Kezdetben volt egyfajta hangos és árulkodó sötétség. Ebből érzékelhetően máig visszamaradt valami értelmezhetetlen sustorgás, alapzaj. A különös akusztika a sötét ellenére is teremt képeket, sugárzó és villámló képeket. Mintha épp erre az átlátatlanságra lenne nekünk is szükségünk. A fénynek már nincs mit lelepleznie. Az már csak arra világít rá, ami régóta, talán időtlen idők óta készen van. Ha a hangok világában egy ideig némán tapogat az ember, úgy érzi, mintha egy új jelbeszédet tanulna. Egy olyat, ami a sötét ellenére is láttatja a dolgokat, a nyelven és az embereken túl a lényegben hallgató Istent. Aki így is, micsoda mindenhatóság!, megszólíthat és megmenthet. És lehet úgy is látni, mint a nemrég meghalt apát; a ravatalon, sárgán összezsugorodva a koporsóban, mínusz tíz fokban. Meg hát úgy is, ahogyan jön, mintegy magától, szinte emlékezet nélkül, minthogy ebben a saját életben kitörölhetetlen bizonyítékként van jelen akkor is, ha ő maga a sajátját bizonyos értelemben csakugyan elvesztette. Csaknem olyan banálisan, ahogyan errefelé el szokták veszíteni az életüket; felszállnak a villamosra, aztán valamennyi idő után egyszer csak megfeledkeznek az életükről, és fent hagyják, mint egy esernyőt, mikor leszállnak. Ami belőlük fent marad, az már tényleg csak efféle tárgy, amit egy darabig lehet őrizgetni. De akár már a következő megállónál ki is lehet dobni. Ahogyan egy karácsonyfát, mikor az ideje lejár.
Úgy volt, hogy este éppen leszedtük a fáról a díszeket. Némelyik évtizedes üvegdísz szinte megfakul, elhomályosodik a ritka ragyogástól. Leheletfinom üveghártyába fújt mennyei üdvözlet. Egy-kettő mindig elpattan, oly törékenyre sikeredtek. Székre állva legvégül lebontottam a csúcstól három különböző irányba kihúzott ezüstszínű, puha alumíniumdrótot, amivel szenteste délelőttjén stabilizáltam a plafonig érő fát. Nem vártunk a másnapi vízkeresztig, mert már nagyon hullatta a tüskéit. Aztán a könnyű, terhétől megszabadított fát félig eldöntve, a csúcsánál fogva vonszoltam ki a teraszra. A kövön, amerre csak elhaladtam, mindenütt vastagon szétterült a száraz tűlevél, tenyerem ragadt a gyantától, így fogott valahogyan azután is, hogy elengedtem, egyelőre a terasz mellvédjének döntve, hogy később, ha több időm lesz, hátravigyem, és tavasszal valamikor eltüzeljem. Igen, ennek is vége lett, a fa helyén most még semmi; üresnek hat az ebédlőnek az a része, ahol csak egy alacsony, kétpolcos fenyőállvány szokott lenni, fölötte pedig, ilyenkor januárban, alkonyati időben a szobán átvilágító nap fénye vetül vörös hasábként az aranykeretes festmény melletti falrészre.
Az ünnep véget ért. De még el kell telnie fél órának ahhoz, hogy ez biztos legyen. Csak a dolgok ismerője tudja, mindenesetre addig is kicserélek egy kipukkant izzót a szobai lámpában. Végezvén ugyanis a fenyőfával, a szobámba mentem, hogy rendet tegyek az asztalomon is, helyet keresve különféle iratoknak, amit már csak az új évre való tekintettel is illendőnek tartottam. Hogy a kissé körülményes pakolászással mintegy mentesüljek korábbi fogadalmak megtartásának tételes elszámolásától és újabbaknak az elhamarkodott megtételétől. Ha már ígéret, hordozzák a papírra rótt soraim.
