„A hasonlóság látásának adománya, melyet birtoklunk, nem egyéb, mint csupán gyenge maradványa az egykor hatalmas erejű kényszernek, hogy hasonlóvá váljunk és viszonyuljunk.” – Walter Benjamin[1]
Balassa Péternek
A televíziós bírósági show színészek, illetve gyakorló bírók, ügyészek, ügyvédek közreműködésével előadott, valós jogeseteken alapuló büntetőtárgyalás-szimuláció. Magyarországon az első, valóban nemzetközi mintákat követő televíziós bírósági show a rövid életű Katalin bírónő. A műsortípus hazai megjelenésének jelentőségét akkor lehet felmérni, ha végiggondoljuk, hogy milyen ábrázolást nyer a büntetőtárgyalás a mai magyar elektronikus médiában. Mi jut eszébe először a magyar nézőnek, ha a büntetőtárgyalás televíziós ábrázolásáról kérdezzük? Talán pillanatképek. Képek esetleg a nürnbergi perből; nemzetiszocialista vádlottak, fejükön fülhallgatóval, nézik a tetteik nyomait rögzítő felvételeket. Nagy Imre tekintete, amikor meghallja az ítéletet. O. J. Simpson, ahogy először belép a tárgyalóterembe. Tocsik Márta arcvonásainak változása az évek folyamán. Ambrus Attila bilincsbe verten. Különböző párt közeli cégek vezetőinek nyilatkozatai. Egy bankvezető letartóztatása. Grespik László kérdése. Képek jogi műsorokból. Esetleg Juszt László (!) mint a Tévé Ügyvédje. Szűkítsük az asszociációk lehetséges körét Magyarországra, és zárjuk ki a távolabbi múlt „történelmi” dokumentum-felvételeit! Ki látott a magyar televízióban a rendszerváltás óta egy teljes bírósági tárgyalást? Hány laikus tudná felidézni három magyar ügyésznek vagy bírónak az arcát? Hány nem jogász tudja, hogy miként zajlik a bizonyítás a magyar tárgyalótermekben? (És vajon milyen válaszokat kapnánk, ha ugyanígy feltennénk ezeket a kérdéseket, mondjuk, amerikai laikusoknak az Egyesült Államokkal kapcsolatban?)
A magyar televíziónéző az esetek túlnyomó többségében – hacsak nem történik a tárgyalóteremben könnyen értelmezhető botrány – a magyar büntetőeljárás két pontján kapcsolódik be az „eseményekbe”: az első a letartóztatás, a második az ítélethirdetés. Látja, ahogy bilincsben elviszik a gyanúsítottat, majd látja, ahogy a vádlott az ítéletet hallgatja. A tárgyaláson történtekről kevés információval bír. Közvetve értesül azonban róluk – elsősorban védői nyilatkozatokból vagy a vádlottal/elítélttel készült mélyinterjúkból –, és e szóbeli közlésekből próbálja rekonstruálni az eljárás teljes menetét. A tárgyaló bíróról szinte alig tudhat meg valamit; a bíró arca többnyire csak másodpercekre jelenik meg a képernyőn, és akkor sem nyilatkozattétel kapcsán – hiszen az a magyar jog szerint egyenesen tilalmazott. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy miközben a hazai büntetőeljárási jog túlnyomórészt még mindig a kontinentális szisztémát követi, addig a magyar laikus az amerikai, angol filmek, televíziós közvetítések révén sok tekintetben eltérő tárgyalási szokásokról nyer vizuális ismereteket. Különböző jogrendszerek „képeit” kombinálja, és így alkot véleményt a büntetőtárgyalások világáról.
A megfelelő reklámmal bevezetett televíziós bírósági show megjelenése esélyt jelent arra, hogy ez a helyzet megváltozzon. A műsortípus magyarországi felbukkanását mégis jórészt figyelmen kívül hagyta a jogi, kommunikációelméleti szakirodalom. E tanulmányban arra fogok kísérletet tenni, hogy különböző paradigmák segítségével leírjam a műsortípus főbb jellemvonásait, elméleti és gyakorlati jelentőségét. A gondolatmenet a jogot az esztétikával, illetve a kommunikációelmélettel kapcsolja össze, ami korántsem magától értetődő. Így fontos lesz azt a kérdést is megvizsgálni, hogy miképpen kapcsolódhatnak ezek egymáshoz; lehet-e egy jogi műsort médiaesztétikai szempontok alapján elemezni, illetve – tágabb értelemben – lehet-e a jog esztétikai alany. Ez a kérdés mindenképpen részletesebb kifejtést érdemel, mint amit e bevezetés megenged, így a tanulmány első fejezete kizárólag ezt elemzi.
Jog és esztétika, vizualitás és jog
„A jog megértése performansz útján alapvetően különbözik attól, amit mi – a saját kultúránkból kiindulva – megszoktunk. Írásos alapú kultúrákban ugyanis egyértelműen elkülöníthetőek a szerződések az ítéletektől, az állítások az azokat állítóktól, elfogadtuk tehát, hogy mindezek részben az individuumokon kívül, tőlük függetlenül is létezhetnek.” – Bernard J. Hibbits[2]
A nemzetközi szakirodalomban divattémává vált a jog esztétikai, kommunikációelméleti szemszögből való megközelítése. A vonatkozó összefoglaló jellegű elemzések a kérdés tekintetében két iskolát különböztetnek meg.[3]
Az egyik iskola szerint a jog tradicionális tudásforma, amely saját logikával és eszközrendszerrel bír. A jog évezredek alatt kialakult, koherens struktúrája meglehetősen rugalmatlan szerkezetű, ezért alkalmatlan „rendszeridegen” metódusok, szemléletmódok beépítésére. Különösen igaz ez a modern jogra, amely az esztétikai megfontolások világától elkülönítve született meg. A modern jog ugyanis arra az elméletre épült, hogy amíg a művészetek számára a szubjektum szabad, azaz vágyakkal, nemmel és történettel rendelkezik, addig a jog alanya határok közé szorított, racionális, nem nélküli és valójában személytelen.[4]
A (média)esztétika mégis erőszakot tesz a jog hagyományos szerkezetén, hiszen sajátos logikát kényszerít a jogra, ami – távolabbról szemlélve – nem más, mint a realitás esztétizálásának igénye. A látványalapú jogfelfogás pedig hosszú és rövid távon szükségképpen a jog szakmai megalapozottsága ellen hat, hiszen a jog külső elvárásoknak kénytelen megfelelni. A média összetett, de jórészt piaci alapú jellemzői deformálják az igazságszolgáltatás teljes működését, és mindez beláthatatlan következményekkel bír a rendszer egészére nézve.
Richard Sherwin[5] erre a folyamatra vonatkozóan alkotta meg az ún. „when law goes pop” elméletét; az elnevezés szerinte többféle asszociációra is lehetőséget biztosít. Egyrészt utal arra, hogy a mai korban jog és populáris kultúra szükségképpen egymásra talál. A populáris kultúra ráadásul új jelentést kölcsönöz a jognak, ezt lehetne pop law-nak nevezni. A pop law megjelölés utal a pop artra is, elsősorban Andy Warholra, és általa a kultúra kommercializálódásának jelenségére. A harmadik sherwini asszociációs mező szerint pedig – mely magyarul nem működik –, hogyha egy lufiba biztosítótűt szúrunk, akkor „it goes pop” (kipukkad). Ez a jog esetében legitimitásának elvesztését, illetve a vele szembeni tömeges kiábrándultság kialakulását jelentheti.[6] Sherwin elmélete tulajdonképpen összefoglalását jelenti annak a félelemhalmaznak, amelyet ez az iskola a média és a jog összefonódásával kapcsolatban megalkotott.
