Nagy Imre ma a forradalom egyik jelképe. Nem félt attól, hogy a róla szóló filmen mindenképpen számon kérik majd a szimbolikussá vált események megjelenítését ugyanúgy, mint a jelképessé vált személy súlyát, nagyságrendjét?Nem. Nem vagyok az az alkat, aki fél. Egyszerűen elhatároztam, hogy milyen történetet viszek filmre. Végiggondoltam, hogy azt a folyamatot úgysem tudom megfilmesíteni, ahogy a forradalom, a megmozdulás sok szálból egybeolvadt s megszületett. Ahhoz egyrészt más forgatókönyv kell, másrészt iszonyatosan sok pénz. Nincs mit hámozni, malmozni: a film pénz. Magyarországon egy olyan jelenet leforgatása, ahol a tankok bejönnek a városba, ennek a filmnek a fél költségvetése. Erre senki nem ad támogatást. Még így is 320 millió forintba került, s ha nincs a lengyel és szlovák koprodukció, akkor nincs film. Pedig végül is a történethez sem a lengyeleknek, sem a szlovákoknak nincs semmi közük, mégis beszálltak. Magyarországon egyetlen gazdag ember, sem Demján Sándor, sem az OTP nem adott támogatást, csak a Szerencsejáték Rt. járult hozzá, hogy ez a film elkészüljön. Szóval nekünk, mikor írtuk a forgatókönyvet, nagyon is koncentrálni kellett Nagy Imrére.
Nem volt ez eleve szándék? Mindig is szerette hangsúlyozni a személyes, emberi vonalat: a humánumot vagy éppen a humánum hiányát a filmjeiben, s nem csak Naplóiban.
Szándék volt, igen. Én azt akartam filmre vinni, hogy hogyan lett Nagy Imre hős ebben a két évben. A nép hívta a forradalomba akkor, amikor nemhogy kormányon nem volt, de még a pártban sem. Elvállalta, aztán a száműzetésben, s különösen a börtönben és a tárgyalások alatt megérett benne, hogy ez a szisztéma nem működik. Leírta a börtönben sokszor, hogy Kádár legnagyobb hibája az volt, hogy ellenforradalomnak tartotta ezt a mozgalmat. Nemcsak elárulta őket és behívta az oroszokat, hanem ellenforradalomnak tartotta elvileg. Nagy Imre mint ideológus, mint baloldali ideológus is vitatkozik, s ez benne van a filmben. Azt mondja: igen, ez forradalom volt, még baloldali számára is klasszikus értelemben vett forradalom.
Meglehetősen jól ismeri a dokumentumokat. Nagy Imre nem maradt meg élete végéig marxista gondolkodónak? A börtönben ebből a szempontból is teljesen megváltoztak a nézetei?
Nem hiszem. Úgy gondolom, ő végig baloldali, olyan jó értelemben vett marxista maradt. Abban a tekintetben, ahogy a társadalmi és gazdasági mozgást elképzelte. Az biztos, hogy azért vállalta el a kormányzást, mert a szovjet szocializmussal már ’53-ban sem értett egyet. Csak akkor még ő ezt úgy mondta ki, hogy reformok kellenek. Itt álltak az oroszok még nagyon közel a második világháború végéhez. Európa végletesen ketté volt osztva. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy ő tudta, a szovjet elképzelés a világról nem szocializmus, hanem egy imperiális hatalmi játék. Sztálin játszmáival biztosan tisztában volt. Lehet hogy a történészek ezt másként látják, de én úgy gondolom, ő klasszikus értelemben vett szociáldemokrata volt. A szociáldemokrácia sokkal közelebb állt hozzá, mint a kommunista gondolkodás. Nem is került ő nagyon magasra, csak kétszer. Az ’53-as vita után pár hónapra őt választották miniszterelnöknek. Ki is dobták rövid idő után, még a pártból is. Aztán ’56-ban. Szerintem világosan látta a helyzetet.
