Karácsony Tamás

Nyomtatóbarát változat

Az Európai Unió kormányfői az 1997-es luxemburgi csúcstalálkozójukon hozták először nyilvánosságra az AGENDA 2000 nevű dokumentumot, amelyben többek között arról is határoztak, hogy a közismert PHARE-segélyek mellett újabb segélyeket fognak folyósítani a tagjelölt országoknak. Az unió kormányfőinek 1999 tavaszán Berlinben megtartott csúcsértekezletén jóvá is hagyták az úgynevezett előcsatlakozási segélyprogramokat, amelyek közül az angol nyelvű elnevezés rövidítése után SAPARD-ként közismertté vált program a mezőgazdaság és a vidék fejlesztését tűzte ki célul, ahogy ezt a magyar fordítás is jól tükrözi: Különleges Segélyprogram a Mezőgazdaság és a Vidékfejlesztés Számára. A hét évre (2000–2006) szóló program a 10 társult közép- és kelet-európai ország: Bulgária, Csehország, Észtország, Magyarország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Románia, Szlovákia és Szlovénia számára készült.

Az 1998 tavaszán nyilvánosságra került SAPARD-rendelettervezet felsorolja azokat a támogatási célkitűzéseket, amelyek gyakorlatilag felölelik az agrárgazdaság és a vidékfejlesztés egészét. A SAPARD-dal az unió azt akarta elérni, hogy a tagjelöltek modernizálják agrárgazdaságukat, a belépés idejére versenyképesek legyenek, és szerezzenek tapasztalatokat az uniós segélyprogramok kezelésében/fogadásában, hiszen a taggá válás után többségük komoly, a SAPARD-segélyeknél nagyságrendileg nagyobb támogatásban fog részesülni a Strukturális Alapokból.

Az unió kezdetben csak a tíz ország közt évente felosztandó segély összegét határozta meg, de később objektívnek tekinthető kritériumok alapján azt felosztotta a programban részt vevő országok között. Magyarországnak – 1999-es árakon számolva – évi 38,054 millió euró jutott. A segély folyósítása a rendelet értelmében megszűnik, mihelyt a tagjelölt országot felveszik az unióba. Így tehát Magyarország idén május 1. után már nem fogadhat be újabb SAPARD-pályázatokat, de a már beérkezettek és támogatásra méltatottak akár évekig élvezhetik az előcsatlakozási támogatást.

A programban történő részvételnek alapvetően három feltétele volt: 1. készüljön egy 7 évre szóló mezőgazdasági és vidékfejlesztési terv; 2. épüljön ki a terv, azaz a program bonyolítását végző intézményi háttér; 3. a kedvezményezettek (egyrészt a magyar állam, másrészt maguk az érintett személyek, szervezetek) is járuljanak hozzá a megvalósítandó fejlesztésekhez (társfinanszírozás).

Noha a SAPARD program gerincét a róla szóló rendelet(tervezet) tartalmazta, annak részleteire csak az idők folyamán – a két- és többoldalú konzultációk, majd a Többéves Pénzügyi Megállapodás (TPM) véglegesítésével – derült fény. Kezdetben a tagjelölteknek meg kellett elégedniük a rendelettervezettel és a vele együtt közreadott emlékeztetővel. Így túlságosan ambiciózusnak bizonyult az a brüsszeli elképzelés, hogy a SAPARD tervek 1999. júniusig készüljenek el, illetve utópiának bizonyult az is, hogy 2000-ben már meg is kezdődhetett volna a vissza nem térítendő segélyek folyósítása.

Mindamellett, hogy az Európai Bizottság[1] (továbbiakban a Bizottság) nem mindig tudott választ adni a tagjelölt országok részéről a SAPARD-dal kapcsolatban felvetett kérdésekre, komoly erőfeszítések történtek, hogy a tagjelöltekkel a TAIEX[2] által szervezett és fizetett szemináriumok, tanulmányutak segítségével megismertessék a tagországok mezőgazdasági és vidékfejlesztési tapasztalatait, a SAPARD-dal rokon Strukturális Alapok működését. Lassan és bizonytalanul azért mégiscsak kialakultak a tagjelölt országokkal szemben a SAPARD működtetésére létrehozandó intézményhálózattal és a megvalósítási ütemtervvel kapcsolatos uniós követelmények.

Ahogy azonban telt-múlt az idő, a brüsszeli bürokraták ráeszméltek arra, hogy sem ők, sem a tagjelölt országok nem tudják tartani az elképzelt ütemtervet. A brüsszeliek először csak a határidőket módosítgatták, majd nem ragaszkodtak többé ahhoz, hogy előbb legyen az akkreditáció és azután a pénzügyi megállapodások aláírása. Abban viszont nem történt változás, hogy az éves pénzügyi megállapodás aláírásától számított 2 éven belül fel kell használni az arra az évre megállapított segélyt.

Gyors kezdet – lassú folytatás

Amikor 1998 tavaszán, a Horn-kormány utolsó hónapjaiban megjelent az unió SAPARD rendelettervezete, a jelenlegi Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) elődje, a Földművelésügyi Minisztérium (FM) az Európai Integrációs Főosztály (EIF) vezetésével rögvest hozzá is látott a magyar támogatási célok kiválasztásához, és ha egy kicsit sokat is markolva, de viszonylag rövid idő alatt rögzítették a tárca által kívánatosnak tartott támogatási célkitűzéseket. Két ügyintézőt, érdemi munkát végző beosztott köztisztviselőt rá is állítottak a programra; egyet az EIF és egyet a későbbi Földművelésügyi (FM) Hivatalok Főosztályáról, akit a Minisztérium már korábban a SAPARD-dal szoros „rokonságban” álló uniós Strukturális Alapok szakértőjévé képzett ki.

A kezdeti lendület tartott még az új kormány tevékenységének első néhány hónapjában is. A két SAPARD-ügyintéző az EIF – mint a SAPARD koordinálásáért felelős főosztály – vezetőjének irányítása alatt intézkedési tervet készített a SAPARD program fogadásának megszervezésére.

Az intézkedési terv első csomagjának teljesítése után következett az első megtorpanás, amikor a SAPARD-ügyintézők további útmutatást kértek az EIF vezetőjétől, V. L.-től[3]. A válasz az volt, hogy „a főosztályvezető úr most nem ér rá ezzel a témával foglalkozni”. Ez 1998 őszén történt, egybeesett tehát az új, dr. Torgyán József vezette minisztérium kialakításának kezdetével. Ez azért fontos mozzanat, mert a vezetők alatt elkezdtek a székek inogni, és ez az apparátusban általános bénultsághoz vezetett. Mindenki csak annyit tett, amennyit muszáj volt. Tekintettel arra, hogy a gyakori vezetőváltások végigkísérték az egész Torgyán-korszakot, a bénultság, a taktikázás mélyen beépült a vezetők viselkedésébe. Tetézte ezt még az is, hogy a vezetői kinevezések határozatlan időre szóltak, és szólnak még ma is, hogy indoklás nélkül vissza lehessen őket vonni. Ráadásul 1999 elején a Szabadi Béla politikai államtitkár által módosított minisztériumi Szervezeti és Működési Szabályzatban (SZMSZ) az EIF-nek a SAPARD programmal kapcsolatban csak koordinátori szerep jutott, vagyis a főosztály vezetője sem kapott valódi felhatalmazást. A kezdeti lendület visszaesését a Gazdasági Minisztérium is érzékelte, és mint az uniós csatlakozáshoz szükséges harmonizációért felelős tárcaközi koordinációs bizottság felelőse – mandátumán is túllépve – feladatokat és határidőket írt elő az FVM-nek.

Értelmezési problémák

A SAPARD program csak akkor került újra a tárcavezetés napirendjére, amikor 1998 decemberében a minisztériumban létrejött egy új főosztály, a Vidékfejlesztési Programok Főosztálya (VPF), élén a vidékfejlesztés iránt messiási elhivatottságot érző, populista nézeteket valló, a minisztériumi ügyrendet semmibe vevő vezetővel, F. E.-vel. Neki szabad bejárása volt a miniszterhez, és ha ez is kevés volt céljai eléréséhez, akkor különböző praktikákhoz folyamodott, amihez a sírógörcs és idegösszeroppanás is hozzátartozott. Így a hölgy elég „tekintélyre” tett szert a házban, és amikor kijelentette, hogy a SAPARD pusztán egy vidékfejlesztési program, kevesen merték ezt kétségbe vonni. Az első megbeszélésen, még 1998 decemberében, amely közte és V. L. között zajlott, egyértelművé vált, hogy F. E. nem fogadja el azt a korábbi minisztériumi határozatot, amely megjelölte a magyar SAPARD program prioritásait. Megegyezés született a párbeszéd további folytatására, amire azonban V. L. már csak SAPARD-ügyintézőjét küldte el, akit a főosztályvezető aszszony többek jelenlétében valósággal „lehazaárulózott”, mivel az képviselni merte azt az álláspontot, hogy a SAPARD egyszerre mezőgazdasági és vidékfejlesztési program, és így helye van benne azoknak a támogatásoknak is, amelyek a mezőgazdasági szerkezet átalakítására, modernizálására vonatkoznak. Ezzel kezdetét vette egy majd’ egy évig tartó vita és egymás győzködése arról, hogy mi is az a SAPARD program. A diplomatikus magatartásáról közismert V. L.-t F. E. makacssága egyszer úgy felingerelte, hogy a vele rangban azonos és a gyengébb nemhez tartozó kolléganőjét úgy „leüvöltötte”, hogy az egész ház visszhangzott. F. E.-t azonban ez sem térítette jobb belátásra – ezek után V. L. még óvatosabb lett.