A másik iskola szerint jog és esztétika mindig is összekapcsolódott, elkülönítésük mesterséges és értelmetlen. A jogi kérdések nem függetleníthetőek a modern esztétikai, mediális kérdésektől (sem), hiszen a jogi diskurzusnak mindig is részét, illetve tárgyát képezték látszólag jogiatlan jelenségek is. Ráadásul a jog klasszikus és modern „megjelenítése” egyaránt hódol a látvány által diktáltaknak. Erre utalnak a bíróságok építészeti megoldásai,[7] az épületekben esetenként megtalálható műalkotások, a talár és az eljáráshoz kapcsolódó különböző rituális elemek is, melyek többek között az igazságszolgáltatás tekintélyét hivatottak erősíteni.[8] A jogi eljárás így nem egyenlő a jog puszta alkalmazásával, hanem egyúttal a „közönség” esztétikai elvárásait is igyekszik kielégíteni, sajátos átmenetet képezve műalkotás és tételes tudomány között. (Az iskola egyik markáns irányzata szerint a jog a társadalom egy pillanatnyi állapotát „ábrázolja”, rögzíti, és ennyiben egyenesen a festménnyel, fényképpel rokonítható.)[9]
Értelemszerűen e tanulmány mindkét iskola fogalomrendszerével megírható, az első iskola gondolkodásmódját követve inkább negatív, míg a második iskola nézeteit támogatva inkább pozitív képet alkothatnék a televíziós bírósági show-k terjedéséről. Csak félő, hogy mindkettő fárasztóan unalmas lenne. Hiszen Moór Gyula a huszadik század első felében talán még megtehette, hogy a jog helyességének egyedüli értékmérőjeként az erkölcsöt jelölte meg, mondván, hogy az esztétikai és a logikai szempontok nem alkalmasak a jog helyességének megragadására.[10] A jog legfontosabb értékmérője természetesen ma is az erkölcs, de nem egyedüli mércéje. Az erkölcsös jog számos további elvárásnak kénytelen megfelelni, hogy valódi szerepét betölthesse. Határok nélküli, globális térben mozog, miközben mindmáig főképp nemzeti alapokon nyugszik. Különböző országok polgárai – többek között a televízióban – különösebb nehézség nélkül szemlélhetik más országok bírósági tárgyalásait, a nyilvánosság az eredeti értelmével ellentétben ma már sok esetben médianyilvánosságot jelent. Mivel a jogi procedúrák gyakran engedtek és engednek a velük szemben megfogalmazódó „szórakoztatóipari” elvárásoknak, így szükségképpen megjelentek olyan televíziós műsorok is, amelyek már nem pusztán a „valóságban” zajló tárgyalások látványos bemutatására törekedtek, hanem arra is, hogy stúdióikban virtuális bírósági tereket hozzanak létre. Az ábrázolt jogi világ régen elszakadt a törvénykönyvek világától – a referencialitás kérdése különleges jelentőséget kapott.
Amikor magyar nézők német csatornák bírósági show-it nézik, minden bizonnyal még kevesebb jogi háttérismerettel rendelkeznek a tárgyalások menetét illetően, mintha magyar tárgyalásokat néznének. Valójában színdarabot néznek, és izgulva várják, hogy milyen dramaturgiai megoldást választanak a műsorkészítők. A „valóságban” működő jog megítélése mégis nagymértékben függ virtuális társainak jellemzőitől. A modern jog terének – tág értelemben – részét képezi mindazon szórakoztatóipari termék, amely bármilyen elképzelt közösség bármilyen elképzelt jogrendszerét befogadókhoz közvetíti. Mindeközben persze fontos belátni, hogy a jog tradicionális, „valóságban” érvényes „variánsa” bizonyos kérdésekben következetesen kell hogy érvényesítse szakmai garanciáit. Ennyiben – meghatározott körben – a médiától idegenkedő jogi iskolának is nélkülözhetetlen szerepe van.
Ha mindezek alapján elfogadjuk, hogy a jog „bölcsészettudományi” elemzésnek is alávethető, akkor a következő kérdés az, hogy mely paradigmán belül fogunk vizsgálódni. Ehhez kíván a második fejezet lehetséges megoldásokat adni.
A televíziós bírósági show értelmezése – különböző kommunikációelméleti paradigmák segítségével
Már a bevezetésben is szó esett arról, hogy a büntetőtárgyalás ábrázolásának kérdését nem érdemes egy paradigmán belül elemezni, és aztán e rendszerbe illő ítéletet hozni, hiszen a téma nagyon sok szempontból láttatható, és a paradigmák nem hierarchizálhatóak. Az alfejezetekben tehát többféle értelmezési kerettel fogok eljátszani.
Technológiai determinizmus és büntetőtárgyalás-ábrázolás
„A modern kultúra technomorf, azaz főbb megjelenési formái technikailag meghatározottak.” – Hartmut Böhme[11]
Ethan Katsh szerint, ha rövid időre bepillanthatnánk olyan otthonokba, ahol épp a televíziót nézik, akkor valószínűleg többet foglalkoznánk magával a tévénézés folyamatával, mint azzal, hogy vajon éppen milyen műsort néznek. Ennyiben a média elektronikus jellemzői meghatározóbbak, mint maga a sugárzott program.[12] A technológiai determinizmus tana szempontjából látszólag irreleváns tehát, hogy épp egy büntetőtárgyalást vagy más programot közvetítenek. Így akár megtehetném, hogy e fejezetet itt és most be is fejezem. Csakhogy a technológiai determinizmushoz köthető elméletek – így Katsh gondolatmenete is – többnyire Marshall McLuhant jelölik meg eszmei előzményként, McLuhan viszont az elektronikus médiában a világ közösségi érzékelésének lehetőségét látta. Vagyis hogy a globális falu polgárai nemre, fajra, felekezetre való tekintet nélkül, közösen válhatnak részeseivé az új élménynek. McLuhan elképzelése szerint továbbá a közvetítő eszközöket ugyan az emberek alkotják, de maguk a médiák is hatnak az őket létrehozókra.[13] Ezek az állítások különleges relevanciával bírnak a jog viszonylatában. A XXI. században érvényesülő jog nem lehet mentes az elektronikus médiák hatásaitól – és nemcsak abban az értelemben, hogy bizonyos technológiai vívmányok új szabályozást igényelnek. A különböző médiák által megváltozik a viszonyunk a világ valamennyi jelenségéhez, azaz máshogy tekintünk a jogra is. Vannak, akik – például egy sokmilliós nagyvárosban – nem látnának egyetlen büntetőtárgyalást sem, ha nem létezne televízió, internet. Vagy képzeljünk el egy elitkerületben lakó, jómódú, idős hölgyet, aki – akár gerbneri értelemben – megrögzött televíziónéző. A bűnről, a bűnözés mértékéről, a büntető-igazságszolgáltatás működéséről alkotott nézeteit minden bizonnyal erőteljesebben formálja majd a média, mint a szűkebb környezetében tapasztaltak. A modern technika tehát már nem pusztán külső környezete a társadalom hagyományos „szektorainak”, így a jognak, hanem egységet is képez velük.[14] Ha elolvassuk egy tárgyalás jegyzőkönyvét, ha elmegyünk egy tárgyalásra, az nem ugyanaz, mintha megnéznénk a televízióban. Donna Haraway Cyborg Kiáltványa[15] tulajdonképpen ugyanerre az értelmezésre ad lehetőséget: hogy a gépeinkkel egységben képezzük részét a közösségnek, és így a közösség szabályozásának feladatában, megítélésében is szükségképpen e gépekkel együtt veszünk részt. Ugyancsak ide kapcsolható Reeves és Nass[16] teóriája, miszerint egyre inkább személyekként, illetve terekként kezeljük a körülöttünk lévő médiákat.[17] Ebben az elméletben a különböző gépek nem fizikai értelemben, hanem a mi érzékelésünk révén válnak az emberi közösség részévé; ha tehát az emberi kapcsolatok jellemzőit egyre inkább rájuk is vonatkoztatni fogjuk, akkor idővel közösen válunk a társadalom működésének szabályozóivá és megítélőivé.