Beléptem a szobába, kapcsoltam a villanyt. De csak villanással kísért csattanás volt rá a válasz. Kis riadalom fut át ilyenkor az ember szívén. Mert olyan hirtelen jön. Gyanútlanul, készületlenül és váratlanul, ahogyan csak a halálhír érkezhet a telefonkagyló felemelését követően. Lehetséges, azért, mert nemrég hasonlóan kerek és könnyű anyagot tartottam a kezemben, különös egyezést vélek fölfedezni az újságpapírba visszacsomagolt és a szaloncukros dobozba tett üvegdíszek és a csillárba csavart körte között. A belülről kormos üvegben, mintha ezt nem az angyalok festették volna a boldogtalan földieknek, idegen testként, akárha az ördög farkincájából tépett és spirálosan pöndörített szőrszál elégett darabkája lenne az, ott zörgött a megszakadt szál az üveg alján. Nem emlékszem, hogy nyolc év alatt cseréltem volna egyszer is égőt ebben a lámpában. Ha sötétben tapogatva is, ha egy darabig némán is, ha csak később megfejthető jelek formájában is, de azért biztonságosan megérkeznek és a kezünk ügyébe kerülnek, vagy éppenséggel a testünkön viselt stigmákká válnak, ami minden kellemetlen megpróbáltatás ellenére is megnyugtató érzés lehet. Mikor végre három hónap után az „E” betű bekerült a katonai igazolványomba, jelezve, hogy a további szolgálatra egészségügyileg alkalmatlan vagyok, a szúnyogcsípéshez még érzetben is hasonló kiütések jelentek meg a karomon és a lábszáramon – szimmetrikus rendben.
Ez is egy karácsonyi időszakban történt, csak még az ünnepek előtt. Már mindenből fel voltam mentve, se reggeli torna, se semmi parancs, fekhetsz az ágyon naphosszat, és nem tudod, mire várnak még. Egyik nap, talán a nem is oly szánalmasan gyenge állománnyal bíró laktanyai könyvtárba vagy az ahhoz közeli kantinba menet megállított az épület előtt a századparancsnokom, hogy nyilatkozzam. Zömök testén díszruha volt, kezében fényes hüvelybe zárt bojtos díszkard. Vastag bajuszt viselt, arca telt volt, de nem kövér, a tekintete inkább meleg és barátságos, szigorát soha nem tudtam komolyan venni. Ahogyan a színpadiasan osztogatott parancsokat sem, az eljátszott rendet és fegyelmet sem a technikailag és morálisan is lepusztult laktanyában. Ingerülten kérdezte, mit akarok, mondjam meg, mi lesz velem, mondjam meg, mert neki írnok kell. Majd megfenyegetett, hogy lecsukat, hadbíróság elé állíttat, ha kiderül, hogy szimulálok. Mondtam, hogy egyszer nekünk is volt egy kardunk, nagyanyám nádfedeles házának padlásán volt elrejtve, ki tudja, ki, mikor és hogyan, a nád közé volt szúrva, egy igazi 1848-as kard, amiről apám váltig állította, hogy Petőfi kardja volt. Sodronydrótos markolatán ívben hajló széles kézvédő volt, cizelláltan kidolgozott, finom ötvösmunka. Valami harctéri jelenetet dolgozott bele a mester katonákkal és lovakkal. A pengéjébe sem ette bele magát mélyen a rozsda, alapos tisztogatás után ki lehetett fényesíteni. Ez a kard sokáig ott függött keresztben a konyhaajtó fölött, majd később, mikor apám eladta, Vak Bottyán rézfokosa került a helyére. A századparancsnokom egyáltalán nem lágyult el attól a gondolattól, hogy Petőfi kardját birtokoltam. Ezért legalább ilyen tényszerűen közölnöm kellett vele azt a nagy harci helyzetet, hogy bizony a kecskeméti KK-ban úgy találták, hogy nem játszom meg magam, s bármelyik nap megérkezhet tőlük a leszerelő parancsom.
Volt egy olyan érzésem, hogy a hüvelyben megmoccintotta a kardját, de nem mertem a kezére nézni. Mielőtt dühösen továbbindult, nem hagyhattam ki, hogy meg ne dicsérjem a három fityegő bojtot, milyen jól kitalálták, szépek; az egyik piros, a másik fehér, a harmadik, nos, ezt már mindenki sejtheti. Néhány nap múltán tényleg megérkeztek a papírjaim, én igazán türelmesen vártam, mert tudtam, ezen a pár napon már igazán nem múlik, az ünnepekre otthon leszek, s egy komolyabb incidenst leszámítva nem is történt addig semmi baj. Az az igazság, hogy szabadulásom előtt vagy három nappal minden kincstári holmimat le kellett adnom a raktárban. Ez pedig értelemszerűen azzal a következménnyel járt, hogy civilbe kellett öltöznöm, és a csupa zöld egyenruha között a farmer, prémes farmerdzseki, velúrcsizma – különösen étkezésekkor – meglehetősen üdítő látványt nyújthatott, ugyanakkor nem egy kiskatonát irritált és bosszantott is az én sajátos szabadságom ebben a köztes létben, mikor már minden alaki szabályt áthágva közlekedhettem a folyosókon, múlathattam az időt kedvemre a kantinban. Ám alighogy leszereltem, megjelentek végtagjaimon a szúnyogcsípésszerű kiütések. De minthogy rendszertelen időközönként elő-előjönnek ezek a kellemetlen kiütések, nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki. Majd elmúlik egy hét múlva. Ha nem, akkor két hét múlva. Rosszul számítottam, még három hónap múltán is rajtam voltak a piros dudorok, valahogyan nem akart elmúlni sehogyan sem. Ha nem figyeltem, a viszketéstől véresre vakartam magam. Kilenc hónapnak kellett eltelnie. Azon a napon tűnt el végleg, mikor a társaim leszereltek.
