Hogy minden csak jelentés (lenne),
s minden az ég alatt, mint
a kis elmészaztánafrancba (jaj,
neküldjafrancba), enyész.
B. D. után szabadon
(magyar költészet)
I.
Hogy akkor a kis nefelejcs.
Vagy a nagy behemótvirág?
Van-e a kettő közt valami mégis állandó? S épp az-e, ami kellene?
II.
Igazságtalanság, hogy a kérdés legyen mindig pontos, a választ ilyenre semmi nem kötelezi. Úgy kell a kérdezőnek.
Mindent nagyon kurtára fogok ma, és nem lesz semmi sem „szociografománia”.
Mik között van az írás, az is, hogy itt most írok? Nem az éhenhalás és a meggazdagodás között.
Nem az ismeretlenség és a hírnév között. És így – mióta van, mióta van így? (Mindig így lesz.)
Nem a lustaság, kiégettség (a jaj-nyáron-nagyon-meleg-van-ezért-inkább-munkatársakat-is-szarba stb., nagyon meleg van), s nem másfelől az ihlet, az energia, a bőséggel feltörő forrás (szeretném írni: forrászat, forrásovics, forrásová, forrásing, forrásfutyrapapagajandó stb., világtájak szerint) között.
Nem a „ja, neked könnyű” és a „te kis tetűzet” között.
Nem a… és nem a… és ez nem az.
Nem tudtuk eldönteni, szerencsére, mi és mi között van az, hogy írsz, urambocsá, gondolkodsz (Doderer írja, ez nagyon magas fokozat, igen sokan csak 5-6 évtized után érik el, mások soha, hogy gondolkozás is legyen valóban az, amit gondolkozásnak hívnának ők), nem tudok ilyet eldönteni, s nem azért, mert dolgozatom címét jól megfontoltam.
Sem a semmi réme, sem a mindennek az ő ígérete nem enyész.
Az enyészet eredménye trágya lehet bár, de mű-trágyával nem foglalkozik, nem műtárgya ez (ízetlen szellemeskedve).
Nem tudom, miért írok.
Azaz…
III.
Nem csupán a végletek vannak, erre céloztam is. (A bevezető tétel harmadikja ez. A középszer volna az, ami mégis valóságosan él? Csüggesztő esély. S hogy ezt az esélyt nem fogadom el, mondván: „akkor ne éljen semmi, akkor viruljon a semmin és a minden-igényen kívül minden más, vagyis a középszerű”… nem folytatom. Ezért folytatom ezt.)
IV.
Dolgozatom tárgya az, hogy nem materiálisan szociológiai. Hogy ne az legyen.
Hogy a megfoghatatlanság szociológiáját próbáljam alapozgatni. Az.
V.
Remélem, ami nem enyész; kis tételek.
Íme:
Ha „az emberi”-ből kiszűrhető „elvontabb”-at visszaváltjuk ismét emberire, csak tökéletlenségekre juthatunk.
(Vagy ha megmaradunk a „csak emberi”-ben.)
Mivel most már 57. éve vannak elsősorban (s még az „élettel”, az „emberivel” is főként, nagyon főként) csak művészi törekvéseim, tehát hitelesség-igyekezeteim: merhetem mondani, hogy az úgynevezett emberiből az úgynevezett művészibe viszonylagos tökéletességgel átalakítottnak lehet csak maradandó érvénye. A Szeptember végén c. versnek igen, egyetlen filozófus művének sem. A gyakorlat embereiről (Krisztust s a prófétákat, vallásalapítókat kivéve, mert már az ő létezésük, emberi formátumuk feltételezéséhez is külön hit kell, kellene), róluk nem is szólva. Semmiféle végső érvény nincs az abszolút tökélyt közelítő művészeti tényeken (alkotások), kiragadott aforizmákon vagy kiragadott filozófiai villanásokon kívül.
Törekvéseim nem voltak tehát csekélyek.