Ezért vitatható az a népszerű állítás, miszerint a változó technika csak a jogrendszer egyes részeire nézve hoz radikális változást. Hogy elég jogi részválaszokat adnunk, mondjuk, bizonyos „e-kérdésekre”, és egyebekben a joghoz való viszonyunk változatlan maradhat. Hiszen az a társadalom, amely magát eddig egy adott – általunk megszokott – módon szabályozta, most alapvetően más körülmények között él. És az új környezeti feltételek miatt sokkal több jogi vonatkozású kérdést fog feltenni, mint valaha. Ráadásul a XX. század végén milliók számára vált hétköznapi foglalatossággá a tárgyalásnézés; a különböző országokban zajló tárgyalásokat csupán egyetlen gombnyomás választja el egymástól. Így különösebb nehézség nélkül összevethető az „amerikai”, a „német”, a „magyar” eljárás, jogi show. A jogászi elit az összehasonlító bírálatok egy részét elháríthatja azzal, hogy a jogrendszerek megítélése szakértelmet igényel. A jogászság működésének lehetőségeit azonban determinálja társadalmi elfogadottsága, amely viszont nem szakvélemények összessége. Hogy milyen következményekkel bír e megváltozott viszonyrendszer a magyar jog működésére, nem foglalható egyszerű képletbe. Hogy más országokban, ahol nem tizenöt éve történt a rendszerváltozás, hogyan hatottak a különböző médiák a jogrendszer egészére, nem feltétlenül mérvadó. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon a „demokratikus” televízió kialakulása és az új média térnyerése egy időben zajlik. Az új média, mely a báziskommunikáció újfajta lehetőségét kínálja, nem az évtizedek óta kialakult televíziós rendszer mellett keresi a helyét, hanem két kialakulatlan struktúra próbál formát találni egyszerre. A média ennyiben valóban maga az üzenet.
Argumentum a contrario: televíziós büntetőtárgyalás mint jelrendszer
Ha az előző fejezetben mondottak ellenkezőjét állítjuk, azaz hogy nem a postagalamb, hanem a hozott üzenet számít, lehet, mégsem kerülünk teljesen ellentétbe az eddig elmondottakkal. Mi jellemzi a televíziós büntetőtárgyalás-ábrázolást mint jelrendszert?
Válasznak két tágabban értelmezett lehetőség kínálkozik: az egyik szerint a televíziós bírósági műsor összetett jelrendszer, sugárzásakor teljes mitológiát „bocsát” ránk. A másik szerint a televíziós műsortípusok közvetlen és közvetett üzenete valójában viszonylag egyértelműen körülhatárolható. E két lehetőségről lesz szó a következőkben.
A büntetőtárgyalás mint mitológia
„De visszatérve a Parsifalra: 35 évig voltam Wagner-rajongó, és mivel Budapesten éltem, a Parsifalt 1980-ig nem láttam. És, persze, akkor sem Pesten, hanem a fallal övezett Kelet-Berlinben, ahol úgynevezett ösztöndíjasként tartózkodtam éppen. […] A nézőtéren végeérhetetlen, őrjöngő tapsorkán. Ekkor megérintett a mítosz elragadtatása. Annak ellenére – vagy talán éppen azért –, hogy tisztában voltam vele: ez az elragadtatás nyilván nem közvetlenül a Parsifalban életre kelő mítosznak, inkább maga a Parsifal-előadás mítoszáról szól, s a gyötrelmes szituációból fakad.” – Kertész Imre[18]
Ha Roland Barthes[19] klasszikus mitológiaelméletét alkalmazva elemezzük a büntetőtárgyalás televíziós ábrázolásának lehetőségeit, könnyen belátható, hogy a tárgyaláshoz összetett jelentéshalmaz kapcsolódik. Amikor a néző egy televíziós bírósági show-t néz, életre kelnek benne a valaha látott tárgyalások, legyenek azok valóságosak vagy épp virtuálisak. Így amikor a bírósági show-hoz kapcsolódó mitológiát vizsgáljuk, ki kell pillantanunk e műsortípus területein kívülre is. A kérdés így tágabb értelemben az, hogy milyen mitológia kapcsolódik a büntetőtárgyalások világához.
Mivel a magyar televíziót néző sohasem lát teljes tárgyalást a képernyőn, a hazai helyzet kapcsán az válik érdekessé, hogy milyen képekből állhat mégis össze a büntetőeljáráshoz kapcsolódó jelentéshalmaz. Melyek azok a visszatérő képek, közvetített rituálék, amelyek a kísérő szöveggel együtt elmondják az elmondandót vagy épp az elmondhatót, és általa előhívják a mitologikus tereket. Mivel a magyar csatornák „dramatizált” formában közvetítik a „valódi” eljárások valamennyi szakaszát, beleértve a tárgyalást is, így más megjelenítési lehetőséggel bírnak, mint a többnapos élő közvetítések. Nem meglepő, hogy vannak olyan képek, amelyek szinte minden tárgyalási híradásban szerepelnek. Ilyen toposz a vádlottak padján ülő kezéről készült közeli felvétel. A vádlott kezének vissza-visszatérő megjelenítése összetett mitológiát hívhat elő a nézőben. Egyfelől magát a tettet („ezzel a kézzel verte agyon, fojtotta meg, ezzel az ujjal húzta meg a ravaszt”), amire sokszor még a szöveg is közvetlen utalást tesz. Másfelől az eljárás alá vont ember primer kiszolgáltatottságát, hiszen ki állja meg, hogy ne azt figyelje, vajon remeg, izzad vagy épp nyugodt-e a vádlott keze. Különösen gyakori a kézről készült felvétel az ún. fehérgalléros vádlottaknál, akiknél egyértelmű az asszociáció, „lám, milyen finom, ápolt keze van a megvádolt bankvezetőnek, és mégis ugyanúgy börtönbe kerülhet, mint mi”.
Ez azonban a lehetséges képzettársítások első, egyértelmű szintje. E konkrét jelentésterületek mellett a büntetőtárgyalás – mint pontosan szabályozott, élesben játszott rituálé – vizuális megjelenítése számos mögöttes üzenettel, utalással bír. Az irodalmi élményektől a történelmi ismereteken át a családi vagy épp személyes történetekig számos asszociációt hívhat elő. Ezek egy része közösségi természetű, úgy ahogy 1980-ban egy Parsifal-előadás Kelet-Berlinben könnyen értelmezhető üzenettel bírt. Más része azonban szigorúan személyes. És közben vannak olyan élmények, amelyek egyszerre individuálisak és közösségiek. Hiszen – lélekben legalábbis – mindig velünk fognak élni azok, akik a zsidótörvények vagy épp az 1956 utáni megtorló törvénykezés szenvedő alanyai voltak. Viszonyunk az igazságszolgáltatás egészéhez így szükségképpen összetett marad.
Akármelyik irányból nézzük a kérdést, látható, hogy a büntetőtárgyalás megjelenítésének valamennyi apró eleme milyen messzemenő jelentésháttérrel bír. Történelmi, irodalmi, családi mítoszokat ébreszt fel, vagy épp altat el. Ha az eddigieket összegezni akarjuk, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mit is üzen valójában a büntetőtárgyalás-közvetítés számunkra? Vannak olyan egyértelmű, közhelyszerű üzenetek, amelyek jelenléte aligha vitatható. Ilyen az, hogy a büntetőeljárás létének megjelenítése szükségképpen a hatalom működésére utal. De mondhatjuk-e azt, hogy az a hatalom, amely egész nap – show vagy nem show formájában – büntetőtárgyalásokat „sugároztat”, mondjuk, egy állami csatornán, biztosabbnak tűnik majd állampolgárai szemében, mint az, amelyik nem tesz így? A kérdés még mindig az, hogy mennyire követhető a média közvetítette üzenet hatása? Ha elfogadjuk, hogy azokban a pillanatokban, amikor a képernyőn büntetőtárgyalást látunk, valójában összetett asszociatív folyamat játszódik le bennünk, igencsak bizalmatlanná válhatunk azzal az állítással szemben, hogy a büntetőtárgyalás-közvetítés hatása letérképezhető. És így a kérdés már korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek – számomra – talán elsőre tűnt.
