Zádori Zsolt

Nyomtatóbarát változat

Van egy állatmese, amelynek számos európai mutációja született meg. A mohó gólya ennek a francia változata. A gólya a folyó mellett élt, ahol hemzsegtek a siklók, így aztán gond nélkül élhetett volna élete végéig, de ő többre vágyott. Elköltözött hát a mocsárba, ahol meg béka volt bőviben. De ez sem volt neki elég, következett a tó, ahol sikló meg béka is volt elegendő, de a csőre az egyetlen, tóban megbúvó öreg rákra is fájt. Megpróbálta bekapni, erre a rák lecsípte a csőrét. Mire a pórul járt eszterág szégyenében elbujdosott.

Ha eddig nem tudtuk volna, ebből is látszik, a politika nem mese, a politikusok pedig nem mesehősök, meseszerű végben ne reménykedjen senki. Az utóbbi idők történései is ezt bizonyítják.

Röpültek a frakciótagok


Vegyük először az MDF-et. Az európai választást követően felgyorsultak az események. A „lakitelki”, Debreczeni József által kriptofideszeseknek nevezett trupp nyíltan az elnök Dávid Ibolya ellen fordult. Mire a frakcióvezető a párt vezető szerveinek utólagos jóváhagyásával megszüntette öt képviselő frakciótagságát. A parlament elnöke ezt tudomásul vette, noha arról nyilvánvalóan antidemokratikusan, egy személyben a frakcióvezető döntött. Inkább a frakció szakadjon, mint a parlamentarizmus repedezzen – szólt a kormánypárti parlamenti többség érve.

Abszurd és antidemokratikus volt Herényi frakcióvezető lépése, még ha a pártban kialakult helyzet se mindennapi. Magyarázat is van elég.

A kritikus („polgári”, lakitelki) változat szerint Dávid az MDF-ben eddig páratlan módon koncentrálta a hatalmat, az elnök nem visel el semmiféle kritikát, kíméletlenül leszámol az őt bírálókkal, egyéni ambícióinak rendeli alá a magyar jobboldal jövőjét.

A megértő változat szerint viszont a maga szakmai tisztességére sokat adó, egykori ügyrendi bizottsági elnök, később igazságügyi miniszter Dávid nyilvánvalóan nem vette volna igénybe Herényi szolgálatát, ha a lakitelki csoport szemernyi készséget mutatott volna a vele való együttműködésre. Ám a Fidesz ölelését vágyó Lezsákék miután az önállóságát féltő párt fórumain rendre vereséget szenvedtek, frontális támadásra szánták el magukat a frakcióban, ahol többséggel rendelkeztek. Herényi szemérmetlen manővere azonban még éppen idejében jött ahhoz, hogy a pártütők ne vegyék át a hatalmat a frakcióban, és Dávidot ne távolíthassák el a parlamenti alelnöki tisztségből, illetve ne készítsék elő az MDF-es képviselőcsoport feloldását a Fidesz-frakcióban.

Font Sándor a kizárást követően arról beszélt, hogy „törvénytelenséget és galádságot szentesített a szocialista többségű ügyrendi bizottság”. Igaza lenne? A kutyaszorítóba került ügyrendi bizottság két lehetőség között választhatott: 1) nem vizsgálja tartalmilag az öt képviselő frakciótagsága megszűnését, hanem ragaszkodva a korábbi gyakorlathoz, amelyet a bizottság egy 2001. májusi általános érvényű állásfoglalása is megerősített, elfogadja a képviselőcsoport vezetőjének írásos bejelentését; 2) a kétségek tisztázása érdekében átalakul vizsgálóbizottsággá, bekéri a döntés jegyzőkönyvét, meghallgatásokat tart, majd ennek fényében javaslattal fordul a házelnökhöz.

Az ügyrendi bizottság a szocialista képviselők szavazataival a fideszes bizottsági tagok ellenében úgy döntött, a frakcióvezető eljárásának vizsgálatára még akkor sincs mód, ha azzal kapcsolatosan komoly kétségek merülnek fel.

Kétségtelen, hogy a Dávid Ibolya iránt nagyobb megértést tanúsító MSZP-t politikai indítékok is motiválták az első változat támogatása mellett. Mint ahogy megvannak a jobboldali egységet leginkább Orbán Viktor személyével és pártjával azonosító Fidesz aktuális véleményének politikai motívumai is. A dolog pikantériája az is, hogy igazolva „az üléspont határozza meg az álláspontot” aranyszabályát, 2001 májusában mindkét párt riválisa mostani álláspontján állt: akkoriban a kormánypárti Fidesz segédkezett a kisgazda frakció torgyántalanításában, és nem látott lehetőséget a kegyvesztetté vált Torgyán József kizárásának vizsgálatára, míg az MSZP az igazság lábbal tiprásáról beszélt.