Így a Brüsszel által a SAPARD program jóváhagyásához szükséges és hét évre szóló SAPARD-terv a vidékfejlesztés jegyében készült – az F. E. vezette főosztály egyik háttérintézményénél, a VÁTI-nál (Magyar Regionális Fejlesztési és Urbanisztikai Közhasznú Társaság) súlyos milliókért, olyanok által, akik nem sokat értettek a magyar mezőgazdasághoz.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a brüsszeli Bizottság Mezőgazdasági Főigazgatóságának munkatársai – többször egymással is ellentmondásba keveredve – sem segítettek tisztázni ezt a dilemmát, és a SAPARD-rendelettervezet következetlen fogalomhasználata is segített abban, hogy F. E.-nek sikerült hosszú időre félreértelmeznie a SAPARD program lényegét. Ennek szellemében és senkitől sem zavartatva megkezdte a valamennyi médiára kiterjedő dezinformáló kampányát, amellyel irreális várakozásokat keltett az érdekeltek körében, mind a várható segély nagyságát, mind a határidőket illetően.

Nem keltett különösebb feltűnést az sem, hogy a strukturális alapok szakértője, az egyik SAPARD-ügyintéző pályázati úton elnyerve a koppenhágai mezőgazdasági attasé posztot, székhelyét áttette Magyarország koppenhágai nagykövetségére. Vele a téma egyik olyan komoly szakértője távozott a minisztériumból, akibe a magyar állam milliókat invesztált.

SAPARD Titkárság – csak rövid ideig

F. E. „hatalomra kerülésének” további következménye volt még az is, hogy a minisztériumi SZMSZ-ben az EIF feladatai közül „kimaradt” mindennemű hivatkozás a SAPARD-ra. Ennek ellenére világossá vált, hogy valamiféle szervezeti egységet létre kellene hozni az EIF-en belül, amely koordinálná a felkészülést a SAPARD programra. Erről megint többhetes vita kezdődött, ami csak akkor és azért mozdult ki a holtpontról, mert a létrehozandó szervezeti egység vezetésére kiszemelt egyetlen SAPARD-ügyintéző kijelentette, hogy megválik a tárcától. Erre V. L. ígéretet tett arra, hogy felgyorsítja az eseményeket. A dolog vége az lett, hogy az EIF egyetlen SAPARD-ügyintézőjét – a korábban javasolt főosztályvezetői beosztás helyett – osztályvezetői rangban nevezték ki a létrehozandó SAPARD Titkárság élére. Újabb „bonyodalmat” jelentett azonban az, hogy a szervezet nem szerepelt a Szabadi-féle SZMSZ-ben. Legalább kéthetes vacakolás kezdődött, mert a Humánpolitikai Főosztály vezetője nem volt hajlandó a titkárságvezetőnek átadni a miniszteri kinevezést, és amikor egy „zsarolás” eredményeként[4] mégis megtette, akkor meg V. L. nem akarta engedélyezni a titkárságvezető részére egy olyan névjegy készíttetését, ami a miniszteri kinevezésen alapult. Végül a gordiuszi csomót azzal vágták át, hogy utólagosan bevetették az SZMSZ-be az EIF SAPARD-dal kapcsolatos koordinálási feladatát, és a tárca egyik osztályát átkeresztelték EU Tárgyalási Osztályról EU Tárgyalási és SAPARD Ügyek Osztályára.

A titkárságvezetőnek heteken keresztül egyetlen munkatársa sem volt. Rövid ideig tartó vezetői tevékenysége alatt két fontos döntés is született: a SAPARD segélyprogram fogadásához szükséges háttérintézmény létrehozásához elengedhetetlen SAPARD Kifizető Ügynökség létrehozására a tárca alá tartozó Agrárintervenciós Központ (AIK), az úgynevezett Igazoló Szerv feladatának ellátására pedig az Állami Számvevőszék kapott felkérést.

A felhők azonban hamarosan gyülekezni kezdtek a titkárságvezető feje felett. Világossá vált, hogy a vezetők vagy nem értik, vagy nem akarják megérteni a SAPARD program lényegét; és mivel a SAPARD-dal kapcsolatos feladataikat alig tartalmazta az SZMSZ, ott szabotáltak, ahol tudtak. Kétféle vezetői hozzáállás létezett: az egyik túl bonyolultnak találta a programot, és ezért igyekezett minél előbb kiszállni belőle. A másik meg mindent leegyszerűsítve látott, és ezért komolytalanul állt a dolgokhoz.

Állandó személycserék

A SAPARD-ba „bedolgozó” személyek állandóan változtak, a titkárságvezető nem választhatta meg szabadon munkatársát, nem kapta meg a szükséges vezetői támogatást, sőt hamarosan arra akarták rávenni, hogy a valóságot nem megfelelően tükröző, „optimizmust sugalló” jelentéseket írjon a vezetés számára. Igen jellemző példa volt F. E. hozzáállására az az eset is, hogy amikor a titkárságvezető megpróbált szervezett formában egy dialógust kialakítani a SAPARD-ban érdekelt állami szervekkel és szociális partnerekkel, a főosztályvezető asszony egyszerűen magánál tartotta az erre vonatkozó levéltervezeteket, és többszöri kérés ellenére is csak mintegy fél év elmúltával adta azokat vissza. Éppen ezért a tanácskozó, érdekegyeztető fórum soha nem ült össze.

Mindez oda vezetett, hogy a titkárságvezető néhány hónapos „országlás” után 1999 nyarán beadta lemondását a miniszternek, aki azt még aznap délelőtt tudomásul is vette.

A titkárságvezető lemondásával meg is szűnt a SAPARD Titkárság, ezt közel egyéves pangás követte, amely alatt két olyan osztályvezető látta el a SAPARD-dal kapcsolatos koordinálási feladatokat is, akiknek vajmi kevés ismeretük volt a programról.

Végül aztán sikerült F. E.-t is meggyőzni arról, hogy a SAPARD nemcsak a vidékfejlesztést szolgálja, hanem a mezőgazdaság korszerűsítését, modernizálását is, így a készülő SAPARD tervben a nyolc kiválasztott támogatási cél egyaránt szolgálta a vidékfejlesztést és a szerkezetátalakítást is. Az induló, féloldalas koncepció azonban mindvégig rányomta a bélyegét a tervre. Ezt tükrözte az a semleges hazai szakértői vélemény is, amelynek elkészítését a Bizottság írta elő. A vezetés – jelesül V. L. – csak ímmel-ámmal hajtatta végre a terven a javasolt változtatásokat, és – bár Brüsszel kifejezetten kérte – először nem is csatolta azokat a tervhez. Ebben talán az is szerepet játszott, hogy vészesen közeledett a terv beadásának határideje (1999. december 29.), és V. L. nem kívánt élni azzal a rendelettervezet által biztosított lehetőséggel, hogy a felek (tehát Magyarország képviseletében az FVM és a Bizottság) megegyezhettek volna egy későbbi beadási időpontban is. Mivel azonban ekkor még Magyarország éllovasnak számított a tagjelölt országok között a SAPARD programra való felkészülés tekintetében, V. L. félretolva minden ellenérvet – bizonyos értelemben a minisztert is félrevezetve – elintézte, hogy a mintegy 200 oldalas, tartalmában és formájában igencsak gyenge SAPARD terv megérkezett Brüsszelbe még a december 29-ei határidő lejárta előtt. Brüsszel visszajelzett, hogy megkapta a tervet. Ezt V. L. a nyilvánosság előtt úgy kommentálta, hogy a Bizottság, „befogadta a tervet”, ezzel azt a látszatot keltve, hogy az jó, és a december 29-től számított hat hónapon (ezt a határidőt maga a Bizottság szabta magának) belül el is fogják bírálni.

Tehát minden a legnagyobb rendben van! Nem így volt. Nemsokára jött Brüsszelből a hosszú „hibajegyzék” azzal a megjegyzéssel, hogyha a válaszok kielégítőek lesznek, akkor megkezdik a terv érdemi elbírálását, tehát innen fogják számítani a hat hónapot. Végül is március lett, mire Brüsszel valójában befogadta a magyar SAPARD tervet, és elkezdett ketyegni az óra.

Be nem tartott határidők

A tervvel azonban koncepcionális gondok is voltak, amelyekből később még rengeteg probléma adódott. A Bizottság például kérte, hogy a tagjelölt országok – így Magyarország is – az általa javasolt menetrendnek megfelelően készítsenek egy felkészülési tervet pontos határidőkkel megjelölve, és felajánlott konzultálási lehetőséget is, akár brüsszeli, akár budapesti helyszínnel. Ezzel azt akarta elérni, hogy még az anyag végleges elkészülte előtt lehessen korrekciókat végezni, annál is inkább, mert a SAPARD program a Bizottság számára is új volt, akármennyi hasonlóságot is mutatott az a Strukturális Alapokkal. Magyarország, ha készített is felkészülési tervet pontos határidőkkel, akkor azt, egyetlen határidőt, a SAPARD terv beadását kivéve, soha nem tartotta be. A határidők elmulasztása rendszeresen napirenden volt, amikor a Bizottság a magyar féllel időnként összegezte a program állását. A magyarok a Bizottság által felajánlott konzultációs lehetőséggel csak ritkán éltek, bár ebben a Bizottsággal való kapcsolat negatív tapasztalatai is közrejátszottak. A terv készítése során az mindenképpen hiba volt, hogy a tervezet végleges szövegét (értsd: magát a tervet) nem egyeztették Brüsszelben. A magyar terv ugyanis túlontúl ambiciózus volt, főleg ha a mögötte álló erőforrásokat vesszük figyelembe. A magyarok a 15 választható támogatási cél közül nyolcat neveztek meg, a pályázatokat 26 helyen fogadták volna be, és az adatfeldolgozást teljes mértékben számítógépes rendszerben akarták végezni. A későbbi események azt mutatták, hogy az eredeti elképzelés túl nagy falat volt az FVM számára. A Bizottság – mivel a SAPARD-dal kapcsolatos tapasztalatait tíz tagjelölt országból gyűjtötte be – a tervezés stádiumában hozzá fordulóknak mind azt javasolta, hogy a részükre ismeretlen és szigorú feltételeket támasztó uniós támogatási rendszerrel kapcsolatos kezdeti nehézségek miatt csak 3-4 támogatási célkitűzést válasszanak, és minimálisra csökkentsék a befogadó helyek számát. Magyarország a tervével Brüsszelt kész helyzet elé állította, és ezért a magyar koncepció realitását hivatalosan már nem – de informálisan annál inkább megkérdőjelezték.

