Részlet egy szociográfiából
Nyírmihálydiban a vasút mellett működik a Napkert Kft. konzervgyára. Ez 2003 óta családi vállalkozás, és a céget Berei Mihály vezeti. Tavasszal a CSERFOOD-tól megvették a nyírlugosi konzervüzemet is – amely adásvételhez az APEH-nek is hozzá kellett járulnia, mert az eladónak komoly adótartozása van –, ott most tárolókapacitást alakítottak ki. A gyártás Nyírmihálydiban folyik.
Az üzleti cél zöldség- és gyümölcskonzervek előállítása. Az előbbiek körében zöldborsó, csemegekukorica, uborka, paradicsom, paprika (pritamin és alma alakú), karfiol és sárgarépa szerepel, és gyümölcsben is széles a paletta: cseresznye, őszi- és kajszibarack, szilva, körte, alma és az egészen uralkodó meggy, utóbbi akár a termékek felét is jelentheti. 2003-ban 15 ezer tonna terméket gyártottak, hogy némi fogalmunk legyen a mennyiségről: ez 30-40 szokványos tehervonatnak felel meg. A 2004-es terv a tavalyi kétszeresére szól, noha a meggy kereslete – a megmaradt készletek okán – csökkent. Németországban évente 80-100 millió meggybefőtt a fogyasztás, ebből cirka harmincmillió magyar gyártmányú. A hírek megmaradt német készletekről szóltak, és nem bizonyultak kacsának. Termelésük jelentős része export, a meggyben német reláció, a felezett szilvában is, az egész szilvában horvát és hazai. A 26 ezer tonna körül mozgó megyei szilvatermés így is szinte minden évben megoldhatatlan gondot okoz a kertek tulajdonosainak, mert ennyi szilvára manapság egyszerűen nincs vásárlóképes kereslet, a piac augusztus elején rendszerint összeomlik, hogy majd a besztercei érésével egy picit enyhítsen a szívfájdalmakon.
Meghökkentő, hogy amíg ugyanezen területekről a hatalmas nyíregyházi konzervgyár – az EKO – szinte kivonult, a termelését fokozatosan elsorvasztotta, és már csak zöldborsót, csemegekukoricát, alma- és paradicsomsűrítményt gyárt, addig Nyírmihálydi egyre növeli a gyártást. (Érdekesség: a paradicsomsűrítményben az éves uniós kvótánk 2004-ben 130 ezer tonna, a három évvel ezelőtti termelésnek körülbelül a fele.)
A Napkert konzervgyára rendelkezik a HACCP verifikációjával, ezenkívül az ISO 9001/2000 minőség-ellenőrzési rendszerrel is.
– Mennyibe került mindez? – kérdezem Berei Mihályt.
– Húszmillióba – válaszol korántsem kicsattanó örömmel. – És a folyamatos ellenőrzésre újabb alkalmazottak kellenek. Az éves többletköltség ugyancsak húszmillió.
A településen – négy szomszédossal együtt – van szennyvízcsatornázás, így itt nincs olyan gond, mint Nyírgelsén. A nyírbátori biogáz-üzembe ők nem szállítanak hulladékot, igaz, nem is keletkezik annyi, mint a víziszárnyas-vágóhídon. A zöldség és gyümölcs hulladékát – megállapodva az önkormányzattal – a nyírbogáti szeméttelepre viszik, a veszélyes hulladékot egy abonyi vállalkozó szállítja el, a törött üvegeket pedig az üvegipar. Ügyes szervezés.
Az üzem törzslétszáma – főként nyírmihálydi lakosokból – száz fő, ez június közepétől a háromszorosára emelkedik, majd novemberben kétszáz főre csökken egészen márciusig. A körzet munkanélkülijeit közvetítették ki ide is, de tavaly sem sikerült megvalósítani a termelési terveket a Napkerttel munkaviszonyban álló dolgozókkal. Szükség volt a munkaerő-kölcsönző vállalkozások segítségére, sőt a Meló-Diák nevű szövetkezet révén diákmunkásokra is.
– Másképpen egyszerűen nem tudtuk megoldani – mondja Berei Mihály.
A kiközvetítettekkel nagyjából ugyanazok a tapasztalatok, mint Nyírgelsén. A szociális támogatások meg két hét napszám egyenlő négy hét munkaviszonyban elérhető jó keresettel – mondja Berei. Marad két hét, amikor szabad az illető. Miért kötne munkaszerződést egy konzervgyárral? Pedig itt még csúnyán sem néznek rá – ilyenről végképp nem szól a mese.
– Hogyan sikerült meggyszezonra feltölteni a létszámot? – kérdeztem immár a 2004-es tervek megvalósításáról Berei Mihályt.
– Sikerült – mondta. – Hatvan százalékban kölcsönzött munkaerővel.
A kiközvetítések tehát továbbra sem sikeresek, a térség munkanélkülijei nem vállalják a munkát. Amiként Nyírgelsére akár Karcagról vagy Kisújszállásról is elhozzák naponta a dolgozókat, ide is távoli helyekről, más vállalkozások tevékenységének igénybevételével (de semmiképpen sem a munkaügyi szervezet közreműködésével), másutt állományban lévőkkel. Nehéz így, és nem is olcsó.
Megígérem, hogy sem a nevét, sem a foglalkozását nem írom le, ő viszont őszintén beszél a vidék tengermélyi áramlatairól. Hol tudnak jövedelemre szert tenni az amúgy közpénzen ellátottak?
– Például az erdőkben – mondja a súgóm. – Télen-nyáron úgy dolgozhatnak, hogy nincsenek bejelentve.
Errefelé nemcsak hatalmas almáskertek virítanak, hanem erdők is. A rossz minőségű homokra manapság már almát sem igen szeretnek telepíteni – a búzatermő földeken csak szebben fejlődik és többet is terem –, oda inkább nyárfát ültetnek, vagy a legsivárabb dombokra akácot. Ezért májusban úgy néz ki a virágzó akácosoktól és út menti akácfasoroktól fehérlő és illatozó Dél-Nyírség, akár egy óriási menyasszonyi mirtuszcsokor.
Persze megpróbálják kifehéríteni ezt a terrénumot is. Épp ez idő tájt közölte a megyei lap, hogy a Nyírerdő Rt. – a legnagyobb szabolcsi erdőgazdaság – pályázott az erdőművelési célprogram keretében átmeneti munkalehetőség megteremtésére. Százötven munkanélküli foglalkoztatását tűzték ki célul, és ha nyernek, akkor fölveszik a kapcsolatot a baktalorántházi, nyírbátori, valamint a fehérgyarmati munkaügyi kirendeltségekkel, sőt a cigány kisebbségi önkormányzatokkal is. Legkorábban június közepén kezdődhet a munka, amely általános erdőművelési feladatokat takar.
Meglátjuk. Szeretnék hinni a sikerükben, ámde nehéz.
– Itt minden faluban élnek nagyobb dohánytermelők, de mostanában kiéleződtek a viták – mondja súgóm. – Úgy látom, hogy egyelőre sok napszámos kivár, mert keveslik a napi 2500-3000 forintos bért.
Pedig a bér aligha fog följebb kúszni. A közelben van a vállaji határátkelő. Az a meghatározó.
– Sokan jönnek át Romániából. Ők már ezerötszáz forintos napszámért is hajlandók dolgozni, a kőműves szakmunkás pedig építkezésen háromezerért. Ez a magyar kőművesnek kevés. Ő ötezer alatt a kezét se malterozza be. Az egyik faluban ott is laknak tavasztól őszig az odaátiak az építési vállalkozónál.
– A közmunkások mivel foglalkoznak?