Ezzel együtt az ügyrendi bizottság nyomán a házelnök valószínűleg a kisebbik rossz mellett döntött. A házszabály arról rendelkezik, hogy a képviselőcsoport a tagját kizárhatja, igaz, annak módjáról nem ejt szót. Ebből következik, a frakció szervezeti és működési szabályzata nem szólhat úgy, hogy a frakcióvezető egy személyben dönt a frakciótagok sorsáról. Az MDF-é sem szól így, mert jelenleg nincs érvényes szmsz-ük. De ha lenne is véletlenül efféle frakcióregula, a parlamentnek, a házelnöknek és az ügyrendi bizottságnak mégsem áll módjában beleszólni a frakció belügyeibe, még akkor sem, ha ott hajmeresztő és igazságtalan dolgok történnek.

A kizártak és szövetségeseik felvázolták annak a lehetőségét, hogy ezzel az erővel bármelyik frakcióvezető megnyesegethetné frakcióját. Mint Torgyánék 2001-es és Balsaiék mostani kizárása bizonyította, ez valós veszély jelent. De minden bizonnyal ennél is nagyobb veszélyt jelentene, ha a parlamenti súlyukkal visszaélve a nagy frakciók beleszólhatnának a frakciók belső ügyeibe, és tartalmilag értékelnék a képviselőcsoport képviseletével megbízott frakcióvezetők bejelentéseit, dönthetnének személyi kérdésekben. A jelenlegi rendszer persze a politikusok önkorlátozására épül, amely, mint jól tudjuk, nem éppen a magyar státusférfiak sajátja. De mégis komolyabb rizikót jelentene a parlamentarizmusnak, ha a frakción belüli belső ügyekben a parlamenti többség léphetne fel döntőbíróként, mint hogy az összeugrasztott képviselők a többség asszisztenciájával kicsinálják egymást.

A kizárt öt képviselő jogi válaszlépéseket helyezett kilátásba. Sok reményt azonban nem fűzhetnek hozzájuk. Az Alkotmánybíróság egyedi ügyekben nem jogosult dönteni, maradna tehát a rendes bíróság mint potenciális jogorvoslati fórum. Hiszen az alkotmány lehetővé teszi az alapvető jogok bíróságok előtti érvényesítését, ám komoly feladat lesz megtalálni, hogy a bizottság és a házelnök döntése a kizártaknak melyik alapjogát sértette meg.

Igaz ugyan, hogy a kizárt Torgyán Józsefnek és képviselőtársainak 2001-ben sikerült ügyes, bár később az ügyészség által is vitatott húzással a Fővárosi Bíróságnál elérni, hogy a Torgyán vezette pártot (!) jogerősen kötelezték a frakcióba való visszahelyezésükre, de ez a maradék kisgazda frakciót és az Áder János elnökölte Országgyűlést már semmire sem kötelezte, a megbukott kisgazdavezér függetlenként fejezte be parlamenti pályafutását.

Alkotmányjogászok körében általános az egyetértés abban, hogy a parlamenti frakció nem perelhető, és a parlamenten belül is teljes autonómiával rendelkezik, és az Országgyűlés – hivatalán keresztül – legfeljebb vagyoni ügyekben jogosult a frakciót illetően eljárni. Fonték mindenesetre a Fővárosi Bírósághoz eljuttatott keresetlevelükben alperesként az Országgyűlést, annak hivatalát és Herényit jelölték meg. A bíróságtól a parlament ügyrendi bizottsága döntésének megsemmisítését, az eredeti állapot visszaállítását, illetve a felperesek személyiségi jogai megsértésének kimondását, valamint 15 milliós nem vagyoni kárt kérnek.

A vita, amelyben a jövőben esetleg a bíróságnak dönteni kell, nem magánjogi, hanem közjogi természetű. „Képviselőnek a frakcióból történő kizárása ugyanis közjogi következményekkel jár. (…) Az alkotmány és más törvényeink a bíróságok számára nem biztosítanak a törvényhozó hatalom felett ellenőrzési jogot” – írta három éve a Népszabadságban Salamon András fideszes honatya. Persze 2001-ben ő volt az, aki az ügyrendi bizottság elnökeként megfogalmazta a „be nem avatkozás” párti általános érvényű állásfoglalást. Most ezt szajkózzák a szocialisták is, de a szabaddemokraták is egyetértenek velük.

