánta folytatni elődje szeparációs politikáját. Peresz víziója régóta egyfajta közel-keleti „Svájc”, a két nép közös állama. A kerítés felépítése súlyosan hátráltatja a zsidók és palesztinok gazdasági integrációját, amely a tartós béke legfontosabb pillére. Ebben a megközelítésben az igazi veszély Izrael számára az, ha közvetlen szomszédságukban létrejön egy szegény és frusztrált palesztin pária-állam. Mohamed Dahleh, a tekintélyes jogász, az izraeli Legfelső Bíróság eddigi egyetlen palesztin származású tisztségviselője és Diana Buttu, a Palesztin Hatóság egyik legfőbb jogi és politikai tanácsadója hasonló gondolatokat fogalmazott meg. Thomas Friedmannek, a New York Times neves publicistájának nemrégiben nyilatkozva Buttu egyenesen azt fejtegette, hogy a palesztinok 83%-a valójában nem önálló államot akar, hanem egyenlő jogokat a közös államon belül. Ám pontosan ez az, ami az öngyilkos merénylők által terrorizált izraeli közvélemény számára egyelőre teljesen elképzelhetetlen, és akkor még nem is tettünk említést a két nép közötti szédítő kulturális különbségekről.
A jelek szerint ma az egyetlen belátható és reálisan megvalósítható megoldás a két állam koncepciója. Egy későbbi reménybeli konföderáció felé is ezen keresztül vezethet út. Ez lényegében a Clinton és Barak által felajánlott rendezés esetleg még elviselhető kompromisszumokkal módosított felújítása volna: Izrael visszavonul nagyjából az 1967-es határok mögé, a maradék területeken pedig létrejön az önálló palesztin állam. Bármilyen pokoli látványt is nyújt, és bármennyire vérfagyasztóan ismerős is számunkra, kelet-európaiak számára az építmény, akár még elő is segítheti ezt a végkifejletet. Legalábbis így gondolták ezt azok az izraeli liberális és baloldali körök, amelyek már letettek a közös állam pereszi víziójáról, és nagyjából egy évtizeddel ezelőtt megfogalmazódott bennük a biztonsági kerítés megépítésének gondolata. Az izraeli jobboldal, köztük Ariel Saron jelenlegi miniszterelnök pedig éppen ezért ellenezte a legvégsőkig a tervet.
A biztonsági kerítés szellemi atyjának Jichak Rabin miniszterelnök tekinthető. Bár aláírta Arafattal az oslói egyezményt, minden lehetséges későbbi rendezés máig érvényes alapdokumentumát, abban továbbra is kételkedett, hogy a palesztin vezető komolyan veszi ígéretét, és leszereli mozgalmának terrorista szárnyát. Arafat, mint azóta többszörösen bebizonyosodott, ígéretét nem vette komolyan. 1994 októberében súlyos öngyilkos bombamerényletet követtek el Tel Avivban. Rabin ezután fogalmazta meg először nyilvánosan a kerítés megépítésének gondolatát. A hivatalos indoklás szerint a megoldás ideiglenes, addig van rá szükség, amíg a palesztinok rászánják magukat a terrorcselekmények beszüntetésére. Valójában kevés kétségünk lehet afelől, hogy a mögöttes stratégiai megfontolás a két állam megteremtése: a kerítést akkor bontanák le, ha megszilárdul és konszolidálódik az új palesztin állam. Rabin 1995 elején felállította a Sahal Bizottságot, amely kidolgozta a Gáza-övezetet Izraeltől elválasztó fal tervét, annak felépülésével párhuzamosan az övezet, az oslói egyezménynek megfelelően, a Palesztin Hatóság felügyelete alá került. 1995 novemberében Rabint meggyilkolták, a bizottság pedig feloszlott. A Rabint (és Pereszt) követő jobboldali Benjamin Netanjahu, engedve a kormányában helyet foglaló telepesek nyomásának, elvetette a kerítés továbbépítésének tervét. Barak ugyan megpróbált életet lehelni az elképzelésbe, az őt követő Saron azonban szintén nem támogatta, hogy az építkezést terjesszék ki az Izraelt Ciszjordániától elválasztó határra. Részben katonai megfontolásból, de legfőképpen politikai okokból.