– Kaszálgatják az árokpartot. Másutt félórát köpködnek reggel, aztán hazamennek. Annyi volt a munka. Itt általában az a helyzet, hogy a fölvett közmunkások a polgármesterek választói bázisait jelentik. Hogy a Szabó-hadból is valaki, a Kis-hadból, a Kovács-hadból is… És így tovább. Kiszámolják azt, ne tessék félteni a polgármestereket. Aztán választáskor nem lesz meglepetés. De tudok olyan helyeket, ahol a polgármesterek dolgoztatják a közmunkásokat a saját gazdaságukban. Az idén például több helyen így ültették a krumplit. A dologról mindenki hallgat, a falu lakosai is, mert a polgármestert legközelebb ismét meg fogják választani. És vannak olyan polgármesterek is, akik a vállalkozásukban eleve feketemunkásokat alkalmaznak.
– No, ők aztán nem félnek a lebukástól! – teszem hozzá.
– Nem hát! Náluk biztosan nem kereskednek a felügyelők. Vagy ha ellenőrzés következne, akkor ők tudják meg legelőször.
A választói bázisról szóló információt mások is megerősítették. És nemcsak a Dél-Nyírségben.
A terület egyik szakhatósága az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Főfelügyelőség megyei felügyelősége, amely Nyíregyházán, a Rákosi-korszak feledhetetlenül veretes, szocreál stílusában épült Irodaházban működik. (A városban sok jobb és rosszabb irodaépület található, de ha valaki Irodaházat említ, akkor ezt érti, éppen a megyeházával szemben.) A felügyelőség vezetője dr. Vassné dr. Kemecsei Hedvig igazgatónő. Tíz felügyelő dolgozik a munkaügyi területen. 2003 novemberében ugyan sor került létszám-leépítésre, de az a felügyelőket nem érintette.
– Van-e jelentős illegális foglalkoztatás a megyében? – kérdezem.
– Van! Ez magában foglalja a szerződés nélküli munkavállalást és a külföldiek engedély nélküli dolgoztatását is. Tavalyi adatokat tudok mondani. A kiszabott munkaügyi bírságoknak 15 százaléka szerződés nélküli foglalkoztatás miatt történik. A bírságok egyhatodát a külföldiek engedély nélküli foglalkoztatása miatt szabtuk ki. Negyven fő dolgozott engedély nélkül.
Az igazgatónő úgy érti, hogy a napszám alkalmi munkát takar, és ezt a mezőgazdaságban végzik. A munkaszerződés nélküli foglalkoztatás, vagyis a feketemunka más ágazatokban esik meg. Arra, hogy a felügyelők hány feketén foglalkoztatottat kaptak el, nem tud pontos adatot, erre nincs kötelező statisztika. Azt sokallja viszont, hogy az országban a kétszáz munkaügyi felügyelő 12 ezer ilyenre bukkant. Beismerem, vele ellentétben én végtelenül keveslem, mert évente felügyelőnként csupán hatvan fő felderítését jelenti.
– Itt tíz fővel nem lehet csodát tenni – folytatja az igazgatónő. – Tavaly 536 közérdekű bejelentést kellett kivizsgálniuk, továbbá el kellett végezniük az országos és helyi célvizsgálatok sajátos feladatait. Közérdekű bejelentések irányulnak a feketemunkára is. Például nem kapta meg a munkabért, az igazolásokat, ilyenek. A mezőgazdaságban ezek inkább idényjellegűek, például almaszüret idején. A felügyelő helyzetét nehezíti, hogy nem tudja, hol keresse az embereket. Meg aztán azokat el is kell kapni, ami nem könnyű, mert futnak. Volt olyan eset, hogy a felügyelőink csak a 27 biciklit találták meg.
Kiderül, hogy a bírság a fekete foglalkoztatás esetén ötvenezernél kezdődik, de nem személyenként. Vagyis annak komoly visszatartó hatása nincsen. Megemlítem, hogy az unió némely országában bizony rendkívül kemény intézkedéseket hoznak az illegális foglalkoztatással szemben, helyenként a fogdát is megismertetik a munkaadóval, munkavállalóval egyaránt. Mert ez nem gyerekcsíny, hanem sima adócsalás. Az sem ritkaság, hogy a feketemunkát helikopterrel vagy repülőgéppel nyomozzák, és videóra veszik.
– Nálunk a videó sem érne sokat – mondja az igazgatónő. – A bizonyítási teher a felügyelőségé. Név szerint kell feltárnunk a feketén foglalkoztatottakat. Perek sorát buktuk el emiatt. Tudjuk több ágazatban is, hogy nagyarányú ez a foglalkoztatási forma, az eszközeink mégis végesek.
Úgy tűnik, nemcsak a helikopter hiányzik innen. És nem segít itt sem az EMMA (= Egységes Magyar Munkaügyi Adatbázis), sem az előre történő munkaerő-bejelentés, akármilyen vérmes reményeket fűznek hozzájuk. Inkább csak a munkáltatók riogatásának tűnnek. Kezdem röstellni a kérdezősködésemet: mit kívánhatnék egy eszközöktől megfosztott hatóságtól?
Azt hiszem, el kellene gondolkodni a dolgokon. A különféle vizsgálatok egyre elborzasztóbb képet festenek a hazai foglalkoztatási viszonyokról. Egyre feketébb és szürkébb a kép. A kutatók szerint az éves eltitkolt jövedelem eléri a kétezer-milliárd forintot (Magyar Hírlap, június 3.). Vajon mit szólnak ehhez a kormányzók? Vajon politikai és kormányzati cél-e, hogy az emberek úgy éljenek, ahogy tudnak (copyright Gál Sándor, a megyei munkaügyi központ igazgatója), vagy mégis próbáljuk meg elérni a reformkori célt, a közteherviselést? A munkavállalók háromnegyedére hatalmas nyomás nehezedik, a negyedik negyed viszont egy banánköztársaság anarchiájára emlékeztet.
A most következőket fél évszázad távolából kell kezdenem.
Az ötvenes évek első felében a nyíregyházi Petőfi kertben különös csapat focizgatott délután. A közeli Benczúrról elnevezett iskolába jártak – ma buszpályaudvar van a helyén –, amelyet a város közvéleménye proliiskolának hívott. Azt hiszem, joggal. Már nem voltunk rongyosak, ám föltétlenül hasonlítottunk a Valahol Európában című film kamaszhordájára. Miénk volt a terep az este is kivilágított háromszög alakú Vörösmarty tértől a Vécsey közi uborkásokig, beleértve a közeli vasútállomást és a fűtőházat is. Be kell ismernem, rendszeresen loptuk a vagonokról leszedett, már használhatatlan féktuskókat, és megszabadítottuk a MÁV-ot az értékesítésük nyűgétől. Az öntvénynek szép ára volt, futotta belőle mozijegyre, fagylaltra.
Két dologban különböztem a társaimtól: a ruháimat anyám nem foltozta, mint a többiek anyja, hanem varrta, és nagyon szépen varrt. Másrészt én nemcsak az említett élvezetekre költöttem, hanem újságra is. Több lapot előfizettünk a Szabad Néptől a Ludas Matyiig, de a szülők nem engedték bővíteni a kört. Nálam volt ugyan mindig a család heti konyhapénze, kiskölyökként is komplett beszerzőnek számítottam, azonban fillérre el kellett számolnom. A féktuskók árából viszont megvehettem azon lapokat, amelyek a családi büdzsébe már nem fértek bele, és közben arról ábrándoztam, hogy egyszer, valamikor, ha megnövök, akkor én majd az Irodalmi Újság kolumnistája leszek. Hát ez így nem jött össze. Pár év múlva a lap Párizsba távozott, én meg maradtam Nyíregyházán.
