A terrorizmus leküzdése Kis János szerint eredendően a demokratikus államok feladata. Ezért úgy lenne helyes, ha a probléma megoldását az Egyesült Államok mint a messze legerősebb állam nem egyedül kísérelné meg. A megoldást a demokratikus államoknak olyan, morálisan megalapozott, azaz demokratikus közösségére kellene bíznia, amelynek ő maga is részét képezi (Kis János: Az iraki lecke. Népszabadság, június 19.).
Kis Jánosnak a világ kívánatos igazgatásáról cikkében felvázolt képe, a demokratikus államok demokráciája rendelkezik előzményekkel a filozófiatörténetben. Véleménye bírálatom szempontjából alapvetően nem tér el Immanuel Kantétól, melyet a német filozófus a francia forradalom után kelt, Az örök békéről szóló kései tanulmányában fejtett ki. Közös képük a világ kívánatos rendjéről jelenleg is népszerű Európában. Egybevág az unió Franciaország által vezetett magjának Európa- és Amerika-politikájával, valamint az Európai Biztonsági Stratégiával (2003. december 12., isseu.org/solana/solanae.pdf [2]).
Álláspontom szerint azonban Kis diagnózisa és kérdésfelvetése számos ponton vitatható – mindenekelőtt félreismeri Amerika szerepét –, ezért az ő diagnózisára alapozott, mégoly hibátlan logikával is levezetett terápia sem lenne morális értelemben ígéretesebb vagy kevésbé kockázatos, mint amilyen az Egyesült Államok jelenlegi politikája.
Koszovó
A szárazföldi területek lyukak és átfedések nélkül való felosztása, azaz a territoriális államokra alapozott „nemzetközi” rend Európában alakult ki, az 1648. október 24-ei vesztfáliai béke eredményeként. Az elvileg egyenrangú, egymás belügyeibe be nem avatkozó, kizárólag állami hadviselő egységekre épülő konstrukció sokáig sikeresnek bizonyult. Kisebb módosításokkal az egész Földön elterjedt, alig több mint három évszázad alatt.
A múlt század utolsó évtizedében Koszovóban a jugoszláv állam saját polgárai ellen tömeggyilkosságba kezdett. A NATO koszovói beavatkozása kapcsán két értékrend: az emberi jogok („háborúpárti”) támogatói, köztük a magyar állam, és a vesztfáliai rend (izolacionista, beavatkozás-ellenes: „pacifista”) támogatói, köztük az Egyesült Nemzetek Szervezete küzdöttek meg egymással. Václav Havel írta a beavatkozás ideológiájaként: „míg az államot az ember, az embereket Isten teremtette” (Kosovo and the End of the Nation State, The New York Review of Books, June 10, 1999, 6.). Idézett cikke tanúsága szerint ezzel (mármint a koszovói beavatkozással) Kis János is egyetért.
Koszovó esetében Amerika az általa vallott értékek végrehajtójaként az Egyesült Nemzetek Szervezete helyett a NATO-t használta. Ez ellentmondott ugyan a nemzetközi rend elveinek, de annak működését nem rendítette meg. Nézetem szerint azonban 2001. szeptember 11-én jelképesen maga a harmadfél évszázados nemzetközi rend ingott meg. Kis megközelítésével ellentétben többé már nem az az elsődleges kérdés, ami Koszovóban volt, ti. hogy milyen értékek megsértése esetén, milyen legitimáció alapján, kinek szabad egyes államok belügyeibe avatkoznia. New York egy eredendőbb kérdést vet fel számunkra. Egy olyan kérdést, amelyet az amerikaiak tudatosítottak politikájuk kialakítása során, de ami Kis János (és általában az európaiak) figyelmét mintha elkerülné. A helyes kérdés a következő: fenntartható-e egyáltalán egy olyan rend a világban, amely kizárólag territoriális államokon mint egységeken alapul?