Elszáll a józan ész

Van abban valami pikáns, hogy egy olyan eminens közjogi kérdést, mint hogy miképpen viszonyuljon egymáshoz a parlament és a bírói szervezet, a Fidesz mohósága nyomán kelljen újratárgyalni. Mert kétség sem férhet hozzá, a lakitelki lázadók mögött a Fidesz áll. Az egy ideje már a jobboldali egységet a „hamm, bekaplak” módszerével megvalósítani akaró Orbán-párt az MDF-et is fel kívánja falni.

Félretéve az elfogultságokat, nem nagyon érthető, milyen politikai hozadékkal járna az MDF megszűnése a magyar jobboldal számára. A Fidesz lassan egy éve nagy többséggel vezet a közvélemény-kutatásokban, ha most választanának, jelentős többsége lehetne a parlamentben. Ráadásul a magyar választási rendszer olyan, hogy elsősorban az egyéni körzetekben lehet a választást megnyerni, az MDF-nek pedig egyedül nincs esélye egyéni körzetekben győzni, így a második fordulóban így is, úgy is választási szövetségre kényszerül. Nem világos az sem, miért erőlteti magára a Fidesz (Orbán) az erőszakoskodó kérő vagy a sötét machinátor hálátlan szerepét. A mediatizált tömegdemokráciákban ez egyik pártnak vagy politikusnak sem használ.

Óvatosságra inthetné Orbánékat az 1998-as választás tanulsága is. Amelyet Hornék azzal (is) buktak el, hogy bár az MSZP viszonylag jól szerepelt, a kormányzás négy éve alatt az SZDSZ kispárttá zsugorodott össze – nem utolsósorban a koalíciós partner aktív közreműködésével –, de szavazóikat nem a szocialisták, hanem a riválisok csábították el.

Orbánnak egy a parlamenti küszöböt biztosan ugró MDF-re lenne szüksége. És ha a Fidesz tényleg a szavazatok esetleges elvesztése miatt aggódna, akkor nem tenne meg mindent annak érdekében, hogy a fórum ne érje el az öt százalékot, és a rá adott néhány százalék a „polgári oldal” számára veszendőbe menjen. A Fidesznek nem csak érdekében, de módjában is állna az MDF-en segíteni. A Dávidra uszított propagandistáit takarékra állíthatná, a választók felé pedig gesztusaival jelezhetné, nem bűn az MDF-et támogatni, a választáson az MDF-re szavazni. Nem beszélve arról, hogy a mostani fideszes szavazók jó része 1990-ben a fórumra szavazott. A német kereszténydemokraták meg szociáldemokraták többször tartották így benn a Bundestagban a szabaddemokratákat. Nem szívjóságból, hanem politikai számításból. Tudták ugyanis, hogy a politikai választék színessége nem hátrány, hanem előny választások idején. Az MDF más csoportokat is meg tud szólítani, mint a Fidesz (azt mondják, régi közönsége kicserélődött), és olyan programpontok mellett is kiállhat, amelyektől a Fidesznek éppen néppárti jellege miatt tartózkodnia kell. Emellett – többször bizonyította – a Dávid vezette MDF is a Fidesszel együtt képzeli el a jövőt, buktatna kormányt és kormányozna újra. Csak közben szeretné önállóságát megtartani. (Más kérdés, hogy eszement populizmusa nem lenne hasznára az országnak.)

Ha ennyi racionális érv szól a kicsi, de létező MDF mellett, miért szándékozik mégis a Fidesz bedarálni őt? Zsigeri okokon túl nem nagyon látszik más. Az 1998-ban célorientált Orbán biztosan lebeszélné a Fidesz–MPSZ mostani elnökét a gleichschaltolásról, ha szóba állna vele.

Mostanra egyébként is odáig fajult a helyzet, hogy az MDF-et nagyon nehéz, a két hónappal ezelőtt látszónál is nehezebb lesz belökdösni a 2006-os parlamentbe. Egy marakodó, megbízhatatlan, a korábbi meghatározó személyiségeit kicsináló pártra a választó csak nehéz szívvel adja voksát. Vannak persze csodák, a kisgazdáknak 1994-ben és 1998-ban is sikerült tisztes eredményt elérniük, hogy aztán 2002-ben és azóta már esélyük se legyen. Az is igaz, hogy a kisgazdákra nem a „kisgazdásodás” miatt szavaztak, hanem mert volt kínálatuk és közönségük.