Abban a szobában, amelyikben apám meghalt, még megvolt a karácsonyfa. Ott állt az ágya végében. Leültem oda egy kicsit, mikor a nővérem családjával és Jóskával, unokabátyámmal, aki, milyen különös, leginkább hasonlít apámra, megérkeztünk a halottas házhoz a beregi kis faluban. Kérdeztem a feleségét, hogy ez az az ágy?
Mondta, hogy az. Itt feküdt.
Néztem, mit láthatott negyvenegy fokos lázban utoljára, míg a felesége orvosért ment. Egy régi kétajtós szekrényt. Vagy talán a szemközti ablakon tekintett ki. Onnan csak az udvar szélén sorakozó magas lucfenyőket láthatta. A havas zöld ágakat. Reméltem, hogy ezeket nézte. Minden ablak mögé odalátok egy életet, s megpróbálom kitalálni, hogyan nézhet ki onnan a világra, hogyan figyelheti változó időpontban és változó kedéllyel a változatlan tájat. Mit lát, mondjuk, alkonyatkor? Hogyan gondol az elmúló napra? Érez-e bármiféle szorongást, mikor látja az eltűnő napot és a kelet felől támadó sötétet? És mit láthat onnan vasárnap délután? A szoba csöndjét is odaképzelem azzal a magányossággal együtt, amiben vágyakozás van. Szinte csak annyi, hogy kint legyen, ne egyedül. Mintha mindig is egy lapos, havas, csillogó, tükörsima részt láthatnánk minden ablakból, a nagyvárosiból és vidékiből egyformán, kicsit ködbe veszve, mintha valamely utolsó falu legszélső kertjének mélyén állnánk, mindentől és mindenkitől messze, csakugyan a világ végén, minthogy a magányos ember minden világnak a végén áll, egykori gyümölcsöskertjének a végében, tétlenül és tehetetlenül. Van-e ablak, amelyikből bátran és belenyugvással ki lehet tekinteni? Egy halni készülő lemondásával.
Apám másodszorra is meghalt. Először akkor, mikor elvált anyámtól, csak akkor még nem volt tudható. Évek kellettek hozzá, hogy bizonyossá váljék: nincs többé. Akkor sincs, ha látom. S hogy bekövetkezett a semmi halála, nem az úgynevezett klasszikus apagyilkosság tárgykörébe tartozó egyszeri és kegyetlen esemény volt, hanem egy hosszan tartó folyamat, lassú öngyilkosság. Mert vele semmiben nem kellett megküzdenem. Kivéve az aláírásával, talán a névazonosság miatt. Lendületesen, határozott ferde vonallal indította a nagy pé szárát, míg a kicsiket kis hurokkal fordította vissza, hogy aztán a nagy a betűje olyan legyen, mint az írottnak a hízott párja, mint Ady kerek betűje. Olyan erősen írta alá a nevét, hogy nyomot hagyott az alatta lévő papíron is. Hosszú gyakorlás után sem sikerült tökéletes hamisítványként használnom aláírását az ellenőrzőmben. És később sajátomévá tennem apróbb eltérésekkel, ha a sajátomra volt szükség. Nem tudom, hogy a nagyapám hogyan írta le a nevét, ugyanezt másképp, nem találkoztam kézjegyével. És hogy mégis sikerült valamikor, észrevétlenül máshogyan leírnom ugyanazt, abban már benne volt az elválás, a saját élet kezdete, a sorozatos tagadások kora.