New York
Kis János – egyebekben hibátlan – gondolatmenetét annak két rejtett előfeltevése viszi félre. A terrorizmus a múlt század végén kiszabadult a két szuperhatalom kontrollja alól – írja. Első rejtett feltevése, hogy a terrorizmus csak a szuperhatalmak kontrollja alól szabadult ki. Azonban nem tulajdonít kellő jelentőséget annak a látható fejleménynek, hogy a terrorizmus időközben nem csak a szuperhatalmak, hanem általában a területi alapú államok kontrollja alól is kiszabadult. Pedig éppen ez az, ami a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni merényletet valódi történelmi fordulóponttá tette. A két torony leomlása után már köztudomású, hogy a technológiai fejlődés következtében a hadviselés lényegében megszűnt állami monopólium lenni. Ennek mind Amerika, mind Európa tudatában van. Az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Biztonsági Stratégiájának – melyet az amerikaiak 1948-tól rendszeresen frissítenek és publikálnak – legutóbbi, 2002-es változata például így fogalmaz: „A múlt ellenségeinek hatalmas hadseregekre és iparra volt szükségük ahhoz, hogy Amerikát veszélyeztessék. Ma egyének rejtőzködő hálózatai kevesebb mint egyetlen tank áráért óriási káoszt és szenvedést okozhatnak nekünk. A terroristák a nyílt társadalmak szövetének átitatására szerveződnek, és a modern technológia hatalmát fordítják ellenünk” (whitehouse.gov/nsc/nss.pdf [3]; Előszó).
Továbbá, Kis axiómaként szögezi le, hogy „terrorszervezetek nem maradhatnak meg külső hátország nélkül”. Második rejtett feltevése az, hogy a ’hátország’ kifejezést államként értelmezi. Értelmezése szerint tehát a territoriális (területre alapozott), „renitens” állam a terrorizmus szükséges feltétele. Ez azonban minden jel szerint már nincs így. A hadviseléshez szükséges összetevőket ma már nem csak egy állam, hanem egy területfüggetlen hálózat is előteremtheti (egy, az amerikaiak által hivatalosan említett példa Abdul Kádír Hán hálózata: whitehouse.gov/news/releases/2004/02/20040211-4.html [4]). A terrorizmus jelenségét mind az amerikai, mind az európai biztonsági stratégia diagnózisa külön kezeli a „renitens” államoktól.
A nemzetközi politikában mára inkább az vált uralkodó tézissé, hogy a világ jelenlegi kulcsszereplői – azok, akik képesek és esetenként hajlamosak is tartós zavart okozni a világ rendjében – többé nem kizárólag a szárazföldi területek felosztásából létrehozott egységek, tehát nem kizárólag az államok vagy azok függelékei. Így például a nem-állami al-Kaida kétségtelenül a világ kulcsszereplői közé tartozik, sőt, talán még létrehozásának egyéni kezdeményezője is, ugyanakkor ez a magyar államról semmiképp sem mondható el.
Megítélésem szerint ennél is tovább kell mennünk (bár e bekezdésbeli véleményem, ellentétben a korábbi bekezdésekben kifejtettekkel, nem tartozik a nemzetközi stratégiai gondolkodás főáramába). A nem-állami kulcsszereplőket érdemes lenne megszabadítanunk a ’terrorista’ címkétől, és az államokhoz hasonlóan ’hadviselő felekként’ kellene őket kezelnünk. Nem azért, hogy így erkölcsi legitimációt adjunk nekik vagy azoknak a hadviselési formáknak, amelyeket az ellenséges államok és polgáraik ellen fölvonultatnak. Nem is azért, mert rendelkezésünkre állnának azok az eljárások, amelyek a hadviselés kölcsönösen felvállalt új játékszabályaiként szerepelnek majd. Pusztán azért, hogy a pontosabb azonosítás révén tisztábban láthassuk várható szerepüket az életünkben. Továbbá azért, hogy erre alapozva olyan rendet alakíthassunk ki, amely a várható konfliktusokra nem széteséssel vagy töréssel, hanem rugalmasan, kiszámíthatóan reagál majd.
A nem-állami hadviselő feleknek jelenleg a legerősebb ellenfelei az Egyesült Államok és a vele szövetséges államok. Amíg legerősebb ellenfeleik eredendően területre alapozott hadviselő felek, addig a nem-állami hadviselő felek hálózatai elsősorban területeik és népességeik ellen indítanak támadást. Lehetőleg a legcélszerűbb eszközzel, a tömegpusztító fegyverek használatával támadnak, ami szintén nem kerüli el Amerika és Európa figyelmét: „A legijesztőbb forgatókönyv az, amelyben terroristacsoportok tömegpusztító fegyverekhez jutnak. Ez esetben egy kis csoport olyan nagyságrendű károkat okozhat, amelyre eddig csak államok és hadseregek voltak képesek” (Európai Biztonsági Stratégia, 4.).