Amikor a filmben elkezdi írni a memoárját, feljegyzi: 1896–195… Ez így szerepel a jegyzetekben?
Igen, így szerepel. Sajnos nem fejezte be a Viharos emberöltőt, még pontot sem tett az utolsó mondat végére, amikor letartóztatták. Csak az első világháborúig, az orosz hadifogságig jutott el személyes történetében. A legizgalmasabb éveit, a moszkvai harmincas évtizedet nem tudta megírni. Hogy a börtönben folytatta-e a jegyzetelést, nem tudjuk, mert ott nagyon sok anyagot semmisítettek meg. Kádárék, azt hiszem, azt várták, az oroszok mondják ki, hogy ki kell végezni. Végül is azonban ilyen orosz utasítás soha nem érkezett, úgy vettem észre az anyagokból. Rájuk kenték később, hogy nem volt más kiút. Valójában Hruscsov az emlékirataiban is csak annyit mondott, hogy meg kell büntetni őket, de hogy ez a büntetés mekkora legyen?! Egyszer volt egy népi demokratikus tanács, ahol arról szavaztak, Nagy Imrét ki kell-e végezni, s akkor mindenki igennel szavazott, a lengyel Gomulka kivételével.
Két évig húzódott ez a kegyetlen történet, de ’58-ban már biztosan nem kellett volna őt kivégezni. Kádárnak volt fontos, hogy Nagy Imrét megsemmisítse.
A film története számomra az, hogyan válik valaki megrendíthetetlen személyiséggé, aki korábban, különösen ’54 előtt nem volt az. Megtörték, megalázták, kidobták a pártból, majd visszavették. A Rákosi-éra legsötétebb éveiben vált végrehajtóvá. 1955-ben döbbenten álltak az előtt a helyzet előtt, hogy nem gyakorolt önkritikát, nem vonta vissza reformnézeteit. Ezt Rainer M. János és Méray Tibor egyaránt leírják monográfiájukban. A forradalom idején pedig, miután a jugoszláv követségen tőrbe csalták, megrendíthetetlenné vált.
Engem az a paraszti makacssága döbbentett meg, ahogy semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó ekkor. Nem mondott le a miniszterelnökségről, s nem mondott le arról, hogy ez forradalom volt. Végig azt hangoztatta, hogy a rendszert meg kell reformálni, az oroszok vonuljanak ki. Volt benne remény, hogy egy ilyen iszonyatos esemény után másokban is felmerülnek kételyek, s lehet hogy párbeszédet folytatnak majd vele. Ezért is jegyzetelt. Azután viszont – és azt hiszem, ez a fordulópont a filmben –, amikor megtudta az orvostól, hogy mások is halnak meg a börtönben, s itt nincs semmiféle párbeszéd, akkor teljesen megváltozott. (Korábban a börtönben állítólag nagyon sokat sírt, depressziós is volt, aztán mindig újra összeszedte magát.) Van az a jelenet, amikor kijön az orvostól. Elindul, megy az esőben, s ekkortól a kihallgatóval is másképp beszél. Tudomásul vette, hogy nincs megoldás. Hogy ez hogy zajlik le egy emberben, azt nem tudom. Mindenesetre Jan Nowickival, a főszereplővel az elhatározás és kétségbeesés közötti határvonalon egyensúlyozó pszichikum útját próbáltuk követni. Ekkor már nem számított az elmélet, a forradalom. Azt, amit az utolsó szó jogán mondott, hetekkel korábban írta meg. Tisztában volt azzal, hogy felakasztják, kivégzik. El is mondja, hogy az ítéleten semmit nem kell változtatni, ő a sorsát a magyar nép kezébe adta. Aztán nagyon méltóságosan hal meg. A filmben ezt egy csomó jelenet mutatja. Megkérdezi az orvostól: „Hogyan halok meg?” „Most egyedül akarok maradni.” Van egy pillanat, amit nagyon szeretek. Az orvossal beszél, s nagyon hosszan eltávolodik a tekintete. Olyan már, mintha nem is élne, nem lenne itt. Mikor jönnek érte, feláll, megpucolja a cipőjét, mindenfajta pótcselekvésekkel próbálja túlélni a szörnyű pillanatot, ami meg fog történni. Szóval nyilván még akkor sem foglakozott kétségbeesetten a halállal. Mielőtt ráteszik a csuklyát, leveszi a szemüvegét – ami egy ösztönös mozdulat. Gondolom, akkor már nyugodt volt. Okos ember lévén tisztában volt azzal, hogy ennek vége.