A média rejtett üzenetének kérdése egy büntetőtárgyalás kapcsán (stigmatizáció/ diszkrimináció/hatalmi legitimáció)
„Az elmúlt 50 évben a televízió a történetmesélés főbb jellemzőit tekintve alig változott. A televízió még mindig az, amit a legtöbb ember ideje nagy részében néz. A televízió egy olyan világot jelenít meg, ahol a férfi-nő arány három az egyhez, a 18 éven aluliak valós arányuk egyharmadában jelennek meg, a 65 év felettieknél pedig ez az arány már egyenesen egy az öthöz. Marketing vezérelte világ, amely a legjobb fogyasztókat részesíti előnyben, és ignorálja a kevésbé jókat.” – George Gerbner[20]
A másik lehetséges megközelítés a médiák kapcsán rejtett üzenetet tételez.[21] E szerint vannak meghatározott gazdasági csoportosulások, amelyek bizonyos üzenetek konkrét fogyasztói csoportokhoz történő eljuttatásában érdekeltek. A különböző mediális termékek ára pedig magában foglalja a marketingköltségeket, így az állampolgárok egyfajta adóval támogatják a média működését.[22] „Cserébe” pedig viszonylag könnyen dekódolható, mégis kevesek által dekódolt jelrendszerhez jutnak. Az elmélet központi fogalma az „erőszak”, egyrészt abban az értelemben, hogy hányszor jelenik meg erőszakos jelenet a képernyőn,[23] másrészt, hogy a televízió milyen drasztikus hatást gyakorol a közösségi kommunikáció tradicionális formáira és az átadott információk körére. Visszatérő eleme a tanulmányoknak, hogy vannak eltitkolt szegmensei a világnak, amelyeket – egyértelműen leírható okokból kifolyólag – a média nem ábrázol,[24] tehát deformálja a „társadalmi valóságot”, hogy irányítóinak profitszempontjai érvényesülhessenek. Így a rejtett üzenet tanának hívei csak társulva tehetnek e dominancia ellen bármit; világszerte sorra alakulnak tiltakozó mozgalmak, a leghíresebb közöttük George Gerbner szervezete, a Cultural Environment Movement.
Látható, hogy az elmélet klasszikus összeesküvés-teória; miért meghatározó hát mégis e tanulmány szempontjából? Ez az elmélet az előzővel szemben azt állítja, hogy van konkrét, meghatározott üzenet, amely az adott sugárzott anyag révén „megszólal”. Ha ezt az állítást a témámra vonatkoztatjuk, akkor ez azt jelenti, hogy ha büntetőtárgyalásokat sugárzunk, akkor az eljárások üzenetét deformálni fogja a média általános működése. Ha a televízió fő üzenete a hatalmi struktúrák igazságosságot nélkülöző működésének fenntartása, az erősebb fogyasztó igényeinek kielégítése és a profitmaximálás, akkor a közvetítéseket is ezekhez az igényekhez fogja alakítani.
Ráadásul e célkitűzés megvalósulásának mértékét mindig meghatározza, hogy milyen jellemzőkkel bír az adott társadalom. Olyan társadalmaknál, ahol a nyilvános kommunikáció bizonyos témákkal kapcsolatban számottevően korlátozott, különösen gyakorivá válhat a téves percepció.[25] Mivel Magyarországon az átlagnéző a büntető igazságszolgáltatásról kevés ismerettel bír, nagy az esélye annak, hogy kialakulnak olyan tévképzetek, melyek idővel általánossá válhatnak, függetlenül attól, hogy az egyes nézők – személyesen és anonim módon – osztják-e az adott véleményt.
Kaphat-e „valós” képet a bűnözés mértékéről az, aki a televízióból tájékozódik; van-e kapcsolat a bűnügyi, igazságszolgáltatási statisztikákban megjelenő adatok, az „igazi” eljárások és a televízióban megjelenített „szórakoztató” anyagok között? Hiszen a producerek – érthető módon – nem arra szerződnek, hogy a bemutatottak tudományosan megalapozottak legyenek, így a műsorok szükségképp a szokatlant részesítik majd előnyben a megszokottal szemben, a szenzációt fogják keresni az „unalmas” rutinnal szemben. (Mégiscsak „izgalmasabb” egy sorozatgyilkos, mint egy kisstílű tolvaj.) Így könnyen létrejöhetnek olyan médiamítoszok, amelyek aztán alapvetően meghatározzák a nézőknek a bűncselekményekhez vagy a büntető igazságszolgáltatáshoz fűződő viszonyát. Számos kutatás zajlott e témát illetően. Lewis[26] kutatásai szerint a sokat tévézők rendelkeznek a legeltorzultabb elképzelésekkel a bűnözésről, Carlson[27] kísérletei szerint pedig a „büntetőjogi” műsorokat rendszeresen néző serdülők átlagosan kevesebbet tudnak a büntetőeljárásokról, mint társaik.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a pontatlan médiatudósítások révén jó pár olyan tévképzet él a büntetőeljárásokkal kapcsolatban, amely szakmai tévedésen alapul. Ezeket két nagy csoportra oszthatjuk. Az egyik csoportba azok a tévképzetek tartoznak, amelyek konkrét büntetőjogi, büntető-eljárásjogi, büntetés-végrehajtási jogi normák nem vagy hiányos ismeretéből származnak. Ilyen tévképzet például, hogy Magyarországon az előzetes letartóztatás esetén a fogva tartásért felelős intézmény politikai alapon rendeli el egyes gyanúsítottak levetkőztetését. Hiába próbálták az illetékesek többször hangsúlyozni, hogy ez általános eljárás, amely biztonsági célokat szolgál, és arra irányul, hogy a gyanúsítottnál ne maradjon köz-, illetve önveszélyes tárgy. A tévképzet továbbélését azóta is számos publicisztika, nyilatkozat igazolja. És könnyen lehet, hogy attól függetlenül hisz számos állampolgár a konkrét téves állításban, hogy ő maga meg van győződve az igazságszolgáltatás politikamentes működéséről, és ellentétes személyes, családi élmény sohasem érte.
A tévképzetek másik csoportjának hátterében az áll, hogy a média ritkán jeleníti meg a társadalomtudományok legújabb eredményeit. Különösen igaz ez a kriminológia esetében. Számos kísérlet szerint – például Maguire[28] és Fabianic[29] kutatásai – a média „sugallata” szerint a bűncselekmények elkövetésének hátterében elsősorban valamely individuális ok áll, így például az irigység, az érzelmi instabilitás, a mentális patológia vagy más „gyengeség”, „hiba”. Ha a néző ezt a képet megfelelően magáévá teszi, akkor a bűnözés kérdését könnyen egyéni problémává redukálhatja, és így nem kell szembenéznie a bűncselekmények elkövetésének társadalmi okaival. Nem kell végiggondolnia, hogy olyan strukturális problémák, mint például a munkanélküliség, a szegénység, a diszkrimináció, a rasszizmus vagy épp a jogi szabályozás hiányosságai mennyiben meghatározó faktorai különböző bűncselekmények elkövetésének.[30] A tévképzet kialakulása itt abból fakad, hogy a kriminológia vonatkozó kutatásait a műsorkészítők nem megfelelő mértékben veszik figyelembe a bűncselekményt elkövetők, illetve a büntetőeljárás ábrázolása folyamán.
A média rejtett üzenetének tana szerint ez azért szükségszerű, mert nem kötődik profitérdek ahhoz, hogy a társadalmi „valóság” összetett ábrázolást nyerjen a képernyőn. Harmut Böhme berlini kutató szerint minél kiterjedtebb a terjesztés és minél kevésbé komplex az információ, annál rentábilisabb az adott médiavállalkozás. Így szerinte a média elsősorban a pénzmozgások milyenségétől függ, a modernizáció nem más, mint monetarizáció, ezért akár az is vitatható, hogy van-e értelme még – klasszikus értelemben – nyilvánosságról beszélni.[31]
Még ha ez az értelmezés „kissé” egyoldalúnak, zártnak tűnik is, érdemes a büntetőeljárás ábrázolásának elemzésénél azt a szempontot is figyelembe venni, hogy mennyiben mondhatjuk, hogy olyan televíziós információk érkeznek a nézőhöz, melyek a működő rendszerről szólnak.
Összegzés
A fenti rövid fejezetek arra kívántak tehát rámutatni, hogy a büntetőtárgyalás ábrázolásának kérdése különböző interpretációs keretekbe foglalható, a kizárólag pro vagy kontra értelmezés e témánál nehezen alkalmazható. Ráadásul e kutatási területen rendkívül kevés a klasszikus értelemben vett társadalomtudományi állítás. Az elemzések konkrét műsorok tanulságaiból indulnak ki, a konkrét műsorok „hatása” pedig számos faktortól függ; magától a médiától, a sugárzott üzenettől, annak „rejtett” tartalmaitól és végül, de nem utolsósorban a befogadótól. Valamennyi faktort figyelembe véve csak óvatos állításokat lehet, illetve csak ilyeneket érdemes megfogalmazni.