Ezért Kis János javaslata, mely szerint a nem-állami hadviselő felek elleni küzdelmet a demokratikus államok demokratikus közösségének kellene irányítania, stratégiai szempontból kétséges, mivel javaslatának megvalósulásától sem várhatnánk a jelenlegi, amerikai megoldásnál kedvezőbb eredményt. Először is, a világ jelenlegi kulcsszereplőinek csoportja nem esik egybe azoknak a csoportjával, akik számára legitim a világ jelenlegi vagy a Kis által javasolt, ugyancsak területi alapú politikai berendezkedése. Másodszor, a nem-állami hadviselő felek által használt módszerek radikálisan megkérdőjelezik az arra irányuló erőfeszítéseket, hogy a világ rendjét kizárólag egy vagy több akármilyen erős, de eredendően területre alapozott politikai egység biztosítsa, amely területek egyszerű és olcsó tömegpusztítással hitelesen fenyegethetők. E tekintetben nincs elvi különbség aközött, hogy a világ rendőreit az Egyesült Államok területén, a NATO-tagállamok területén vagy a Biztonsági Tanács állandó tagjainak területén található városokon keresztül érdemes megsebezni. Bármilyen demokratikusan működjön is egy állam vagy államszövetség, a területéről menedzselt világrend működőképessége bizonytalan.
A Kis által javasolt stratégia még akkor is kétséges lenne, ha a jelenlegi amerikai kormány tagjaival szemben kifejezetten rosszhiszeműek lennénk, és úgy vélnénk, hogy a 2001. szeptemberi terrortámadások csak egy Pearl Harborhoz hasonló ürügyet szolgáltattak volna az „amerikai világháborúra”, amelyet az amerikai kormány tagjai vagy a saját jólétük, vagy az Új Amerikai Évszázad érdekében, esetleg valamilyen, a New York-inál is komolyabb lehetséges támadás megelőzése érdekében kezdeményeztek volna. Egyik eset sem változtatna azonban azon az alapvető stratégiai aszimmetrián, ami a technológia jelenlegi szintjén ténylegesen fennáll a területfüggetlen nem-állami hadviselő felek és a területre alapozott államok között. A probléma megítélése tehát független attól, hogy a New York-i támadást – amely az amerikai politika kereteit azóta is meghatározza – kik és miért hajtották végre.
Kis javaslata tehát véleményem szerint hibás premisszákra épít, stratégiaként alkalmazva hatásaiban kétséges, ezenfelül erkölcsi szempontból is vitatható. A vesztfáliai nemzetközi rend azért terjedt el, mert a hadviselés adott technológiai szintjén bizonyította működőképességét – nem pedig azért, mert annak egysége, az állam, eredendő erkölcsi értékkel bírt volna. Ellenkezőleg: a nemzetközi rend kialakuló területi monopóliumai, az államok a területükön található összes egyént és közösséget a nemzetállami keretek közé kényszerítették, és maguk alá gyűrték. Az egyetemes eszméket – például a demokráciát – eddig csupán a területi monopóliumokra alapozott rendben használhattuk, államon belüli vagy államok közötti másodlagos rendezőelvként, javítva azok legitimitásán. Erkölcsi szempontból tehát az állam nem bír önértékkel, hanem csak eszköz alapvetőbb morális elveink valóra váltásához.
De ha az államot csak egy működőképes világrend egységeként értékeltük és javítgattuk, akkor az államok kanti demokráciája nyilvánvalóan nem tekinthető a morális megoldásnak, amikor a hadviselési-technológiai változások következtében éppen a korábbi rend alapjai inognak meg. Kis szerint a jelenlegi terrorizmus csupán egy a globalizálódás megannyi jelensége közül, például az internet és a transznacionális vállalatok mellett. A nem-állami hadviselés azonban a nemzetközi rendet és az államot nem csak túllépi, kihasználja és elsorvasztja, hanem azok eredeténél ki is kezdi. Még ha a demokrácia eszméjét intézmények felettinek is tekintjük, miért éppen az államok együttműködését kívánnánk ez alapján reformálni? Ha az állam mint szervezési elv került bizonytalan helyzetbe, az államok demokráciája által biztosított globális demokratikus rend miért lenne eredendően jobb, mint az egyetlen állam és szövetségesei által biztosított globális demokratikus rend? Mivel egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy lehetséges a működőképes világrendet továbbra is kizárólag a nemzetállam intézményére alapozni, a Kis János javaslatát megalapozó erkölcsi előfeltevések is ingataggá válnak.