Ezzel szemben nem a József Attila-i – vagy ellenkezőjében: a wittgensteini – boldogság-meghatározások állnak. (Disznónak látta a boldogságot J. A., ugyanakkor ő hadd legyen boldog, mondta; s Wittgenstein kb. csak a dolgok gyakorlati részében boldog életet tekinthette igazi filozofikus, tökéletes életnek; „miközben” leghíresebb tétele teljes képtelenség, akár a „soha ne mondd, hogy soha”, mert ott az első „soha” sem lenne akkor mondható – ha a tétel igaz lenne –, mélyebben Wittgensteinnél: 1. még csak ennyit sem lett volna szabad mondania akkor; 2. e ponton, a hetesen – Tractatus – túl jönnek a valóban izgalmasnak hihető dolgok, ergo a nem túl érdekes dolgokról mondta ő csak, hogy ahonnét-amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell… ellenben semmi sem bizonyítja, hogy: 3. a beszéd a végső kifejezés, és nem a hülye testbeszédre és egyéb karizma-divatokra gondolok itt, hanem a) a beszédek, kifejezett dolgok összefüggésére, szerkezetére; annak együttesére, amit 1968. VII. 10-én és amit 2003. I. 24-én mondott valaki etc.; b) az érdemleges és (karizmatikus ostobaság szintén: „sikeres”) kijelentések és a kudarcosak együttesére, mindenfajta szintetizálásuk kényszere nélkül… s folytathatnám.
Ugye, jobb lesz, ha pletykálkodunk.
Mielőtt önveszélyesen elkomolyodunk.
VI.
Enyész(ik) tehát az örökérvényű kifejezések sora az újabb elmehelyzetekben. Elmehelyzet kb. = amit s ahogy ma a jelen, holnap a holnap stb. körülményei szerint gondoltunk, ahogy gondolkodunk.
Miképpen befolyásolja a késztetést, az „ihletet” a siker reménye? S mely sikeré? Durva a kifejezés. Siker: elérsz lélektől lélekig (régi kifejezésmód). Ki lát… engem (régi). De hogy: „Ma sok olvasója lenne verseidnek, ha olvasnának még egyáltalán. Peched van.” Szép. Hát prózámnak? Mikor? Közhely: jelen-kor van inkább, utókor nem lesz. Megszűnne a periodicitás? Minden meglehet.
A reális okok: ostobaságok. „Az emberek inkább tévéznek.” – „A közhelyzene.” TGM-től túlzás a „mocsokzene”; az csak egy rész; a kiváló ember akkor tapint rá jól, mikor: hogy oly túlnyomó, ily aránytalanul nagy a közhelyzene nyilvánossága. Ez szól a piacon, ez szól otthon madaramnak, ez szól a kávézóban, a borozókban… enyhe vigasz, hogy kocsmárosom nem néz tévét, „inkább olvasok”; el lehet beszélgetni vele arról, hogy egykor Mrs. Dallowayt forgatta, Salingerről, Fitzgeraldról – !! – tudja, hogy én is magyarítottam őket. Jelenkor is alig van, mondja kocsmárosom. Még akkor inkább utókor. Utókor nincs, mondja, akkor még mindig inkább a jelen.
A piacon a kukorica, a príma rozskenyér, a legjobb pogácsa, a legszebb őszirózsa; kocsmárosomnál széles körben az egyetlen iható, mellékíz nélküli bor. Krumplik közt lehet válogatni. A salátásokkal haver vagyok, távoli.
Azért a piac: üvegcsarnokba költözik. Kitartok piacom mellett. Rákaptam a nyáron, mert a villamosom üres, nincs iskola, egyetem. Oda ülök, letekert ablakhoz, ahová akarok. De majd télen? Kitartok, megpróbálom.
Krapp (Beckett), előhozom majd kocsmárosomnál: pillanatok alatt megérti ő. Hát nem tudom (ezt én mondom), Krapp mindent lesajnált, mindent el akart hagyni, az évről évre készített születésnapi magnótekercsek tanúsága szerint. Végül kicsit megbánta. Nem bánok meg semmit, hogy megbántam. (Ez én vagyok.) Nehéz mégis. Ha jelenbéli kor, ha utókor. Hogy megérthetnék. A vágynak kell kihalnia. Akkor nincs utazás. Akkor „dobod el” a cigit. A „lovit”. (Különben sem loviztam. Lovizni – ez magyar körülmények szava. Egyszer megírni, anti-krappesen, az angol, az ír, a francia lóversenyzésemet. Az odaadás gyakorlását. De ezt is eldobtam. S még annyiszor leírva annyi mindent.) De nem értik meg a vágy kihalását. „Te jártál – többször is (mi az hogy!) – ír földön. Én”, hallom, „láttam írországi képeket. De elmennék!”