A nők szerették apámat, mert ő még inkább szerette őket. Elnézve fiatalkori képeit, egy Alain Delon-szerű szívtiprót látok, úgy, ahogyan nagyanyám mondta a lányának, mikor apám udvarolni kezdett anyámnak, hogy még a szeme sem áll jól. Ezzel a ferdén felhúzott szemöldökkel tekintett fiatal és érett asszonyokra, azt hiszem, minden nőt szeretett volna meghódítani. Valószínűleg folyamatos és közvetlen visszajelzésre, sikerre és kielégülésre volt szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát, rendben tudja az egészségét. Soha nem érezhetett magában oly keveset a spermiumból, hogy azt kritikusan soknak ne találta volna. A női test szépségének hipnotikus hatása alatt vágyott mind több mellre, hasra, szeméremdombra, combra, fenékre, és nem is valami ködös titok megismerésének a reményétől űzve, hiszen amit egynél nem talált, azt ezernél sem találhatta meg, hanem éppen ellenkezőleg, a kéj, a testi öröm mindent követelő és mindent odaadó kettősségében és szenvedélyében élve akart szabadulni mindennapi terhétől. Örökösen megújuló vágyakozásban élt és éltette az éppen soron következőt, aki anyám szemében, ha tudomást szerzett róla, érthető módon, nem lehetett más, csak kurva, akkor is kurva, ha az alkalmi asszonykának családja volt és gyereket nevelt. Egy rajongó asszonyság később bizalmasan elmondta, hogy potenciája idővel sem csökkent, s meggyőződéssel állította, hogy apám faszán elvileg a világ összes nője elélvezett volna, olyan nagy ember volt. Elvileg. Ezt teszi a tökélyre vitt technika, a gyorsaság és az ügyesség, az ínyenc módra előkészített hüvely, ami sem nem tágas, sem nem szűk, de mindenkor készségesen nedves és illatos. Úgy rendezett mindent, hogy mielőtt tényleg elsülne a felhúzott kakas, a finom kis női kéz biztosan fogja a ravaszt. Könnyelmű volt apám, és tékozló, tudott vigadni és búsulni, ügyes üzleteket kötni, kártyán mindent eljátszani. Dzsentri volt, talán az utolsó ebből a fajtából; a pillanatok nagy pogánya. Szenvedélyes szerető, megbízható barát, időnként meg, ha ostobasággal szembesült, félelmetes véleményformálóként támadt a másikra. Természetéből következően nem volt kicsinyes, ezért lepett meg és okozott még nagyobb csalódást, mikor elköltözése után csak azért járt vissza, hogy minél többet elvihessen, így marad fönt emlékezetemben egy nevetséges hőmérő. Egy akármilyen hőfokot mutató kinti hőmérő, melyet hősiesen kimentettem a kezei közül.
Abban a furcsa átmeneti időben, mikor hetedikesként eldöntetlen volt számomra, az apám mennyire az apám még, aki szerethet, büntethet, parancsolhat, annak örültem, ha egyre ritkábban láttam az iskolából jövet a házunk előtt állni az autóját. Többnyire olyankor jött, mikor anyám nem volt otthon. A házhoz már nem volt kulcsa, hát az udvaron tett-vett, vagy a kertben nézte az almafákat. Birtokosi öntudattal szemlélte a virágzást, amivel csak a fákat csaphatta be, mikor a két sor közt félúton, a kert dombján csípőre tett kézzel megállt. A sok metszéstől mesés alakzatú almafák nem érezhették azt a kezdet nélküli befejezettséget, melyet én éreztem ugyanott, mikor a gazda végleg elment.
Nem emlékszem, hogy gyerekként érdekelt volna a levegő hőmérséklete, mint ahogyan az idő sem foglalkoztatott. Kivettem egyszerűen a kocsi csomagtartójából, amit már megpakolt mindenfélével. Nem tudom, hogy miért éppen azt az aljánál, a fém kupak fölötti részen csorba, de azért a sértetlen kék higanyszállal mégiscsak használható hőmérőt fogtam meg. Kedélyes fölénnyel nézett rám, és hagyta. Talán sose hitte volna, hogy a fia egyszer ellenszegül az akaratának. Már a simogatási kísérletei elől is kibújtam.
Egy apa halála azért sok dolgot helyre tesz.
Ez az anyag is olyan, mint a fogam hegyén tartott darab hús. Olyan régóta tartom, hogy pép már, mint egy pörkölt kis darabkája, szinte összeragasztja a hosszú tartástól a számat. Rég kiszívott anyag, de míg ragaszt, addig hang sincs. S ha a húrok bennem rég behangolva, hogy már csak játszanom kellene, még mindig itt van ez a kis cafat, ami nem csikordul úgy, mint a homok. Bővülök is tőle, mint egy szabadon szerkesztett körmondat, miközben végig ugyanaz maradok: a végső megfogalmazás előtti grammatikai torzó. Még a hús is a sajátom. A vér. Mint aki magából él.
- Kultúra [6]