A New York-i támadás tehát alapvetőbb kérdéseket hozott felszínre politikai életünk erkölcsiségével kapcsolatban, mint amire a kanti alternatíva akárcsak válaszolni szándékozott. Annak érdekében, hogy felmérjük a lehetséges döntések hatásait, amelyeket a magyar állam Irakkal kapcsolatban hozhat, meg kell ismernünk szövetségeseink kapcsolódó megfontolásait. Hogyan válaszolnak az amerikaiak és az európaiak a New York-i támadás által felvetett alapvető kérdésekre?
Amerika
Az Egyesült Államok 2002 szeptemberében nyilvánosságra hozta Nemzeti Biztonsági Stratégiáját. Tartalma az 1648-as vesztfáliai béke óta történt első paradigmaváltást jelenti a világpolitikában. Amit Amerika a nem-állami hadviselő felek ellen alkalmaz, kihívást jelent a régi nemzetközi rend élharcosaiként szereplő európai államoknak. A „washingtoni paradigma” a problémák rendszerszerű megoldásánál többé ugyanis eredendően nem a területi alapú nemzetközi rend szerint – legfeljebb azt határfeltételként kezelve – jár el. Az alkalmi szövetségeket alkalmazó „univerzalista” amerikai megoldás ugyan Kant rendszerén belül marad (és egyébként Kant az államok vesztfáliai anarchiájánál jobbnak ítéli), de a világ kívánatos igazgatásáról alkotott kanti képpel nem egyezik. A vesztfáliai paradigma alapján önmagukban elhanyagolható nem-állami hadviselő feleknek bizony sikerült megforgatniuk az egész világot, mégpedig a világ kétségtelen kulcsszereplőin, az amerikaiakon keresztül.
A dokumentum hagyományosan indul: benne az Egyesült Államok továbbra is nemzetállamként, a nemzetközi rend kulcsszereplőjeként határozza meg magát. A nem-állami hadviselő felekkel szemben is nemzetállamként veszi fel a harcot. Az univerzálisnak tekintett értékek azonban, amelyeket hagyományos, területre alapozott államként követ, értelemszerűen területfüggetlenek. Az amerikaiak azt vallják, hogy nem csak nekik, hanem minden embernek a méltóságra: szabadságra és igazságosságra van joga. Az univerzalitás igényét nemzeti biztonsági stratégiájuk első pontjaként emelik ki (3.), előbb, mint hogy a paradigmaváltozást közvetlenül kiváltó terrorizmussal foglalkoznának (5.). Nem ezen értékek tulajdonosaiként, inkább élcsapataként írnak az Egyesült Államokról, amely mások ilyen irányú önálló kezdeményezéseit a stratégiájában leírt módokon és korlátok között támogatja.
A New York-i támadás következményeit tökéletesen diagnosztizálják: a terroristákat, a „renitens” államokat és a tömegpusztítást mint jelenségeket eredendően külön, de egymástól nem függetlenül kezelik. A nem-állami hadviselő feleket morálisan természetesen saját állami identitásuk szempontjából, terroristaként ítélik meg és ítélik el, ez azonban nem torzítja a nem-állami hadviselő felek természetéről alkotott képüket. Amerika a Szovjetunió után most egy légiesebb ellenséget azonosított, és a világ legnagyobb forrásaival és legfuturisztikusabb eszközeivel azonnal utána eredt. A dokumentum nem hagy kétséget afelől, hogy ha ezek a problémák államilag egyáltalán megoldhatók, akkor a megoldást az amerikaiak és szövetségeseik nyújtják majd.