Szaktanácsadó énektanári diplomával

A brüsszeli Bizottság a tagjelölt országok SAPARD-ra történő felkészülését azzal is segíteni akarta, hogy különböző uniós segélyalapokból finanszírozott szaktanácsadót küldött az egyes országokba, akiknek a jelöltek közül történő kiválasztása az illető országok joga volt. J. P., a Magyarország számára kiválasztott brit szakértő – az uniós gyakorlatban már megszokott módon – a tervezettnél később, valamikor 1999 októberében érkezett Magyarországra, amikor már a SAPARD terv többé-kevésbé összeállt. Tett még ugyan egy-két erőtlen kísérletet arra, hogy érvényesítse a vele kapcsolatos észrevételeit, de ezeket az FVM illetékesei nemigen vették figyelembe. J. P. semmibevétele kb. egy évig tartott, annak ellenére, hogy munkáját, kapcsolatát az FVM illetékeseivel pontos szerződés szabályozta, ami azt is kimondta, hogy a szerződő felek (az FVM, illetve J. P. munkáltatója, egy francia cég[5]) fél év múlva áttekintik a projekt helyzetét, és ha a felek elégedetlenek egymással, és/vagy a projekt nem a terveknek megfelelően alakul, akkor akár fel is bonthatják a szerződést. Magyarországon ehhez minden feltétel megvolt, de J. P. egy évre szóló szerződését nem bontották fel. Mindkét félnek jó oka volt erre.[6]

Persze már az eredeti szerződés sem stimmelt mindenben. Mindebből az következett, hogy enyhén szólva akadozott az együttműködés J. P. és a magyar fél között; a szakértő tanácsait rendszeresen ignorálták. Ebben J. P. sem volt ártatlan, aki egyszerűen nem volt hajlandó megismerkedni az FVM szervezeti felépítésével, működési rendjével; ismereteit nem volt hajlandó adaptálni a magyar viszonyokra, sőt kijelentette, hogy ő nem azért van itt, hogy a Strukturális Alapokkal kapcsolatos ismereteit adaptálja, illetve adaptáltassa, hanem azért, hogy azt a magyarok maguk izzadják ki az ő útmutatásai alapján. A baj csak az volt, hogy J. P. akármennyire is ismerte[7] a Strukturális Alapok kezelésének, felhasználásának brit tapasztalatait, a SAPARD program egy új, sajátságos uniós segélyprogram volt, amit a benne részt vevők (a tagországok és a Bizottság) menet közben alakítottak ki és tanultak meg. Ebből következően a SAPARD-tanácsadók szerepe csak nagyon korlátozott lehetett (ismereteink szerint szinte valamennyi tagjelölt országban ez volt a tapasztalat), és a legtöbb segítséget azzal adhatták, hogy tanulmányutakat szerveztek és kihasználták a háttér-országban lévő kapcsolataikat. J. P. ebben a tekintetben sem nagyon jeleskedett.

Koncepcióváltás menet közben

2000. októbert írtunk, amikor a Bizottság – betartva az elbírálási határidőt – jelezte, hogy többszöri konzultálás után és a terv koncepcióját alapjában nem érintő módosítások mellett elfogadja a magyar SAPARD tervet. Igen ám, de a tervnek az intézményi háttérrel foglalkozó részében, a VIII. fejezetben még az a korábbi koncepció szerepelt, aminek a megváltoztatását a magyar fél májusban szóban bejelentette. A koncepció lényege abban állt, hogy az FVM a nemzeti támogatást (az úgynevezett társfinanszírozást) is magában foglaló uniós segélyek kifizetésére továbbfejleszti az Agrárintervenciós Központ (AIK) nevű háttérintézményét, és így hozza létre a Bizottság által megkövetelt Kifizető Ügynökséget. A pályázatok meghirdetését, azok befogadását, elbírálását egy másik intézményhálózat végezte volna. Ez az FVM dekoncentrált szerveiből, a 19 megyei hivatalból, valamint a nem egészen tisztázott körülmények között létrehozandó, a Vidékfejlesztési Programok Főosztálya alá tartozó hét regionális irodából állt volna. Tehát alapos koncepcióváltás történt! Miért is?

A brüsszeli Bizottság delegációja – a menet közbeni konzultáció elvéből kiindulva, tehát még a SAPARD terv jóváhagyása előtt – 2000 májusában bejelentette, hogy a helyszínen kíván tájékozódni a SAPARD programra való magyar felkészülésről. A kétnapos tanácskozáson szép számmal vettek részt más tárcák és érdekelt intézmények is. A magyar tárgyalódelegációt V. L vezette, akinek az a hálátlan feladat jutott, hogy a megbeszélések kellős közepén be kellett jelentenie, hogy koncepcióváltás történt; közigazgatási államtitkári döntés értelmében nem az AIK lesz a Kifizető Ügynökség. A brüsszeli delegáció tagjai erre felálltak, és kijelentették, hogy akkor itt nincs miről tovább tárgyalni, majd jelentse a magyar fél, hogy mikor lesz kész koncepciója az intézményi háttér megteremtéséről. Az eset példa nélküli voltának megértéséhez tudni kell, hogy a Brüsszelnek benyújtott „eredeti” tervet, amelyben még az AIK volt megjelölve Kifizető Ügynökségként, maga a miniszter, Torgyán József írta alá. Lényegében ezt ignorálta a helyettese az említett bejelentéssel, aminek kezdeményezője egy egyszerű ügyintéző, H. F. volt az FM Hivatalok Főosztályáról, aki hiúságból, pozícióféltésből és még ki tudja milyen okokból kezdeményezte ezt a puccsszerű megoldást, melyhez megnyerte partnerként a frissen kinevezett és a SAPARD-hoz igen keveset konyító főosztályvezetőjét, T. I.-t. A „puccsisták” mindezt egy nap alatt hajtották végre, és közben senkivel sem egyeztettek. Ez akkoriban nem volt egyedi eset az FVM-ben, de az még így is különlegesnek számított, hogy lényegében egy ügyintéző okozott mérhetetlen károkat az egész SAPARD programnak. Az „eredeti ötlet” tovább odázta a SAPARD-pénzek fogadására létrehozandó intézményrendszer kiépítését, arról nem is beszélve, hogy a magyar fél szavahihetőségének megítélése olyan mélyre süllyedt, hogy az később is számtalanszor rontotta a tárgyalási pozíciókat.

Ekkortól lehet talán számítani J. P. „átállását” is, aki jó orral érezte meg, hogy a jövőben jobb lesz számára, ha nem a sikertelen magyar tárgyaló fél oldalán vesz részt a Bizottság képviselővel folytatott megbeszéléseken, mint az elvárható lenne, hanem a brüsszeliekén – ezzel is jelezve, hogy nem azonosítja magát azzal, amit a magyar fél mond.

Az ominózus bejelentést követően lázas kapkodás kezdődött a minisztériumban azzal a céllal, hogy hogyan lehetne kimászni ebből a maga ásta veremből.

A hosszú menetelés

Megkezdődött az intézményi háttér kialakításának hosszú folyamata, amelynek az első komolyabb állomása a 26 fős, úgynevezett SAPARD Hivatal létrehozása volt 2000 szeptemberében. A Hivatalt ünnepélyesen fel is avatták a miniszter és az Európai Unió magyarországi delegációjának vezetője, Michael Lake részvételével. Ez azonban csak a külső máz volt. A Hivatal létszáma állandóan ingadozott, a munkatársak felvételénél a szakmai alkalmasság alig számított (annál inkább a rokoni, baráti kapcsolatok),[8] hiszen hosszú ideig még munkaköri leírások sem voltak. Próbaidejüket csak három hónapban szabták meg, de teljesítményüket ezalatt az idő alatt nem értékelték, és annak ellenére megerősítésre kerültek, hogy többségük igen gyengén teljesített. Mentségükre legyen mondva, hogy nem is igazán tudták, hogy mit kell csinálni. Úgy álltak neki a munkának, hogy a többségük azt sem tudta, mi az a SAPARD.[9] A brüsszeli Bizottság eredménytelenül indítványozta, hogy a felvétel után a Hivatal munkatársait előbb képezzék ki az unióval és a SAPARD-dal kapcsolatos ismeretekre, és csak aztán kezdjék el a munkát. A hiedelemmel ellentétben a Hivatal munkatársai egy-két kivétellel nem kaptak kiemelt fizetést, így aztán azt is tudomásul kellett vennie a vezetésnek, hogy a beosztott munkatársak közül alig beszél valaki angolul.

A valójában az FVM egy újabb főosztályaként létrejött Hivatal élére a brüsszeli kiküldetésből nemrég hazatért B. F. került – állítólag csak a közigazgatási államtitkár hosszú rábeszélésének eredményeként. B. F., az egyetemi tanárból lett diplomata rövid minisztériumi pályafutása alatt szinte semmit sem tanult meg a minisztériumi adminisztrációból, határozatlan és könnyen befolyásolható vezetőnek bizonyult. Egy dologban azért kiemelkedett: a konfliktusok kerülésében. Márpedig ha van tanulsága a SAPARD magyarországi történetének, akkor az egyik biztosan az: a konfliktusok kerülése volt az egyik oka annak, hogy a döntések nehezen születtek meg, végrehajtásuk következetlen volt, és a meghozott döntéseket gyakran megváltoztatták.