Egy magyar példa: Katalin bírónő, aki „jön, lát, győz”
A Katalin bírónő[32] című televíziós bírósági show-t a műsor honlapjáról származó – részben már nem fellelhető – szövegek[33] alapján fogom elemezni. Két okból. Egyrészt, mert egy klasszikus szociológiai kutatás önálló tanulmány tárgyát kell hogy képezze, hiszen saját kérdésfeltevéseket, elkülönült elemzést kíván. Másrészt, és ez a döntő ok, az én szempontomból a műsorkészítők célkitűzése a releváns. Hiszen a korábbi fejezetekben arra próbáltam választ találni, hogy milyen módon lehet megközelíteni e műsortípus elméleti és konkrét társadalmi jelentőségét. Milyen esélyekkel kecsegtet(ett) a műsor hazai elterjedése, miért szükséges odafigyelnünk a TV2 egyik – néhai – délutáni műsorára, miként értelmezhetjük az első hazai professzionális[34] televíziós bírósági show-t. Így a mostani fejezet fő kérdése, hogy vajon a TV2 mely lehetséges értelmezési variáns mellett döntött; milyen keretben, eszköztárral interpretálta saját honlapján saját műsorát. Ráadásul a TV2 értelmezése – a honlap látogatottságából ítélve – minden bizonnyal jelentősebb olvasótábort mozgatott meg, mint bármely hazai kommunikációelméleti, jogelméleti tanulmány. Talán ezért is érdemes alapos elemzés tárgyává tenni.
A műsort röviden ismertető „cikk”[35] élén a következő vastagon szedett szöveg olvasható: „Hitelesség, érzelmek, izgalom, megoldások. Mindezt egyszerre kínálja a TV2 legújabb műsora.” Az első bekezdés pedig felhívja a figyelmet arra, hogy a bírósági show készítőinek legfőbb célja a hitelesség. Ha a cikkben foglaltakat e szempontból elemezzük, akkor a következő érvrendszerhez jutunk. A műsor azért hiteles, mert:
1. „Már megtörtént ügyeket dolgoz fel”;
2. „gyakorló bíró, ügyvédek, ügyészek szerepelnek benne”;
3. „a díszlet valósághű”;
4. a szereplő jogászok között vannak híresek is;
5. „a sértetteket és a vádlottakat olyan civil személyek formálják meg, akik megtartva saját egyéniségüket, érzelmeiket és szóhasználatukat, hitelesen élik bele magukat a valós helyzetekbe”;
6. „a műsor valóban minden emberi érzelmet megmutat”;
7. „a bírósági show állandó szakértője Dr. Frech Ágnes, a Fővárosi Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője”.
A műsor készítői tehát igyekeztek a térbeli, személybeli, tárgybeli hitelesség látszatát minden lehetséges elemmel gazdagítani. A célt pedig Barna György producer foglalta össze: „A Katalin bírónő megoldásokat kínál a nézőknek, értékeket mutat fel egy olyan világban, amely egyre gyorsabb tempót diktál, egyre átláthatatlanabbá és brutálisabbá válik.”
Tekintsük át az érvrendszer egyes elemeit! Az 1. pont, azaz a megtörtént esetek feldolgozása kombinálva a 7. ponttal – tehát a szakmai kontrollal – tűnnek a legmeggyőzőbbnek. (A honlap egyébként – egy másik cikkében – büszkén számolt be arról, hogy az egyik ábrázolt ügy olymértékben hasonlított egy jelenleg is tárgyalthoz, hogy „a Fővárosi Bíróság nyomoz Katalin bírónő ügyében”.[36] Ezek után nem lenne csoda, ha néhány honlap-látogató nyomozó hatóságnak hinné a Fővárosi Bíróságot, és akkor újabb igazolást nyerne Carlson már idézett kísérlete...) A kétséges közlésektől eltekintve a megtörtént ügyekre való hivatkozás valóban erősíti a műsor hitelességét. Ugyancsak biztató jel, hogy a TV2 munkatársai megfelelő jogi kontrollmechanizmusokat építettek be a műsorkészítés folyamatába, mindenképpen ilyennek tekinthető, hogy szakértőnek a Fővárosi Bíróság Büntető Kollégiumának vezetőjét kérték fel.
A második legerősebb érvnek a gyakorló jogász szereplők felvonultatása tűnik. A szereplők hitelességén erősítene, ha megtudhatnánk, hogy milyen szakmai háttérrel rendelkeznek. Valószínűleg ezt akarja pótolni a műsor azzal, hogy néhány „híres” védőt is szerződtetett, így például dr. Somos Zoltánt, Tánczos Gábor védőjét és dr. Mester Csabát, Terry Black ügyvédjét. A német példa azonban – ebből a szempontból – meggyőzőbbnek tűnik: a SAT1-en futó Richterin Salesch bírósági show honlapján megtalálható a bírónő, az ügyészek és az ügyvédek részletes szakmai önéletrajza. Az amerikai típusú életrajzokból itt kiderül, hogy a szereplők színvonalas jogászképzésben részesültek, több intézményben folytattak stúdiumokat, és jelentős szakmai gyakorlattal bírnak. Ezzel szemben Katalin bírónő szakmai kvalitásairól egyetlen szó sem esik a honlapon, a bírónő egyébként valóban meggyőző jogászi előtörténetét a nyomtatott sajtó közvetítette a közönség felé. Ráadásul mind az amerikai Judge Judy show, mind a német Richterin Salesch, illetve Richter Hold honlapján megtalálható a műsorban tárgyalt ügyek rövid, korrekt leírása. Hogy a magyar műsorkészítők nem tartották meghatározó jelentőségűnek e „hitelességi adatok” honlapon való megjelenítését, aligha igazolható.
A további érvek is kétségesek. A díszlet valósághű jellege vitatható, hiszen a „magyar” díszlet szinte teljes egészében megegyezett a német műsorokban – azóta is – láthatóakkal. Továbbá minden ügyet, függetlenül az adott eset jellemzőitől, azonos teremben tárgyaltak. A terem igényes kinézete pedig azt sugallta, hogy a magyarországi bírósági épületek helyzete korántsem olyan siralmas, mint ahogyan azt a „bírósági lobbisták” állítják. A műsor így olyan mikrovalóságot teremtett, melyet látva a jómódban élő állampolgár úgy gondolhatta, hogy a bíróság tárgyi világa méltó őhozzá. Hiszen nem a periféria, hanem nagyon is a centrum világát idézte; létrehozta az elit bíróság vágyott illúzióját. Másfelől nézve persze aligha várható, hogy a műsort hasonlóan „romos” környezetben forgassák, mint amilyenben a valódi perek egy része „játszódik”. A tárgyi környezet alkalmankénti módosítása, a tárgyalótermek cserélése azonban lehetővé tette volna, hogy a nézők betekintést nyerjenek a magyarországi eljárások valós „fizikai” világába. (Ha pedig virtuális, új bírósági tér megteremtése volt a cél, akkor erre utalni kellett volna akár a honlapon, akár a műsor reklámjaiban.)
Hasonlóan kétséges érv, hogy az amatőr szereplők megőrizve egyéniségüket jobban „beleélik magukat” valódi helyzetekbe. Hiszen ennek az állításnak semmi értelme sincs. Az amatőr szereplő akkor is színész, ha esetleg nem annak szánták. Mivel azonban a nyilvános felhívás útján válogatott szereplők sok esetben a színészi szakma minimumával sincsenek tisztában, alkalmazásuk inkább ronthat az olyannyira hirdetett hitelességen. Ráadásul a valódi tárgyalóteremben nap mint nap igazi tragédiák történnek; családok esnek szét, barátságok mennek tönkre, karrierek törnek meg – e valós drámák alanyai méltóbb ábrázolást érdemelnének.
A legvitathatóbb érv azonban a hatos számú, mely szerint a műsor minden emberi érzelmet megmutat, tehát „felvonultatja az érzelmek teljes skáláját a szerelemtől a féltékenységen keresztül egészen a gyűlöletig”. Ehhez az állításhoz kapcsolható még egy mondat a bírósági show-t ismertető cikkből: „Olyan érdekfeszítő és egyben meghökkentő témák kapnak helyet a műsorban, mint a nemi erőszak, gyilkosság, zsarolás, családon belüli erőszak stb.” Ha összegezni akarjuk ezeket a „kívánalmakat”, nehéz feladat előtt állunk. Hiszen az idézett mondatok alapján – vö.: „a műsor fő elve a hitelesség” – a büntetőtárgyalást a következők jellemzik:
1. Az emberi érzelmek működése hozza létre a bűncselekményeket (tehát közvetetten a büntetőeljárást is);
2. érdekfeszítő és meghökkentő „témák” képezik tárgyát;
3. büntetőtárgyalást nézni azért érdekes, mert az érzelmek egész skálájával találkozhatunk;
4. és azért jó, mert megoldásokat kaphatunk az egyre gyorsabb tempójú világban.