Fontos, hogy az amerikai stratégia két fontos elemét és azok okait világosan lássuk. Az univerzális tér- és időbeli hatókör (a „washingtoni paradigma”) az amerikai stratégia elsődleges eleme. Ez igazából nem is a stratégiához tartozna, inkább az amerikaiak identitásának következménye, ti. hogy az új világban is nemzetállamként (bár nem a vesztfáliai rend alkotóelemeként) tekintenek magukra. Szeptember 11-e köztudomásúvá tette az Egyesült Államok eredendő stratégiai gyengeségét: saját területe birtoklásáért nagy árat kell fizetnie egy olyan ellenség ellen, amely területi alapon kevéssé támadható. Az Egyesült Államok az új világnak eredendően gyengébb szereplője, mint amilyen a nemzetközi rendszerben volt. Azok a politikusok, akik a nemzetük által felvállalt stratégiai hátránnyal, továbbá az egyoldalú fenyegetettséget elutasító, de az állami kényszereket is nehezen tűrő elemi szabadságigénnyel szembesülnek, egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy az állam területét érintő támadásra várakozzanak. Nem véletlen, és az elnök pillanatnyi személyétől nagymértékben független tehát, hogy a területfüggetlen értékeket valló, területtel rendelkező, megtámadott és a problémát helyesen diagnosztizáló amerikaiak a nem-állami hadviselő felekkel szemben a) határoktól mentes, globális hatókörű, b) a csapást lehetőleg megelőző, preventív vagy proaktív, c) önálló stratégiát alkalmaznak. Az sem meglepő, hogy az amerikaiak az európai hatalmak által nosztalgikusan és körömszakadtáig védett nemzetközi rendet csak rendkívül puha határfeltételként kezelik biztonsági stratégiájuk végrehajtásakor.
Stratégiájuknak csak másodlagos eleme a preventív célzatú, területi alapú rendrakás. Kevesebb konfliktusforrás nyilván kisebb támogatottságot jelent a terrorizmusnak. Az amerikai stratégia a konfliktusforrásokat elsősorban területi alapon kívánja kezelhetővé tenni. Lehetséges, hogy ez az amerikai megközelítés közvetett terápiaként tévedés az eredendően nem területi elven szerveződő hadviselő felek ellen. Valószerűbb feltételezés azonban, hogy az elképzelés alapját inkább az Egyesült Államok identitásából adódó korlátok és lehetőségek tudatosítása képezi, és csak kiegészítésként szolgál az amerikaiak által a nem-állami hadviselő felekkel folytatott területfüggetlen közvetlen hadviseléshez. Az Egyesült Államok tehát konfliktusmentes globális régiók, valamint stabil és mérsékelt államok kialakítását segíti, ahol később az általa képviselt értékek is szabadon terjedhetnek. Ez a „gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan” elv szó szerinti alkalmazását jelenti.
Ma tehát az új világpolitikai paradigma alapján, ugyanakkor a területi feltételeket adottnak véve működik a világ – mégpedig anélkül, hogy működéséhez a terroristákról fel kellene tételeznünk, hogy szükségszerűen államokhoz kapcsolódnak. Ha most egy pillanatra Kis Jánossal együtt feltételeznénk, hogy a terrorizmusnak hátországként elengedhetetlen feltétele a renitens állam, még akkor sem lenne biztos, hogy javaslata, a demokratikus államok demokráciája lenne a helyes megoldás a terrorizmus leküzdésére. Ugyanis sem az itt bírált cikkében, sem más művében nem javasol gyakorlati megoldást arra, hogyan működne a megreformált Egyesült Nemzetek Szervezete, mint az általa javasolt multilaterális álláspont valóra váltása, amely demokratikusan képes és hajlandó lenne kezelni akárcsak a renitens államok jelentette kihívást is. És ekkor még nem beszéltünk a ténylegesen nem-állami terroristák jelentette problémákról. Márpedig a működőképesség a jelenlegi és jövőbeli lehetséges világrendek esetében éppúgy legitimitásuk elengedhetetlen feltétele, mint annak idején a vesztfáliai rend és az államok esetében volt. Lehetséges, hogy a washingtoni paradigmánál létezik jobb megoldás, ez a megoldás azonban biztosan nem hagyja figyelmen kívül a nem-állami hadviselő felek támasztotta követelményeket. A hitelesen működőképes alternatív rend képének és valóra váltási módjának kidolgozása, röviden: a bizonyítás kényszere azonban nem a jelenlegi rendet működtető Egyesült Államokat, hanem az azt illegitimnek érző Európát, illetve az amerikai politika bírálóit terheli.
Jelenleg – az államok demokráciájának első pillantásra rokonszenves, utópikus axiomatizálása helyett – csak következetesen végiggondolt és végigvitt stratégia alapján remélhetjük, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei által egyáltalán szervezhető rend területi alapon. Az amerikai elképzelések szerint a rend persze később, működőképességének köztudomásúvá válása és értékeinek elfogadottsága után már csökkentené a nem-állami hadviselő felek támogatottságát. Mire pedig „egyének juthatnak olyan romboló eszközökhöz, amelyeket eddig csak hadseregek, flották és repülőszázadok kezelhettek” (31.), addigra a lokális rend iránti globális igény önfenntartó értékké válna, teljesítve Amerika stratégiai célját.