Bár a film értelemszerűen Nagy Imre alakjára épül, mégis hangsúlyosan szerepel benne Nagy Imre lánya, Nagy Erzsébet is.
A történet számomra azzal lett teljes, ahogy Nagy Imre sorsa és a lányáé összefonódott. A forgatókönyvben és a leforgatott anyag egy részében olyan jelenetek vannak, melyek bemutatják, hogy mi történt a házban a nők és gyerekek között a romániai Snagovban. Ezt a részt nem tudtuk betenni, mert akkor nehezebben lett volna forgalmazható a film, ami így is kétórás. Remélhetőleg abból a részből különálló tévéfilm lesz. A nők sokáig éltek még ott, amikor elvitték a férfiakat. Nem tudtak semmit. Egyre rosszabb körülmények között laktak, nem kastélyban, hanem lepusztult helyeken, szinte már ellátási problémáik voltak. Egy részüket elvitték, a nagy családot elhelyezték valahová, s majdnem csak másfél évvel a kivégzés után hozták őket vissza. Sejtették, hogy valamilyen szörnyűség történt, de semmit nem tudtak. Talán ez kegyetlenebb történet, mint Nagy Imréé. Ő politikus volt, aki vállalt valamit. Ha valaki Che Guevara vagy miniszterelnök akar lenni, annak tisztában kell lennie azzal, lehet hogy egyszer megölik. De Nagy Imre nyolcvan-kilencven éves anyjának, a lányának, az unokáinak csak annyi közük volt a történtekhez, hogy hozzátartozók voltak.
Zsóka harminc évig hallgatott, azt mondhatjuk, erkölcsileg szörnyű körülmények között. Éhezni ugyan nem éheztek, de ki voltak taszítva a társadalomból. A kádárizmus alatt ők nem léteztek mint személyek. Egy családnak, egy lánynak, unokáknak harminc évig így élni elég szörnyű dolog. Erzsébet nem ment el külföldre. Nagyon akarták, hogy disszidáljon, kinn maradjon. Sokkal kényelmesebb lett volna Kádáréknak, ha ő nincs itt. Adtak neki útlevelet, de Erzsébet mindig visszajött. Be akarta fejezni a történetet, el akarta temetni az apját. Mikor megenyhült a rendszer, elkezdték a kivégzettek sírjait keresni. Ő is meg akarta keresni a sírt, de nem akart ilyen ünnepélyes parcellát. A többi család akarta. Ő azt mondta, azonosítani kell a halottakat, de nyugodtan kell őket hagyni, hiszen annyit bántották őket még holtukban is.
Nagy Erzsébet akkor írta meg híres levelét – a Beszélőnek –, hogy ő gyilkosokkal nem áll szóba. Ezt nem az ellenzék, hanem Nagy Erzsi mondta ki először. Ahogy azt is, hogy nem történhet semmi, amíg a gyilkosok nem vallanak színt. Vagyis számomra nagyon fontos volt, ahogy ő csatlakozott az apjához, s így lett méltó lánya. Ekkoriban Kádár már teljesen zavarodott volt, lemondott. Grósz pedig nagyon rövid idő alatt rengeteg kárt okozott. Nem akarta rehabilitálni ötvenhatot. Azt terjesztette, hogy dokumentumok vannak a birtokukban az oroszoktól arról, hogy Nagy Imre NKVD-s volt Moszkvában, még a cári gyilkosságban is részt vett.