A katonai megfontolás az volt, hogy Izrael biztonsága szempontjából elengedhetetlen a Jordán folyó völgyének közvetlen ellenőrzése. Izraelt ugyanis korábban mindannyiszor ebből az irányból érte a fő támadás. David Makovsky amerikai közel-kelet szakértő a Foreign Affairs című folyóiratban idén áprilisban közölt tanulmányában azonban rámutatott, hogy a hadászati szempont mára okafogyottá vált. Izrael 1973 óta nem vívott háborút a szomszédaival, azóta békeszerződést kötött Egyiptommal és Jordániával, Szíria legfőbb patrónusát, a Szovjetuniót elvesztve már végképp nem jelent veszélyt, és Szaddám Huszein Irakja is a múlté. Ám Saron és a jobboldal, vagyis a „pragmatikus héják” ellenkezésének mélyebb oka éppen az volt, amiben a baloldal és a liberálisok reménykedtek. A kerítés építése előrevetíti a palesztin állam megszületését, egyben a két állam közötti határvonalat, márpedig „Judea” és „Szamária”, vagyis Ciszjordánia túlnyomó része a kerítés elképzelt nyomvonalán kívülre esne. Ebben támogatták őket az „ideologikus héják”, akik szerint Izrael nem mondhat le arról a földről, melyet az Úr neki rendelt, és természetesen a telepesek, akik nem akarnak az eljövendő Palesztinában zsidó zárványként élni. A „pragmatikus héják” számára persze legfőképpen az önálló palesztin állam eszméje vörös posztó. A bibliai örökség kevéssé érdekli őket, és adott esetben a telepekről is szívesen lemondanának, de meg vannak győződve arról, hogy az önálló palesztin állam folyamatos és egyre növekvő veszélyt jelentene Izraelre. Minél életképesebb, annál inkább.
Miután Arafat meghirdette a második intifádát, Barak figyelmeztette Saront: 70 izraeli áldozat esetén még elodázhatja a kerítés építését, de 700 esetén már nem. 900 áldozatnál jártak, amikor végül Saron beadta a derekát. A kérdés már csak az, hogy milyen áron. Vagyis: végül valójában merre fog kígyózni az építmény?
A kerítés előzetesen 660 kilométernyire becsült nyomvonalából eddig mintegy 200 kilométer épült meg. Azonban még nem dőlt el semmi. Makovsky szerint a kerítés három legitim célt szolgálhat: megakadályozza az öngyilkos terroristák bejutását Izraelbe, szavatolja egy túlnyomóan zsidó többségű államalakulat külső határait, miközben lemond a telepesek „bibliai” álmairól, és nem utolsósorban olyan belső evolutív fejlődést ösztönöz a palesztin területeken, amelyik elősegíti egy mérsékeltebb, a terrorizmus eszközéről lemondó közvélemény és közakarat kialakulását. Magyarán, meggyőzi a palesztinokat arról, hogy a terror nem kifizetődő, és visszatéríti őket a tárgyalóasztalhoz. Ezenközben nem akadályozhatja meg az összefüggő palesztin állam létrehozását, és a lehetőségekig mérsékelni kell a kerítés mentén élő palesztin lakosság megpróbáltatásait is.