Így nincs lélektől lélekig. Nincs jelen. Ez így reménytelen. Ez? De mi? Az élet, ha megírjuk? Mit írjunk?
VII.
Két kis (anti) tétel.
„Nekem is van életem.” Tehát: írókám, ne jöjj nekem itt a te életeddel. Miért épp az? (Bánd meg, mint Krapp; eddig nem jutnak. S én segítsek?)
Ha meg nem az életedet írod? (Sose hittem volna, hogy én önéletírós író – is – leszek! Közben a maximum: a képversek, az ideogrammák. De az még inkább konstrukció az úgynevezett befogadónak, a közönségnek.) Ha nem az életem írom, akkor konstrukciót vagy stilizációt készítek.
Manapság, főleg a lírában, a kifogástalan technikájú stilizációk (régi korokéi) meghatóan értékelendőek, de… jaj, szegények.
Az avantgarde jegyében alakult képződmények pedig… vagy jók, vagy rosszak, vagy közepesek, érdekesek (jaj) vagy érdektelenek (ez még szerencsésebb eset, kevésbé lestrapáló a figyelemnek), de a lényeg, hogy a közönség azt mondja: ilyet már láttam… Apollinaire… Kassák… Ernst… e. e. cummings stb.
Most azért fogok szökkenni egyet, mert nem akarom, hogy Olvasómat, hívemet zsákutcába vigyem: tehát hogy a végén olyasmivel azonosuljon („mert hiszen az író logikusan levezette, s én ezzel egyet is értek!”), amivel azonosulni alig néhányan fognak, főleg nem mérvadó személyiségek. Hívemmel, Olvasómmal pendüljünk inkább együtt azon a húron (húsz évvel fiatalabban azt mondtam volna, a nagy G-n), hogy helyzetünk csak a capricciókban reményteljes, és semmi levezetés – a szellem terepén – nem éri meg, hiszen úgysem engedik (némely erők; nem paranoia ez), hogy valamire jusson.
Adjuk az enyészetnek már tenyésztetlen, eleve, ami úgyis része lenne. Ld. „az istennek se adta meg a császárnak, ami a császáré”.
VIII.
Olvasgatok összevissza, de csak azzal az összevisszasággal, mellyel Pilinszky hőse csatangolt éjjel-nappal, s – nem akarok érzelmi hőből jelesre vizsgázni – ahogy mi, mely verssorokkal is mi így csatangoltunk, mint Jékely az emlékeivel (ó, a nagy Jékely-sorok! de nem vizsgázom, istennek-császárnak se), ha magunkban, ha nem, és néha, mikor elmerészkedem erre-arra, vagy elvet oda az ez meg az (nem a virtuozitás számított! a kifejezésé; nem, és ellensúlyozása sem volt a kiábrándult fájdalomnak, nem fájok kiábrándultan)… hagyjuk, hagyom. Ami különös, hogy ma, amikor minden véres száj = Lepcses Száj nagyfőnök, és minden lepcses száj = Véres etc., tehát dúl a vad tenor, ma a tragikum iránti érzék kiveszett. Aki a bal partot szidja, nem tudván, hogy az annyi csak, hogy (Karinthy megállapítása) mindig szemközt van vele a jobb part, meg hát fordítva, nem érzi tragikusnak azt, amiért – finoman szólva – kóterezne, kufsteinozna, négyelne, száműzne, mást mondani nem vagyok köteles (régi Rákosi-korabéli vicc, „nem vagyok én köteles”, mármint a nagyfejű kopasz szülinapjára valamit felajánlani), egyik fél sem érzékel, nem képes érezni tragikusan. „Te, ez nagyon nihil volt megint, Tédé”, vagy „Tandori uram, a semmibe, a semmibe” (vezet utunk)? Ez engem visszadöbbent. Én igenis tragikus alkat vagyok. Már