A kisebbik lányom súlyos, gyerekkori cerebláris paralízisben szenved, sokszor voltam vele együtt benn a kórházakban. Egyszer egy hétéves csecsen fiú volt a szobatársunk: egyedül küszködött különösen súlyos paralízisével; szüleinek, magas hegyi faluból valók, nem volt pénze, hogy Moszkvába jöjjenek hozzá. Míg a többiek csak ímmel-ámmal végezték a gyógytorna-gyakorlatokat bénult testrészeik megmozgatására, ez a kölyök összeszorított foggal, magát nem kímélve napi hat-hét órát végezte a kirótt feladatokat. Mikor megkérdeztem tőle, megszánva kicsit, minek gyötri magát, csak ennyit felelt: „Csecsen vagyok, férfi vagyok, muszáj erősnek meg ügyesnek lennem, hogy harcolhassak!”
Amikor elkezdődött az első csecsen háború 1994 telén, eszembe jutottak a csontsovány, betegségtől eltorzult, legyengült kisgyerek szavai. Akkor is, most is úgy gondolom, hogy egy olyan nép ellen, ahol minden férfi, még a legszánandóbb nyomorék is ilyen harcias és hazafias indulattal teli, nem érdemes háborút indítani. Teljesen értelmetlen.
Az alábbi cikkben azt próbálom néhány példán bemutatni, hogy a moszkvai hatalmi körök nem tudják, és szinte soha nem is tudták, mit kezdjenek a kaukázusi népekkel, főként a csecsenekkel. Se korábban, se most nincs kész receptje senkinek e közel kétszáz éves konfliktus megoldására. Nincs természetesen nekem sem. Viszont továbbra sincs semmi hajlandóság sem az orosz társadalomban, sem a vezető körökben arra, hogy megtalálják a csecsenekkel való megbékélés módját. Épp ellenkezőleg: egyre nő az idegenellenesség mind állami szinten, mind a közvéleményben, miközben csírájában elfojtják a legkisebb szellemi mozgolódást is, amely békét ígérne a Kaukázusban.
Szovjet előtörténet
„A csecsen nép mentalitásának és életmódjának megértéséhez legfőképp azt kellene belátni, hogy még mindig afféle pre-premodern civilizációban élnek, és eszükben sincs ettől megválni. De ezért nem vádolni kellene őket, hanem egyszerűen csak tudomásul venni” – hangsúlyozta számtalanszor dédnagyapám, Nyikolaj Jakovlev (1892–1974) kiváló orosz nyelvész, aki az 1920-as években számtalan bizottság és albizottság tagjaként maga is részt vett a mintegy 70 új szovjet népcsoport írásbeliségének kidolgozásában, így a csecsen ábécé létrehozásában. Azt is figyelembe kellene venni – tette hozzá mindig –, hogy a hegyi (azaz észak-kaukázusi) népek között legnagyobb számban a csecsenek vannak, akik mindig is a legkönyörtelenebbül védelmezték legszűkebb értelemben vett törzsi érdekeiket, akik közprédának tartottak bármilyen vagyont, ha az nem a saját népükhöz tartozó törzs tulajdona (legyen az akár ellenséges törzs is), s akik számára az emberi élet – akár sajátjuk, akár másé – igen keveset számít.
A csecsen és az ingus népnek eleinte igencsak kedvére voltak a szovjet nemzetiségi politika civilizatórikus törekvései: újításaik viszonylagos jólétet jelentettek – állíthatom továbbra is Nyikolaj Jakovlev tapasztalataira hivatkozva. Az ellenállás akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy a látszólagos jólét ára a lojalitás és a tradicionális életforma megtagadása: 1929–30-ban Moszkva csapatokat küldött a hegyi csecsenek lefegyverzésére. A központ barbár kegyetlensége mintegy elfedte a helyi kegyetlenséget, pedig a térségnek megvolt a maga helyi nemzetiségi konfliktusa is; a Sztavropoli körzet orosz (és kozák) lakosai titokban fegyveres osztagokat szerveztek, hogy szembeszálljanak a rendszeresen portyázó, falvaikat kirabló, felégető hegyi csecsenekkel. Amint azonban a Cseka tudomást szerzett a titkos önvédelmi alakulatokról, szervezőiket azonnal láger vagy kivégzés várta. Ilyen előzmények után a környék orosz lakossága bizonyos megkönnyebbüléssel vette tudomásul Sztálin 1944. február 23-ai rendeletét, amelynek következtében az összes csecsen és ingus lakos kénytelen volt elhagyni történelmi lakhelyét. (Emlékeztetésül: nem ez volt a kaukázusi orosz történelem első kitelepítési akciója: 1864–65-ben, II. Sándor idején közel félmillió hegyi lakos kényszerült költözésre.)