2000. október 18-án a Bizottság jóváhagyta a magyar SAPARD tervet azzal a VIII. fejezettel együtt, ami már valójában nem is volt érvényes! Tudta, legalábbis tudnia kellett volna ezt a Bizottságnak[10] és természetesen a magyar félnek is. Mégsem történt intézkedés arra vonatkozólag, hogy egy olyan tervet hagyjanak, hagyassanak jóvá, ami megfelel a valóságnak és a szándékoknak.[11] Más, kisebb problémák is voltak a tervvel, de úgy látszik, a brüsszeliek unták már az állandó javítgatást és a sok konzultációt, így belefáradva az egészbe, „utánunk a vízözön” jelszóval jóváhagyták azt a tervet, amiről tudták, hogy nem jó. (Ilyen esetről egyébként a szlovének is beszámoltak.) Ennek természetesen lett még később következménye, de ezért a felelősséget a Bizottság megint csak nem vállalta.

A brüsszeli Bizottság elvárta azt is, hogy a segélyprogramról minden érdekelt tudomást szerezhessen, a beadott pályázatok elbírálása korrekt, átlátható és mindenfajta befolyásolástól mentes legyen. Segélyt, támogatást csak az kapjon, aki teljesíti a szigorú feltételeket, és ha valami okból tévesen utaltak ki segélyt, azt vissza lehessen szerezni. Ehhez kellett a nagyfokú függetlenséggel és költségvetéssel rendelkező intézmény (a SAPARD Hivatal), amely szigorú és írásban lefektetett útmutatások szerint dolgozik. Ezeket az útmutatásokat egy úgynevezett SAPARD Kézikönyvben kellett összefoglalni és lefordítani angol nyelvre, hogy azt a brüsszeliek is ellenőrizni tudják. A SAPARD Kézikönyvnek főbb vonalakban a következőket kellett tartalmaznia: a Hivatal szervezeti felépítése, ügyrendje, a munkatársak munkaköri leírása, az eljárások (hivatali munka) részletes leírása, valamint egy-egy példány valamennyi használatos dokumentumból. Ennek a Magyarországon még ismeretlen alapossággal készített és hallatlanul részletes Kézikönyvnek a kidolgozásába bele is tört a Hivatal bicskája.

Az, hogy az újonnan létrehozott Hivatal önállóságával baj lesz – különösen Torgyán József kisgazda miniszter irányítása alatt –, hamar nyilvánvalóvá vált B. F. számára is. Ezért alig hogy megitták a Hivatal felavatásakor felszolgált pezsgőt, a Pénzügykutató Rt.-nek mintegy 7 millió Ft-ért megbízást adtak, hogy dolgozzon ki egy olyan konstrukciót, amelyben a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad. Más szavakkal: a SAPARD Hivatal marad minisztériumi főosztály, de önálló költségvetéssel. A tanulmány alapján nagy nehezen született is egy miniszteri rendelet a SAPARD Hivatal feladatáról, jogállásáról. Jellemző viszont, hogy hatályba lépése után szinte rögtön módosítani kellett, mert ez is áldozatául esett azoknak a permanens változásoknak, amelynek légkörében a tárca üzemelt Torgyán József miniszter vezetése alatt. Ez alkalommal a minisztérium felső vezetésének kicserélése idézte elő a problémát. Az új miniszter, Vonza András alatt az a döntés született, hogy a Hivatal ne a politikai államtitkár, hanem maga a miniszter közvetlen felügyelete alatt álljon.

A belső ellenőrzés „függetlensége”

A belső ellenőrzés szerepének a Bizottság igen nagy jelentőséget tulajdonított. A SAPARD Hivatal belső ellenőrzésének szerepe abban is különbözik a belső ellenőrzésről vallott magyar felfogástól és gyakorlattól, hogy már a Hivatal kialakítása során megkezdi tevékenységét; segíti, hogy a Hivatal a brüsszeli követelmények szerint álljon fel, készüljön el a SAPARD Kézikönyv, és mintegy első szűrőként szerepeljen[12] abban az akkreditációs folyamatban, amelynek végén a SAPARD Hivatalt mint kifizető ügynökséget hivatalosan is bejegyzik az Európai Uniónál. A szakértelem mellett a függetlenség a legfontosabb követelmény a belső ellenőrzéssel szemben, ezért – mint külön osztálynak – közvetlenül a hivatalvezető alá kell tartoznia.

A belső ellenőrzés fontosságához mérten igen szerencsétlenül alakult a Hivatal belső ellenőrzésének sorsa. A Hivatal indulásakor három főt akartak alkalmazni, akik közül az egyik a megszűnt SAPARD Titkárság vezetője volt. Az előbbi kettő felvételéhez a miniszter nem járult hozzá, a harmadik pedig hivatalosan csak október végén lépett be. Így a Hivatal egyik legfontosabb részlege sokáig egyszemélyes maradt, hacsak meg nem említjük azt a személyt, akit egy másik részlegtől vezényeltek át a belső ellenőrzéshez, és aki két hét után hirtelen elhunyt. K. T., a posztjáról lemondott volt SAPARD-titkárságvezető a SAPARD programot kívül-belül ismerte, és vállalta, hogy megszervezi a belső ellenőrzési osztályt. J. P.-nek, aki nem különösebben szimpatizált K. T.-vel, ez nem különösebben tetszett, és a brüsszelieknek a hivatalos utat megkerülve azt jelentette, hogy a magyarok „egy egyszemélyes” belső ellenőrzési osztály kialakítására készülnek. K. T.-nak ebben az „ellenséges” környezetben kellett felkészülnie és létrehoznia a Hivatal belső ellenőrzési osztályát.

Visszatérve a SAPARD Hivatal szervezeti felépítéséhez, fontos tudni, hogy egészen az utolsó pillanatokig az volt a magyar álláspont, hogy a Hivatal a SAPARD program bonyolításának csak egyes fázisait (főleg a segélyek kifizetésével kapcsolatosakat) fogja végezni, és a többit (pályáztatás, pályázatok befogadása, elbírálása, helyszíni ellenőrzés) delegálni fogja a már említett 26 befogadó helynek. Erre az idevonatkozó Többéves Pénzügyi Megállapodás előírásai lehetőséget is adnak, ami (kezdetben) abban is kifejezésre jutott, hogy az unió sokáig csak Kifizető Ügynökségről beszélt, és csak később keresztelte át ezt a fontos intézményt SAPARD Hivatalra, ezzel is jelezve, hogy akárki is végzi a delegálható feladatokat, annak a végrehajtásáért is a Hivatal felel. Ennek a magyar koncepciónak a legnagyobb hibája az volt, hogy a Hivatal főosztályvezetői rangú elnökének olyan hasonló beosztású kollégáival (FM Hivatalok Főosztálya, Vidékfejlesztési Programok Főosztálya) kellett egyezkednie, akik hivatalból felügyelték a befogadó helyeket. Ez – figyelembe véve a kötött minisztériumi ügyrendet – még egy normálisan működő minisztériumban és egy jó, menedzsertípusú vezetés mellett is megoldhatatlan feladat lett volna, hát még az FVM-ben. Amikor azonban a fenti nehézségek áthidalására egyesek azt javasolták, hogy a Kifizető Ügynökség, illetve a későbbi SAPARD Hivatal vezetője kapjon helyettes államtitkári rangot, az ötletet lesöpörték az asztalról.

Hivatal van, haladás nincs

Ilyen körülmények között kezdte meg a SAPARD Hivatal a feladatára való felkészülést 2000 októberében. A magyar fél szerencsétlenségére a brüsszeli Bizottság illetékesei novemberre hívatlanul bejelentkeztek, hogy tájékozódjanak a SAPARD program állásáról akkor, amikor a Hivatal még nem sokat tudott felmutatni. Az FVM-ben kétnaposra tervezett megbeszélés valójában egy napra szűkült. A Hivatal vezetői által a SAPARD program fogadására történő felkészülést ismertető előadások annyira nem nyerték meg a brüsszeli delegáció tetszését, hogy a belső ellenőrzésről szóló beszámolóra már nem is voltak kíváncsiak, hiszen értelmezésük szerint a belső ellenőrzés felelős a felkészülésért, és az elhangzott beszámolóknak tükrözniük kellett a belső ellenőrzés tevékenységét. Más szavakkal: a belső ellenőrzés leszerepelt anélkül, hogy szerepelt volna. A Hivatal (voltaképpen a magyar fél) nagyon rossz minősítést kapott a brüsszeliektől, amit az EU-delegáció budapesti vezetőjének a szájába adva Torgyán miniszternek is elmondtak.

A brüsszeli delegáció szigorú kritikával illette a Hivatal által készített felkészülési ütemtervet is. Az volt a véleménye, hogy az nélkülöz minden realitást és ezért tarthatatlan. A baj az volt, hogy Brüsszel ezt nagyon jól látta, de az úgynevezett Akkreditációs Bizottság (AB) sajnos nem!

Az AB-t a brüsszeli Bizottság javaslatára hozták létre a Pénzügyminisztérium irányítása alatt még 2000 őszén azzal a céllal, hogy segítse a SAPARD-intézményrendszer akkreditációját, miután egyértelművé vált, hogy a PM lesz az úgynevezett Illetékes Hatóság. Ez akkor dőlt el valójában, amikor az AIK helyett a SAPARD Hivatal mint az FVM egyik új főosztálya lett kiszemelve kifizető ügynökségnek. Tagjai közt található a PM és az FVM illetékes képviselőin, a Külügyminisztérium (KÜM), a Miniszterelnöki Hivatal (MEH), a Kormányzati Ellenőrzési Iroda (KEHI) és az Állami Számvevőszék munkatársain kívül az akkor még a Magyar Államkincstár felügyelete alá tartozó Nemzeti Alap is. Ennek ellenére az AB valójában a SAPARD Hivatal felügyeletét, elszámoltatását végezte el kétheti rendszerességgel – semmiért felelősséget nem vállalva. Így az AB – a fent említett brüsszeli delegációval ellentétben – nem akadt fent a Hivatal által készített, a valósággal köszönő viszonyban sem lévő felkészülési ütemterven, pedig ha tagjai lelkiismeretes, hozzáértő személyek lettek volna, más lett volna a véleményük.