korai huszonéves koromban is eltávolított – összetartozások ellenére – gargantuel barátoktól, hogy ők nem tragikusak. Mára én a mai klasszikusan nem-tragikus írótársat szívből szeretem. S nem csupán azért, mert csúnya dolog nem szeretni. Hanem hát más pályát járunk így eleve én-ő, és reája nagy szüksége volt a magyar valóságnak olyasokban, miket én adni nem tudtam volna. Hanem ahogy M. L. kollégámat olvasom (Jelenkor; Mészöly Miklóssal kapcsolatos fejtegetéseire is szeretnék kitérni), nem döbbentem meg. Én nem siklósi, hanem szigetvári konferenciát tudtam. Volt mindkettő? S hogy nem csupán a líra, de jómagam prózája „ellen” is „döntöttek” (Szent Rémalakzatok, el ne hagyjatok, mely döntések ezek, hol van érvényük másutt, mint egy kor majdan feledésbe merülő kis pászmaterén? ahogy M. L. beszámolója igenis érvényes… fura, mert tényekről számol be, melyeknek tartalma nem volt tény, ki a zárjelből), s hogy szegény B. P. embertársam és esztétatársam azt mondotta volt (volna), hogy (idézem M. L.-t), ezt: „Éppen B… mondta, „…hogy az irodalom nem művek halmaza, hanem konszenzus.” Ez felülmúlhatatlan. Ez olyasmi, mintha valakinek ászt négyet, királyt, hetest, pár búbot stb. osztanak le betlilapul, és a betlit a partiban el is fogadják. (Kicsit szakszerűtlenül mondtam, mert nem akartam szakszerű lenni. A rémülettől majdnem földre esve. Nem tudtam, hogy ilyen magas szintű volt az a konferencia. Mint mikor örökké micimackós dalokat énekelnek érettségi előtti leánynövendékek, vagy a szomszéd kerületben munkásmozgalmi dalokat a megfelelőek. Bocsánat.)
Ezt mind jócskán túléltem, csak épp most már mégannyira se csodálom, hogy – mikor az sokat jelentett volna (nem haltam bele hiányába) a „Kis Soros”-t, havi 8 ezer, nem kaptam meg mintegy 600 társammal együtt 1986-ban!
Tény, hogy ha KOPPAR KÖLDÜS-ömet leszámítjuk is, 1993–94-ben visszatértem, s azóta, sok viszontagság ellenére, el sem pályáztam. Egy rossz vicc: félresiklott íróra: elpályázott. (F. Ákosnak ajánlom, akivel így szoktunk viccelődni kik-kik rovására.)
IX.
Kicsit riadtan olvastam M. L. társam beszámolóját, de hamar rájöttem, az az M. L.-képem az igazi, mely… Várjunk. Úgy tudtam M. L.-ről mindig, hogy tájékozott, becsületes ítésze a történéseknek. (Az! Nagyon.) S szigorú kritikusa fordításoknak. (Maradjon is.) A köv. oldalon (Jelenkor, ahol hébe-hóba Nádas Péter jegyében is jól érzem magam, különben meg csak úgy jól érzem) ez áll: M. L. feljegyezte, hogy akkor ő ezeket örökítette meg, nyilván B. P. és mások szavaiból: „Tandori ítélet, nem játék.” Jaj, istenkém, miért lenne az baj, ha Tédé csak játék lenne. Egy: lehet a játék is ítélet; kettő: nem kértem védelmet egy úgy kialakított rendjátékban, mely részben minőségi ítélet a vélt ellen-rend kialakítóiról, e közmegegyezés, konszenzus – és nem a mű! – jegyében. Akkor pl. a köztörvényes Villon, Genet… meg Dosztojevszkij, házasélete okán (?) Tolsztoj, részegeskedése miatt Poe… de én szégyellem magam… Wilde… soroljam? – akkor? Ennyit erről.