De vajon maga az amerikai stratégia működőképes-e?
Irak
A jelenlegi amerikai stratégia nyilvánosságra hozatala utáni első háborút, annak sürgősségét és a támadók ebből fakadó szövetségi összetételét hivatalosan Irak tömegpusztító fegyverei és terrorista kapcsolatai indokolták. Az indokok kétségtelenül Amerika elsődleges biztonsági szempontjaiba illő aggodalmak voltak. Később kétségek merültek fel mind a hadviselés indokaival, mind pedig módszereivel kapcsolatban. Az otthoni közvélemény és a nem-állami hadviselő felek, amelyek pozícióit az amerikaiak botrányai javították, gondot okoztak a szövetségeseknek. Mindezek miatt az Egyesült Államok Irak-politikáját a változatlan nemzetbiztonsági stratégiája keretein belül, de már területi alapú rendrakásként alakította át. Taktikai szempontok miatt tehát a már megszokott nemzetközi keretek között kísérli meg változatlan nemzeti stratégiája végrehajtását.
A területi alapú rendrakás, az ellenség államépítéssel való pacifikálása viszont az a stratégiai elem, amiről a legkevésbé lehet tudni, hogy az állami és nem-állami hadviselő felek közös világában eredményes lesz-e. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem: ez nem dönthető el elvi alapon. Az új világ által legveszélyeztetettebb Egyesült Államok nemzetállamként nem tehet mást, mint hogy megpróbáljon baráti államokat kialakítani ellenséges területekből. A mindenkori elnök mozgástere a stratégián belül óriási (vö. az előző amerikai külügyminiszter alternatív véleményével: foreignaffairs.org/20030901faessay82501/madeleine-k-albright/bridges-bombs-or-bluster.html [5]), de csupán taktikai jelentőségű. A történet a gonosz Bush-stábról, amely a Világkereskedelmi Központ elleni támadás után veszélyesen vagdalkozik a világban, valamint a jóságos Gore-ról és Kerryről, akik hasonló esetben mindent másképp tennének – mese.
Az európaiak államai egyenként igazodhatnak ehhez a stratégiához, vagy magára hagyhatják korábbi szövetségesüket a nem-állami hadviselő felek elleni küzdelmében. Ha az unió identitását és horizontját sikerülne végre felfedniük, akkor közösen érdemi stratégiát alakíthatnának ki, az amerikaiakét adottnak véve. Olyan stratégiát, amely a nem-állami hadviselő felek jelentette problémára lehetőség szerint jobb megoldás, mint az Egyesült Államok éppen működő megoldása. Két dologban felesleges reménykedniük: az amerikai stratégia közvetlen alakításában, valamint a múlt nemzetközi rendjének visszaállításában.
Azokhoz tartozom, akik megértik az amerikai nemzet igényét a határozott biztonsági stratégiára, de annak eredményességét túlságosan kockázatosnak tartják. Álláspontom szerint az Európai Unió morálisan megalapozott megoldást adhat a nem-állami hadviselő felek által felvetett problémára, és egyben az Egyesült Államokkal való kapcsolatát is új alapokra helyezheti. Így gyorsan és kevésbé kockázatos módon vehetik fel közösen a harcot a nem-állami hadviselő felekkel szemben. Mindezt az magyarázza, hogy a múlt nemzetközi rendjében még lényegesen gyengébb Európai Unió az állami és nem-állami hadviselő felek közös világában már az Egyesült Államoknál elvileg jobb stratégiai pozícióból indul. Miért?
Európa
Az Európai Biztonsági Stratégia válaszként született a jelenlegi amerikaira, és ez érezhető is rajta. Az amerikaihoz képest formába öntött, önállótlan tervezetet határoz meg. Mégsem foglalkozik érdemben az amerikai stratégiával, valamint az európai államok nagy részének NATO-tagságával: a tárgyalt témák közül egyszerűen kihagyja a kívánatos európai Amerika- és NATO-stratégiát. Nosztalgiázik: az amerikaiak kéretlen tanácsadójaként a régi nemzetközi rendet emlegeti fel. Az Európai Biztonsági Stratégiával egy bizottság által tervezett állatorvosi ló született.