Akkoriban megjelent egy másik hetilap is, amelyet Béke és Szabadságnak hívtak. E lapba írt Ruffy Péter, a korszak egyik kiváló újságírója riportsorozatot az alkoholizmusról. Ha jól emlékszem, kereste a forrást, és úgy találta, hogy mivel a sör kevés, a bor meg tepedelem rossz, pálinkához se gyümölcs, se krumpli, ezért a fő bűnös a rum. A magyar rum. Abban fedezhető föl a bajok gyökere. Úgy hiszem, hogy igaza volt.
Ha manapság a nyírségi foglalkoztatás gondjainak rumját keressük, akkor azt a napszámban találjuk meg. Másutt biztosan más okokra vezethető vissza a fokozatos elnyomorodás, e vidéken – meggyőződésem szerint – erre. E rumot sokan párolják, de az egyik legsikeresebb főzdéje a dohánytermesztés. Ezért kerestem meg Bényei Illést Pócspetriben, aki a viharokat sikeresen túlélt Petri Szövetkezet elnöke, és elnöke a Magyar Dohánytermesztők Országos Szövetségének is. Ez érdekvédelmi szervezet.
– Ön is tüntetett Brüsszelben, elnök úr?
– Tüntettem. És eredménye is lett.
A három érzékeny növény – az olíva, a gyapot és a dohány – kiemelt támogatásban részesül az Európai Unióban. A másik kettő ügye megoldódott, a dohány támogatását azonban Franz Fischler, a mezőgazdasági biztos és csapata alaposan vissza akarta venni. Ezzel az unióban szinte lefejezték volna ennek a növénynek a termesztését. Az erről folyó viták közepette a dohányos gazdálkodók tüntettek tavaly novemberben, és ezen Magyarországról is részt vett ötven gazda. Utána a miniszterek tanácsa a támogatások lecsökkentését nem fogadta el, és bár a mezőgazdasági bizottság továbbra is keresztül akarta vinni az elképzeléseit, áprilisban kompromisszumos megoldás született. Most különféle forrásokból megkaphatják a gazdák a korábbi támogatások zömét, azonban 2006 és 2010 között lesz egy átmeneti időszak, amikor a közvetlen kifizetések a felére csökkennek. Ekkorra várható, hogy a nyersdohány ára emelkedni fog. (Meg kell jegyeznem, hogy nem véletlenek az uniós támogatási viták. Az unióbelföldi dohánytermesztés nem akkora súlyú és nem akkora társadalmi jelentőségű, hogy irdatlan mennyiségű közpénzt kelljen az ágazatba ölni. Ez a helyzet hazánkban is. Délről kiváló minőségű és olcsó nyersdohányt lehet vásárolni, és ez alighanem hamarosan eldönti az uniós dohánytermesztés sorsát, bármennyit tüntetnek majd ellene.)
– Úgy tudom, hogy négy- és hatezer hektár között ingadozik a megyében a dohánytermő terület – térek hazai pályára. – 2004-ben hogyan alakul ez?
– Az országban 5200 hektár dohány lesz, ebből a megyében 4-4200 hektárt ültettek el, tehát itt termelik meg az ország dohányszükségletének 80-85 százalékát. Ez a korábbi években is így volt, habár a hetvenes vagy nyolcvanas években majdnem tízezer hektáron termett dohány Szabolcsban.
A társas gazdaságok, továbbá az egyéni vállalkozók elsődlegesen Virginia (hevesi) típusú, mesterséges szárítású dohányok termelésével foglalkoznak, és az átlagos terület 2003-ban meghaladta a nyolc hektárt szerződésenként. A Burley dohány esetében, amelyet fűzve szárítanak (pajtákban, természetes módon), nem volt több az átlagos terület 0,7 hektárnál. Ez inkább az őstermelők terrénuma. A termelést összesen öt dohánytermesztő csoport fogja össze.
– Úgy olvastam, hogy a hazai dohánytermesztési támogatáson viták vannak – mondom. – Emlékezetem szerint hektáronként 620 és 800 ezer forint között lebegett az összeg, ami óriási a többihez képest. Eldőlt-e már, mennyi lesz?
– Arról volt szó, hogy az unióban alkalmazott támogatások 55 százalékára lesznek jogosultak a hazai dohánytermelők – válaszolja az elnök. – A Virginia esetében hektáronként 820, a Burley dohányok esetében pedig 660 ezer forint lett volna a támogatás. Ezzel szemben mindkét típusú dohány esetében 80 ezer forinttal csökkentve hirdették meg, amit kiegészít a 17 ezres földalapú támogatás. Ez azt jelenti, hogy nem 55, hanem 48 százalékos támogatást kapnak a dohánytermesztők az európai kollégákhoz viszonyítva.
Meg kell jegyeznem: a többi ágazathoz képest a támogatottság arisztokratikusan gáláns. Nehéz társadalmi szempontból igazolni, hogy a közpénzekből való részesedés adja a dohánytermelők jövedelmének 70 százalékát, és csak a többit a bevétel. (A szintén kiemelt GOF – gabona, olajos magvak, fehérje – növényeket termesztők hektáronkénti támogatása 40 ezer forint.) De ha már ilyen bőkezű támogatásban részesül az ágazat, akkor az is elvárható a szereplőitől, hogy a törvényeket tartsák be, és a közjóhoz ők is az ágazatban elért jövedelmek arányában járuljanak hozzá. A kérdés az, hogy ez megtörténik-e.
Beszélgettünk róla, hogyan is alakul a hazai dohánytermesztési technológia. A korábbi univerzális gépek – Balthes kombájnoknak hívták ezeket – igazából eltűntek a termelésből, Bényei szerint azért, mert hiába ültek a dolgozók a gépen, kényelmetlen testhelyzetben törték a leveleket, és ők maguk kérték, hogy inkább saját lábon végezhessék ezt a rendkívül nehéz fizikai munkát. A szárítóberendezések – a Sirokkók – harmincévesek, és majdnem teljes számban átalakították őket gáztüzelésűre, a rossz tömítettség miatt azonban a hatékonyságuk messze elmarad a világszínvonaltól. Energiapocsékolók.
– Számomra a termelékenység fontos ügy – mondom. – Van-e valamilyen adatuk arra, hogy mennyi időbe telik egy tonna dohány megtermelése, mondjuk, Franciaországban, és mennyi munkaidőbe nálunk?
– Magyarországon kétszáz órával kevesebb, mint Franciaországban – válaszolja az elnök, legnagyobb meglepetésemre. Hitetlenkedve nézhettem, mert folytatta: – De ez sajnos nem a hatékonyságnak köszönhető, hanem részben a minőség rovására megy. A kétszáz óra plusz tisztességesen meg van fizetve a franciáknál, így van idejük és lehetőségük a minőségi mutatók maximális elérésére.
– A megyei 4200 hektár mennyi munkaerőt igényel?
– Itt részben kampánymunkák vannak, munkacsúcsok, úgyhogy ezt így nem lehet számolni. Azt kell mondanom, hogy különböző statisztikai és tudományos alapon végzett számítások figyelembevételével egy hektárra három fő szezonbeli munkája kell. Ez megalapozott szám.
– Milyen rendszerben végzik a munkát? Őstermelők, vállalkozók, alkalmi munkások, munkaviszonyban állók?
– Az a kevesebb, amikor munkaviszony keretében végzik, ez országos szinten nem éri el a húsz százalékot.