Nem voltam ellenálló. Azt sem mondhatom, egyáltalán nem vettem tudomást „arról a rendszerről”. (Amelyik furcsa módon, még Kőszeg Ferit is idézem, hogy naná, öt év Gulág annak, aki visszasírná a szovjet érát – ne csak „kádározzunk itten” –, de a művészetek sok szempontból „jobban jöttek ki a maccsból”, magam kifejezése; hagyjuk.) 1988 óta, mert nekem akkor volt valami fordulat először, 15 évet húztam le. Az „Egy talált tárgy megtisztítása”, 1973 és az úgynevezett rendszermásulás, részben rendszermásolás, de csak részben, mert nekem 1988 óta szabadság, szólásszabadság van itt, a többi meg, ha lehet pofázni vele kapcsolatban, majd elbírható lesz, kicsit javul is, míg romlik, na, tehát nekem 15 év telt el amott, emitt… és teljesen nevetségesek a felezések, mikortól mennyi idő telt stb., sőt, hány éves vagyok. Öregedem, öregedem, nadrágszáram lábam szárán felszeghetem. Aggogatom, aggogatom, nadrágomat lábam szárán felgyúrhatom. Megöregedem, megöregedem, nadrágom lábamon gyűrögetem. Eliot: Prufrock. Talán azért is vetemedem kevésbé szívesen ily írásokra. De hát van egy megoldás: ne legyen az sose „ily írás”, legyen mindig más, mégis. Hát ahogy majd futja, amennyire.
X.
Meséljek róla (Eliot stílusa), a BEAC-piacon őszirózsát, pogácsát vásárolva, kocsmárosommal beszélgetve, Totyi madaramnak salátát vásárolva mennyit kóboroltam? Vagy mondjam: Totyi életének cérnaszálán függ az életem? Tragikus életlátás. Nem Totyi minden megélt új napjának örülök, hanem azt gondolom: ez is meglett, ez is lehet az utolsó. Közben, s ez nagy vigasz, végig tudok nézni egy 2. Bundesliga focimeccset, ma kidrukkoltam a frankok rangadóján a (kisebb) Greuter Fürth-nek a Nürnberg (a Klub) ellen a döntetlent. Holott két éve a Fürth annyi volt nekem, mint Hekuba.
Mik ezek a feljegyzéseim? „A kezdetek kezdete”? Teljes evidencia. Mi ez? De: „Aki oly csekélyet teljesít – érintkezhetem-e jól avval?” Ez már lényegebb, sic. Vannak, akikkel ez nagy összeütközés lehetne. Ami ámulatba ejt: jobb lenne, ha konfrontálnánk. Mint hogy „na igen, jaj, istenem”-mel lenne elintézve a dolog. Így, ha például a teljesítőképesség (a meg nem fizetett teljesítőképesség, részemről) szembe kerül a „jaj, nagy meleg volt a nyáron, nem dolgoztam”-mal, bizonyos, hogy nagyobb összecsapások várhatók, ha tényleg közös dolgunk akad.
Ha nem akad közös dolgunk, akkor meg az FC Nürnberg – Greuter Fürth jobb szórakozás. A piacon is magányosan szeretek járni. Ivásokat sem beszélek meg senkivel. Találkozásokat sem. Most már, hogy nem járok el sehová, a Legnagyobb Díj esetében (mi az?) sem lehetnék jelen. Meg fogom úszni.
Mellesleg, ha fáj is, hogy a kis falusias piac zár hamar, mert szép üvegcsarnoka lesz, hát az árusok hóban-fagyban… jobban meglesznek bent. S magam, talán mert tudtam, ez csak átmenet, ez a nyár, a jó üres villamosokkal megközelíthető piac, hát ráálltam idegeimmel, hogy vége lesz, s még 4 nap megünneplem (saláta, krumpli, őszirózsa, kukorica, bor, pogácsa, rozskenyér), aztán… ég áldja. Már meg nem élhetem az ottani újabb változást.
XI.
Virginia Woolf-fordítás… e nyár emléke ez lesz. Volt, meséltem másutt, hogy a napi 15 óra 13 és feledik órájában könnyek nélkül sírtam egyszer a kimerültségtől. Mégsem akartam volna országúti kerékpáros lenni, hiába csináltam meg 3-szor 5-5-5 napos azonos Woolf-teljesítményeket „hegyi terepen”. Aki egyszer már egy bizonyos foglalatosságé lett, nem hűségből nem akarna másikat. Nem azért, mert nincsenek illúziói. Hanem mert ebből az egyből is elég volt… Ennek az egynek a révén is elég volt abból, ami a „gyarló abszolútum” e földön. (Ez St. Exupéryt idézi, nem akartam volna.)