Amerika nemzetállamként tekint magára. Nincs amerikai elnök, aki az univerzális értékek képviseletét és Amerika biztonságát olyan áron biztosíthatná, hogy változtat ezen a több mint két évszázada bevált identitáson. Az Egyesült Államok az állami és nem-állami hadviselő felek közös világában territoriális léte által korlátozott, de korlátain belül következetes biztonsági stratégia alapján működik. Az Európai Uniót viszont nem korlátozzák az unió küldetésében hívő, hagyományaihoz ragaszkodó tömegek. Identitása kiforratlan: egyikünk sem hiszi, hogy a múlt hónapban aláírt, népszavazásoknak kitett alkotmány az unió végleges formáját és letisztult jövőképét jelentené. Az alkotmány alapján csupán az vált világossá, hogy mi az, amit most nem akarunk formálni az unióból. Egyrészt saját államainkból is bőven elegünk van: nem akarjuk, hogy az amerikaiakéhoz hasonló, területre alapozott föderális állammá váljon, brüsszeli vízfejjel. Másrészt a nemzetállamokból álló laza szövetség – melynek államai magukat a nemzetközi rend morális szereplőiként igyekeznek prezentálni – sem jelent számunkra kielégítő perspektívát.
Annak meghatározása tehát, hogy mi is az unió, még előttünk áll. Az Egyesült Államok saját, 1787-es meghatározásától számítva alig több mint másfél évszázad alatt vált a terjedő vesztfáliai rend vezető szereplőjévé. Nekünk, európaiaknak olyan identitást és biztonsági stratégiát kell meghatároznunk az unió számára, amely az állami és nem-állami hadviselő felek közös világában megőrzi az unió – a hadviselés új technológiájának szempontjából legfontosabb – stratégiai előnyét: a közös államiságtól való mentességét. Ez biztosíthatja hosszú távon Európa eredményességét, nem pedig az amerikai stratégiával való terméketlen perlekedés. Az unióval Európa és Amerika közös, területfüggetlen értékeit az Egyesült Államok területi korlátai nélkül – emiatt az állami és nem-állami hadviselő felek közös világában az Egyesült Államoknál elvileg jobb stratégiai pozícióból indulva – kell érvényre juttatnunk.
Európa valódi küldetése tehát nem feleltethető meg annak az európai körökben népszerű képnek, miszerint Európának Amerika ellensúlyává kell válnia. A világnak nem egy új, ezúttal európai Egyesült Államokra van szüksége, saját Európai „Nemzeti” Biztonsági Stratégiával. Ehhez képest valódi alternatívát jelent néhány befolyásos amerikai és európai szakértő képe az atlanti partnerség megújításáról, miszerint Amerika és Európa a nemzetközi rendben együttműködve egymás funkcionális kiegészítései lennének [vö.: Kissinger–Summers (szerk.): Renewing the Atlantic Partnership, cfr.org/pdf/Europe_TF.pdf [6]]. Ez a megközelítés hasznos, de megítélésem szerint túlságosan visszafogott. Mint azt részletesebben a „Mit akar Európa?” című cikkemben (Élet és Irodalom, 2004. április 30.) kifejtettem, a világnak a vesztfáliai és a washingtoni rend európai alternatívájára van szüksége. Az európai alternatíva részét képezné egy bármely állam területétől hitelesen független, tehát területi központ nélküli, nyitott és korlátlanul terjedő biztonsági infrastruktúra. Az agresszív szerveződések által természetesen tagadott, de utánpótlás-bázisaik szemében legitim – vagy egyre terjedő, világos fejlődési utat kínáló infrastruktúrával idővel legitimmé tehető – rendet kell kialakítanunk. Ez az európai jövőkép és a belőle következő stratégia jelentené az amerikai stratégia valódi alternatíváját és kiegészítését.
Az európai alkotmány alapján az unióra nem pusztán a tagállamokból összetett, hanem egy új, a tagállamoktól független egységként, jogi személyként tekinthetünk. Ez mozgásteret nyit mind az uniónak, mind az unió tagállamainak. Az autonóm Európai Unió az Egyesült Államoktól, sőt, akár minden tagállamától különböző – de persze a tagok összessége által meghatározott – külpolitikát folytathatna. A nem-állami hadviselő felek elleni közvetlen fellépés értelemszerűen nem az államok, inkább az unió eredendő feladata. A nem-állami jellegű Európai Unió hadviselő félként kizárólag a többi nem-állami hadviselő fél elleni közvetlen fellépésben érdekelt, legalábbis ami a NATO-val és Amerikával közösen felvállalt akciókat illeti.