A SAPARD Hivatal egyébként – belátva az eddigi ütemterv irrealitását és elfogadva a brüsszeli kritikát – 2001 elején új felkészülési ütemtervet készített.

A Bizottság „beépített embere”


A novemberi EU–FVM-megbeszélésen elhangzott, a magyar felkészülést elmarasztaló vélemény azonban csak részben alapult a helyszíni tapasztalatokon. A háttérben valójában J. P., a brit tanácsadó állt, aki a megbeszélés alatt végig a brüsszeliek oldalán ült – nem ott, ahol kellett volna: a magyar fél mellett – ezzel is demonstrálva, hogy neki semmi köze a „sikertelenséghez”. J. P. – talán a korábbi mellőzéséből fakadó sérelmeit megtorlandó – előre felkészítette a brüsszeli szakembereket, akik így már előítélettel ültek le a budapesti tárgyalóasztalhoz, és ezért rosszabbnak látták a felkészülés menetét, állását, mint az valójában volt. A delegáció a látogatás tapasztalatait összefoglaló levelében a belső ellenőrzés megerősítésének szükségessége mellett többek között azt is felvetette, hogy túl sok a befogadó helyek száma.

A látogatás „eredménye” elég nagy visszhangot váltott ki az FVM vezetésénél. Egyrészt elkezdték keresni a felelőst, akit V. L.-ben véltek megtalálni, de ennek, ránézve, végül is semmilyen személyi következménye nem lett. Másrészt J. P., akinek lejáró szerződését Michael Lake nagykövet hat hónappal meghosszabbíttatta, szinte korlátlan „teljhatalmat” kapott: J. P. most már kibic módjára ontotta jobbnál-jobb tanácsait, amiket a hivatalvezető B. F. szolgai módon megpróbált követni.

Kezdetben pozitív eredménynek tűnt, hogy a brüsszeli delegáció kritikájának eredményeként felértékelődött a belső ellenőrzés szerepe, K.T.-t hamarosan kinevezték megbízott osztályvezetőnek a Belső Ellenőrzési Osztály élére, engedélyt kapott arra, hogy felvegyen három belső ellenőrt. Az osztály vezetője közben egymaga 90 százalékban megírta a Belső Ellenőrzés Kézikönyvét.

A novemberi látogatás másik következményeként a Hivatal – végre engedve a brüsszeli Bizottság nyomásának – elhatározta, hogy csökkenti a befogadó helyek számát. Először arra gondoltak, hogy a célra a VPF által nem egészen legális körülmények között létrehozott 7 regionális irodát szemelik ki, de az elképzelés F. E. ellenállásán megbukott. Ekkor jött a befogadó szervezetek számát tekintve lényegében ma is véglegesnek tekinthető ötlet, hogy akkor az ország hét régiójában kijelölnek egy-egy földművelésügyi hivatalt erre a célra, annál is inkább, mivel ezek már eddig is készültek erre a szerepre.

Külső segítség milliókért

A Hivatalban közben folyt a kézikönyv írása, de elég hamar kiderült, hogy ez nem egyszerű dolog, hiszen a munkatársak többsége alig tudott valamit a SAPARD-ról, azokról a követelményekről, amelyek az unió részéről ugyan szóban, írásos tervezetekben már megjelentek, de végleges formában csak a Többéves Pénzügyi Megállapodásban (TPM) öltöttek testet, amit a felek csak 2001 márciusában írtak alá Brüsszelben. Az elméletileg 2000. január 1-jén életbe lépett SAPARD segélyprogrammal kapcsolatban azonban ezt követően is adott még ki a brüsszeli Bizottság a végrehajtásra vonatkozó ajánlásokat. Az újdonsága miatt amúgy sok problémát felvető kézikönyv megírásával kapcsolatos másik gond az volt, hogy a Hivatal munkatársai között nem igazán voltak „jó tollú” személyek, akik képesek lettek volna világosan és érthetően fogalmazni. B. F. ezt a problémát úgy próbálta áthidalni, hogy 2001 januárjában mintegy 3 millió Ft-ért megbízta a POLIQUA Minőségfejlesztési és Vállalatvezetési Tanácsadó Irodát, hogy „izosítsa” a kézikönyvet, azaz segítse a Hivatalt abban, hogy a készítendő kézikönyv formájában, felépítésében megfeleljen az idevonatkozó ISO-szabványnak. Ez azonban értelemszerűen nem érintette a tartalmat, pedig amint kiderült, azzal legalább akkora volt a baj. A Hivatal belső ellenőrzésének még ekkor sem volt lehetősége arra, hogy sokrétű feladatának megfelelően még menet közben véleményezze a készülő kézikönyvet nem utolsósorban azért, mert az illetékes munkatársakat a Hivatal vezetése nem utasította erre, maguk pedig nem érezték ennek szükségességét.

Amikor már úgy tűnt, hogy az új munkatársak belépésével és kiképzésével végre feláll a Hivatal Belső Ellenőrzési Osztálya, 2001. január végén B. F. hirtelen döntéssel „lefejezte” a belső ellenőrzést. Valójában egy mondvacsinált ürüggyel visszavonta K. T.-tól a vezetői megbízást, és áthelyezte a helyszíni ellenőrzést végző részleghez. Röviddel ezután megbízta a neves nemzetközi könyvvizsgáló cég magyarországi leányvállalatát, az Arthur Andersen Kft.-t, hogy készítse fel a Hivatalt az akkreditációra, különös tekintettel a belső ellenőrzés kialakítására, valamint az akkreditálást követő első évben a fentiekkel kapcsolatos tevékenység ellátására. Az összesen 35 millió Ft + áfa értékű szerződés azonban még 2001. június 22-én sem volt aláírva, de a nagy reputációjú cég szerződés nélkül is megkezdte munkáját.

Ebben az időben a Hivatal belső ellenőrzési osztálya három próbaidős munkatársból állt, kinevezett vezető nélkül. Mindenesetre a belső ellenőrzés kézikönyvéről, amely lényegében a K. T. által készített első változaton alapult, az Arthur Andersen kedvezően nyilatkozott.

Újabb elmarasztalás Brüsszelből

Brüsszelből megint jött a bejelentés, hogy a Bizottság 2001. május 7–9-én tényfeltáró látogatást, megbeszélést kíván tartani Magyarországon. Megint kapkodni kezdtek; a kézikönyvet a pillanatnyi készültségi állapotában lefordíttatták, és kiküldték Brüsszelbe. A J. P. által előfőzött delegáció meg is érkezett Budapestre, és megállapította, hogy lelassult az akkreditációra való felkészülés folyamata. A szakértők többek között konkrétan is javasolták, hogy csökkentsék a támogatandó intézkedések számát, növeljék a SAPARD Hivatal önállóságát és létszámát, illetve tisztázzák a befogadó, a delegálható feladatokat ellátó szervezetekkel való viszonyt.

A SAPARD Kézikönyvről a minden diplomáciai tapintatosságot félretevő delegáció úgy nyilatkozott, hogy az olyan rossz, hogy „a Dunába lehet dobni”. Ebben nyilván sok igazság volt,[13] de a kemény szavak mögött ismét inkább J. P.-t kell sejteni, hiszen hasonló esetekben a Bizottság munkatársai nem szoktak több száz oldalas anyagokat áttanulmányozni 1-2 nap alatt. J. P. véleménye így lett a delegáció véleménye, majd pedig Michael Lake-é, aki ezt már a sajátjaként mondta el az új miniszternek, Vonza Andrásnak. Ezzel ismét bebizonyosodott, hogy a Bizottság előtt SAPARD-ügyekben teljesen hiteltelenné vált magyar fél nem kerülheti meg J. P.-t, akinek tanácsai továbbra is megmaradtak többnyire a felszínes formaságoknál.

A brüsszeliek látogatása után újabb intézkedési terv készült, amelynek lényege az alábbi volt: a támogatandó intézkedések számát 8-ról 3-ra csökkentik; három év alatt fokozatosan növelik a Hivatal létszámát; nem delegálnak feladatot; kiépítik saját pályázatokat befogadó és elbíráló országos hálózatukat; új felkészülési ütemtervet dolgoznak ki; illetve – a köztisztviselői törvényt „kreatívan” értelmezve – a Hivatal vezetőjének államtitkár-helyettesi rang helyett államtitkár-helyettesi fizetést biztosítanak.[14]

Milliók használhatatlan szoftverre

Korábban szóltunk arról a tervről, hogy a Hivatal az adatkezelést teljes mértékben számítógéppel fogja végezni. A Kopint-Datorg Rt. jó üzleti érzékkel megáldva a saját kockázatára – megbízás nélkül is – megkezdte az ehhez szükséges szoftver kifejlesztését. Majd 2000 szeptemberében az FVM-ben az informatikáért felelős részleg, az Informatikai és Elemzési Főosztály (IEF) vezetője, W. R. szerződést is kötött velük a SAPARD program bonyolításához szükséges ügyviteli rendszer kidolgozására. A bennfentesek szerint a szerződés értéke kilenc számjegyű volt (állítólag 145 millió Ft), és nem alkalmazták az ilyenkor megkövetelt közbeszerzési eljárást. A Hivatal csak sokkal később, 2001. május 29-én tudta meg, hogy egy Phare-program keretében (HU 9803-02-02-02) a KEHI-nél (illetve a Unisys Hungary Ltd.-nél) is fejlesztésre került egy szoftvercsomag,[15] ami a Hivatal igényeit is teljes mértékben kielégíti (legalábbis ezt gondolták eleinte). A dolog pikantériája az, hogy az FVM nevében ennek felhasználására a KEHI-vel ugyanannak az IEF-nek a vezetője kötött szerződést, aki a Kopint-Datorg Rt.-vel is szerződött – három héttel korábban.