Ez volt a Vologya-dosszié, amelyről Rainer M. János leírja, hogy valószínűleg ’89-ben állították össze.
Szóval kompromittálni akarta ötvenhatot. Ezért kellett ez a nagy temetés, hogy Grósz megérezze, elmúlt a félelem ideje.
Az tudott, hogy Kádár János a proletariátus vezető erejében hitt, a filmben is látható archív felvétel, amint erről beszél a parlamentben. Nagy Imrét negyvenöttől a földosztó miniszterként emlegették, s kitartott programjában a falu, a mezőgazdaság, az erős középparasztság koncepciója mellett. Ez egy ideológiai konfliktus. Mégis, ekkora fokú gyűlöletnek mi lehetett az oka különösebb külső nyomás nélkül? Kádár azért talán mégsem volt teljesen diktátoralkat?
De. Szerintem Kádár szerelmes volt a hatalomba. S végül is harminc évig ő diktálta, hogy mi történik Magyarországon. A diktatúrának vannak árnyalatai. A szomszédos országokban, Lengyelországban például, soha nem volt olyan pártelnök, aki harminc évig regnált volna. A legsötétebb kommunista korszakban három-négyévente leváltották őket. Minden, ami az országban történt, a jó is és a rossz is, az ő nevéhez fűződött. Nem volt persze rasszista diktátor, mint Hitler. De az ’56-tól ’63-ig, ’64-ig tartó szörnyű magyarországi korszakban nagyon sok ártatlan ember lett áldozat. Egyszerű munkás-, paraszti családok estek szét, s ne felejtsük el, háromszázezer ember elhagyta az országot, a rokonaik itt maradtak, s évekig másodrangú állampolgárok, ellenségek voltak. Kádár és Nagy fizikailag és szellemileg nagyon különböző emberek voltak. Nagy Imre nem volt szép ember, de kedves, sármos pasas volt. Jó mosoly, meleg tekintet. Szerette a növényeket, az állatokat, a bort, az Eden-kalapokat. Tárgyakkal vette körül magát. Kádár árva proli gyerek volt, szürke öltönyökbe beszorítva, pedig nem volt csúnya ember. Rángatta a vállát, olyan nyugtalan kisugárzása volt.
Visszatérve a kérdésedre, nem történészként, hanem filmesként az én szememben vicces, hogy Kádár a proletariátus vezető erejéről beszélt, amikor Magyarországon kommunista párt a harmincas években alig létezett. Hat ember volt? Azok is főleg Bécsben ültek. Szociáldemokrácia volt. Proletariátus mint olyan nem létezett, úgy konstruálták. Magyarországból negyvenöt után akartak ipari országot csinálni Rákosiék. Nagy Imre józan gondolkodású baloldali politikus volt, aki tudta, Magyarországon a vidék, a mezőgazdaság, a parasztság jelentős szerepet játszik. A proletariátusnak nálunk nem volt olyan tradíciója, mint Angliában, Franciaországban vagy Németországban.
Milyen a személyes viszonya Nagy Imréhez?