Tekintsük át ezeket a pontokat! Az első állítás szerint „igazolódni” látszanak azok a kutatási eredmények, melyek szerint a média azt sugallja, hogy a bűncselekmények elkövetésének hátterében elsősorban valamely individuális ok áll, így például irigység, érzelmi instabilitás vagy más hasonló személyes „gyengeség”. Tehát a bűnözővé válás „magánügy”, az egyéni hiba megérdemelt büntetése. Ez a szemlélet pedig könynyen vezethet a bűnözés olyasfajta megítéléséhez, miszerint a bűnöző „maga tehet arról, hogy ide jutott”, „kellett neki féltékenynek, irigynek, gyávának lennie”, „a bűnöző azért bűnöző, mert ilyen a természete”, nem is beszélve a jól ismert rasszista megközelítésekről. A műsorkészítők – a honlap szerint – mégsem kívánták a büntetőtárgyalást szélesebb társadalmi kontextusban elhelyezni.
Ide kapcsolható a büntetőtárgyalás műsorbeli jellemvonásainak második eleme is, miszerint „a műsorban olyan érdekfeszítő és megdöbbentő témák kapnak helyet, mint a nemi erőszak, a gyilkosság, a zsarolás, a családon belüli erőszak stb.” A felsorolás már csak azért is „meglepő”, mert elnevezéseiben nem követi a Btk.-t.[37] Ez a bírálat persze kivédhető azzal, hogy a műsor tárgyát témák és nem más „jogi dolgok” képezik. De a műsor legfontosabb célja a hitelesség. Ráadásul az „érdekfeszítő és megdöbbentő témák” listája különösen ízléstelen, a lista végén elhelyezett „stb.” pedig aligha minősíthető másként, mint durva cinizmusként.
Az utolsó, fő jellemvonása az ábrázolt büntetőtárgyalásnak a fenti felsorolás szerint, hogy megoldásokat kínál. Mire? Az érzelmek egész skálájára vagy esetleg a megdöbbentő és érdekfeszítő témákra? Vagy talán olyan játékkal van dolgunk, ahol a vehemens szereplőt lehűti majdan a „hideg jogi megoldás”? A bíró tehát amolyan omnipotens játékos, aki mindenre könnyen megfejtést ad, legyen az a szerelem, a féltékenység vagy a gyűlölet?
Látható, hogy a műsor készítőinek céljai ellentmondásosak. A hitelességet tekintélyelvű érvekre alapozzák, miközben maga a műsor célkitűzése – legalábbis annak eddigi megfogalmazásai – nélkülözik a szakmaiságot. Tovább árnyalja a képet, hogy a honlapon több olyan cikk is megtalálható, amely Katalin bírónő szeretetre méltó jellemvonásait, társadalmi jelentőségét hivatott hangsúlyozni. Ilyen például az a szöveg, amely Katalin bírónőnek az autista gyermekekért tett erőfeszítéseit méltatja:[38] „Soltészné Dr. Nagy Katalin levetette a talárt, letette a kalapácsot és elindult, méghozzá Szegedre. A TV2 népszerű Katalin bírónője most a Csongrád megyei autista gyermekeket vette pártfogásába. Azokat, akiknek a taníttatását a négy fal között nem lehet megoldani. Katalin szavát most azért emeli fel, hogy ők is megfelelő oktatásban részesüljenek, akárcsak egészséges társaik. Katalin tehát azért küzd, hogy a problémát ne a szőnyeg alá söpörjék, az állam a kis esőemberkéket is ugyanúgy oktassa, mint egészséges társait.” Meglepő elem a cikkben, hogy míg Katalin bírónőt a műsorkészítők láthatóan az egész ország szeretett sztárjává kívánták formálni, addig e cikk úgy beszél Szegedről, mintha legalábbis Argentínában lenne. Az autizmus problémáját pedig oly egyszerűséggel ábrázolja, hogy aligha hihető, hogy Katalin bírónő sok év elméleti és gyakorlati „képzés” után e leírással azonosulni tudna. Ráadásul a bírónőnek kellemetlen történelmi emlékeket idéző, terjeszkedő szerepet kölcsönöz; Katalin bírónő, akárcsak egykoron Vuk, „jön, lát, győz”, de mégis kivel szemben?
A TV2 végül 2004. május 1-jén levette műsoráról a Katalin bírónőt. Döntését népszerűségi adatokkal indokolta. Az adott idősávban a televíziónézők több mint ötven százaléka az RTL Klubon futó Mónika Show-t nézte, a Katalin bírónőre pedig mindössze huszonnyolc százalékuk kapcsolt. Ez az RTL Klubnak 2 millió nézőt jelentett, míg a jogi műsornak 1,1 milliót. A reklámozók szempontjából meghatározó korosztálynál (18–49 év) még nagyobb volt a különbség, az RTL műsorát 800 ezren választották, míg a TV2 ajánlatát 300 ezren.[39]
A műsor népszerűtlenségéhez – valószínűleg – nem a fent taglalt elméleti okok vezettek, erre utal az is, hogy a televíziós bírósági show „helyére” márciustól – egy időre – brazil szappanopera került.
Összegzés
A tanulmány bevezetőjében azt ígértem, hogy a választott témát a vonatkozó esztétikai, kommunikációelméleti és jogi háttér elemeit kombinálva fogom „értelmezni”, ami részben lehetetlen, de – számomra – izgalmas vállalkozás, mert minden állítás után következnie kell egy „de”- vel kezdődőnek is – és lám, ez a mondat is így alakult. Talán kérdésként fogalmazódhat meg az olvasóban, hogy miért áldoz valaki ennyi számítógépes sort a populáris kultúra egyik jellemző, „bizonyára igénytelen” termékére.
Amikor David Morleyt arról kérdezték, hogy miért elemzi részletekbe menően a Nationwide című, a magyarországi Fókuszhoz hasonlóan „komolytalan” műsort, akkor tanulmányában a következőképpen válaszolt: „Nem érthetjük meg a médiakommunikáció folyamatait, ha például az esti hírek meghallgatását elszigetelt eseményként kezeljük. Ez a komplex kommunikációs mező csupán egyetlen momentuma, és feladatunk valójában az, hogy megértsük, milyen kapcsolat van a körülöttünk szövődő kommunikáció más szálai és e között a momentum között. Azt kell megértenünk, hogy egy adott üzenet hogyan kapcsolódik a közösség számára ismerős reprezentációk, képek, sztereotípiák egyéb halmazaihoz. A tömegkommunikáció modelljének illeszkednie kell azokba a személyes és intézményes kommunikációs formákba, amelyekben az emberek szavazóként, háziasszonyként, munkásként, vásárlóként, szülőként, gördeszkázóként vagy katonaként részt vesznek.”[40]
Nincs ez másképp a jogi kultúra esetében sem; ha nem fogalmazunk meg kérdéseket az esztétika és főképp a kommunikációelmélet felől egy olyan – szociológiai szempontból is releváns – kulturális termékkel kapcsolatban, amelyet 1,1 millió magyar állampolgár néz, akkor örökké határok között fogunk élni. A jog számos olyan jogon kívüli vonatkozással bír, amelyet saját eszközrendszerével sohasem tudott megragadni. Különösen igaz ez akkor, amikor egy „valóságban zajló” bírósági tárgyalás megtekintése könnyen milliók vagy akár milliárdok programjává válhat. A szimulált tárgyalás készítőinek pedig olyan esztétikai, kommunikációelméleti problémákkal kell megküzdeniük, amelyekre nem adható azonnali, „egylépéses” médiamegoldás.
