Szerbhorváth György

Nyomtatóbarát változat

A szerbiai önkormányzati és a vajdasági tartományi választások két fordulója között a műértőbb közönséget egy filmpremier tartotta izgalomban – Emir Kusturica legújabb filmjének, Az élet egy csodának hazai bemutatójára került sor. Nem is akárhol, hanem a legfőbb forgatási helyszínen, a rendező által külön ezen alkalomból épített „tradicionális” avagy „klasszikus”, a régi településeknél is igazibban „régi” szerb falucska, Mecavnik pincemozijában. Kusturica új munkája vélhetően elnyeri majd a filmjeit hagyományosan jól fogadó magyarországi publikum tetszését, hisz nem különösebben lép ki az általa kivájt mederből: a délszláv háborúkat ismét irracionálisként, „érthetetlenként” bemutató film megkerülhetetlen kelléke a balkáni muzsikálás, a sírva vigadás, a lövöldözés, a szerelem. A mű mondanivalója (hogy ilyen hülyeséggel jöjjek) körülbelül az, hogy mi itt azért mégis szépen eléldegélünk, de ti ebből úgyse értetek semmit.



Kusturica magánfalvát – van itt egyebek közt templom, könyvtár, öko-termékeket előállító hagyományos kisipar, s lesz majd szélmalom és medence is – a bemutató alkalmából megszállták a politikusok: Kusturicának ragyogó érzéke van, hogy az összes szerbiai rezsimmel kinyalassa a valagát. A riporterek pedig az egész vasárnap délután tartó élő közvetítés során többször elsütötték azt a poént, hogy Kusturica már az első forduló után Mecavnik polgármestere lett, bár nem volt nehéz dolga, hiszen nem a lakosok választják őt, hanem ő választja ki a település polgárait. A magunk részéről mi itt most csupán azért nem gratulálunk neki, mert interjúiban a neves antiglobalista filmrendező még ma is inkább a motherfucker nyugati politikusokat tartja a délszláv válság okozóinak, semmint például Slobodan Milosevicet.

Azt azonban kétségkívül el kell ismerni, hogy Kusturica művészete megkerülhetetlen, sőt, mi több. Szerbiában most egyenesen úgy vannak vele, hogy ő a legigazabb szerbiai brand. Ami eladható az országhatáron túl is, ami neves, kelendő, egyszersmind jól szimbolizálja az országot. Ha már a szlovének az ajvárt, a bolgárok pedig a sljivovicát védték le, nyúlták le előlük. S ezen még az sem módosít semmit, hogy az ultranacionalista szerbek számára Kusturica török, magyarán bosnyák.

Kusturica mint áruvédjegy? Elég hülyén hangzik, de még mindig jobban, mint az, amit nemrégiben az új köztársasági elnök, Boris Tadic mondott a nisi elit ejtőernyősbrigád szülinapján: ez a harci alakulat akár szerb brand is lehetne, járhatnának-kelhetnének szerte a világban Afganisztántól Irakig mindenütt, megoldhatnák a konfliktusokat, hisz tudnivaló, hogy a szerb katona a világon szinte a legjobb. A bibi ott van, hogy a nevezett alakulat Vukovártól Bosznián át Koszovóig mindenütt megalapozta „hírnevét”, értsd: anynyi mocsok ragadt rájuk, hogy inkább megszüntetni kellene őket, nem pedig a világban terjeszteni. Tadic harciassága már csak amiatt is érthetetlen, mert EU-párti, nyugatos, liberális politikusnak számít, no, tegyük hozzá, hadügyminiszterként kezdte funkcionáriusi életmódját, így megérthető, ha nem is akceptálható harciassága.

Szerbia különben is a védjegyeivel van elfoglalva, persze a kilencvenes években olyan imázsra tett szert, amitől nehéz megszabadulni – újat kitalálni pedig szintúgy nem könynyű. Mi sem jellemzőbb, hogy újfent a patriotizmus fogalmát igyekszik leporolni a jobboldali-nacionalista szerb kormány. Ezúttal a gazdasági hazafiság mibenlétét igyekszenek megfogalmazni. „Vásárolj hazait!” jelmondattal indított akciót a gazdasági minisztérium, s habár ilyen akciók másutt, így Magyarországon is ismeretesek, jól tudjuk, hogy önmagukban véve sehová sem vezetnek. Itt viszont egyenesen a milosevici örökséghez nyúltak, hiszen ő maga is a szlovén áruk bojkottját meghirdetve lendült be 1988–89-ben (s kevesen emlékeznek már arra, hogy ez a gazdaságinak álcázott konfliktus volt a fegyveres harcok előjátéka). Ám a vajdasági magyarok számára kész szerencse, hogy nem egy magyarországi áruházlánc terjeszkedik Szerbiában, hanem a szlovén Merkator. Mert a magyarellenes atrocitások e nélkül is léteznek, a magyar vajkrém szétkenése a szerb szendvicsen – hogy egy ilyen plasztikus képzavarral éljünk – még inkább rontana a helyzeten. Vagy nem, ezt sajnos egyelőre még nem tudhatjuk, a magyar cégek annyira nem nyomulnak a déli végeken. A vajkrém egyébként úgy jön ide, hogy a kilencvenes években szerbül vajkremnek nevezték el a szegedi bevásárlóközpontokból eredő vajkrémet, mert szavuk rá nem akadt, hiába a sokoldalú szerb tejtermékipar.