XII.
Mészölyről azt írja le M. L., hogy milyen durván bántott meg társaságban némelyeket, akiknek az imént (ott) szinte még hódolt. Mészöly bonyolult ügy. De nem nekem. Én elpártoltam tőle, s ez neki fájt. Elpártoltam, mert belevetette magát a közéletbe. Én utána a magánéletbe. Forma szerint talán egyikünknek sem sikerült a maga dolga úgy, ahogy optimális lett volna. Mégsem tehetett másként egyikünk sem. Persze, laza kis kapcsolatunk még 1965 után éldegélt 1970-ig.
Ám ezt csak azért mondtam el, hogy ám hadd legyen szó mindenről, amit M. L. esszéjéből (Jelenkor) feldolgozni (?) képes lehetek most.
XIII.
Foglalkozgatom újra kaktuszokkal. 1977-ben meghalt a kaktuszkám. Akkor… de hagyjuk. Jöttek Szpéróék, madaraim. Hagyjuk itt ezt is. Csak: íme, témák. Nem a pestszentagarászi grémium klub ügyeit intéztem, sem a ceceringenyér visszhangverés hegyvidéki kultúrkrádéját. Sic. Madarak. Medvék s más lények. Tömérdek irántami gúny és ellenérzés a 80-as években… s máig gyanúper.
Tulajdonképpen mit nem értenek „a Tandorin”? Kisvilág? Azt? Kisvilágból kisugárzó nagyobb? („Elmegy aztán…?”) Ezt is hagyom. Kocsmárosom (ahol az egyedüli elég jó bor van a Lágymányosnak ezen a részén) megkérdi, alig, hogy újabb 17-18 kaktuszomról hall: „Aztán beszél hozzájuk? Mert…” Ismerős a történet. Mrs. Dalloway mellé feljön ez is. Meg hogy: ő abszolút nem tévézik. Egyikünk sem szereti a harsogó nagy politikai dumákat a pultoknál. Igaz, ő nem kedveli a lángost, én újra megszerettem. Sok ilyen „haverságom” akad e piacon. Átmenthetőek az üvegcsarnokba? De miért ne?! Még öröm is lesz, régi ismerősök az új körülmények között.
XIV.
Csúnya zűrzavar kavarult körém a minap, nagy munka dolgában. (Nem Woolf.) Mondom feleségemnek: „Nem rád értem, fogadd el már egyszer: apám mondta, aki a nagymamival – egyszerű iparosasszony volt, tüdőgyulladással vitte el a pincébe az ostrom alatt feltörő Duna-víz –, igen, nem tudott kijönni, magára vessen.” A magymami az én szentem. Nem mondom, hogy az rám is áll, de… azért… Ha meg nem, hát nem. Visszarakom helyére a Jelenkort (M. L. etc.).
(S ez mind alkalmasint enyész.)
XV.
Mészöly Miklóstól 19-26 évesen elmondhatatlanul sok emberi és művészeti és gondolkodásbéli dolgot tanultam. Nem prózaírást. Ottliktól se többet. Tőle is ugyanannyit. Csak vele, nagy szünet után bár, hosszabb maradt a kapcsolat, hála az égnek. Ottlik, mert én is igyekeztem, „visszafogadott” a halála előtt. Nem voltak ők nagyon más, mint két szomszédvár, egymásnak. S nemes emberek. Egyikük sem rótta fel nekem, kölyökkutya-korbéli író-tanoncnak, hogy „a másikkal miért csatangolok”, a másikat miért tisztelem. Kicsit ez is hozzájárult, hogy álomban telt akkori életem.
