Ute Lemper, a Münsterben született, negyvenes éveinek legelején járó és orosz származású férje oldalán New Yorkban élő énekesnő az előző század megannyi ikonikus nőalakjának álarcát öltötte már fel Lotte Lenyától Edith Piafon és Lisa Minnellin át Marlene Dietrichig, míg eljutott önmaga semmi mással össze nem téveszthető imázsáig, az ezredvég és az ezredelő ikonikus nőképéig. Van ebben a képben sok minden az elődökből, idézetek, allúziók, rájátszások, másolatok egészülnek ki a késő 1990-es, kora 2000-es évek nagy témáival, Vergangenheitsbewältigung keveredik 9/11-gyel, Astor Piazzolla Jacques Brellel, Bertold Brecht Hanns Eislerrel, a tovatűnt „demokratikus” német VEB-köztársaság himnuszának szerzőjével. Lemper nemcsak témái, dalai, feldolgozásai megválasztásában kozmopolita a szó legklasszikusabb értelmében, hanem alighanem életvitelében is. És ami számunkra, nézői számára igazán fontos, előadásainak konkrétabb megvalósításában ugyancsak az: a hírek szerint műsorát – ez a koncertpódiumra tervezett, klasszikus kamarazenekar által kísért, de mikrofonba énekelt, hangszórókkal kihangosított produkció is számtalan prózai részletben, összekötő szövegben, konferálásban, előzetes szóbeli magyarázatban dúskál – anyanyelvén kívül angolul és franciául is zavarba ejtő folyékonysággal és természetességgel képes előadni.
Most Bécsben halljuk, a Konzerthaus nagytermében, németül, az Orpheus Kamarazenekar kíséretében – a hetvenes években végzős Juilliard-növendékeiből összeálló amerikai együttes hagyományosan karmester nélkül lép fel, a remek hangszeres játékosok során végignézve az alapító tagok közül ezen az estén talán ha négyen-öten lehetnek jelen. A fiataloké a jelen. A kétcsokornyi Lemper-dal mellé mindkét részre jut egy-egy huszadik századi, dzsesszes vagy korabeli világzenei elemeket játékba hozó, mindazonáltal másodvonalbeli zenekari mű, Darius Milhaud, illetve Ervin Schulhoff tollából. A kétszer hét Lemper-dal nagyobbik része sem az énekesnő repertoárjának jobbik vagy csillogóbb feléből való, és az egész produkció összhatásában nehezen vethető össze azzal, amikor Ute Lemper valóban színpadra komponált, színházszerűen folytatódó műsorát adja elő, ám az egészet mégis a professzionalizmus hatja át, műsorválasztás és előadásmód hallatlanul fegyelmezett egysége, mindent összevetve abszolút tökéletes és abszolút katartikus megjelenítés.
Lemper a szünetben ruhát cserél, és noha az estének a színházon belül jócskán érzékelhető és hellyel-közzel a bécsi utcákon is szembeötlő promóciója a hallgatag, szigorúan szomorú szőke asszony arcával hirdeti az alkalmat, a szemünk előtt lévő jelenség lezserebb, könnyedebb, démonibb, arról nem beszélve, hogy az énekesnő haja hosszabbra van növesztve, színe pedig középvörös. És ez már a másnap délelőtt vampjához vezet, az önarcképeiből megítélhetően néha szőke, néha vörös Tamara de Lempickához, a Varsóban Tamara Gorsaként született, Szentpétervárra, orosz nemesi sarjhoz házasodott, a húszas évektől Párizsban, majd az Egyesült Államokban magának hírnevet szerző art deco festőnőhöz, akinek a lehetségesnél némileg talán töredékesebb kiállítása a Kunstforumban mostanában látható. Lempicka is volt saját korának nő-ikonja, az ő munkáiban is felmerül a kor divatos nagy témáinak nem is egy vonatkozása (jóllehet ezek kevésbé közvetlenül politikusak, mint Lemperéi), ráadásul túl tudta élni saját művészetének devalválódását, élete vége felé, a hetvenes évek közepén pedig újrafelfedezését is megérte. Lempicka hosszú, bár az első harmada után valamiképpen megtörő pályája is mintha azt az igazságot erősítené meg, hogy a rossz helyre születés tévedését ide-oda vándorlással úgy-ahogy még ki lehet igazítani, a rossz korba születését sokkal nehezebb, vagy éppen lehetetlen.
Hacsak az ember nem novemberben születik, és nem ezt a két nagy, L-betűs vampot kapja kedvesétől születésnapi ajándékul.
- Kistotál [6]