A párhuzamosan kifejlesztett két ügyviteli rendszer közül 2001. júniusában még egyik sem volt bevethető állapotban, de a Hivatal úgy gondolta, hogy a Unisys-féle lesz a jobb, és ez rögtön felvetette azt a kérdést, hogy az FVM hogyan mászhat ki a Kopint-Datorg Rt.-vel kötött szerződésből.

Mások felelőssége

A SAPARD program végrehajtása – a Brüsszel által előírt feladatmegosztás miatt – nem kizárólag az FVM feladata, hiszen a Nemzeti Alap, a Nemzeti Engedélyező Tisztviselő, az Illetékes Hatóság valójában maga a Pénzügyminisztérium (PM). Nem volna helyes ezért a SAPARD program enyhén szólva vontatott megvalósításáért csak az FVM-et okolni. Annál is inkább, mert az előbb felsorolt szervezetek tevékenységét is kemény kritika érte a brüsszeli Bizottság részéről, de ez valahogy elsiklott az FVM „bűnei” mellett. Ez áttétellel érvényes az olyan „mellékszereplőkre” is, mint a MEH, a KÜM, az ÁSZ és a KEHI.

Az FVM felkérésére az Állami Számvevőszék lett az Igazoló Testület, de ebben a szerepében már több oldalról is támadások érték. Így Brüsszel azt kifogásolta, hogy túl szoros kapcsolatot épített ki a SAPARD Hivatallal, azzal a szervezettel, akit vizsgálni, akkreditálni fog. Továbbá azt sem nézte jó szemmel, hogy ugyanaz a szervezet végzi az akkreditálást, aki az éves könyvvizsgálói tevékenységet is el fogja látni. A KEHI meg egyenesen megtámadta az FVM-et és az ÁSZ-t azért, mert nem őt választották ki Igazoló Szervként. Mindez oda vezetett – tetézve az akkreditálandó szervezettel, a SAPARD Hivatallal kapcsolatos tárgyi és személyi problémákkal –, hogy az ÁSZ legszívesebben visszaadta volna a megbízatását, de amikor erre alkalma lett volna, egy adminisztratív hiba folytán lekésett róla. Az ÁSZ azonban nem adta fel; elnöke 2001 júniusában immár a miniszterelnöknél próbálta elérni, sikertelenül, hogy „kiszállhasson” a SAPARD Hivatal akkreditálásából.

Maga a Bizottság sem állt – és ma sem áll – feladata magaslatán, pedig tőle talán jobban elvárható a színvonalas munka, hiszen annak az Európai Uniónak a „kvázi kormánya”, amelyhez csatlakoztunk. Ez elsősorban abban mutatkozott meg, hogy a SAPARD programra való saját felkészülésük is vontatottan, sokszor késedelmesen és ellentmondásosan haladt. Ha egy tagjelölt ország a „házi feladatát” nagyon jól megcsinálta volna, akkor sem indíthatta volna a programját 2000-ben, mert erre a Bizottság nem volt felkészülve. Úgy is lehetne mondani, hogy a program részleteit menetközben találták ki, részben a tagjelölt országokkal való konzultációk során. Kezdetben a tagjelölteknek alig volt beleszólásuk a vonatkozó ajánlások, rendeletek kidolgozásába, de például a TPM szövegének véglegesítése során már több javaslatukat is figyelembe vették.

A tagjelöltekkel kapcsolatos bizottsági aggályok sokszor ugyan megalapozottak voltak, de a megoldásokat nem mindig a jó helyen keresték. Sokat hallottak például a korrupcióról, és emiatt olyan biztosítékok beépítését kívánták, amit saját tagjaiktól nem követeltek meg. Túlzó követelményeikkel sokszor lehetetlen helyzet elé állították a tagjelölteket.

Hogy a Bizottság miért visszakozott állandóan a maga által készített ütemtervtől? Ennek egyedül az volt az oka, hogy a tagjelölt országok képtelenek voltak teljesíteni a kijelölt határidőket, így nyilván örültek a bizottsági engedékenységnek, hiszen így megmaradt az esélyük arra, hogy a késedelem ellenére sem esnek el a segélytől. Ennek a magatartásnak a másik olvasata azonban kevésbé örvendetes: az engedékenység rontotta a Bizottság szavahihetőségét.

A hírek akkoriban arról szóltak, hogy a Bizottság minden tagjelölt országgal megkötötte a pénzügyi megállapodásokat, és a pénzsegélyek felhasználásának megkezdése, a pályázatok meghirdetése már csak a SAPARD-hivatalok akkreditálásának függvénye. Ez eddig csak Bulgáriában és Észtországban történt meg. Magyar részről ezzel kapcsolatban Vonza András miniszter 2001-ben azt nyilatkozta, hogy a pályázatokat 2002-ben fogják meghirdetni, és így a 2000-re jutó 38 millió euró segély nem vész el, de azt egy év alatt fel kell használni, szemben a normális ügymenet esetén lehetséges kétéves felhasználási időtartammal.

Bukik a vezetés

A közmondás úgy tartja, hogy „Isten malmai lassan őrölnek”, és ez úgy látszik, igaz a magyar SAPARD programra is. Miután informális úton már Michael Lake is követelte B. F. eltávolítását a SAPARD Hivatal éléről, végül is elküldték neki a „selyemzsinórt”, és ő július végén beadta lemondását a miniszternek. Erről a Világgazdaság tájékoztatta az olvasókat, de a Hivatal munkatársainak B. D. kabinetfőnök,[16] a Hivatal korábbi főosztályvezető-helyettese már egész más történetet adott elő. Eszerint B. F. azért távozik a Hivataltól, mert hamarosan intenzív szakaszba jutnak a magyar–EU mezőgazdasági tárgyalások, és B. F. szakértelmére, diplomáciai tapasztalataira az Európai Integrációs Főosztályon nagy szükség van.

Míg folyt a minisztériumban a távozók utódainak keresése, a „munka” azért ment tovább a SAPARD Hivatalban. Megjelent D. J. magánvállalkozó, aki tisztes honorárium fejében, nem egészen 9 millió Ft-ért – ami éppen alatta maradt annak az árnak, ami felett már kötelező a közbeszerzési eljárás – elvállalta, hogy megpróbálja egységes szerkezetbe foglalni az amúgy a POLIQUA Tanácsadó Iroda által „izosított” részanyagokat, hogy azok legalább „köszönő viszonyban” legyenek egymással. D. J. nagy lendülettel látott munkához; „teljhatalma” birtokában egymás után rendelte magához a munkatársakat, osztotta szét a feladatokat. Valóságos második főnökké vált a Hivatalban. Jutott azonban megbízás és pénz másoknak is. Így például a Nemzetközi Bankárképző Központ Rt. is kapott több millió forintot azért, mert egy kockázati analízissel foglalkozó útmutatót készített a Hivatal számára.

B. F. utódját nem volt könnyű megtalálni. Ezt kihasználva B. F. rendületlenül „dolgozott” tovább. Annak ellenére, hogy tudta, napjai a Hivatal élén meg vannak számlálva, olyan intézkedéseket hozott, amilyeneket normális viszonyok között már át szoktak engedni az új vezetőnek. Így például elfogadtatott egy valójában megalapozatlanul nagy létszámbővítést, és megkezdte az új munkatársak felvételét, rábízva a munka dandárját gyakornok beosztású munkatársaira. Több olyan személyt szóban ki is értesítettek a felvételről, akiket aztán sokáig fel sem vettek, pedig néhányan ki is léptek régebbi munkahelyükről. A bővített létszám elhelyezésére B. F. ki is választott egy méregdrága irodaházat, ahová a Hivatalt át akarta költöztetni. Ezt azonban már megelégelték „fent” is, és leállították mind a felvételt, mind a költözködést. Néhány protekcióst azonban felvettek, de az állásígéret miatt munkanélkülivé vált személyek problémáival nem törődött senki. A költözködést tulajdonképpen a KEHI állíttatta le – joggal, mondván, hogy az nem indokolt addig, amíg az FVM főépületében olyan bérlők is vannak, akik nem szerves részei a tárcának.

B. F. utolsó nagyobb horderejű intézkedése az volt, hogy igénybe vette az Európai Unió, főleg az uniós tagországok adófizetőinek pénzéből finanszírozott, SIGMA nevű tanácsadó szervezetét, amely segítette a bolgár SAPARD program akkreditálását is. Ugyanakkor az a B. D. kabinetfőnök, aki megismerhette J. P. brit tanácsadó[17] „kvalitásait”, kezdeményezte a tanácsadó szerződésének ismételt meghosszabbítását. A SIGMA emberei meg is érkeztek akkor, amikor még J. P.-t is szerződés kötötte a magyar félhez. Így lett egyszerre „két dudás egy csárdában”, hiszen J. P. és a SIGMA feladata egy és ugyanaz: tanácsadás a felkészüléshez, akkreditációhoz.

A Hivatalban közben visszavonták a vezetői megbízást a még létező másik főosztályvezető-helyettestől. Így, amikor az új megbízott elnök, Z. A. 2001. augusztus 15-én megérkezett az Alkotmány u. 29.-be, teljesen egyedül maradt a SAPARD Hivatal elnevezésű romhalmaz tetején.