Megemlítem az elnöknek, hogy a megyei agrárkamarától kapott adatok szerint az egyéni vállalkozóknak és a főállású őstermelőknek összesen 216 munkaviszonyban álló alkalmazottjuk van a megyében. Kár volt ezt mondanom, mert innentől kezdve képtelenek voltunk szót érteni. A tájékoztató Bényei Illés átment érdekvédőbe, és valóban nem mondhatott olyan tényeket, amelyek a szövetség tagjaira nézve hátrányosak lehetnének. De azért volt kijelentése, amely az asszisztensem (nejem, jegyzetelőm, magnókezelőm) kacagását váltotta ki:
– Ha most azt akarja mondani – figyelmeztetett ugyanis Bényei Illés –, hogy feketén alkalmaztak-e munkaerőt, akkor azt kell válaszolnom, hogy a környező országokban mindenütt, Magyarországon nem.
Azzal átadott egy táblázatot a 2003-as országos termelési adatokról:
|
Megnevezés<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /> |
Terület (ha) |
Termésátlag (t/h) |
Árbevétel (ezer Ft) |
Átlagos bevétel (Ft/ha) |
|
Hevesi |
3153 |
2,03 |
2 275 926 |
721 829 |
|
Burley |
1850 |
1,91 |
924 097 |
499 512 |
|
Összesen |
5003 |
1,98 |
3 200 023 |
639 621 |
Összes megkötött szerződés: 2 584 db
Időszaki foglalkoztatottak száma: 12 500 fő
Tehát a 3,2 milliárdos bevétel mintegy 70 százaléka hevesi (Virginia) dohányból származott, és 12 500 időszaki dolgozót foglalkoztattak. Ennek legalább 80 százaléka, azaz tízezer ember szabolcsi volt. Súgóim szerint e napszámosoknak cirka fele lehet regisztrált és nem regisztrált munkanélküli, a másik fele öregségi és rokkantsági nyugdíjas, továbbá 50 százalékos csökkent munkaképességű, aki rendszeres szociális járadékban részesül.
Megemlítem Bényei Illésnek, hogy e tömeg része annak a 700 ezer embernek, akiket az adóhivatal keres, mert nem tudja, hogy miből élnek: közterheket még a minimálbér után sem fizetnek.
– Nagyon tévúton jár, ha a dohányban keresi a regisztrált munkanélkülieket – mondja az érdekvédők elnöke. – Aki az egy-két hektár saját területén dolgozik, az nem fogja bérbe adni a munkaerejét, mert ezt ő tizenöt évvel ezelőtt sem tette, hiszen Penészleken és környékén akkor is magángazdálkodás folyt.
Penészlek is a Dél-Nyírségbe tartozik. Csak emlékeztetőül: e faluról írta Végh Antal a hatvanas években az „Állóvíz” című riportját (megjelent a Valóság című folyóiratban, majd a „Magyarország Felfedezése” sorozat Erdőháton, Nyíren című kötetében). A riport óriási botrányt kavart, mert ez volt az első komoly hang, amely rést ütött a Kádár-kor állandóan javuló életszínvonalról szóló meséjén, és kimutatta, hogy milyen iszonyú szegénység tapasztalható az Isten háta mögött. Penészlekre még téeszt sem szerveztek, csak termelőszövetkezeti csoportot, ami a valóságban az egyéni gazdálkodókat fogta össze valamiféle laza szervezetben.
– Az igaz – mondom –, de akinek földje van, az nem regisztrált munkanélküli.
– Meg kell alapozni a véleményét, tényekkel kell alátámasztani.
– Igaz – bólogatok. – Csakhogy e tízezres létszám után a dohánytermelők alig fizettek közterheket, mert az egész megyében kevés volt a munkaszerződéses alkalmazott, és kevés az alkalmi munka után befizetett, mindössze hetvenezer munkanapra szóló közteherjegy. Az egyik dohánytermelő csoport vezetője dicsekedett pár hónapja a megyei lapban, hogy ez az ágazat 15 ezer embert tart el.
– Nem tudok róla, hogy valamelyik dohánytermelő ilyet nyilatkozott volna. Nem vitatom, hogy van kifehérítésre váró foglalkoztatás a mezőgazdaságban, bár más ágazatokban sokkal több a feketemunka. De mondok mást. A cigaretta jövedéki adója kétszázmilliárd forint bevételt jelentett a költségvetésnek. Most Debrecenben bezár a cigarettagyár, 350 embernek nincs munkalehetősége.
Beszélgetésünk után pár héttel bejelentették, hogy az egri dohánygyárat is bezárják, szélnek eresztve a debrecenihez hasonló létszámot.
– Ha a dohányvertikumban visszaadtak volna egymilliárdot, meg lehetett volna menteni a debreceni gyárat. A dohánytermelők érdeke és a társadalmi érdek nem különbözik.
Megint csak az esprit d’escalier: ez utóbbit tízezer szabolcsi munkaszerződéssel kiválóan be lehetne bizonyítani.
Végül is mi a napszám?
Sajátos körülmények között folytatott munkavégzés. Gyakorlatilag kizárólag szóbeli megállapodáson alapul – bár az írott szerződés sem változtatna a megítélésén –, amely noha egy napra szól, nem kizárt, hogy akár hónapokon át tartson. A munkaszerződésen alapuló munkaviszonynál lényegesen lazább, mind a munkaadó, mind a munkavállaló kötelmeit mellőző kapcsolat ez, amely kapcsolatot bármelyikük egyik napról a másikra megszakíthatja. Fegyelmi eljárás e viszonyban például kizárt, a végkielégítés is, viszont a munkaadó nem tartozik sem szabadságot kiadni a már hónapok óta folyamatosan nála dolgozó napszámosnak, sem betegszabadságot fizetni esetleges megbetegedése miatt. A napszámosok zöme nem ismeri föl a helyzetét, és akkor is kényszerből végzi így a munkát, ha a közfelfogás szerint jobb megoldás helyett választotta. Ez azonban csak látszólagos ellentmondás. Ha megrokkan vagy megöregszik? Nem tudja, hogyan kaphatna nyugdíjat, de bízik benne, hogy valamiféle juttatás mégis összejön a számára. Más is kapott már ilyet, és annak se volt bejelentett állása.
Napszámosnak lenni életforma. A napszámnak tucatnyi változata ismeretes. Van, amelyik nem is igazán az, hanem valami speciális vállalkozásféle. Például az almafák metszése. Nagyobb gazdaságok állandó csapattal dolgoznak, s nem egyszer – főként a társas cégeknél – ezek munkaviszonyban is állnak. Úgy tervezik a létszámot, hogy november közepétől legkésőbb április közepéig képesek legyenek kényelmesen megmetszeni a faállományt. Pontos dátumot nemigen lehet szabni, mert vannak időszakok, amikor a munka szinte tilos. Mínusz öt fok alatti hőmérsékleten például a legtöbb kertész sajnálja a fát, és ha nem sürget rettenetesen az idő, akkor nem engedi a metszést. Ugyanez a helyzet a vastag hóban vagy fagyókás időben is. (Fagyókának nevezik, ha az ónos eső ráfagy a gallyakra.)
A brigádok – akár van állandó munkahelyük, akár csak volt ilyen – elvállalják egész kertek metszését. Ők valóságos mester urak a többihez képest. Másnak a gazda mondja meg a napszám árát. Nekik nem. Ők megnézik a fákat, és ajánlatot tesznek. A kisebbekért akár húsz forint is elég darabonként, viszont az igazán nagyokért olykor ötszázat is fizetni kell, mert ezekből tisztességesen naponta tízet-tizenkettőt képes megmunkálni a fafodrász. E legalább négyfős csoportokba nők vagy roma férfiak tévedésből sem kerülhetnek be.