Én egy percig nem kételkedtem abban, hogy ártatlanul akasztották fel. Ezt el is mondtam mindig mindenhol, s többnyire dermedt, fagyott csönd következett. Én valahogy soha nem féltem. Valószínűleg ilyen az alkatom is. Meg szerepet játszott ebben a lengyelek hatása is. A párom, Jan Nowicki lengyel, s ők azért másként gondolkodnak. A bátorság náluk valahogy evidens. Emlékszem, ott hadiállapot volt ’81-ben, én minden második héten mentem, vittem kolbászt, ezt-azt a színházba. A Novemberi éjszaka ment, le sem vették a műsorról hadiállapot idején azt a darabot, amely a lengyel lázadásról szól az oroszok ellen. Az előadás csúcspontján megjelenik a színpadon a láncba vert Lengyelország. Ennek ellenére játszották tovább. Tizenegy órától azonban kijárási tilalom volt, s bejött a színházba három ember, akik az internálótáborból szöktek meg. A színészek összeadtak nekik pénzt, vodka került elő, műszakállt, műbajuszt ragasztottak rájuk, parókát adtak nekik. Mondták, hogy Krakkó mellett valakinek van egy háza, odamennének, ott biztonságosabb. De hát hogy jussanak oda? Hiszen fél tizenegy volt. Janek, Nowicki természetesen azt mondta, vigye el őket Márta, neki magyar rendszámú autója van, semmi baja nem lesz. Én még csak tiltakozni sem tudtam. Mit mondjak? Elvittem a három embert sötét éjszaka a katonai posztokon keresztül. Ők közben hátul a kocsiban itták a vodkát, s egyre vidámabb hangulatba kerültek. Úgy egy kilométerre volt egy sorompó. Mondtam a kiskatonáknak, hogy eltévedtem, ők útbaigazítottak, s elvittem őket a kért helyre. Már egy óra volt, mikor kiszálltak, s én akkor döbbentem rá, hogy nekem vissza is kellene mennem. Mivel ezt az egyetlen utat ismerem Krakkóba, ugyanazokon a katonákon kellett keresztülmennem. Eszembe sem jutott, hogy lelőhetnek. Akkor a kocsiban már nem volt senki. Én újra mondtam, hogy eltévedtem, ők mosolyogtak, kicsit megfenyegettek az ujjukkal, s visszaengedtek. Megálltam otthon a ház előtt, hősi pózban beléptem az ajtón, s Janek békésen aludt. Akkor azért dühösen felébresztettem, és mondtam: „Hogy képzeled, én itt hőstetteket hajtok végre, te meg alszol?!” Rám nézett csodálkozva, és így válaszolt: „Miért? Ez természetes.” Na most ez, hogy ez természetes… Neki eszébe sem jutott, hogy másképp viselkedhetnék. Ő is ugyanezt tette volna.
Szóval, lehet hogy a lengyeleknél hosszú volt az ellenállás, a háború, lehet hogy ilyen a természetük, de ők másképp reagálnak. Náluk soha nem éreztem azt a félelmet, hogy jaj, nehogy hangosan beszéljünk, mert valami olyat mondunk, ami a hatalomnak nem tetszik. Ott ez nem így működött. Különösen Krakkóban nem, hiszen az mindig is ellenálló város volt. Nowicki, mikor végigelemezte magában a Nagy Imre-figurát, azt mondta, tulajdonképpen egy romantikus hős. S tényleg így van. Tudta, hogy árral szembe megy. Mindenki, még a körülötte lévő emberek közül is majdnem mindenki elárulta. Magára maradt. Egy lengyel történész mondta, hogy ez a film tanulmány a történelmi magányról. Lehet hogy azért is volt olyan, amilyen, mert paraszti származású volt. Emlékeztet Móricz, Jókai hőseire, akik szerették az életet, meg kedvesek voltak, és nem különösen szépek…
Nagyon egyéni, többrétű személyiségnek kellett lennie az Eden-kalapjával, sétapálcájával, sétaernyőjével, jó öltönyeivel, nyakkendőjével. Egyetemi tanár volt, s mégis a Móricz- és Mikszáth-hősök utóda is egyben. Először sokan megdöbbentek, hogy Jan Nowickira bízta a főszerepet. Párhuzamként szokták emlegetni, hogy mindketten paraszti származásúak. Én nem tudtam Jan Nowickiről, hogy milyen a származása, viszont láttam valamennyi Napló szereplőjeként, s nekem a színészről mindig is az intelligencia, a tartás és a függetlenség jutott eszembe. Mikor a közelmúltban élőben is találkoztam vele, ez az érzésem csak erősödött. És akkor én még nagy királydrámák főszereplőjeként vagy Dosztojevszkij-hősként nem is láttam Krakkóban.