Új vezető

Z. A., a SAPARD Hivatal új vezetője azzal nyert a többi jelölttel szemben – mert voltak ilyenek is –, hogy rögtön és feltétel nélkül igent mondott, pedig nem sok ismerete lehetett arról, hogy mi is az a SAPARD és a felkészülés miért tartott ott, ahol tartott. Igaz, hogy beiktatása után még két hetet együtt töltött a régi elnökkel, B. F.-fel, de az csak arra lehetett jó, hogy kapizsgálni kezdte, hogy mibe is lépett bele. Első intézkedései közé tartozott az új munkatársak folyamatban lévő felvételeinek leállítása, a brit tanácsadó „mindenhatóvá” tétele és D. J. jutányos tiszteletdíja kifizetésének megtagadása, arra hivatkozva, hogy a vállalkozó nem időben és nem jól teljesített. A D. J. által összeszerkesztett, úgynevezett Működési Kézikönyv annyi hibát, pontatlanságot tartalmazott, hogy a munkatársak részére októberben beindított egyhetes képzés során az olasz előadók a könyv részletes ismertetése helyett inkább az eljárásrend általánosságaival foglalkoztak. Ebből mindjárt adódott is a következő feladat: a kézikönyv újraírása, illetve átírása, természetesen J. P. vezetésével, aki immár egyedül maradt a Hivatalban azok között, akiknek áttekintésük volt a magyar SAPARD programról.

A sajtó természetesen megint foglalkozott a SAPARD Hivatallal, az akkreditáció várható idejével, az új elnök személyével. Ismét kiderült, hogy a korábban megállapított felkészülési határidők tarthatatlanok, és valójában az sem igaz, hogy megkezdődött a Hivatal ún. önértékelése.

Tekintsük át, hogy melyek is voltak azok a problémák 2001. október közepén, amelyek miatt a Hivatal még az önértékelésre sem állt készen:

Személyzeti ügyek: bár a felvételek ismét beindultak, még mindig nem állt fel a Hivatal, nem jöttek létre az osztályok; a megbízott elnök mellett még mindig csak két helyettes és egy osztályvezető létezett. Z. A. ezt a problémát úgy próbálta áthidalni, hogy munkacsoportokat alakított, amelyek vezetésére egy-egy munkatársat jelölt ki.

Elhelyezés: Miután a létszám egyre nőtt (kis túlzással azt lehet mondani, hogy a munkatársak már egymás ölében ültek), még inkább sürgetővé vált a Hivatal új épületben történő elhelyezése. Mint a SAPARD eddigi történetében mindig, a vezetés ezen a téren megint elszámította magát, és rájött arra, hogy mégsem tud beköltözni a Kossuth Lajos téri főépületbe. Ismét megindult a keresés egy új irodaépület után. Közben már nyáron olyan vezetői határozat született, hogy a két kifizető ügynökséget, az AIK-ot és a SAPARD Hivatalt egy épületben kell elhelyezni. Úgy tűnik, hogy erről a határozatról időközben megfeledkeztek.

A Működési Kézikönyv és egyéb dokumentumok hiányosságairól pedig már esett szó.

Tervmódosítás

Z. A. egyik fontos kezdeti lépése az volt, hogy revízió alá vette a SAPARD program sarkalatos pontjait. Ez részben indokolt is volt, hiszen még mindig voltak nyitott kérdések, amelyek még a SAPARD program Brüsszel által jóváhagyandó módosítását is szükségessé tették. Ugyanakkor ennek a felülvizsgálatnak volt egy olyan alig burkolt szándéka is, hogy a program végrehajtásáért vállalat felelősséget másokkal megossza, illetve áthárítsa.

Közben Brüsszel ismét bebizonyította, hogy hű önmagához: megint engedményt tett a tagjelölt országok felé annak érdekében, hogy el tudják költeni a nekik járó segélyt. A Bizottság arról tájékoztatta a magyar felet, hogy kezdeményezni fogja a Többéves Pénzügyi Megállapodás módosítását, hogy a korábbi 2 év helyett 3 év álljon rendelkezésre a tagjelölt országoknak a 2000. évre szánt SAPARD segély elköltésére.[18] Ez csattanós válasz volt azok számára, akik a problémákkal teli, elhúzódó és a Brüsszel által számtalanszor kifogásolt magyar felkészülést, illetve az ezen a területen tapasztalt sikertelenséget a Bizottság rovására írták, mondván, hogy az EU nem is akarja igazán, hogy hozzájussunk a segélyekhez, hiszen annyi akadályt támaszt az akkreditáció során.

A SAPARD program szerencsétlenségére az új hivatalvezető – aki egyébként nem tudott angolul – rögtön nagy hendikeppel indult; megbízható forrás szerint ugyanis ő bizonyos „magasabb körök” (Miniszterelnöki Hivatal?) akarata ellenére került a Hivatal élére, egyelőre megbízottként. Viszont az FVM közigazgatási államtitkárát, aki a kinevezési döntéssel szembeszegült, természetesen más ürüggyel, hamarosan eltávolították a posztjáról.

Z. A. már 2001. november 14-én learathatta elődjei munkájának „gyümölcsét”: az Európai Unió éves országjelentésében külön megdorgálta Magyarországot azért, hogy még mindig nem hozta létre a SAPARD uniós segélyprogram lebonyolítását végző intézményt. A SAPARD-ra való felkészülésünkről hasonlóan vélekedett Franz Fischler, az Európai Bizottság mezőgazdasági főbiztosa abban az üzenetében, amelyet Magyarországnak küldött a csatlakozási tárgyalások agrárfejezetének megnyitása előtt.

Megint jönnek, kopogtatnak

A Hivatal életének következő nagy eseményét a brüsszeli Bizottság képviselőinek újabb látogatása jelentette 2001. december 12–14-én. Ez alkalommal – a bennfentesek szerint – a Bizottság inkább a PM-et, illetve a Nemzeti Alapot marasztalta el, míg a Hivatal jó bizonyítványt kapott elsősorban azért, mert a vártnál jobban teljesített. A jó bizonyítvány oka volt az is, hogy az új elnök menedzselési képességeit illetően túlszárnyalta elődjét. Ezenkívül a korábbi erőfeszítések is kezdtek beérni, továbbá a minisztérium vezetése is végre felébredt, és megadta az új elnöknek a szükséges erkölcsi és anyagi támogatást a „hivatalépítéshez”, sőt ennél többet is: elérték, hogy az elnök később tagja lett a 300 fős főtisztviselői karnak. Ez utóbbi húzással ha a Hivatal nem is, de elnöke öt évre bebiztosította magának a „gondtalan” életet. Ezzel azonban továbbra sincs garantálva annak a bizottsági óhajnak a teljesítése, hogy el kell kerülni a gyakori vezetőváltást a Hivatal élén. Z. A. ezzel nyilván egyetértett, de ezt csak magára vonatkoztatta; így alig, hogy a szóban forgó óhajt tartalmazó, a Bizottság decemberi látogatását visszaigazoló levél megjött Brüsszelből, másfél hónap után visszavonta az osztályvezetői kinevezést a saját maga által kiválasztott és kinevezett két fiatal munkatársától.

A brüsszeli delegáció dicsérő szavainak egyébként az is eredménye lett, hogy nagyobb „nyugalom” költözött a Hivatalba; az elnök – okulva a határidőkkel kapcsolatos korábbi problémákból – nem sietett újabbakat kitűzni. A leglényegesebb kérdésekben nem teljesítették a kitűzött határidőt, az akkreditációra felkészülés újabb határidejét január végén március 5-ében határozták meg.

2002 elején


2002 elején a Hivatal fizikai elhelyezése, úgy tűnt, nyugvópontra jutott,[19] az Alkotmány u. 29. földszintjéről elkezdett terjeszkedni az épületben azon az áron, hogy ugyanakkor az AIK egyes részlegei más épületbe kerültek át. Így az csak a látszat volt, hogy egyúttal érvényt szereztek annak a korábbi minisztériumi határozatnak is, hogy a Hivatal és az AIK egy épületben kerüljön elhelyezésre. A Regionális Irodák is lassan összerázódtak, és a hivatalos bejelentés szerint januárban megkezdték tevékenységüket, amely egy ideig csak a SAPARD programmal kapcsolatos információszolgáltatásra szorítkozott.

Ami a SAPARD programmal kapcsolatos adatkezelést és nyilvántartást illeti, a sok anyagi és szellemi befektetés ellenére a Hivatal végül is úgy döntött, hogy egyelőre a kézi adatfeldolgozásra kéri az akkreditációt.

A kinevezések, munkaköri leírások majdnem kivétel nélkül elkészültek, beleértve a Hivatal „telefonkönyvét” is. Z. A. még 2001 decemberében megnyerte a Hivatal vezetésére kiírt és személyére szabott pályázatot, és ettől kezdve már tényleges elnökként funkcionált.

A SAPARD Kéziköny, illetve a pályázati kiírások feltételei azonban még mindig nem jutottak nyugvópontra. Újabb és újabb ötletek, a program kivitelezését elősegítő „jobbító” szándékok merültek fel, de sok döntés még továbbra is váratott magára. Ugyanakkor a Hivatal vezetője egyre erőteljesebben harcolt a Hivatal függetlenségéért. Látványos diaképes előadással bizonygatta a brüsszeli hivatalnokoknak, hogy a Hivatal „független”, de ugyanakkor mélyen hallgatott arról, hogy az SZMSZ-szel ellentétben nemcsak a miniszter, hanem a kabinetfőnök is utasítgatja, és hogy a belső ellenőrzés vezetőjének függetlensége csak addig terjed, ameddig ő akarja, hiszen kinevezéséről, felmentéséről egy személyben dönt a köztisztviselők jogállásáról rendelkező, egyáltalán nem EU-konform 2001. évi XXXVI. törvény alapján. Noha a Hivatal az FVM egyik részlegének tekinthető, mégis „együttműködési szerződéseket” írt alá a tárca egy-két részlegével, belső utasításokat adott ki olyan dolgokról, amit a minisztérium központilag már leszabályozott. Harcba szállt azért is, hogy a SAPARD Hivatal az Európai Mezőgazdasági és Orientációs Alap (EMOGA) Orientációs Részlegének ne csak a managing (irányító) hatósága,[20] hanem a Kifizető Ügynöksége is legyen. Ugyanakkor nyomásnak engedve egyetértett azzal a kormány számára készített előterjesztés-tervezettel, amely szerint a kifizető szerv a PM legyen.