A kerítés elkerülhetetlenül súlyos nehézségeket okoz a palesztinoknak. Legalább 200 ezer ember életét érinti közvetlenül hátrányosan, a közvetett hatások, a szabad mozgás, a munkavállalás korlátozása pedig lényegében mind a kétmillió ember életére kihat. A kiállításon drámai képek és beszámolók mutatták, hogyan rombol le az építmény virágzó olajfaligeteket, hogyan szakít ketté városokat, hogyan vágja el a palesztinokat gyümölcsöskertjeiktől, kórházaiktól, iskoláiktól. Ez a sérelem azonban egy bizonyos pontig összemérhető Izrael polgárainak jogos biztonsági igényeivel – érvel az amerikai szakértő. Miközben 2000 ősze óta egyetlen öngyilkos merénylő sem érkezett a Gáza-övezetből, Ciszjordániából több mint száz merénylő jutott át akadálytalanul, és követte el tettét. A kerítés építésének megkezdése óta drasztikusan csökkent a Ciszjordánia felől megkísérelt vagy végrehajtott merényletek száma. A kerítés palesztin belügyekre gyakorolt hatása ma még kiszámíthatatlan. Minden azon múlik, vajon a fal okozta hátrányok és fölháborodás a palesztin radikálisok malmára hajtja-e a vizet. Ezért kulcskérdés, miként és merre épül a kerítés. A hátrányok és a kár minimalizálása emberi jogi szempontból elengedhetetlen, és a politikai előrelátás is ezt diktálja. Ez nem csak technikai-logisztikai kérdés. Nem kétséges, hogy Izraelnek kötelessége kártalanítani azokat, akik közvetlen anyagi kárt szenvedtek, és kötelessége hozzájárulni az élhető viszonyok megteremtéséhez a túloldalon. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy az építkezés megkezdése óta a palesztinok körében az intifáda támogatottsága 70%-ról a felére, 35%-ra csökkent, és az utóbbi hetek eseményei azt mutatják, hogy Arafat hatalmi bázisa is repedezik.
A kerítés végleges nyomvonalára vonatkozóan négy terv forog közkézen. Ezek közül három, legalábbis a Foreign Affairs tanulmányírója szerint, többé-kevésbé kielégíti a fenti elvárásokat. A Clinton által vázolt területi felosztás a palesztinoknak engedné át a Nyugati Part 95%-át, miközben a zsidó telepesek háromnegyede izraeli oldalra kerülne. Az izraeli védelmi minisztérium terve a terület 85%-át juttatná a palesztinoknak, és szintén a telepesek háromnegyede kerülne izraeli oldalra. Ennél nagyvonalúbb a palesztin és izraeli értelmiségiek által kidolgozott genfi rendezési terv – zsidó részről Josszi Beilin, az oslói megállapodás atyja bábáskodott fölötte, őt és a többi résztvevőt Saron egyszerűen hazaárulóknak nevezte –, amely a terület 98%-át adná a palesztinoknak, viszont a telepesek több mint fele a palesztin területen rekedne.
A negyedik elgondolás, mely a Likud radikálisabb köreiben fogalmazódott meg, az úgynevezett „körbekerítési terv” azonban semmiképpen sem felel meg a kívánalmaknak. Ez Ciszjordánia területének mindössze 53%-át engedné át a palesztinoknak, miközben a telepesek 98%-a az izraeli zónába esne. A terv egymástól elzárt, vagyis lényegében körülkerített palesztin enklávékat hozna létre, és szabad mozgást biztosítana az izraeli hadseregnek a Jordán folyó völgyében. Saron és a „pragmatikus héják” visszanyernék, amit az építkezés kényszerű elfogadásával átmenetileg feladni kényszerültek. Az öngyilkos merénylők útját elzárták, elhárul a palesztinok jelentette demográfiai veszély, és lőttek az önálló és életképes palesztin államnak. Arafat mindhalálig. Nem kell túl sok képzelőerő annak belátásához, hogy ha ez a terv valósul meg, annak beláthatatlan következményei lesznek. Az elnevezésen sem lesz több vita: Gettó. Ám paradox módon – amint erre éppen Dahleh hívta fel a figyelmet – ez is elvezethet a „két nép – egy állam” megvalósulásához. Az önálló államiság reményétől megfosztott, gettóba zárt palesztinoknak nem lesz más választásuk, mint egyenlő jogokat kiharcolni Izraelen belül. Ám ez a harc elmondhatatlanul hosszú és gyötrelmes lesz.
Köszönet Szilágyi Csabának a cikk írásához nyújtott segítségéért.
- Folyamatos jelen [6]