Aki volt valaha büntető bírósági tárgyaláson, az ismeri a bírósági épületek semmivel össze nem hasonlítható nyomasztó áporodottságát, a folyosón síró szülők, barátok kibírhatatlan látványát, a bilincsbe vertek tekintetét. A bírósági épület sokak számára a környezet által is determinált élet mások által berendezett végállomását jelenti. A televíziós bírósági show-t tekinthetjük egy újabb szórakoztató műsornak, amely előtt nyugodtan majszolhatjuk szendvicseinket. Bár talán lehetséges egy olyan bírósági műsor is, amely miatt néha, ha nem is mindig, elfelejtjük a szendvicset.
Jegyzetek
[1] A „lámpá”-hoz. In Szabó Csaba (szerk.): „A szirének hallgatása”. Budapest, Osiris, 2001. 70.
[2] Hibbits, Bernard J.: Coming to Our Senses: Communication and Legal Expression in Performance Cultures.
www.law.pitt.edu/hibbits/ctos.htm [2]
[3] Butler, Brian E.: Law as an Aesthetic Subject.
www.aesthetics-online.org/ideas/butler.html [3]
[4] Douzinas, Costas: The Legality of the Image. Inaugural Lecture, 9/12/1999.
www.bbk.ac.uk/law/download/cd-inaug.pdf [4]
[5] Sherwin, Richard K.: When Law Goes Pop: The Vanishing Line between Law and Popular Culture. University of Chicago Press, 2000.
[6] When Law Goes Pop. Interview with Richard Sherwin by Julie Scelfo.
www.stayfreemagazine.org/archives/18/sherwin.html [5]
[7] Vö. Haldar, Piyel: The Function of the Ornament in Quintilian, Alberti and Court Architecture. In Costas, Douzinas – Lynda, Nead (szerk.): Law and the Image. The Authority of Art and the Aesthetics of Law. The University of Chicago Press, 1999. 117–36.
[8] Hibbits, Bernard J.: Making Sense of Metaphors: Visulatity, Aurality and Reconfiguration of American Legal Discourse.
www.law.pitt.edu/hibbits/ctos.htm [2]
[9] Gearey, Adam: Law and Aesthetics. Oxford–Portland, Oregon, Hart, 2001. 31.
[10] Moór Gyula: A jogbölcselet problémái. Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1945. 75–6.
[11] Böhme, Hartmut: Kulturgeschichte der Technik. In Orientierung Kulturwissenschaft. Hamburg, 2000. 164–78.
http://www.culture.hu-berlin.de/hb/volltexte/texte/kgdt.html [6]
[12] Vö. Katsh, Ethan: Introduction to The Electronic Media and the Transformation of Law (Part Two).
http://www.ombus.org/em_intr1.html [7]
[13] Vö. McLuhan, Marshall: Understanding Media: The Extensions of Man. New York, 1964.
[14] Vö. Böhme, id. mű.
[15] Vö. Haraway, Donna: A Cyborg Manifesto: Science, Technology, and Socialist-Feminism in the Late Twentieth Century. In Simians, Cyborgs and Women: The Reinvention of Nature. New York, Routledge, 1991. 149–81.
[16] http://communication.stanford.edu/index.html [8]
[17] Vö. Reeves, Byron – Nass, Clifford: The Media Equation: How People Treat Computers, Television and New Media Like People and Places. Cambridge University Press, 1996.
[18] Kertész Imre: Hazai levelek. In A száműzött nyelv. Magvető, 2001. 135–6.
[19] Barthes, Roland: Mitológiák. Budapest, Európa, 1983.
[20] Saving Our Cultural Environment: A Conversation with George Gerbner. (Michael Toms).
www.newdimensions.org/online-journal/articles/saving-our-cultural.html [9]
[21] Lásd pl.: Gerbner, George: A média rejtett üzenete. Budapest, Osiris, 2000.
[22] Gerbner, George: Reclaiming Our Cultural Mythology: Television’s Global Marketing Strategy Creates a Damaging and Alienated Window on the World. In The Ecology of Justice.
www.context.org/ICLIB/IC38/Gerbner.htm [10]
[23] Stossel, Scott: The Man Who Counts the Killings. www.theatlantic.com/issues/97may/gerbner.htm [11]
[24] Lásd pl.: Bernreuther, Marie-Luise: Bilder, die die Welt nicht bewegen. Über das öffentliche Verschweigen meinungsbildungsrelevanter Informationen.
www.medienanalyse-online.de/CACES2002/Beitrag_mlb.htm [12]
[25] Angelusz Róbert: Optikai csalódások. Budapest, Pesti Szalon, 1996. 222.
[26] Vö. Lewis, Dan A.: Reactions to Crime. California, Sage, 1981.
[27] Vö. Carlson, James M.: Prime-Time Law Enforcement. New York, Praeger, 1985.
[28] Vö. Maguire, Brendan: Image vs. Reality: An Analysis of Prime-Time Television Crime and Police Programs. In Crime and Justice, 11/1988, 165–88.
[29] Vö. Fabianic, David: Television Dramas and Homicide Causation. In Journal of Criminal Justice, 25/1997, 195–203.
[30] Vö. Soulliere, Danielle M.: Prime-Time Murder: Presentations of Murder on Popular Television Justice Programs. In Journal of Criminal Justice and Popular Culture, 10/1 (2003), 12–38.
[31] Vö. Böhme, Harmut: Medialer Machiavellismus. In Fohrmann, Jürgen – Orzessek, Arno (szerk.): Zerstreute Öffentlichkeiten. Zur Programmierung des Gemeinsinns. München, 2002. 161–9.
[32] A TV2 2003. november 24. és március 1. között sugározta Katalin bírónő című műsorát. A magyar televíziós bírósági show készítői számára mintául – a honlap szerint – az amerikai Judge Judy bírósági show és a hasonló jellegű német műsorok szolgáltak. A Katalin bírónő természetesen licencműsor, arról azonban – érthető okokból – a TV2 honlapja nem ad tájékoztatást, hogy pontosan kitől, milyen feltételek alapján vásárolta a kereskedelmi csatorna a Katalin bírónő műsorkeretét.
[33] Egy kivételével az elemzett szövegek a mai napig megtalálhatóak
(www.tv2.hu/Katalin_index.php [13]) – ezeknél minden esetben jelezni fogom a forrást.
[34] Azért kell külön hangsúlyozni, hogy mint professzionális televíziós bírósági show tekinthető elsőnek a Katalin bírónő, mert magyar csatornák többször kísérleteztek már hasonló jellegű műsorokkal. A Katalin bírónő azonban kialakultabb struktúrával, kiterjedtebb reklámkampány kíséretében készült, mint elődei. A Katalin bírónőt – mint ahogy az a honlapról is kiderül – azzal az elvárással indították, hogy a bírónőből sztár lesz, a műsortípus pedig – a német példát követve – „ki fog szorítani” a műsorsávból egyes talkshow-kat.
[35] Ez a cikk az elmúlt hetekig fellelhető volt a
www.tv2.hu/cikk.php?cikk=100000078100 [14] címen. A tanulmány leadásakor azonban már nem sikerült megtalálnom; kinyomtatott példányát tehát nagy értékként őrzöm.
[36] www.tv2.hu/cikk.php?cikk=100000084652 [15] A cikk, amelyet a TV2 a Színes Mai Laptól vett át, további „érdekes”, jogilag „releváns” megállapításokat is tartalmaz. Például, hogy a műsorban szerepel dr. Baranyi Róbert, „a 36 éves kékszemű jogász” és dr. Damm Andrea, aki „nemcsak, hogy csinos, de ügyes jogász is”.
[37] Hiszen a Btk. nem ismeri a gyilkosság fogalmát, helyette az emberölést és annak minősített eseteit, a családon belüli erőszak pedig nem minősül külön tényállásnak.
[38] www.tv2.hu/cikk.php?cikk=100000080417 [16]
[39] Az AGB Hungary adatai.
www.index.hu/kultur/media/tv20204 [17]
[40] Morley, David: A Nationwide nézői, avagy hogyan értelmezzük a televíziózást. (Ford.: Benda Klára.) In Replika, 12/1999, 29.
Felhasznált irodalom
Adorno, T. W.: A televízió és a tömegkultúra mintái. In Szecskő Tibor (szerk.): Televíziós jelenség. Budapest, Gondolat, 1986.
Angelusz Róbert: Optikai csalódások. Budapest, Pesti Szalon, 1996.