Sztálin „végső megoldása” két lényeges „mellékhatással” járt, amelyek mind a mai napig meghatározzák az orosz–csecsen viszonyt. Egyrészt a korábbi, viszonylag óvatos orosz centralizációs politikát felváltotta a kompromisszumot nem ismerő és előre programozottan gyűlöletkeltő hozzáállás; másrészt pedig, míg a kitelepítés előtt a csecsen harcosok csak a közvetlen környéküket tekintették a szabadrablás terepének, addig az erőszakos migráció után voltaképp az egész Szovjetunió területét, legalábbis számos pontját meg kellett hódítaniuk, hogy családjaiknak (törzseiknek) megélhetést vagy épp jóléti forrást biztosítsanak. Így aztán, amikor 1957-ben a csecsenek visszatérhettek otthonaikba, ez már teljesen más nemzet volt: harcias életmódja nem lokalizálódott egyetlen terület, Csecsenföld határai közé, hanem gyakorlatilag az egész Szovjetuniót behálózta. Ez az újfajta kapcsolati háló lehetővé tette, hogy a hagyományos csecsen rokoni-törzsi viszonyokra alapozva újfajta „bizniszek” is meggyökeresedjenek. (Jó példa lehet erre az ún. „ingus aranybiznisz”: az ingus asszonyok Magadánban és más orosz aranylelőhelyeken aranyport vásárolnak fel a helyiektől, és magukra kötözve visszahozzák az ország európai térségébe, majd itteni hálózatuk révén továbbadják. Hivatalos adatok ugyan nincsenek, de egyes becslések szerint ez adja a kereskedelmi forgalom 10-20 százalékát.)
Mindennek következménye tehát: a csecsenprobléma többé nem csecsenföldi probléma, hanem egész Oroszországé. Tegyük mindehhez hozzá: mindegyik csecsen családban, bárhol éljen is, volt valamilyen fegyver, és maradt is, bármilyen rendőri akciókat indítottak a begyűjtésére.
Az első háborúk és a következők
A fentiek alapján érthető az az eufória, amivel a csecsenek Dzsohar Dudajevet fogadták „államuk” élén 1991. október 27-én. Dudajev az 1991-es augusztusi puccs hullámain kerülhetett megingathatatlan vezető szerepbe. A Csecsen–Ingus Autonóm Köztársaság addigi elnöke, a csecsen nemzetiségű Doku Zavgajev ugyanis rendkívül határozatlan volt, melyik oldalra álljon a moszkvai események nyomán, s ezt látva a csecsen Össznépi Kongresszus – a peresztrojka tömegmozgalmaiban kialakult, nemzeti orientációjú társadalmi szervezet – Dudajevet tolta előtérbe, aki a köztársasági tévécsatornán azonnal a függetlenséget követelte. Ettől kezdve a hatalom gyakorlatilag az ő kezébe ment át, s alig két hónap múltán a csecsen többség szemében legitim államelnök lett, bármit is állítottak a hivatalos orosz körök a választás törvénytelenségéről. November 1-jén kikiáltotta Csecsenföld függetlenségét, amit a csecsenek azonnal kész tényként kezeltek. Először is azért, mert Dudajev valóban kiváló megtestesítője volt a harcias csecsen szellemnek, megjárta a száműzetést, ennek ellenére a légierő tábornoka lett; másrészt mert feltétlen és valódi közbizalmat élvezett; harmadrészt pedig mert kompromisszumok nélkül képviselte az egyetlen nagy közös célt, a függetlenséget.