Furán, gyarlóságaikkal (s az enyémek akkor mekkorák!) Mészöly is, Ottlik is: szent emlék. Szellem-meghatározó. (Ha van nekem olyan, hogy szellem. De a gyakorlatot átszellemítik, a szellemiességet a gyakorlat mellett megengedni magamnak: máig segítenek. Holott a túlvilágon sem lehetnek valami jóban, na ja. Ennek vezeklése, hogy bőséggel akadtak szerencsétlen kapcsolataim „az irodalomban…”)
Az egyik legcsudásabban kb. maximális kapcsolat volt (szellemtartalmában az iméntiek mögött maradva): Vas István. Amikor végleg beállt nálam az elvonulósdi (1974), Vas ugyanolyan érzésekkel maradt meg irántam. Az Európa egyik titkos vezéregyénisége volt. Megbírálta, amit egyszer-egyszer rosszabbnak tartott munkáimból; fordítások; de minden mód támogatott, semmiben nem gátolt, sőt.
Még Nemes Nagy Ágneshez, aki tanárnőm volt, a nagyszerű Kormos Istvánhoz, mindannyiunk jótevőjéhez fűzött igen közeli tanítványi-féle kapcsolat, aztán lazább, de mély érzések voltak Kálnoky László, Weöres Sándor, Jékely Zoltán esetében. Szentkuthyval – a XX. század legnagyobb itteni esszéregény-költőjével! – már sajnos nem volt módom találkozni, nagy hibám. Pilinszky: a személyes ismeretség párszori találkozás révén volt egyáltalán csoda „alakzat” a számomra; mint költő, még: Kosztolányi, Szép Ernő, a ma legaktuálisabb József Attila; utánuk Pilinszky a század 4. legnagyobbja nekem. Itt nálunk.
Miért is mondtam el mindezt?
XVI.
Enyész valami része, de maradandó a lényege: Mészöllyel – csak az itteni teljesebbség kedvéért mesélem el ötödször – fölfedeztük A csendes amerikai (Graham Greene) mottóját, azt a bizonyosat (hexameteréből kiforgatott, sebaj, a legjobb kiadói műhely is ugyanúgy gyarlóságokkal teljes, mint mi, fordítók!): hogy nem szeretem, ha megindítanak, az akarat mozgása jön, s a tett veszedelmes dolog, remegek valami mesterkéltért, a szív sérelméért… hajlunk az ilyesmire a mi görcsös kötelességfogalmainkkal.
Mészölynek a közjogi méltóság elképzeléseitől kezdve sok írói, külföldi, magánemberi körülménye, ambíciója, terhe stb. fontosabb lehetett ennél a csekélységnél. „Möszjő!” Nekem mégis alapvető maradt a skót költő hexameteres verse, jelezvén, íme, hogy utamat elfogultságok és előítéletek nélkül jártam és járom, ha ugyan volt vagy van „utam”.
Még egy B. P.-apróság: R. S. számol be nekrológjában (Holmi) arról, hogy „nem véletlen… a B.-kritikák egyik vonzó titka módszertani dilemma formájában éppen ott merül fel, ahol az egyetlen olyan művet elemzi – Tandori Dezső MIÉRT ÉLNÉL ÖRÖKKÉ? című könyvét –, amelyben az abszolút esztétikai igenlés és a világképpel szembeni fenntartás konfliktusba került egymással”.
Szerencse, hogy a B. P. – T. D. „nem-véletlenek” maradtak túlnyomóak, s nem fejelte meg ezeket egy véletlen.
A következőkről van szó.
(Bocsánat, ha már valahol verses formában etc. megjelent, netán novellisztikussá tett változatát e dolognak valaki olvasta volna. Nem arról van szó, amit kritikus kollégám mondott – nem említettem még? azt hiszem, igen – arról, hogy manapság pl. sok-sok-sok versemmel népszerű olvasmány lehetnék, ha az emberek még olvasnának –, hanem hogy mindig ott hagyom abba valami nekem-fontosnak a megírását, ahol már újabb közönségre nem számítok s újabb összefüggésbe nem helyeződik szerény erőim által a dolog.)
