A nép ügyet döntött

Neményi László [1]

Mire a Beszélőnek ez a száma az olvasó kezébe kerül, a népszavazás eredménye már régi hír lesz, én viszont kerek egy héttel a népszavazás előtt írom ezt a cikket. (A kedvezményes honosításra vonatkozó kérdéshez képest a kórházprivatizációra vonatkozó kérdés szinte jelentéktelen, ezért a népszavazásnak ennek a felére nem is térek ki.) De bármi is legyen a népszavazás eredménye, bármi is történjék a kampány hajrájában, már most különösebb kockázat nélkül megállapítható néhány tény, levonható néhány tanulság.

Mindenekelőtt az, hogy megszűnt a konszenzus a parlamenti pártok között abban a kérdésben, hogy – Martonyi Jánost parafrazálva – súlyos veszélyekkel járó politikai és jogi képtelenség a Kárpát-medencében élő, önmagát magyarnak valló minden személyt magyar állampolgárnak nyilvánítani. A parlamenti jobboldal a parlamenten kívüli szélsőjobb kezdeményezését magáévá téve tömegesen, kollektíve, a törvény erejénél fogva kívánja állampolgárságra jogosulttá nyilvánítani a határon túl élő magyarokat, mégpedig azt az előfeltételt is eltörölve, hogy az állampolgárságért folyamodónak a honosítási kérelem beadása előtt hosszabb-rövidebb ideig Magyarországon kell élnie.

Miután ez a politikai és jogi képtelenség napirendre került, a népszavazás eredményétől függetlenül ott is fog maradni. És ez nem nagy öröm. Az új jobboldali álláspont példátlanul radikális újraértelmezése az állampolgárság fogalmának, amivel talán az a kisebbik baj, hogy aligha van rá precedens a nemzetközi gyakorlatban, rosszallást válthat ki az unióban és feszültségeket okozhat a szomszédokhoz fűződő kapcsolatainkban. Elvégre a történelemben van új a nap alatt, a rosszallással lehet együtt élni, és a feszültségeket lehet enyhíteni. A nagyobbik baj az, hogy ez az állampolgárság-értelmezés – már amennyiben egyáltalán kivehetőek a körvonalai – nem egyeztethető össze a jogállami és demokratikus elvekkel. Egy demokratikus jogállamban az állampolgárság a poliszban, az állampolgári közösségben való tagság elismerése, és nem az etnikai-kulturális hovatartozás igazolása, megerősítése. És nem is merőben eszköz történelmileg balszerencsésebb etnikai-kulturális rokonok vízumproblémáinak gordiuszi megoldására. (Ámulva hallgatom, minő republikánus hévvel lehet amellett érvelni, hogy az állampolgárság – csak egy úti okmány.)

A határon túli magyaroknak adandó állampolgárság tartalmának lebegtetése további veszélyeket jelent a jogállami és demokratikus elvekre. Nem kívánom – nem is tudom – eldönteni, hogy a „kettős állampolgárság” (pontosabban és becsületesebben, bár körülményesebben: a magyar állampolgárság megadása a szomszédos országokban élő magyar kisebbség tagjainak – hiszen a szomszéd országok törvényeihez semmi közünk) mellett agitáló jobboldali politikusok taktikai okokból, a félrevezetés szándékával vagy közjogi és demokratikus analfabétizmusból kardoskodnak amellett, hogy a határon túli magyaroknak adandó állampolgárság tartalma politikai alku tárgya lehet, hogy lehetséges „többszintű” állampolgárság, csökkent értékű „külhoni” állampolgárság stb. Akárhogy is van, ez a beszéd- és érvelési mód aláássa az állampolgári egyenlőség elvének magától értetődőségét. Még katasztrofálisabb lenne a helyzet ebből a szempontból az „igen” érvényes győzelme esetén, amikor is az állampolgárság tartalma valóban politikai alku tárgyává válna. Egyébként az igen győzelme sumákolás nélkül nem hagyna túlzottan nagy teret az alkudozásnak.