A metsző brigádok a napszámosok elitjei. Sok százezer az almafa, és kevés a hozzáértő. (Meg kell jegyeznem, hogy azok sem igazán azok, akik annak tartják magukat. Szinte mindegyik volt állami gazdasági dolgozónak a kezébe programozódott a Nagy Sándor-féle metszésmód, ami azért már eléggé a letűnt múlt része. A korszerű, ún. karcsú orsó ültetvényeken ők alig-alig használhatóak, mert képtelenek egy másik rendszer átvételére, és – amint hírlik – e kertek tulajdonosai új embereket tanítanak be, akiknél már nem kísért az egykori módi.) A megye településein szinte mindenütt találhatók ilyen csapatok, az almásoktól függően legalább négyfős, ám olykor húszas vagy harmincas létszámban is – és 240 falu és város létezik. Koratavaszonként kézről kézre adják őket.
A napszámosok másik rétege, amikor egy-egy vállalkozó saját állandó gárdát alakít ki. Erre főként az erdőművelés során van szükség, és törvényszerűen a dohánynál. Az erdőművelés ősszel, a telepítéssel kezdődik, itt rendesen megfizetik a gyakorlott embereket, de tetemes a segédmunka is. Az erdőkben a dolgozókkal rendszerint nincs gond: kevés a versenytárs. (A metszőbrigádok viszont soha nem mennek erdőmunkára.) Ott a romáknak munkájuk és jövedelmük van télen is, szemben azokkal, akiknek nincs. És ilyen a többség. A szociális ellátások ekkor már nem fedezik a szükségleteket, ezért hitelbe vásárolnak a szatócsnál (meg kell mondani: bizony a leggyakrabban szemérmetlen árakat felszámoló, falusi szatócsnál), és gyakori, hogy a család februárban már a májusi bevételeit eszi. Egyes megfigyelések szerint tavaszra a romák rendszerint csonttá soványodnak.
Az erdőkben csak üzemterv szerint szabad munkát végezni. A néhány éves telepítést először tisztítják, ez vagy tűzifát ad, vagy papírfát, vagy faforgácslap készítésére használják, újabban pedig az energiaerdők terjedésével energiatermelésre. E körben valóságos piaci verseny kezdődött. Ahogy múlnak az évek, növőtér-bővítésekre kerül sor, és ekkor már mind több az értékes faanyag. Végül a véghasználat következik, vagyis a tarvágás. Valamennyi munkát fűrészgéppel végzik komoly vizsgát tett gépkezelők. Viszont egy-egy gép mellé öt-hat segédmunkás szükséges, sőt rönköket vonszoló traktor vagy lovas fogat is. A végén a levágott fát rakatokban tárolják, és az erdő-felügyelőség azok felmérése után veszi át a munkát.
A friss telepítésekben a kapálás nem számít üzemtervinek: a sor közét traktorral még meg tudják művelni, az éppen elültetett, egy- vagy kétéves csemetét azonban meg kell kapálni, különben elnyomja a gaz. Ezt mindig napszámosokkal végeztetik. Már áprilisban szükség van rá, különösen akkor, ha esők is jöttek, meg meleg is. Ugyanez a helyzet az ősszel elültetett almás- vagy meggyeskertekben is, annyi különbséggel, hogy a gyümölcsöskertek nehezebben és később zárnak, tehát sokára árnyékolják le a talajt, ezért ott legalább a kémiai gyomirtás megkezdéséig, vagyis négy éven át kézzel kell kapálni a fák alját.
Az évnek ebben a szakaszában már egyre több napszámra van szükség, és mindenkinek lehetősége van ilyet vállalni, aki csak dolgozni akar. Jellemző egyébként, hogy a napszámra spekulálók már alig-alig szegődnek el állandó munkára, vagy gyorsan leszámolnak onnan, mint április vége felé Nyírgelséről. Júniusban már kifejezetten kevés a megye mezőgazdaságában a munkáskéz.
A napszám esetében nem kell a következő hónap elejéig várni a munkabérre, hanem vagy aznap kifizeti a gazda, vagy – és ez a legkésőbbi – pénteken délután, hogy a hét végére lehessen vásárolni. Meg a bolti tartozást megadni. Havi kitartása egyébként nemcsak a romáknak nincs, hanem igen sok nem-roma családnak sem, és ezen nem változtat semmiféle szociális védőháló. (A sok munkahelyi leszámolás között többnek ilyen oka is lehetett: a bért azonnal megkapták.) Falvakban megszokott, hogy a postástáskából élők a különféle juttatások kifizetésének napján reggel nyolckor a posta bejáratánál várják a kézbesítőt. A nekik járó összeget nyomban fölveszik, és e napokon reggel a napszámból is el kell engedni őket egy-két órára, amit majd délután ledolgoznak.
Májusban kezdődik a dohányültetés, de ez még nem igényel sok munkáskezet. A faalj kapálása tovább tart (és ha nem kifejezetten aszályos az idő, akkor akár egész nyáron át tarthat), majd május végétől elkezdődik a dohány növényápolása, ami a permetezés mellett szintén kapálást jelent. A dohányos csapatok ekkorra már összeálltak, habár mindig híjával: egy húszhektáros ültetvényre igazából hatvan ember kellene, de harminc, esetleg negyven főnél többet nemigen lehet összeverbuválni. Ez idő tájt már mozgékonyak a napszámosok, akár ötven kilométerre is elhordják őket. A csapatokban jelentős a romák aránya, olykor az is előfordul, hogy majdnem teljesen ők alkotják a brigádot. Teljesítményük – fizikai állapotuknak megfelelően – igen zsenge, de nem jobb a többi magyaré sem.
Június 20. táján elkezdődik a meggyszüret. Az komoly konkurencia bármelyik más munkának, mert közben lehet eszegetni. És bár savanyú, nagyon sokan szeretik. Ez a hajrás, de nem nehéz munka július 10. körül befejeződik, kivéve azokat az éveket, amikor a meggy egy részét egyszerűen nem szedik le – mint az megtörtént 2002-ben –, mert negyvenforintos kilónkénti árért nincs értelme. (Ez a munkaerő alig képes műszakonként leszedni az előírásos ötven kilót, de ha mégis, akkor annak értéke ezen az áron kétezer forint. A napszám ötszázzal több.) A két évvel korábbi helyzet 2004-ben is igen sok kertben megismétlődött, hiszen a meggy ára – ritka kivétellel – ötven forint körül mozgott kilónként. Ahol szedték is a gyümölcsöt, ott a létrát nem vették elő – már az első lépcsőfokról sokkal rosszabb a teljesítmény, mint a földről –, a fák tetején ott maradt a termés.
A meggyet miért nem a család szedi? Mert már húsz fa is sok, és ha netán kevesebb, akkor is csak a baj van vele, mert öt-hat napig járni kell a felvásárlót, és szállítgatni oda-vissza a rekeszeket. Célszerűbb egy nap alatt végezni.
Közben bejelentkezik a zöldség. Eddig kilencezer hektár körül volt a megye zöldségterülete, eztán nem lehet tudni, hogyan alakul majd. A termelés zöme a konzerv- vagy hűtőüzemekbe irányult, de igen jelentős a nagybani piacokra szánt is. Amikor e sorokat írom, az országban 330 élelmiszer-feldolgozó üzemet már bezártak, mert nem tudták teljesíteni az Európai Uniónak az élelmiszer feldolgozására érvényes – egyébként népegészségügyi szempontból módfelett indokolt – szabályait. Még további 2-300 üzem esélyes erre. A zöldségtermelés érezhetően visszaesett, helyzete ősz óta jól nyomon követhető a szerződési nehézségekben. Ezen üzemek termelési hátterét szinte kizárólag őstermelők jelentették, az egyéni vállalkozó már ritkaságszámba ment, társas gazdaságok pedig szinte egyáltalán nem foglalkoztak ilyesmivel. Mi volt ennek az oka? Az, hogy a feldolgozók áraikat az adót nem fizető őstermelőkhöz igazították. Dorbézolni nekik sem lehetett belőle, ám annak, aki valamiféle közterhet is pönget, kifejezetten veszteséget jelzett volna minden ilyen termék.