A SAPARD program „emészthetővé tétele” érdekében az érintett felek egyetértettek abban, hogy Brüsszeltől kérni kell a SAPARD terv módosítását.[21] Mivel ennek engedélyezése, jóváhagyása nem előzetes feltétele az akkreditáció elindításának, a módosítási igények összegzése és a Brüsszelnek történő előzetes, de kötelező bejelentése megint csak nem történt meg a „hej ráérünk arra még” jelszó jegyében – legalábbis még 2002 elején nem. (Később azonban elment a kérelem Brüsszelbe, de a változtatási igények nem épültek be a Működési Kézikönyvbe, mint ahogy azt a Bizottság előzetesen javasolta.)

Az egyik módosítási kérelmet külön is érdemes kiemelni. Ez arra vonatkozik, hogy a SAPARD tervből törölni kell egyes intézkedéseknél azt a kitételt, amely szerint a pályázó pályázati kérelme elbírálása során plusz pontokhoz juthat, ha pl. a projektje megvalósításához PHARE-segélyt is igénybe vesz. Ez a kitétel annak ellenére került be a tervbe, és hagyta jóvá a Bizottság, hogy korábban maga is többször nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a SAPARD programok végrehajtása során csak egy uniós forrás (nevezetesen a SAPARD-forrás) vehető igénybe. Ez a kis „baki” is jól jellemzi a brüsszeli hivatalnokok „magas színvonalú” munkáját.

Közben, 2002. február elején napvilágot látott az Európai Bizottságnak a közvetlen (mezőgazdasági) támogatásokra vonatkozó tervezete, ajánlata a tagjelölt országok számára, amit a magyar hivatalos körök nagy felháborodással fogadtak. Brüsszeli részről az indokok között elhangzott egy elég nyílt utalás arra, hogy hogyan akarhatnak több pénzt különösen azok a tagjelöltek, akik még a SAPARD-pénzek fogadására sem készültek fel! Ez elég egyértelmű célzás a magyarokra. A magyar kormány SAPARD-dal kapcsolatos mulasztása íme, így köszön vissza akkor, amikor a Bizottság megpróbálja megindokolni, hogy a frissen csatlakozó tagok miért fognak nyolc évig kevesebb pénzt kapni, mint a régiek.

Zöld fény


A Bizottság 2002. március 18–21. között újra elküldte tényfeltáró delegációját Magyarországra, hogy tájékozódjon a SAPARD program állásáról. A delegáció, miközben elismerte a Hivatalnál a legutóbbi látogatás óta történt előrehaladást, újabb hosszú listát adott át azokról a hiányosságokról, amelyeket még korrigálni kell, hogy az akkreditációs folyamatot beindíthassák. A Hivatal elnöke azzal vigasztalta magát, hogy ezek csak kisebb hiányosságok, és immár nem ők az akadályai az akkreditációnak, hanem a Nemzeti Alap.

Mivel a brüsszeliek valóban többnyire már csak kisebb korrekciókat igényeltek, ezeket a Hivatal gyorsan elvégezte, és a Brüsszeltől kapott „engedély” alapján áprilisban írásban kérte a Nemzeti Alapot arra, hogy intézkedjen a SAPARD Hivatalnak az Igazoló Hatóság, az Állami Számvevőszék által történő akkreditálásáról. Az Európai Bizottság azzal akarta felgyorsítani a SAPARD program beindulását, hogy a két akkreditálandó intézmény (SAPARD Hivatal és a Nemzeti Alap) közül legalább az egyiknek „zöld fényt” adott.

A SAPARD magyarországi történtének természetesen ezzel még nincs vége: „A program sikerre van ítélve.” Közben folytatódnak a személycserék a vezetésben, a munkatársak körében pedig tovább pörög a fluktuáció, miközben az utódok is rendszeresen ugyanazokba a gödrökbe lépnek bele, mint elődeik.

De történetünk valójában nem is a SAPARD-ról, hanem a magyar közigazgatásról szól, amelyben továbbra is meghatározóak a személyes kapcsolatok, még az alacsonyabb vezető beosztásokra történő kinevezéseknél is döntő szempont a politikai orientáltság és az ezzel gyakran együtt járó negatív szelekció. A köztisztviselők jogállását szabályzó törvény lényegét tekintve nem változott; nem segíti elő a gerinces, politikai befolyásolástól mentes és kezdeményező köztisztviselői gárda kialakulását.

Ami pedig a magyar SAPARD program végső értékelését illeti, már most el lehet mondani, hogy még akkor sem beszélhetünk teljes sikerről, hogyha megelőlegezett jóindulattal feltételezzük, hogy az országnak sikerül a lehetséges összes segélyt felhasználni. A programnak ugyanis az is célja lett volna, hogy a magyar mezőgazdaság felkészülten várja 2004. május 1-jét, azt a napot, amikor Magyarország tagjává vált az Európai Uniónak. Felkészültségről pedig nehéz akkor beszélni, amikor a segélyből létrejött projektek nagy része még be sem üzemelt, többsége félkész állapotban van, vagy megvalósításuk el sem kezdődött.

Jegyzetek

[1] Valójában az Európai Bizottság Mezőgazdasági Főigazgatósága (a Directorate General VI, illetve a névváltozás után az Agricultural Directorate).

[2] Az unió „nonprofit” szervezete, amely műszaki-technikai segítséget nyújt elsősorban a tagjelölt országoknak.

[3] A történetben szereplő személyek teljes nevük helyett csak azok kezdőbetűivel szerepelnek, ezzel is jelezve, hogy itt elsősorban nem róluk, hanem egy rosszul működő gépezetről van szó.

[4] Erre azért is szüksége volt K. T.-nak, mert a kinevezés egyben munkaszerződést is jelentett számára, hiszen akkor már két hete jogviszonyban sem volt a munkahelyével, a minisztériummal. K. T. egyébként, ha az olvasót érdekli, azonos e cikk szerzőjével.

[5] Azért nem az unió, mert a franciák vállalták, hogy összesen hét hasonló twinning projektet fognak össze/koordinálnak Magyarországon.

[6] J. P. jól érezte magát Magyarországon, és anyagilag is elég előnyös volt számára a szerződés ahhoz, hogy ne feszítse túl a húrt és ne kezdeményezze annak felbontását.

[7] Nagyon, illetve részleteiben már csak azért sem ismerhette, mert egy alacsony beosztású tisztviselő volt a brit mezőgazdasági minisztériumban, egy olyan országban, ahol közismerten mindenki erősen szakosodott egy-egy feladat elvégzésére.

[8] Ez alól valójában csak 3 belső ellenőr volt a kivétel, akiket szabályszerű pályázat/kiválasztás útján vettek fel hathónapos próbaidővel.

[9] Noha a SAPARD-ra való felkészülés során a minisztérium munkatársai közül sokan vettek részt különféle szemináriumokon, tanulmányutakon, többségük nem kapott szerepet, beosztást a létrejött Hivatalban, illetve a programot bonyolító intézményekben.

[10] Állítólag ennek az volt az oka, hogy Brüsszelben más részleg végezte magának a tervnek és más az intézményhálózattal kapcsolatos VIII. fejezetnek az elbírálását.

[11] A Bizottság ugyanakkor azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a jóváhagyott terven, a programon csak a Bizottság engedélyével lehet változtatni. A jelenleg folyamatban lévő változtatásokra még nincs is meg ez az írásbeli engedély.

[12] Ez azt jelenti, hogy alapos vizsgálat után a belső ellenőrzésnek kell először jelentenie a Hivatal vezetőjének, hogy a Hivatal készen áll az akkreditációra.

[13] Mint ahogy azt az eseményt követő intézkedések ismételten bebizonyították.

[14] Kérdés, hogy ez hogyan egyeztethető össze a módosított köztisztviselői törvénnyel?

[15] Az erről szóló szerződést a KEHI és a Unisys között 2000 szeptemberében írták alá.

[16] B. D. a posztot felkérésre vállalta el, még azelőtt, hogy B. F. távozásáról konkrét intézkedés történt volna.

[17] Itt érdemes megjegyezni, hogy J. P. hivatalos, de igencsak hiányos életrajzából végzettségére nézve csak annyi deríthető ki, hogy valamilyen emelt szintű középiskolát végzett, és zenéből, földrajzból és történelemből szerzett képesítést (college-ban „A” szintet). J. P. magyarországi „királycsinálóként” hozzájárult több magyar köztisztviselő leváltásához, vészesen emlékeztetve a pártállami időkre, amikor gyakran Moszkvából mondták meg, hogy mit kell csinálni.

[18] Ez meg is történt a 2222/2000 EK rendelet módosításával még 2001 novemberében.

[19] Később aztán ismét felmerült a végleges elhelyezés kérdése.

[20] Erre a feladatra egyébként a 2160/2001. (VI. 27.) számú Korm. határozat a Strukturális Alapok hazai intézményrendszerének kialakításáról már kijelölte.

[21] A bumeráng visszaütött: a sebtében összeállított és a Bizottság által mégis jónak találtatott SAPARD tervet még indulás előtt (értsd a benne foglalt program indítása előtt) módosítani kell.

• Játéktér