Az etnikai-kulturális nacionalizmus felerősödésének vagyunk tanúi, és ez is velünk fog maradni a népszavazás eredményétől függetlenül. Azon meggyőződés felerősödésének, hogy a politikai állampolgárságot megelőzi az etnikai-kulturális nemzetiség, hogy a politikai állampolgári közösség csak akkor tökéletes, ha az etnikai-kulturális közösség minden tagja felvételt nyert bele. Ennek a meggyőződésnek sajnálatos módon az a korolláriuma, hogy az állampolgári közösség amiatt is tökéletesítésre szorul(na), hogy nem minden tagja tartozik a helyes etnikai-kulturális közösséghez vagy nem tartozik hozzá elég lelkesen. Ha győz az „igen”, ha nem, a magyarság-mérőkészülékek iránti kereslet növekedésére lehet számítani.

A „kettős állampolgárság” hívei gyakran érvelnek azzal, hogy az EU „elismeri a kettős állampolgárság intézményét”. A dolog ennél jóval bonyolultabb (lásd erről Tóth Judit kiváló cikkét a Beszélő tavaly októberi számában), de az kétségtelen tény, hogy a még néhány évvel ezelőtt is kiküszöbölendő anomáliának számító kettős állampolgárság iránti tolerancia az utóbbi időben határozottan megnőtt. Születtek az állampolgárság – mondhatni – dekonstrukciója irányába, az állampolgári kötelék lazítása irányába mutató szabályozások (részvétel a helyi és az európai parlamenti választáson például). De nem szabadna átsiklani afölött, hogy ennek a jogi normákban is kifejezésre kerülő toleranciának az az egyik fő célja, hogy hígítsa az állampolgárság etnikai tartalmát, míg a „kettős állampolgárság” terve pont ellenkezőleg, az állampolgárság etnikai tartalmának dúsítására törekszik. Az EU-ban azért tolerálják a kettős állampolgárságot, hogy könnyebb legyen honosítani idegen etnikumú személyeket, a magyar jobboldal pedig azért tartja ezt a toleranciát dicséretesnek, mert úgy véli, igazolásul szolgálhat a magyar etnikum minél nagyobb hányadának a magyar állampolgárság ernyője alatt való összegyűjtésére. Miként afölött sem lehet átsiklani, hogy ezek az európai fejlemények apró lépések az EU föderalizációja felé vezető úton, mely föderalizációt egyébként a magyar jobboldal ellenzi. Vagyis a „kettős állampolgárság” hívei úgy konvergálnak a sokat emlegetett európai normákhoz, hogy divergálnak tőlük. A magyar jobboldalnak ez az ambivalens és őszintétlen viszonya ahhoz az értékrendhez, amelyet az EU képvisel, szintén a magyar politikai élet ténye marad a népszavazás eredményétől függetlenül.

Már megint bebizonyosodott, hogy a magyar politika egészségtelen mértékben van píár-szempontoknak alávetve, valamint az is, hogy a Fidesz píárja továbbra is jobb. Orbán Viktor nyilvánvalóan elsősorban azért csatlakozott Patrubány Miklós és Thürmer Gyula ötleteihez, mert alkalmat látott bennük, hogy kiragadja a kezdeményezést Gyurcsány Ferenc kezéből, kinek hivatalba lépése óta a szocialisták sokat ledolgoztak a Fidesszel szembeni hátrányukból. A szocialisták eleinte harsány „nem”-je is túlságosan reflexszerű volt ahhoz, hogy másnak, többnek tekinthessük, mint egy váratlan píár-offenzívára adott riadt válasznak. Ahogy ez ki is derült, miután a szocialisták halkabbra fogták a nemet, paneleket kölcsönöztek a Fidesz dagályos retorikájából és némi távolságot iktattak be önmaguk és valóban elég gusztustalan – bár bizonyára hatékony – rémisztgető és irigységre játszó ellenkampányuk közé.