Számtalan verzió van forgalomban arról, hogyan kerülhetett az amúgy is felfegyverzett csecsen szabadcsapatok birtokába a volt szovjet hadsereg csecsenföldi alakulatainak hatalmas fegyverarzenálja. Egyvalami bizonyos: aligha lehet egyedül csak az akkori honvédelmi minisztert, Pavel Gracsovot vádolni ezzel. 1992. május 28-án ugyan valóban ő adott rejtjeles táviratban engedélyt az Észak-Kaukázusi Katonai Körzet parancsnokának, hogy „haditechnikai eszközöket, fegyvereket, vagyontárgyakat és raktárkészleteket bocsásson a Csecsen Köztársaság rendelkezésére” – ez a „parancs” voltaképpen tényleges beismerése és legitimálása volt annak, hogy a csecsenföldi törvénytelen szabadcsapatok és bűnöző bandák önkényesen kisajátították a szóban forgó fegyverzeteket, eszközöket és készleteket. Ugyanakkor, mint utóbb kiderült, a honvédelmi minisztérium fegyverzeti ügyekben illetékes igazgatósága megpróbált jóval nagyobb fegyverzetmennyiséget Dudajevék számlájára írni, mint amennyi valójában ott maradt; utólag lehetetlen volt tételesen ellenőrizni, mennyi is volt a hiány. „A mieink persze rettentő boldogok voltak, mikor kitört a háború! El tudod képzelni, mennyi betömetlen lyukat sikerült végre elfedni!” – kommentálta utóbb, 1997-ben a történteket egy katonai szakértő, aki Borisz Eszerov álnéven nyilatkozgatott a sajtóban. Borisz Eszerov meg volt győződve arról is, hogy Gracsov tábornok Groznij elleni hadjárata azért nem járhatott sikerrel 1994/95 fordulóján, mert nem volt semmiféle katonai célja: „A szeparatizmus megakadályozása nem olyan feladat, ami egy katonai akcióval megoldható lenne. Ezt kiválóan tudták az akció résztvevői is. A kudarcot egyáltalán nem az orosz tábornoki kar taktikai hibája, netán stratégiai inkompetenciája okozta, még ha ez mind így is van, hanem az, hogy a katonák elé semmiféle konkrét katonai feladat nem volt kitűzve.”
És a hadseregnek azóta sincs konkrét feladata. Nevezzék akárhogy: terrorelhárító hadművelet, törvénytelen alakulatok lefegyverzése, terroristák ártalmatlanná tétele – teljesen világos, hogy a központi parancsnokságnak továbbra sincs egységes stratégiája. Továbbra sem tudják megoldani az alapfeladatot: hogyan teremtsék meg az átmenetet a masszív katonai jelenlét és a föderális államszervezet egy szuverén tagállamának ellenőrzése között.
2000 augusztusában fejeződtek be Csecsenföldön a nyílt fegyveres harcok. A föderális egységek a nappali órákban ellenőrzik a köztársaság területét, éjszaka pedig a helyi hatóságoké a terep. A szeparatisták időnként támadásokat, terrorakciókat, gyilkosságokat hajtanak végre: hivatalos források szerint is minimum hetente kétszer hallatnak magukról.
Tíz éve tart az állóháború: az orosz föderális csapatok személyi és technikai túlsúlya akkora, hogy a nyílt összecsapások kimenetele nem lehet kétséges; ugyanakkor legyőzni mégsem képesek a csecseneket, akikben azóta is folyamatosan táplálják a megszállók iránti gyűlöletet.
Az elszalasztott pillanat
Az 1996-os Haszavjurti egyezmény megkötése és Aszlan Maszhadov 1997. januári elnökké választása után volt egy pillanat, amikor úgy látszott: van esély a normális politikai dialógus folytatására a föderális és a helyi, csecsen szervek között. Ezt a pillanatot azonban Jelcin újbóli megválasztása után az orosz politikai vezetés elszalasztotta: eltávolították posztjáról Lebegy tábornokot is, aki pedig ebben az időszakban az egyetlen olyan számottevő politikus volt, aki az új csecsen államfő iránti bizalomra alapozta a csecsen konfliktus megoldási stratégiáját. Ráadásul egyre nagyobb befolyásra tettek szert mind a politikai, mind a hadseregvezetésben azok a „csecsen veteránok”, akik megjárták az első csecsen hadjáratot, és most bosszúra szomjasan készültek a visszavágásra.