Intelligens színész. Valóban vidéki és paraszt származású, miközben a pálya során rengeteg királyt, mágnást játszott, vagy Dosztojevszkij Sztavroginját, Rogozsint. Van benne valami az okos hős magatartásából, s mindig ezekben a szerepekben volt a legjobb. Daniel Olbrychskivel ők tulajdonképpen egyidőben, egy generációban voltak sztárok. Ha nekem harminc évvel ezelőtt azt mondták volna, hogy én egy színésszel fogok együtt élni?! Ő nem úgy színész. Ír is például, és nagyon okos. Egyszóval összetett figura; érdekes, színes egyéniség, aki ugyanakkor nagyszerű szakember. Fiatal korában még sok mindent elvállalt filmekben a buli, a happening kedvéért. Ment forgatni: pia, fiatal csajok. A nők rajongtak érte. Tudatos korában viszont nagyon megválogatta a szerepeit. Színházban például soha nem játszott repertoárt. Ezt kivívta magának. Mindig volt két-három szerepe, azokat játszotta, de azok meg is maradtak a színháztörténelemben. Folyamatosan, minden nap színpadra lépni – ezt ő soha nem csinálta. Én viszont arra gondoltam, hogy ezt az öreg arcát már nem ismerik. Magyar színészt erre a szerepre nem találtam ebben a korosztályban. Benne lenni és egy kicsit mégis távolságot tartani – ha élt volna az öreg Páger, őt esetleg el tudtam volna képzelni Nagy Imreként. Nowicki viszont ugyanabban a korban van, mint Nagy Imre volt ’56–58-ban. A szerep fizikailag is komoly feladatot jelentett: húsz kilót kellett hízni, aztán húsz kilót le kellett fogyni, bajusz kellett stb. Ő úgy mondja, azt érezte, hogy a szerepe idézet Nagy Imréből. Azt nem is akarta utánozni például, hogy egy kicsit kancsalít…
Nowicki azt nyilatkozta Bába Krisztinának (Beszélő, 2004. július–augusztus), hogy ez élete legnagyobb szerepe.
Pedig lengyel filmszerepei közül pár kultikus lett, állandóan játssza a televízió. Náluk ilyen szinte nincs is. Jó, a Szindbád Latinovitscsal kivétel. Bár Janek több mint száz filmben játszott, négy-öt olyan szerepe van, amit nagyon fontosnak tart. A lengyel televízió sok filmet készített. Játszott III. Richárdot, Don Carlost tévéfilmben. Ezek nagy szerepek voltak, amit a magyar közönség nem látott. Most nagyon örült ennek a szerepnek, hiszen mára a film meg a televízió nagyon kommercializálódott. Pénzért néha elfogad mostanában krimisorozatokban maffiózószerepeket. Felkérik, mert nagyon jól öregedett meg: összeálltak a vonásai. Szóval örült ennek a szerepnek. Igen közel került hozzá Nagy Imre. Figyeltem a folyamatot, ahogy egyre jobban magába szívta, s utána lassan engedte el őt a figura, amit nála ritkán látok. Színházban volt úgy az utóbbi években, hogy megfogta a szerep, egy kicsit azzá vált, akit játszott. Itt egy jó évnek kellett eltelni ahhoz, hogy megszabaduljon Nagy Imrétől.
Utalt rá, hogy az, hogy ez a film közép-európai koprodukcióban készült, anyagi kényszerűség is volt. Ugyanakkor az Ön születésnapján, szeptember 19-én volt egy beszélgetés a Spinoza-házban, ahol Nowicki azt mondta, számára természetes, hogy a lengyelek beszálltak ebbe a filmbe, hiszen a Szolidaritás-mozgalom szinte magáénak érezte ’56 magyar forradalmát ugyanúgy, ahogy a ’68-as Prágát is. Szerinte Nagy Imre utolsó két éve közös közép-európai tapasztalatunk, jellegzetesen közép-európai hősről van szó, s a film is jellegzetesen közép-európai lett, nem csak magyar. A rendező is így érzi?