Tehát már megint nem végiggondolt, kiérlelt, megalapozott álláspontokat csomagolt be a politikai marketing, hanem a marketingszükségletek határozták meg a politikai napirendet és a politikusok megszólalásainak tartalmát. Ha el is fogadjuk Debreczeni József igen elgondolkodtató elemzését (Népszabadság, november 26.), miszerint Orbán Viktornak közép- és hosszú távú stratégiai tervei is vannak a „kettős állampolgársággal” (nevezetesen jobboldali szavazók importálása és a Kárpát-medencei magyarságnak a határokon belül való összegyűjtése, harmadik világbeli bevándorlók nélkül létrehozandó egy nagyobb volumenű gazdaságot, nagyobb lélekszámú országot), akkor is látnunk kell, hogy a „sorsfordító” ötlettel nem a „nemzetstratégiai terv” megvalósítása, hanem saját marketingje szempontjából kedvező időpontban állt elő. Mennyire komolyan gondolt az a nemzetstratégiai terv, melynek sikerét szerzője a következő havi közvélemény-kutatási szépségverseny megnyerése érdekében kockára teszi?

Akár győz az „igen”, akár nem, velünk marad a magyar politikai osztály penetráns inkompetenciája is. Ha a politikusi megnyilatkozásokból le is számítjuk a megjátszott hülyeséget, amely az „üzenetek” unalomig való sulykolásához szükséges, akkor sem könnyű elhessegetni azt a benyomást, hogy választott képviselőink nem tudják, miről beszélnek. Több, politikusokat szerepeltető televíziós vitaműsorból is egyértelműen kiderült, hogy azok a parlamenti képviselők, akiknek adott esetben új állampolgársági törvényt kell alkotniuk, nem ismerik a jelenleg érvényben lévőt, és úgy játsszák meg a véreink és a haza sorsáért aggódó államférfit, hogy az csak a legelvakultabb pártdrukkerek számára lehet hiteles.

A „kettős állampolgárság” napirendre kerülése azt is fájdalmasan nyilvánvalóvá tette, hogy a politikai nemzet és a kulturális nemzet megkülönböztetése, a politikai állampolgárság és az alkotmányos patriotizmus koncepciója nem anynyira plauzibilis Magyarországon, hogy szélesebb rétegek politikai magatartását befolyásolni tudná. Még a magukat liberálisnak tartó értelmiségiek politikai állásfoglalásait sem feltétlenül, mint ahogy ez az ÉS november 26-ai számában megjelent, a szóban forgó témáról írt cikkekből is kiderül. Az utóbbinak nyilván a kérdés érzelmi telítettsége is oka, az előzőnek pedig az a körülmény, hogy a szervezett liberalizmus enyhén szólva is megszűnt pólusképző politikai erő lenni. A szabaddemokrata politikusok soraiból hangzottak el megfontolt és felelősségteljes kármentő megnyilatkozások és figyelmeztetések is, de ezt elnyomta a két nagy párt által csapott zaj. De a probléma gyökerei mélyebbek. Az SZDSZ lemondott arról, hogy komolyan foglalkozzék a határon túli magyarok problémáival. A problémák kezelésére tett javaslatai sterilek és mantraszerűek, megnyilatkozásai sokkal inkább tekinthetők a szélsőségesen nacionalista ötletek kritikáinak, mint önálló kezdeményezéseknek. Pedig az önálló kezdeményezéseknek lett volna, lenne tere. Nem kellett volna, nem kellene szó nélkül hagyni azt a botrányosan megalázó, szűkkeblű és gyakran kifejezetten rosszindulatú bánásmódot, amelyet az anyaország hatóságai a határon túli magyarokkal szemben tanúsítanak. Az individuális állampolgárság-szerzési eljárás megkönnyítése, a 22-es csapdájára hajazó előfeltételek eltörlése nincs konfliktusban a liberális elvekkel. Az SZDSZ-nek voltak emberi jogi elvei, ezek leporolhatóak. Az SZDSZ első elnöke, Kis János mély gondolatokat fogalmazott meg a kisebbségi jogok természetéről, belátásainak egy része lefordítható politikai használatra.

A politikai realitásokat figyelembe véve természetesen fontosabb előfeltétele az épeszű politikának, hogy az MSZP-nek jusson eszébe valami értelmes, amit a határon túli magyarok is méltányolni tudnak. Persze az állampolgárság tömeges megadását nem lehet túlígérni. Ezért a kormánypártok és a határon kívüli magyarok megromlott viszonya is velünk marad, bármi lesz is a népszavazás kimenetele.

• Folyamatos jelen [7]