A nagybani piacokon pedig őstermelői igazolványra sincs szükség, ott döntően olyanok árulnak, akiket én kistermelőknek nevezek. Nekik aztán semmiféle kapcsolatuk nincs a költségvetéssel, papírral, falugazdásszal, adóhivatallal, nyugdíj- vagy egészségbiztosítási pénztárral, rajtuk nem követelhető semmi. Ők mintha nem léteznének. Korábban e „láthatatlan magyarok” tömegét – nemcsak kistermelők tartoznak ide – mintegy hatszázezerre becsültem, de az újabb vizsgálatok tükrében túlságosan decensen számoltam: százezerrel többen lehetnek. E vizsgálatok eredményeit a Munkaügyi Szemle közölte – és írt róla Márk Edina a Magyar Hírlap 2004. május 27-ei számában –, s a lényegük az, hogy bizonyára minden eddigi becslést felülmúl a feketemunka aránya hazánkban. Ha a hiányzók legalább minimálbérrel be lennének jelentve, akkor háromszázmilliárd folyna be munkájuk nyomán a költségvetésbe, enyhítve ezzel a többi munkáltatóra és munkavállalóra nehezedő nyomást. Valamit tisztázni kell: a 700 ezer „hiányzónak” csupán harmada regisztrált munkanélküli, a többiek másutt „bújtak el”.
Akár őstermelő, akár kistermelő, a zöldséges egyaránt foglalkoztat napszámost. Nem mindig, de gyakran, a munkacsúcsok során pedig akár tömegesen is. Mikor? A korai káposztával és karfiollal már május elején jelentkeznek, a mosott sárgarépacsomókkal is, és a különféle termékek munkái eltartanak novemberig. A befejező fázis a brokkoli betakarítása. Mindenképpen szükség van alkalmi dolgozókra, mert a családok önmagukban nem tudnának annyi terméket előkészíteni, hogy megérje a szállítást. Ahhoz szükséges egy nagyobb volumen.
Az esetleges fóliás vagy üvegházas primőrtermelés Szabolcsban ritka, inkább a csongrádi körzetre jellemző, ahol – például Szentesen – néhol termálvizes fűtés is lehetséges. Ez se olcsó, de minden más drágább.
A nyár mindezek mellett a dohánytörés és -szárítás ideje is, majd szeptemberben ezeket fokozatosan felváltja az almaszüret. Hosszú őszökön egybefut a kettő. Az almát le (olykor inkább fel) kell szedni, újabban zsákokba önteni, onnan a teherautóra, hogy menjen a léüzembe. A szürethez mégis tízezrekre van szükség, hiszen kizárólag ebben a megyében 450-500 ezer tonna almát kellett szeptemberben és októberben megmozgatni. Csomagolás? Az manapság már szinte kihalt. A betárolt és a közpénzekből bőkezűen támogatott 55 ezer tonna hűtőházi alma jókora részét bedarálták 2004 tavaszán.
Kik nem vállalnak napszámot? Elsőnek a munkaképtelenek. Aztán: akiknek földjük van, és maguk művelik. (Önállósították magukat! – mondta gúnyosan húzva a szavakat az egyik vállalkozó. – Fél hektárral.) Megtermelnek annyi kukoricát, hogy ősszel a két-három hízócskát meg az udvaron sertepertélő baromfit etethessék, a terményből esetleg még el is adnak. Aztán a fiatalok, kivéve a romákat.
És hát a közhasznú munkások. Nekik nem éri meg. Az önkormányzattól csaknem ugyanannyit kapnak naponta, mint amennyiért napszámot vállalnának, de amott nemigen kell megizzadniuk, jószerével a teljes napi jelenlétük se mindenütt fontos. Nem érthető, hogy a kis ketyerékkel való árokpartkaszálás meg az utcaseprés miért számíthat közhasznú teendőnek, vagyis miért tartja a tenyerét az önkormányzat a központi büdzséből való támogatásért. Ezeket meg a többi, a település életében fontos rezsimunkát támogatás nélkül is el kellene végezni. Ahol értéket állítanak elő, az fehér holló. Jellemző, hogy a Dél-Nyírség huszonhét településéből mindössze kettőt emlegetnek úgy a helyzetre rálátó szakemberek, hogy ott értéket állítottak elő a közmunkásokkal: Szakolyt és Nyírlugost.
Közhasznú munkások egyébként üzemi munkaviszonyt sem létesítenek, így ebből a körből is hosszú időre kiestek. Nem ok nélkül számít a köszönetükre és a nagy családjuk köszönetére oly sok szabolcsi polgármester. Választáskor, persze. A tapasztalat azt mutatta, hogy az érintett családok érdeke a helyzet fenntartása volt. A közvélemény viszont jobbára pénzkidobásnak tekinti az ilyen foglalkoztatást. Sok helyen erősen háborognak miatta.
A közhasznú munkára pályázó önkormányzatok jelenlegi bőkezű támogatását célszerű lenne mielőbb felülvizsgálni, mondjuk akként, hogy csupán konkrét cél elérésére adna a büdzsé közpénzt. A jelenlegi rendszer destruktív, a munkanélküliek megélhetését csak egészen mérsékelten segíti, ugyanakkor tízezreket emel ki a ténylegesen foglalkoztatandó bázisból. Ők sosem lesznek szereplői a gazdasági életnek, viszont közösségi segítséggel prolongáljuk munkanélküli létüket. Túl sokba kerül az országnak, hogy falusi potentátok a más tüzénél sütögetik politikai pecsenyéjüket. Mert ez a helyzet.
Kik vállalnak napszámot? Elsőnek a romák. Fiatalok, idősebbek egyaránt. Rajtuk kívül a szakképzetlenek túlnyomó többsége. A szakképzettek már kevésbé, de inkább azért, mert számukra mindig adódik rendszeresen végezhető és jobban megfizetett feketemunka. A napszámosok legalább háromnegyede nő. Roma, nem roma, egyformán. Középkorúak, harminc fölött, de nem kizárt az idősebbek munkavállalása sem. A napszámosok között elég tetemes a nyugdíjasok aránya, továbbá az ötvenszázalékos munkaképteleneknek nyilvánított rendszeres szociális járadékban részesülőké. Ez utóbbiak populációja egyre számottevőbb. Némely munkában a gyorskezű hetvenesek sem nélkülözhetők.
Azt a közvélekedést, hogy a romák nem dolgoznak, itt a tények cáfolják. Kétségtelenül nehezen kezelhető némely csoportjuk, kétségtelenül sok közöttük a regisztrált munkanélküli, kétségtelenül kevésbé szakképzettek, de hogy nem dolgoznának? Sajátos érdekeiket legalább olyan jól felismerik, mint a többi magyar. (Ezek ugyanis immár rég magyar cigányok!)