A szerbiai választási kampány során árgus figyelemmel követhettük, vajon mit hoz a pártok konyhájára a magyarverések témája. Az adatokból leginkább az olvasható ki, hogy semmit. A nyelvészkedést amúgy Kostunica kormányfő kezdte meg, mondván, ilyen szó a szerbben, hogy atrocitás, nincsen (a vajkremre nem tért ki). És tényleg nincsen, mármint nemigen használják, idegenül cseng. Akár a magyarban, hisz mégiscsak egy latin jövevényszóról van szó. S lám, a választások után megérkezett a gesztus: Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke kijelentette, hogy ő – jóakarata jeléül – többet bizony e szót nem használja. Kíváncsi vagyok, mit fog ezentúl mondani – kegyetlenkedést, erőszakoskodást? Az majd szebben hangzik Kostunica és mások fülében? Egy jogi-rendőrségi kérdés szimpla lingvisztikai elmélkedéssé fog válni?

Jó, tudjuk, hogy a politikában mit jelentenek a szavak. Néha éppen semmit, vagy éppen az ellenkezőjét. Így példának okáért hirtelen most egyetlenegy párt sem jut az eszembe, amely a választások után kijelentette volna, hogy vesztett. Sőt, mi több, az összes nyert! Ilyeténképpen Szerbia a világon a legelégedettebb politikusok országa.

A VMSZ nem hivatalos párthetilapja a két forduló között címlapon hozta a párt jelöltjeinek fényképét, a felirat: „A győztes csapat!” Pedig már akkor világos volt, hogy a nyolc községben (a. m. járásban), melynek képviselőtestületében sima többsége volt, ezentúl legfeljebb relatív többsége lesz. Ráadásul a nyolc polgármesteri székből négyet elvesztettek. A tartományi szkupstinában a korábbi 17-ből 10 képviselője lesz. Igaz, a mélyrepülés részben annak köszönhető, hogy megváltozott a választási rendszer úgy az önkormányzati, mint a tartományi választásokon. Ám érdekes, hogy amíg a még Milosevic által meghozott rendszer 2000-ben kedvezett a VMSZ-nek, addig az új – amelyet többek közt a VMSZ szavazataival hoztak meg (és nélküle nem is lehetett volna!) a köztársasági, illetve tartományi parlamentben – pont ellenkezőleg.

A háborús bűnökkel vádolt Seselj vajda pártjának, a radikálisoknak az előretöréséből viszont semmi sem igaz, hiába riogatja ezzel (a nemzetközi) sajtó azokat, akiket még egy picit is érdekelnek a szerbiai történések. Az, hogy jelentős pozíciókra tettek szert, megint csak a választási rendszer megváltoztatásából következik, egyébként nem kaptak több szavazatot, mint a tavaly év végi parlamenti választásokon, igaz, most is (és egyre) kevesebben mentek ki szavazni, mint akkor. Bár tény, hogy pártkatonáik a bogrács közelébe kerültek, és két kanállal zabálhatják az igazgatóbizottsági pozíciókat, hivatali autókat és napidíjakat, ami az elszegényedett társadalomban egyáltalán nem mellékes dolog.

A választási rendszerek megváltoztatásával az ezen jogszabályokat meghozó pártok tehát hatalmas öngólt rúgtak maguknak, bár ez nem vonatkozik Tadic demokratáira. Egyébként az adatok részletes elemzésétől ezentúl eltekintenénk, mert ezek csupán a vájt fülűek számára érdekesek, másrészt Szerbia újabb és újabb választások elé néz: a radikálisok és a demokraták is megbuktatnák a kormányt, amely – hangsúlyozzuk ki – Milosevic szocialistáinak külső támogatásával van hatalmon (legalábbis lapzártakor).

Inkább hangsúlyozzuk ki azt, hogy a gyűlöletbeszéd az önkormányzati és tartományi választásokon a korábbi szinthez képest csökkent. Ez nem azt jelenti, hogy nincs, s hogy különösen a mindennapi életből tűnt volna el, de még a legszalonképtelenebb politikusok, mint az újvidéki polgármesteri posztot bezsebelő radikális Maja Gojkovic is inkább a városrendezési, infrastrukturális és gazdasági témákat pedzegette. Micsoda paradoxon, hogy első lépése az európai munkaidő bevezetése volt a polgárok ügyintézése érdekében – mint a világban a legtöbb helyen, a közhivatalok ezentúl nem kakaskukorékoláskor, azaz reggel hatkor vagy hétkor nyitnak, hogy kettőkor már le is húzzák a redőnyt, hanem fél kilenctől fél ötig dolgoznak. Szóval az a vicces, hogy egy velejéig antidemokratikus, ultranacionalista és populista párt tagja hozta meg azt a döntést, amire a demokraták és européer autonomisták nyolc évig nem voltak képesek.

A polgármester(jelölt)ek az ígérgetések után most ádázul kutatnak, hogy megtalálják saját településük brandjét. Nem kell prófétának lenni ahhoz, hogy előre lássuk: a tropa szerbiai gazdaság felfuttatása nem tőlük függ elsősorban, de ez a tény ragyogóan jó kifogás lesz számukra akkor, amikor majd elmondják, hogy gazdasági téren sajnos túl kevés volt a döntéshozói jogkörük. És a vajkrémet majd mások füle mögé kenik, aztán meg mossák kezeiket.

• Folyamatos jelen