Szálka a szemekben

Egyelőre úgy tűnik, a Gyurcsány-kormány beindításán, az eddigi romok eltakarításán buzgólkodó kormánypártok jobb viszonyban vannak, mint a Fidesz az MDF-fel, vagy mint volt a Horn-kormány idején az MSZP és az SZDSZ. A kormányprogramba bekerültek a liberális párt szívének kedves programelemek (kisebb és hatékony állam, adócsökkentés, esélyteremtés), olyannyira, hogy ők adják a program fundamentumát. Gyurcsány tehát nem csak hangzása miatt vette kölcsön a főpolgármesteri kampány Lendületben a város szlogenjét (immár Lendületben az ország), hanem mert a váltásnak legalább a szándéka valóban megérett benne. Az avítt és formátlan Medgyessy-program, illetve annak kormánya már nem adott esélyt arra, hogy a választásokig változtatni lehetne a kormány és az MSZP számára kedvezőtlen folyamatokon.

Elnézve Gyurcsány szeptember 28-ai körcsarnokbeli antréjának közönségét, ezek közül az egyik mindenképpen az MSZP választóközönségének elöregedése lehet. 1994-ben a választások előtt volt szerencsém egy hasonló nagygyűlésén részt venni, ahol szembesülnöm kellett azzal, hogy nem igaz az, hogy az MSZP a Kádár-korszakban szocializálódott, a rendszerváltás utánra jórészt nyugdíjas választók pártja. Ma ez az akkor elvetett tézis inkább tűnik érvényesnek. Nem arról van tehát szó, hogy az MSZP-nek félni kell szavazói kihalásától, nyugdíjasok mindig lesznek, akiket valahogy most is meg tud szólítani a párt, de a társadalom többi részének egyre kevesebbet tud mondani.

Gyurcsány Ferenc adottságai alapján alkalmas arra, hogy azokat a modernizációban, fogyasztásban élenjáró, a piacon is boldoguló fiatal és középkorú korosztályokat is megszólítsa, akik 2002-ben – döntően az Orbán-kormány miatti csalódottságukban – az MSZP-re szavaztak. Erre a szlogenjei és tradicionális jobbos hívei jármában, illetve az európai választási győzelemtől lomhává vált Fidesz esélyt kínál neki.

Az SZDSZ-nek az európai választás tanulsága szerint egy részt (ha nem is túl nagyot) sikerült megszólítani a szocialistákban csalódottak közül. Nem elképzelhetetlen, hogy Gyurcsánynak idővel sikerül visszaédesgetni magához a szocialistáktól elfordult középosztályi csoportokat. Az is előfordulhat, hogy – akár szándéka ellenére is – a legkönnyebben az EP-választáson még az SZDSZ-re szavazókat győzi meg. Kell-e félni ezek szerint a szabad demokratáknak Gyurcsány és a szocialisták esetleges sikereitől?

Egyelőre semmiképpen sem, az együttes kormányzásból adódik, hogy a nyereséget a koalíciós partnerek együtt kasszírozzák be, míg a veszteségeket együtt fizetik meg, igaz, többnyire nem fifti-fifti alapon. Sok egyéb mellett egy-egy párt számláját meghatározza a kormányzati munkáért vállalt felelősség mértéke és a teljesítmény.

Az SZDSZ-nek nem a szocialisták, hanem maga miatt állhat rosszul a szénája. A nyári Wekler- és Demszky-ügyek, a Medgyessy Péter megbuktatásában játszott aktív (igazolható, de félremagyarázható) szerepvállalás, a kormányátalakítás során elszenvedett veszteségek, illetve az újabb „Demszky-affér” (Felkai László közigazgatási hivatalvezető „rapid” menesztése) éppen a párt saját közönséget tették bizonytalanná.

Tölgyessy Péter többször elmondta, hogy az SZDSZ továbbra is foglya nagypárti múltjának, illetve hogy egy kispárt, amilyen az SZDSZ is, csak rendkívüliségével hívhatja fel magára a közfigyelmet. Az SZDSZ belső kritikusai pedig arctalansággal, a liberális értékek elfeledésével bírálják a párt jelenlegi irányvonalát és vezetését. Mindebből következhetne a folytonos akciózás és a koalícióból való kibeszélés. Mindez akár igaz is lehet, de a kényszerek és hibák felülírhatók eredményes és jól látható kormányzati munkával.

• Folyamatos jelen