Maszhadov viszonylag hosszú ideig próbálta fönntartani a mérsékelt pozíciót, de Moszkvától nem kapta meg hozzá a megfelelő politikai támogatást. Ennek következtében belpolitikai súlya egyre csökkent, már csak azért is, mivel a hátországát jelentő törzs sem tartozott a jelentékeny, befolyásos csoportok közé. Elnökké választása után fél évvel Maszhadov – a szovjet hadsereg egykori ezredese – már gyakorlatilag csak a fővárost, Groznijt tartotta ellenőrzése alatt, s a helyzete javulására nem is volt kilátása. Ennek következtében egyre több engedményt volt kénytelen tenni a nála sokkal radikálisabb csecsen fegyveres elitnek, akik között a katonai vezető szerepet Samil Baszajev játszotta, a vezető ideológus pedig Zelimhan Jandarbijev volt. 1998, a relatív „függetlenség” második éve teljes egészében a fundamentalizmus erősödése jegyében telt. Aszlan Maszhadov nem volt képes ellenőrzése alatt tartani a köztársaságban kialakult helyzetet, hiába vezetett be rendkívüli állapotot. Hiába vette maga mellé szövetségesül és nevezte ki miniszterelnöknek Samil Baszajevet, ezzel csak az ellentéteket szaporította. 1999 legelején Csecsenföldön a saría törvényei állami rangra emelkedtek. Befolyásos csecsen fegyveres parancsnokok, köztük Szalman Radujev Maszhadov lemondását követelték. Alig érvényesült az egységes döntési centrum, a köztársaság gyakorlatilag befolyási övezetekre hullott szét. A radikálisok győzelme Maszhadov felett, akit egész egyszerűen magára hagytak a rövidlátó kremli vezetők, tragikus szerepet játszott az események további kimenetelében.
Ezen a ponton utalnunk kell arra, hogy Putyin egész elnöki hatalmát és tekintélyét lényegében a csecsen konfliktus kibontakozásában alapozta meg. A szeparatisták leverésével kezdődött pályájának felfelé ívelése; kormányfőként, majd államfőként is hihetetlen fortéllyal fordította saját személyes és politikai ázsiójának növelésére a szakadárokkal való küzdelmet, s alakította ennek függvényében a mind a politikai erőkkel, mind a nyilvánossággal való játszmáját. Itt kell megjegyeznünk azt is, hogy Putyin színrelépésével tűnt el végképp a békés megoldás, a tárgyalásos konfliktusrendezés is a politikai szótárból. 1999. szeptember végén például Putyin egy sajtótájékoztatón kijelentette: „Az orosz vadászgépek kizárólag csak terroristabázisokat támadnak… Mindenütt követni fogjuk a terroristákat. Ha a vécében kapjuk el őket, akkor a lefolyóba fojtjuk bele őket.”
Gyakorlatilag csak egyetlen találkozóra került sor a szeparatisták és a központ képviselői között: a Seremetyevo repülőtéren találkozott Viktor Kazancev (a déli föderális körzet elnöki meghatalmazottja, a csecsenföldi föderális erők egykori főparancsnoka) és Ahmed Zakajev (aki ellen utóbb az orosz főügyészség körözést rendelt el, s akit Nagy-Britannia nem adott ki Oroszországnak). A tárgyalás konkrét tartalma nem ismeretes, fő irányai azonban világosak: Zakajev azt javasolta, Moszkva ismerje el Maszhadovot Csecsenföld legitim vezetőjének, és kezdjen vele normális tárgyalásokat; ez Maszhadovnak lehetőséget teremtett volna arra, hogy megfékezze a Baszajev féle radikálisokat. Kazancev viszont kitartott amellett, hogy minden csecsen szeparatista vezető bűnöző, és legjobb esetben is csak arról lehet tárgyalni, milyen feltételek mellett szolgáltatják ki őket.
Putyin rögtön ez után a találkozó után Ahmat Kadirovot, a korábbi csecsen muftit nevezte ki Csecsenföld vezetőjének, amivel mindenkinek értésére adta, hogy immár nemcsak a csecsen harcosok, hanem a moszkvai vezetés is a konfliktus megoldásának radikalizálására alapozza a stratégiáját, és elveti a békés rendezés lehetőségét.
Mediatizált terror
A terroristák a föderális erők ellen vívott harc során, sajnálatos módon, tetemes tapasztalatra tettek szert és nagy előrehaladást tanúsítottak a „terrorológiában”, ami különösen szembetűnő, ha akár felületesen is összehasonlítjuk a bugyonnovszki és a beszláni akciót.