Igen, sőt meg tudom erősíteni azt, hogy amikor Magyarországon még sehol nem voltunk ötvenhat elismerésében, Lengyelországban állandóan napirenden volt az, hogy ez forradalom volt. Tudom, hogy Nagy Imre példaképe volt Walesának, Mazowieczkinek, Barbara Labudának is, mindenkinek. Méray Tibor monográfiája többször megjelent ott. A nyolcvanas évek elején a lengyel egyetemeken október 23-át ünnepelték. Michnik egyszer elmondott nekem egy történetet: ’84–85-ben kiment egy magyar íróküldöttség, neveket nem mondok, ebédeltek, s Michnick mondta: „Na, hát ma van 23-a, menjünk el az egyetemre, ott ünneplik a magyar forradalmat.” Ők azt válaszolták: „Jó, jó, menjünk.” De mikor hátranézett, nem volt ott egy magyar sem. Nem mertek bemenni az egyetemre. Ezt döbbenetes volt hallani. Nagyon sokszor mondták nekem a lengyelek: „Gratulálok, ma október 23-a van.” Vagy amikor ott forgatott egy nagyon jó magyar rendezőnő a Szolidaritás idején, suttogva kérdezte Janektől: „Te, hát mi történik nálatok?” Ő azt válaszolta: „Te miért suttogsz?”
Magyarországon az első Napló három évig dobozban volt, be volt tiltva a nyolcvanas évek elején, s mikor kiengedték a cannes-i versenyprogramra, mi visszacsempésztük Nagy Imre egyik ’53-as parlamenti beszédének dokumentumfilm-részletét. Aztán benne is maradt. Szerencsére kint nagydíjat nyertem vele, rengeteg ország megvette. Nemrég kaptam meg egy statisztikát, mely szerint megint vagy húsz-harminc ország újította meg a szerződést a Napló-trilógiára és a Kisvilmára. Ezek a filmek állandóan mennek a világban közszolgálati meg kábeltelevíziós csatornákon egyaránt. Nem szűntek meg létezni. A magyar televízió egy fillért sem adott a Nagy Imre-filmre, a lengyel főtelevízió vagy a szlovákok igen. Sőt, mikor a szlovák kultuszminiszterrel beszéltem, hiszen a snagovi jeleneteket Szlovákiában forgattuk, mert a romániai valós helyszín egyrészt nagyon megváltozott, másrészt nagyon rosszak az útviszonyok, halkan megkérdezte: „Erre nincs pénz?” Végül is 100 milliót kaptunk a forgatókönyvre, de két év után.
A film azzal zárul, ahogy sorolják azoknak a neveit, akiket a 301-es parcellába temettek. A miniszterelnöké mellett huszonéves munkásfiatalokét. Megrázó pillanatok. Előtte láthatjuk Nagy Imrét koporsóban, arccal lefelé, a lába dróttal átkötve. A Napló anyámnak, apámnakban Jánost, a gyári mérnököt temetik el ugyanígy. Sikerült a nyomára akadni, hogy ez a „temetési mód” honnan jött?
Nem, nem tudtunk rájönni, pedig próbáltunk nyomozni Pataki Évával, a társ-forgatókönyvíróval. A pontos választ senki nem tudja. Az ellenséget szokták arccal lefelé temetni, de hogy a lábukat miért drótozták össze? Az exhumálási jelenetnél is ott van Nagy Imre dróttal átkötött lábcsontja, rajta a fűzős cipő, amit hordott. Erről, a cipőjéről ismerte meg Zsóka, a lánya. Rá is játszottunk, többször visszatér a filmben. Többnyire még a legvéresebb középkorban is el lehetett temetni a halottakat, s lehetett tudni, hol van a sírjuk. Nagy Imrét a börtön udvarán temették el, és szemetet dobáltak rá. Aztán valahol a temető szélén szemét közé temették őket. A történeti tudat kitörlésének egyik perverz és kegyetlen módszere lehet ez. ’45 után úgy tettek, mintha Horthy nem létezett volna harminc éven keresztül. A lengyeleknél ilyen nem volt. Egy lengyel történésszel beszéltem, aki azt mondta, náluk a kommunizmus ideje alatt is legalább két-háromszáz Pilsudski-szobor volt. Magyarországon nem volt egy Horthy-szobor sem. Most az mindegy, hogy mit tett az országért Horthy, és mit Pilsudski. Aztán Kádárék úgy tettek, mintha Rákosiék nem is lettek volna, ötvenhat nem lett volna, a rendszerváltás után meg kiderül, hogy itt a fél ország ellenálló volt. Orbánék már majdnem odáig jutottak, hogy a rendszer nem attól omlott össze, hogy gazdaságilag nem működött, s a nagy birodalom szétesett, hanem azért, mert mi akkora hősök voltunk.