Ha az Európai Biztonsági Stratégia helyett sikerül egy jól megalapozott tervet, „Az Európai Unió Biztonsági Stratégiáját” kialakítanunk – kizárólag az eredendően nem-állami unióval kompatibilis, eredendően nem-állami hadviselő felek ellen irányuló tartalommal –, akkor az unió az Egyesült Államoknak azonnal egyenrangú stratégiai partnerévé válik, immár washingtoni nagykövetséggel és telefonszámmal. Az unió tagállamai pedig az unió biztonsági stratégiájától teljesen függetlenül, továbbra is szuverén módon döntenék el, hogy Amerika másodlagos nemzeti biztonsági célja elérésében, azaz egyes területek pacifikálásában részt kívánnak-e vállalni. Természetesen arról is dönthetnek, hogy az amerikaiakkal külön-külön kívánnak-e együttműködni, az Egyesült Államok által önállóan meghatározott keretek között, vagy csak valóban közösen, a NATO keretei között folytatott akciókban vesznek részt.
A magyar állam az Európai Unió, valamint a NATO tagja, és jelenleg az Egyesült Államok közelebbi szövetségese. Mire nyújt alkalmat az iraki lecke?
Budapest
Nem törekszünk arra, hogy közös, a területi alapú alkotmányos demokrácia mindenkori pártjaitól és ciklusaitól elkülöníthető identitásunk legyen. Ezért nem lehet akár vázlatos, de kikristályosodott közös jövőképünk sem. Így felkészületlenül állunk egy olyan vita előtt, amelyben együtt, esetleg a közös európai és atlanti keretek kialakításához is hozzájárulva kellene meghatároznunk álláspontunkat szövetségeink kívánatos jövőjéről és stratégiájáról. Az sem tűnik fel nekünk, hogy kialakításuk és fejlesztésük egyetlen intézménynek sem feladata, továbbá hogy a Nemzeti Biztonsági Stratégiának sem része. Mindenesetre most az Egyesült Államokkal kapcsolatos, kívánatos Irak-politikánkat nincs miből és hogyan levezetnünk.
Az Egyesült Államokkal kapcsolatos politikánk azonban túl nagy falat ahhoz, hogy csak úgy, minden további nélkül lenyeljük. Miért vagyunk kénytelenek ezúttal elvi megfontolások alapján dönteni politikánkról a kialakult vagy lehetséges, Irakkal összefüggő helyzetekkel kapcsolatban?
Az Egyesült Államok a Függetlenségi Nyilatkozattal elkészítette házi feladatát: meghatározta identitását, jövőképét és stratégiáját. Azóta folyamatosan fejleszti magát. A politikai harcok a legritkábban folynak elvei és jövőképe körül, inkább csak folyamatosan aktualizált stratégiáját és kívánatos taktikáját érintik. Nem véletlen, hogy politikánk kialakításában nekünk és a többi európainak kell tekintettel lennünk rájuk, erre az alig több mint kétszáz éves föderális államra, és nem fordítva. Bár a Magyar Köztársaság jelenlegi hozzájárulása az amerikai stratégia végrehajtásához csak jelzésértékű, attól még fontos. Ha ezt a nemzetet kívánnánk cserbenhagyni a nem-állami hadviselő felek ellen folytatott stratégiájának végrehajtása közben, akkor a magyar államnak igencsak szokatlan feltételeknek kellene eleget tennie. Olyan, nyilvános érvelésre kellene támaszkodnia, amely általánosan vállalható lenne: még az amerikaiak szempontjából nézve is értelmes és morális, és unió-szerte érdemes a megfontolásra.
A viták folyamán felmerült különböző nézetek és a külső információk értékelésére, a lehetséges forgatókönyvek felvázolására, egységes keretbe foglalására, valamint a szükséges intézményi változtatásokról szóló javaslatok összeállítására a magyar állam területén nem ismerek alkalmasabb személyt Kis Jánosnál. Bár ő a leckéjét valószínűleg magától is megírja, vállalkozásának politikai státusát nagyban emelné egy, talán a parlamenttől jövő, esetleg négypárti felkérés a terep felmérésére.
Sodródjunk bármerre vagy lépjünk bármit, hamarosan nehéz helyzetbe kerülhetünk. Képesek vagyunk-e legalább abban közösen megegyezni, hogy mielőbb érdemes körülnéznünk?
- Játéktér [11]