Az 1995. júniusi akciót Samil Baszajev nem tervezte meg előre – legalábbis ezt állítja az egyik fegyveres csecsen résztvevő, aki utóbb, a második csecsen hadjárat idejére már átállt a föderális erők oldalára. „Mi a francnak nyomultál be egy kórházba? – kérdezte állítólag ez a harcos a vezérétől – hisz ott volt egy csomó gyerek, csecsemő!” Mire Baszajev – a megtért harcos emlékei szerint – így válaszolt: „Hogyhogy minek? Hogy gyógykezeltessem az embereimet!” A cinikus válasz, leszámítva az emlékező utólagos önigazolási szándékát, valóban utalhat arra, hogy a független Csecsenföld hős harcosának szerepében hőzöngő vezér „taktikai szükségszerűségből” barikádozta el magát épp egy kórházban, gyerekeket, terhes asszonyokat tolva maga elé pajzsként.
Ha elfogadjuk, hogy a bugyonnovszki kórház elfoglalása csak afféle menekülési útvonalként, kínálkozó taktikai lépésként adódott Baszajevnek és embereinek (ezt támasztja alá az eset elszigetelt jellege), a beszláni iskola elleni terrorakció már minden lépésében előre kiszámított, és ami nagyon lényeges: hangsúlyozottan a nagyközönségnek, a nyilvánosságnak szánt, előre eltervezett látványosság volt. Baszajev cinizmusát kölcsönözve mondhatnánk: gondosan kidolgozott médiaesemény volt. Ugyanúgy előre ki volt adagolva minden effektus, ahogyan a 2001. szeptember 11-ei terrorakció hatása szétterjedt a világban az azonnali élő közvetítés nyomán. És a kívánt hatás itt nem egyszerűen a félelemkeltés volt. Nem is konkrét követeléseknek akartak érvényt szerezni. Igaz, benyújtottak bizonyos, eleve és nyilvánvalóan teljesíthetetlen követeléseket (vonják ki az orosz csapatokat Csecsenföldről, Putyin elnök mondjon le), de a túszejtés igazi célja az volt, hogy megmutassák a nyilvánosságnak: az orosz politikai vezetés döntésképtelen, és nem képes egy sikeres hadművelet végrehajtására. És bejött a számításuk: három és fél napon keresztül figyelte a világ a tévén keresztül, amint a különleges alakulatok parancsra várnak, és a parancs nem érkezik. Okkal számíthattak erre: a beszláni akció főpróbáján, a Nord-Ost musical előadásán – a szó szerint színházi látványossághoz csatlakozó – terrorakció idején Putyin elnököt csak órák múltán merték felébreszteni, hogy döntsön (Putyin ugyanis épp lábadozott kozmetikai műtétje után, amikor is hajátültetést hajtottak rajta végre). Számításuk bevált volna akkor is, ha történetesen más módon ér véget a túszejtési akció; mindenképpen nyilvánosan vádolhatták az orosz vezetést azzal, hogy saját gyerekeit mészárolja le. Amit Baszajev ténylegesen meg is tett két héttel a tragédia után az általa ellenőrzött internetcsatornák közvetítésével.
Kinek az érdeke?