Azért is fontos ilyen filmeket csinálni, mert valamikor egyszer el kell kezdeni elmondani az igazat népszerű nyelven. Maléter Pál sorsa is döbbenetesen érdekes. El tudod képzelni, hogy az amerikaiak erről ne csináltak volna filmet? Már öt készült volna. Vagy Kéthly Anna, aki hithű szociáldemokrata volt, s száműzetésben halt meg. Ötvenhatban kijött a börtönből a kormányba, fellépett az ENSZ-ben a magyarokért, s már nem tudott visszajönni. De micsoda figura volt Deák Ferenc, Andrássy gróf, Bethlen István vagy Teleki Pál is! Megint a lengyelekre kell hivatkoznom. Hány történelmi filmjük van! Sienkiewiczet még most is folyton megfilmesítik. Nekik fontos, hogy szembenézzenek a történelmükkel, meg az egyszerű és nem egyszerű hőseikkel. Ezek olyan dolgok, amin a fiatal filmes generációknak is el kell gondolkozniuk. Persze őket az érdekli, ma mi történik.
Azért van itt egy erős húszas–harmincas rendezőgeneráció, akik sorozatban nyernek nemzetközi filmfesztiválokon.
Persze, nagyon tehetséges emberek. Én Mundruczó Kornélt különösen annak tartom. De úgy gondolom, meg kell csinálniuk a maguk Szegénylegényekjét. Igaz, Jancsó is negyvennégy éves volt, amikor a Szegénylegényeket leforgatta. Ez a film annak idején magával hozott egy generációt: utána jött Szabó István, Sára Sándor, én, Gaál István. (Ez egyébként az az időszak volt, amikor Csoóri, Gyurkovics, Konrád és Jancsó még összejártak, együtt gondolkodtak.) Fábri már korábban megcsinálta a Körhintát. A világ akkor figyel fel rád, ha a saját országodról valami különöset tudsz elmondani. Plusz ha tehetséges vagy különös formában. Arról, hogy valaki drogos meg drogot szállít, Amerikában ugyanolyan jó filmet tudnak csinálni, mint Angliában vagy Franciaországban. Ez nem reveláció. Magamról tudom: az Örökbefogadás volt az első filmem, amit a világon észrevettek tőlem, mert teljesen mást tudtam elmondani, mint ami akkor általában szokás volt. Magyarországon viszont akkor sem vettek észre, ahogy a Hetedik szobánál sem, amit Edith Steinről készítettem Maia Morgensternnel. Itt egy hétig vetítették egy moziban. Mel Gibson megnézte a filmet, s akkor választotta ki Maiát A Passióba. Amikor itt volt a színésznő, hozott egy üzenetet Gibsontól, hogy milyen nagyszerű a film.
A Temetetlen halottat most észrevette egy magyar forgalmazó, a Budapest Film, harminchárom kópia van, reméljük hogy a fiatalokat is megérinti, hiszen mondom, az volna a fontos, hogy ők megértsék, ezért is ajánlom nekik a filmet az elején. Egyszerűségre törekedtünk, anélkül hogy veszítenénk a mélységből. A film arról szól, hogy van egy forradalom, amelynek a miniszterelnökét elárulják és kivégzik. Azért ez nem egy bonyolult történet. Ezzel lehet azonosulni.