Balogh Jenő – Edvi Illés Károly – Varga Ferenc: A bűnvádi perrendtartás magyarázata. Budapest, Grill, 1900.
Barthes, Roland: A szöveg öröme. Budapest, Osiris, 2001.
Barthes, Roland: Mitológiák. Budapest, Európa, 1983.
Bednanics Gábor – Bengi László – Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): Hang és szöveg. Budapest, Osiris, 2003.
Benjamin, Walter: „A szirének hallgatása”. Válogatott írások. (Szerk.: Szabó Csaba.) Budapest, Osiris, 2001.
Béres István – Horányi Özséb (szerk.): Társadalmi kommunikáció. Budapest, Osiris, 2001.
Bernreuther, Marie-Luise: Bilder, die die Welt nicht bewegen. Über das öffentliche Verschweigen meinungsbildungsrelevanter Informationen.
www.medienanalyseonline.de/CACES2002/Beitrag_mlb.htm [18]
Bibó István: Az államhatalmak elválasztása egykor és most. In Válogatott tanulmányok. II. kötet, 367–97.
Bócz Endre: Elgondolások a büntetőeljárás újrakodifikálásához. In Belügyi Szemle, 5/1990, 51–8.
Böhme, Harmut: Medialer Machiavellismus. In Fohrmann, Jürgen – Orzessek, Arno (szerk.): Zerstreute Öffentlichkeiten. Zur Programmierung des Gemeinsinns. München, 2002. 161–9.
Böhme, Hartmut: Kulturgeschichte der Technik. In Orientierung Kulturwissenschaft. Hamburg, 2000. 164–78.
www.culture.hu-berlin.de/hb/volltexte/texte/kgdt.html [6]
Breton, Philippe: A manipulált beszéd. (Ford.: Láng Júlia.) Helikon, 2000.
Butler, Brian E.: Law as an Aesthetic Subject.
www.aesthetics-online.org/ideas/butler.html [3]
Carlson, James M.: Prime-Time Law Enforcement. New York, Praeger, 1985.
Douzinas, Costas: The Legality of the Image. Inaugural Lecture, 9/12/1999.
www.bbk.ac.uk/law/download/cd-inaug.pdf [4]
Erdei Árpád: Az inkvizíciós és a kontradiktórius vonások a büntetőeljárási jogrendszerekben. In Jogtudományi Közlöny, 4/1998, 127–30.
Erdei Árpád: Kodifikációs megoldások a büntetőeljárás elvei ürügyén. In Magyar Jog, 3/1990, 215–25.
Fabianic, David: Television Dramas and Homicide Causation. In Journal of Criminal Justice, 25/3, 195–203.
Foucault, Michel: A tudás archeológiája. Budapest, Atlantisz, 2001.
Gearey, Adam: Law and Aesthetics. Oxford–Portland, Oregon, Hart, 2001.
Gerbner, George: A média rejtett üzenete. Budapest, Osiris, 2000.
Gerbner, George: Reclaiming Our Cultural Mythology. Television’s Global Marketing Strategy Creates a Damaging and Alienated Window on the World. In The Ecology of Justice.
www.context.org/ICLIB/IC38/Gerbner.htm [10]
Glatz Ferenc (szerk.): Információs társadalom és jogrendszer. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ, 2002.
Gönczöl Katalin – Korinek László – Lévai Miklós: Kriminológiai ismeretek, bűnözés, bűnözéskontroll. Budapest, Corvina, 1996.
Griffin, Em: Bevezetés a kommunikációelméletbe. (Ford. Szigeti L. László.) Harmat, 2001.
György Péter: Digitális éden. Budapest, Magvető, 1998.
György Péter: Memex. A könyvbe zárt tudás a 21. században. Budapest, Magvető, 2002.
Haldar, Piyel: The Function of the Ornament in Quintilian, Alberti and Court Architecture. In Costas, Douzinas – Lynda, Nead (szerk.): Law and the Image: The Authority of Art and the Aesthetics of Law. The University of Chicago Press, 1999.
Haldar, Piyel: The Jurisprudence of Travel Literature: Despotism, Excess, and the Common Law. Journal of Law and Society, 3/2004, 87–112.
Hammer Ferenc: Osztályfényképezés: A szegénység tévés ábrázolása és a társadalmi igazságosság. In Beszélő, 5/2004, 26–42.
Haraway, Donna: A Cyborg Manifesto: Science, Technology, and Socialist-Feminism in the Late Twentieth Century. In Simians, Cyborgs and Women: The Reinvention of Nature. New York, Routledge, 1991. 149–181.
Hart, H. L. A.: Jog, szabadság, erkölcs. (Ford. Krokovay Zsolt.) Budapest, Osiris, 2000.
Hibbits, Bernard J.: Coming to Our Senses. Communication and Legal Expression in Performance Cultures.
www.law.pitt.edu/hibbits/ctos.htm [2]
Hibbits, Bernard J.: Making Sense of Metaphors: Visulatity, Aurality and Reconfiguration of American Legal Discourse.
www.law.pitt.edu/hibbits/ctos.htm [2]
Horváth Attila – Kabódi Csaba – Mezey Barna – Pomogyi László: Az eljárásjogok alakulása a II. világháborút követően. In Magyar Jogtörténet. Budapest, Osiris, 1999. 355–84.
Howard, Heidi: The Courts and Media Coverage. In Lectric Law Library.
www.lectlaw.com/files/jud08.htm [19]
Kabódi Csaba – Mezey Barna: A büntető rendszer alapfogalmai. ELTE Jogi Továbbképző Intézet, 1997.
Katsh, Ethan: Introduction to The Electronic Media and the Transformation of Law.
http://www.ombus.org/em_intr1.html [7]
Kertész Imre: A száműzött nyelv. Magvető, 2001.
Kiss Anna: A büntetőeljárás reformja. In Belügyi Szemle, 3/1999, 32–44.
Knipp, Kersten: Zur Logik der Kulturkämpfe. In Die Neue Gesellschaft – Frankfurter Hefte, Mai, 2002, 281–4.
Konkoly Csaba: Hézagok a büntetőeljárási törvényben. In Rendészeti Szemle, 2/91, 62–7.
Maguire, Brendan: Image vs. Reality: An Analysis of Prime- Time Television Crime and Police Programs. In Crime and Justice, 11/1, 165–88.
Majtényi László: A nyilvánosság és a bíróságok.
www.ekint.org/tanulmányok/nyilvánossag_es_a_birosagok.html [20]
McLuhan, Marshall: Understanding Media. The Extensions of Man. New York, 1964.
Michael Toms: Saving our Cultural Environment: A Conversation with George Gerbner.
www.newdimensions.org/online-journal/articles/saving-our-cultural.html [9]
Montesquieu: A törvények szelleméről. Budapest, Osiris, 2000.
Moór Gyula: A jogbölcselet problémái. Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1945.
Morley, David: A Nationwide nézői, avagy hogyan értelmezzük a televíziózást. (Ford.: Benda Klára.) In Replika, 12/1999, 29.
Sherwin, Richard K.: When Law Goes Pop: The Vanishing Line between Law and Popular Culture. Chicago, University of Chicago Press, 2000.
Soulliere, Danielle M.: Prime-Time Murder: Presentation of Murder on Popular Television Justice Programs. In Journal of Criminal Justice and Popular Culture, 10/1 (2003), 12–38.
Splichal, Slavko: The principle of publicity, public use of reason and social control. In Media, Culture & Society, 2002/1, 5–26.
Stachó László – Molnár Bálint: Médiaerőszak: Tények és mítoszok. Négy évtized a pszichológia és a médiakutatás tükrében. In Médiakutató, 2003. tél, 23–55.
Stossel, Scott: The Man Who Counts the Killings.
www.theatlantic.com/issues/97may/gerbner.htm [11]
Tóth Mihály: Vázlatok és szemelvények a büntető-eljárásjog tanulmányozásához I–II. Budapest, Osiris, 1999.
Tremmel, Flórián: Jogállam és büntetőeljárás. In Jogtudományi Közlöny, 12/1989, 619–25.
Varga Csaba: Előadások a jogi gondolkodás paradigmáiról. Budapest, Osiris, 1998.
Weidinger, Dorothea: Nation – Nationalismus – Nationale Identität. Berlin, Bundeszentrale für politische Bildung, 1998.
- Kultúra [25]