Sajnálatos módon az elmúlt évek során nemcsak a terroristák tettek szert tapasztalatra, hanem a központi hatalom is: hidegvérrel, rezzenéstelen arccal hozzák egyre-másra a nyilvánosság számára szánt intézkedéseket – a beszláni tragédiával visszaélve – terrorelhárítás címszava alatt. Az Állami Duma elő is vett jó pár olyan módosító indítványt, amelyeket az előző Duma már a ciklus közepén elutasított: például Aszlahanov képviselő indítványát a Btk. módosításához (vezessék be az életfogytiglani büntetést a terrorizmus elleni harc érdekében); vagy Kulikov képviselő agyonporosodott kezdeményezését arról, miként vonják be a katonai szolgálatot teljesítőket a „terror-elhárítási hadműveletekbe” vagy a Szövetségi Biztonsági Szolgálat tisztjeinek legutóbbi javaslatát arról, hogy vegyék ki az esküdtszékek kompetenciájából „a terrorista jellegű bűnügyeket”. Erős a gyanú, hogy a Duma a mai felheccelt hangulatban támogatni fogja az ilyen indítványokat. Holott ezek egyike-másika teljesen abszurd; hajmeresztő mindjárt Putyin elnök azon javaslata, hogy az egyes régiók kormányzóit ezentúl a helyi parlamentek az elnök jelölése alapján hagyják jóvá. Márpedig a jelenlegi kormányzók többsége hihetetlenül lelkesen támogatta az ötletet, mindjárt közzététele után. Logikájuk persze érthető: mind azt gondolta, hogy épp ő lesz az, akit majd az elnök menten újrajelöl posztjára. Azt ugyan így se, úgy se lehet megfejteni, miképpen szolgálná ez az új helyhatósági kinevezési szisztéma az adott térségben a terrorizmus hatékonyabb leleplezését. Már most van legalább két regionális vezető, akit a Kreml nagyon is nyilvánvaló támogatásával választottak meg, mégsem dicsekedhet azzal, hogy az általa irányított terület terrormentes, nyugodt közeg volna. Az egyik: Murat Zjazikov ingus elnök, akinek köztársaságából jó néhány fegyveres harcost toboroztak a beszláni iskola túszejtői közé; a másik pedig az egy hónappal ezelőtt, augusztus végén megválasztott csecsen elnök, Alu Alhanov, akinek tekintélye a terroristák között olyannyira alacsony, hogy nem is kockáztatta a túszok kiszabadításában való részvételt.
Az utolsó közvélemény-kutatási adatok, amelyek az immár egyedüli, valóban független társadalomkutató központtól, a Levada Intézettől származnak, azt mutatják, hogy Putyin elnök a beszláni terrortámadás óta rendre bizonytalan lépéseket tesz. Az iránta táplált bizalom olyan mélypontra zuhant, mint soha még a Kurszk tengeralattjáró tragédiája óta: akkor augusztusban és szeptemberben 60 és 63% volt a bizalmi indexe, most 66%.
De ne kergessünk illúziókat: az elnök és bizalmi emberei azért kellően kemény kézzel tartják ellenőrzésük alatt az ország helyzetét. Mivel a Kreml mára gyakorlatilag teljes mértékben uralja a televíziós információs terepet, bizonyosak lehetünk abban, hogy a televízióban, amelynek közel 100 millió fogyasztója van, csak vezető politikai erő nézőpontja jelenik meg. Márpedig jelen pillanatban a televízió a csecsenföldi és az észak-kaukázusi helyzetet következetesen a gazdasági stabilizálódás, normalizálódás, a békés élet medrébe való visszatérés kontextusában ábrázolja. Eközben a kaukázusi köztársaságok elleni, a beszláni akcióhoz képest kevéssé jelentékeny támadásokról vagy hallgatnak, vagy „banditák elszigetelt portyázásának” állítják be őket. Ezért aztán logikus, hogy minden egyes újabb terrorakció (amelyet a mai orosz nyelv könnyedén csak „terakt”-ként rövidít) csak további indulathullámokat vált ki a nézőből a terroristák iránt, miközben a lehető legteljesebb teljhatalommal ruházná fel az elnököt, hogy hadd oldja meg már – bármi áron is – ezt a krízishelyzetet. Ha kell, akár alkotmánysértés árán, ha kell, saját szabadságjogaink feláldozásával.
Utóirat
Aszlan Maszhadov interjút adott a Szabadság rádióállomásnak. Az interjúban kijelentette: „30 perc is elegendő lenne a két elnök találkozójára, és megállíthatnák ezt a vérontást, ezt a szörnyű háborút, megállapodhatnának egymás között, azaz megállíthatnák a terrorizmust, nem lenne több vér, emberi szenvedés. De egyelőre hiába beszélünk erről. Érveim, ambícióim – ha úgy tetszik – csak egyetlen dologra irányulnak: szavatolni szeretném a csecsen nép biztonságát, mást nem is akarok. Minden egyéb téren hajlandó vagyok engedményeket tenni Oroszországnak. De az előbbi, egyetlen követeléstől soha az életben nem tágítok. Még egyszer elismétlem: szó sincs itt semmiféle nemzetközi terrorizmusról, semmiféle külső befolyásolásról, semmiféle intervencióról. Ez mind kitaláció. Hazugság, becsapás.”
Fordította: Kiss Ilona
- Folyamatos jelen [6]