És az sem igaz, hogy képtelenek lennének beilleszkedni a környezetbe. Áprilisban ismét Lónyán jártam, a világ végétől visszafelé egy verébugrásnyival. Itt, a csücsökben, valahogy normálisabban alakult a romák sorsa, békésebben s egyáltalán nem elkülönülten. (És hasonló a szomszédos Mátyuson vagy Tiszakerecsenyben is a helyzetük.) Másképpen szocializálódtak. Nem tudni, hogy miként. A régi lónyai polgármester, Szabó Árpád szerint itt sose bántották őket, talán azért. Úgy élnek ott, ahogyan a többi magyar. Dolgoznak rendesen, noha kevesebb a munkalehetőség, a néhány nagyobb gazda nem igazán napszámosokra építi a gazdálkodását, viszont gyönyörű erdőségek vannak szerte a környéken. Járatják a gyerekeiket már hároméves kortól óvodába (másutt csak a kötelező iskolai előkészítő idején teszik ezt, akkor sem szívesen, mert kinézik őket a szegényességük miatt), majd rendesen iskolába is. A roma gyerekek egyáltalán nem tanulnak rosszul, a pedagógusaik pedig minden erejükkel segítik őket a továbbtanulásban. Itt minden roma gyerek továbbtanul! Ha szakmunkásképző, akkor ott, ha gimnázium, akkor ott. Szabó Andrásné és tanártársai igyekeznének főiskolára vagy egyetemre is bejuttatni az érettségizetteket, de az már kevésbé megy – és legtöbbször nem a gyerek miatt.
Úgy gondolom, hogy a honi közvéleménynek hatalmas adósságai vannak a cigánysággal szemben. És azok nem is frissek. A feldolgozatlan roma holokauszt mellett ott van az indulás: intézményesen kimaradtak például már a földosztásból is. És ez azóta is így folytatódott. Ám nem árt azokra a fecskefészeknyi beregi falvakra, Lónyára meg a környékére figyelni!
A túlburjánzott napszám a társadalomnak éppolyan alamuszi betegsége, mint az alkoholizmus. Előbb vidámnak tűnik a világ, mindenki kacag, jókedvű, a sörfőzdék, a kocsmárosok, sőt az állam is, mert némi adó csak befolyik, aztán jön a macskajaj. Hamarosan ronccsá válik a szesztestvér, amikor gyógyítani kell, amikor idő előtt temetik. A napszámban hasonló folyamatok játszódnak le. Hiszen mindenki jól jár! A gazda, aki nem fizet közterheket, a dolgozó, akinek a juttatások mellé adómentes jövedelme kerül, a polgármesterek, hogy kevesebb a segélyért könyörgő, s a kormányzat, hiszen ott is nyugalom van, ahol egyébként jönnének a bajok csőstől, a megélhetési bűnözéstől az éhséglázadásokig. Ám ez a békesség időleges, és mindenképpen bekövetkezik a fejfájós másnaposság. Mert jön a tél, amikor nincs napszám. (Kivéve az erdőket.) És mert a napszámos is megrokkan vagy megöregszik, és gyógyítani kell, ami a közterheket lazán elkerülők számára is ingyenes. Aztán valamiféle nyugdíjat a jó emberek kitanúskodnak nekik, netán éppen a kormányzatnak esik meg rajtuk a szíve. (Jegyezzük meg: a többiek kárára. Közhely hazánkban a nyugdíjasok nyomora. Az alacsony nyugdíj azonban nemcsak az ország szegénységét bizonyítja, arról az is tehet, aki egész életében ilyen vagy olyan okokból elbliccelte a járulékfizetést. A nyugdíjazás méltányosnak hitt, ám a szigortól távol álló szabályai azokat sújtják, akik alaposan megdolgoztak öregkori életszínvonalukért. A kevésből így még kevesebb jut nekik. Ne legyintsünk: százezrekről van szó hazánkban.)
Az ország egyes vidékein mégsem akkora gond a napszám, mint a legkeletibb végeken. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében különös koncentráció zajlott le. Itt terem az ország alma- és meggytermésének kétharmada, és itt a dohány zöme. Nagyarányú a szántóföldi zöldségtermesztés, a konzervüzemek kapacitása minden megyénél nagyobb. Minden kultúra munkaigényes! Emellett a 120 ezer hektáros erdősültség sem elhanyagolható. Másutt vagy több az erdő, vagy magasabb a zöldség területe, de hogy a szabolcsi öthöz hasonló egy helyütt összejöjjön, olyan nem fordul elő. Sőt olyan sem, hogy három munkaigényes kultúra egyszerre hasson. Amennyire segíti a túlélést a tömeges napszám, akkora átok is. Életmóddá válásával gátja a jövő építésének, versenytársa éppen azon iparnak, amely döntően a szakképzetlenekre épít: az élelmiszer-feldolgozásnak. A társadalomnak végül választania kell, mi a fontosabb.
Magam úgy látom, hogy a jelenlegi gyakorlat a nyomorúság tartósítása. Amelyből nincs kitörés. Bebalzsamozzuk a múltat. Egész térségeket elkerülhetnek a befektetők. Miért jönnének, ha még munkaerőt sem találnak?
Az Orbán-kormány megkísérelte kifehéríteni legalább egy részét a mind burjánzóbb feketemunkának, és bevezette az alkalmi munkavállalói könyvecskét. Ez lehetővé tette a munkáltatóknak, hogy a napszámosokkal ne kelljen szerződéses munkaviszonyt létesíteni, elegendő közteherjegyet ragasztani e könyvecskébe, ugyanakkor bárki könnyedén vállalhasson alkalmi munkát, akár a munkanélküli is, anélkül, hogy a járadékra való jogosultságát elvesztené. Sőt, a ledolgozott napok után kapott bérére adóbevallást sem kell készítenie egy bizonyos határ alatt, viszont összegyűjthet annyi munkanapot, hogy magasabb járadékot kaphasson. (Legföljebb kilencven napig.) A közteherjegy már kezdetben is kevesebbe került, mintha normális munkaviszonyban kellett volna fizetni a járulékokat, ám a kedvezményekre a Medgyessy-kormány rátett egy lapáttal, és tovább csökkentette a munkaadók kötelezettségeit. Manapság az átlagos napszám 2500 forint, és ennyi nettó bérért ötszáz forintos közteherjegyet kell beragasztani, ha a napszámos regisztrált munkanélküli. (Ha nem az, akkor a dupláját.) Ha viszont ugyanennyi nettó bért a munkáltató szerződéses munkaviszonyban fizet ki, akkor annak összes közterhe 1315 forint. Természetesen személyi jövedelemadó nélkül, hiszen a minimálbéres alkalmazottnak nem kell ilyet pöngetnie.
Most ott tartunk, hogy az alkalmi munkavállalói könyv gyakorlata teljességgel lehetetlenné teszi azon üzemek feltöltését, amelyek munkaviszonyban álló dolgozókat alkalmaznának. Akkor is, ha ezek korszerű, exportra termelő üzemek, mint a nyírgelsei víziszárnyas-vágóhíd, a nyírbátori baromfifeldolgozó vagy a nyírmihálydi konzervgyár. Hiába van a térségben rendszeresen 5600 körüli regisztrált munkanélküli, e munkahelyek egyikébe sem sikerült kétszáz főt állandósítani, mert nem vállalták el a munkát. És a mostani rendszerben ezt vígan megtehetik! Talán nem a képzettségüknek megfelelő állást ajánlottak? Szó sincs erről! A kiközvetített munkanélküliek – az összesnek egyébként változó arányban, de általában a kétharmada körül – szakképzetlenek. Szakképzetlenek? Az nem szó! Pár száz kiközvetítési lapot átvizsgálva úgy tűnt, hogy legalább a fele e populációnak ténylegesen írástudatlan, akinek senyvesztő megpróbáltatás leírni a saját nevét, gyakran nem is sikerül tökéletesen. Az pedig általánosnak tetszett, hogy a kiközvetítések napjain a szükséges kérdőíveket egész csoportoknak „írástudók” töltötték ki a parkolóban egy-egy autó csomagtartóján.
Milyen munkát és milyen bért ajánljon a társadalom e népességnek? Az élelmiszer-feldolgozásban alkalmazhatók, hiszen ott a tevékenységek többsége betanított munka, háziasszonyoknak/lányoknak pillanat alatt megtanulható, és – ahogy elnéztem – a férfiak számára sem idegen. Csakhogy a legegyszerűbb ilyen munkahely is belekerül személyenként 3-4 millió forintba. Magasak a követelmények, és ez helyes, de semmi sem olcsó. (Igazán korszerű munkahely a többszöröse is lehet, még a mezőgazdaságban is elérheti – például az automatizált sertéstelepeken – a fejenkénti százmilliót.)
Ám a napszámost foglalkoztatók esetében a hasonló ráfordítás a telepített üzemekének talán a huszadrésze. Nem kap munkaruhát a dolgozó, szerszámot is ritkán, hiszen a sajátját jobban megbecsüli, nincs öltöző, nincs mosdó, ha valakinek mégis pisilnie kell, szociális létesítmény gyanánt ott a fasor. És nincs fizetett ünnep, nincs fizetett szabadság, a táppénz álom, nincsenek a dolgozót megillető kedvezmények. A napszámos valójában nem számít dolgozónak. A napszámos harmadrendű állampolgár.
A munkanélküliek mégis az alkalmi munkát választják, és azt a jelen helyzetben indokoltan teszik. A nyírbátori munkaügyi kirendeltségen kiszámolták, hogy egy átlagos család a különféle szociális juttatások formájában több támogatáshoz jut, mint a minimálbér. Állandó munkahely esetén ezeknek körülbelül a felétől elesnének. Ha alkalmi munkát vállalnak, akkor mindez megmarad!
Biztos, hogy jó ez így?
2003-ban országosan 700 ezer munkanapra váltottak közteherjegyet, s ennek éppen egytizedét Szabolcsban. Arányaiban ugyanennyit Borsodban és Békésben, tehát a leginkább elesett megyékben. Ehhez vegyük hozzá, hogy becslésem szerint egyedül a szabolcsi agrárgazdaság évente legalább hárommillió napszámot igényel, de inkább négymilliót. Egyedül a dohányosoknál szükséges egymillió körüli. (Országosan egyébként az elmúlt években évi 30 milliós napszámigényt becsültem, és a 2003-as adatok ezt nem cáfolják.) A tényleges szükségletnek csupán egészen kicsi részét fehérítette ki az alkalmi munkavállalói könyv használata. És az eredmény? Szerfölött gyászos. A közteherjegyekből beszedett pár százmillió csak cincogó aprópénz a büdzsé zsebében.
Az alkalmi munkavállalói könyv használatát májustól úgy szabályozták, hogy a munkáltatónak már előző este vagy aznap reggel be kell jelenteni a munkaügyi adatbázisba (az EMMA-ba) a foglalkoztatás tényét. Ez szigorítás volt az előző időszakhoz viszonyítva, mert ha korábban kimentek az ellenőrök, a munkaadó kidumálta magát – és megtehette –, hogy majd este ragasztja be a közteherjegyet. A változás azonban kérészéletűnek bizonyult. A munkaadók panaszkodtak, hogy ez így nem sportszerű, hiszen például a mezőgazdaságban reggel ragasztanak, aztán elkezd zuhogni az eső, oda a munka is, meg a közteherjegy ára is. Meg az EMMA se nagyon akart működni – ennek ugyan nem jártam utána –, rengeteg panasz volt rá, képtelenségnek látszott, hogy a rendeltetésének megfelelően segítse az ellenőrzést. A hatóságok ugyanis ebben bíztak. Így aztán júliusban visszaállt a táncrend: ismét elég este beragasztani a közteherjegyet. Mi fehéredik ezzel?
A valóságos helyzet lesújtó: hazánkban alig 50 százalékos a foglalkoztatottság, az egyik legalacsonyabb az Európai Unióban, ahol az átlag eléri a 70 százalékot. Becslések szerint nálunk a GDP 18 százaléka feketemunkából valósul meg, egyedül Görögország arányai rosszabbak. Az egészségbiztosítási kassza nagyobb foglalkoztatottsági arányokat igényelne, és szakértők szerint a mostani tendenciák figyelembevételével nem kizárt, hogy az évtized végére föl kell emelni a nyugdíjkorhatárt 70 évre, mert dolgozók is kellenek a már nem aktív korúak eltartásához. A bajok aggasztóak, és azokat semmiféle foglalkoztatáspolitikai sikerpropaganda nem képes elfedni.
Az alkalmi munkavállalói könyv totális zsákutca, amelyből egy tisztességes kormányzatnak a lehető leggyorsabban ki kellene tolatnia. Éppen azokat a társadalmi célokat teszi kockára – sőt veszejti el –, amelyekben a munkahelyteremtés a jövő egyik meghatározója. Már ma is tapasztalhatók olyan vélekedések, hogy a szociálpolitika immár ellentétbe került a foglalkoztatáspolitikával. Nem hiszek benne, hogy így lenne. Inkább úgy tűnik, a foglalkoztatáspolitikán belül keletkeztek antagonisztikus ellentmondások, amiket aztán a pacuha szociálpolitika fölerősített. Uniós tagságunkkal indul egy 191 milliárdos foglalkoztatási program – háromnegyed részben uniós pénzekből –, amelynek megvalósításával százezer új munkahelyet ígér a munkaügyi tárca.
Nem tartom kizártnak, hogy mindez megvalósulhat. Viszont változatlan viszonyok mellett azt a százezer munkahelyet saját munkanélküli-seregünkből nem lehet majd feltölteni. Ők nem kötnek munkaszerződést, inkább eljárnak napszámba. Félig analfabétáktól sem várható el, hogy érdekeik ellenére cselekedjenek.
A Napkert Kft.-ben is volt 2004 tavaszán ellenőrzés, a konzervüzem négy sarkára állított rendőrökkel, bilincsekkel, stukkerekkel, pótlásként határőrökkel. Benn pedig külföldieket keresve. Nem találtak. De volt itt már másféle is.
2003-ban a meggy ára magasra rúgott, Nyírmihálydiban kilónként 205 forintot fizettek érte. Ilyenkor aztán a megyében leszednek minden leszedhetőt, csökkentik a befőzést, mert eladni jobb. Áramlott a konzervüzemekbe a gyümölcs. Nyírmihálydiban akkor sem volt elegendő a munkaerő, hiába közvetítettek ki száz és száz munkanélkülit, azok nem álltak kötélnek. Kezdetben a munkaerő-kölcsönzőket sem sikerült megtalálni, és még a Meló-Diák sem tudta összeszedni a vizsgáktól fáradt főiskolásokat.
A meggyet viszont nem lehet tárolni, az melegben képes órák alatt cefrévé válni. Berei Mihály kérte a munkásait, hogy aki tudja, vállalja önkéntesen a jelentős túlmunkát. Az alapfizetések két és félszeresét ígérte, továbbá azok törvényes pótlékait. Vállalták a dolgozók, persze. Óriási hajtás kezdődött, versenyfutás az idővel. A feldolgozást megoldották, noha két hét alatt mindössze 24 óra pihenőidőt kaptak az emberek.
A munkaügyi felügyelőség augusztusban ellenőrzést végzett, és megállapította, hogy a cég a pihenőidőre vonatkozó jogszabályokat nem tartotta be. A megállapítás igaz. Mit sem számított, enyhítő körülményként sem, hogy a dolgozói létszámot éppen a munkaügyi szervezet nem töltötte fel. A társaságot két és fél millió forint bírság megfizetésére kötelezte a hatóság.
A Napkert fellebbezését az országos főfelügyelőség azonnal elutasította. A törvények a munkáltatóra a meggyszezonban is kötelezőek.
- Játéktér [6]