2003. VI. 30-án majdnem meghaltam. Rettenetes módon. Még rosszabb lett volna, ha életben maradok. Honi terepen, hajnali órán, merőben józanul készültem átmenni egy körforgalmas téren, forgalom, mondom, alig… és egy nagy tűzoltó szerkocsi jött, megítéltem, békésen állva (nehéz cipőmben), szerintem bemegy a körbe (Clark Ádám tér), s elindultam. Csakhogy nem ment be, hanem felém-elém tartott. Ami feldúlt, utólag, hogy nem hirtelenkedtem el… nem voltam befolyásolt állapotban… semmi… hanem ezt én igenis így értékeltem, ezt a várhatóságot… ugyanúgy szuverén ura voltam döntésemnek, mint íráskor. S majdnem az lett – sokadszorra itt már elnagyolom –, hogy beléptem a soktonnás kocsi kerekei alá, s vagy két lábam ment volna péppé, vagy beleim buggyantak volna ki, vagy… vagy és vagy. S ezt itt produkáltam volna 65. éve élt honi terepemen, én, aki nem akarok sehova se menni, aki magányosan járok, aki… épp egy piacra igyekeztem…
S mint megtudtam, az Alagút túlfelén lakó B. P. épp ezen a napon halt meg. A majdnem-baleset semmiben nem dúlt fel. Csak kicsit el kellett kopnia a „remegésnek” (valami nem mesterkéltért, nem a szív).
XVII.
„Érdekes”, az ide-oda elküldött, témafeldolgozó kéziratokra mily kevesen reagáltak a tragikumérzés jegyében. (Pardon a merev fogalmazásért.) Jószerén csak egy esszéista barátom (T. Á., 26 éves), akinek magánemberként küldtem el a kéziratot. Persze, mindenki értékelte a művet, barátaim, akiknek csak meséltem a dolgot (barátaim? vannak nekem??), hümmögtek, na ja, na ja, jaj istenem. Ez ennyi volt.
A sakkban mondják: „csinos fordulat” lett volna, ha T. D.-t kanállal kaparják össze a Clarkon. Hát ezt gondolom én, ezt T. Á., aki nem Tandori Ágnessel azonos (ő is ezt gondolja), de még két-három illetőnél többet nem tudok (D. N. Á.; F. L. és P. L. Kecskemétről), aki… nem elég ennyi?
Végső soron nem szedtek össze kanállal.
Aznap B. P. halt meg.
Előtte valamivel egy Hamlet-színész halt meg.
Ígérem, én is meg fogok halni. Erre nem érdemes fogadásokat kötni. (Lóversenyekről legközelebb lesz szó; ha lesz szellemfoglalatú legközelebb, ily lehetőség.)
XVIII.
Ezek ostoba „panaszok” voltak. Csak az arányrendszer: mihez képest miről van, mint fontosságról, szó. Nekem, ha nem rendített is meg (nem szeretem, ha megindítanak!), ez most is igencsak fontosabb lehetne megannyi egyébnél. Igaz, fontosabb is, kimondatlan. Irodalmi összecsapásoknál stb.
XIX.
„KOCSMÁROSOM, RIZLINGEM IS ELHAGYOM…”
Sok szó esik – s hiába – arról, mily igen nem olvasnak ma, s ez még a jó napilapok részéről is „fel van tételezve”. Szociológiai körképként általában „ömlesztett stílű cikkek” jelennek meg; persze, kiragadhatóan fontos megállapítások… és folyóirat legyen a talpán az is, amelyik érdemi merészel lenni.
Gyötrelmes a vélt szerepléskényszer. Erről már beszéltem itt. Hogy én megpróbálom: soha. Gyötrelmes a realitástúltengés. Pénz, hírnév, megszokás. Mit mondhatnék ellenükben?
A róka és a gólya meséje. Nekem még mindig jobban jön az elfogadható kis honorárium, a csöndes elvonultság, az előrelépés (gondolatiakban, érzelmiekben).
Nehezen értik meg (de miért akarnám, hogy megértsék?), miért nem utazom. Megalázó, hogy elszántan várnám… a taxit, az üres fülkét… repülőről nem is beszélek, a maximum Bécs volt már. Úgy megkoptam az idegenbéli cselekvéseimmel, úgy megkoptam a magam számára… Eldobódott a cigi, a ló… írtam. Hol van az már, hogy a könyvkiadás szervezetszerű életének változása ellenében ígéretes volt, ha kockázatokat vállaltam, ha egy másik világot (Anglia, Franciaország, Írország, Németország pályáit, a környező ottani életet stb.) megismerhettem. Ma ezen túlvagyok.
Mindenki nehezen hiszi el róla, hogy te bármin is túllehetsz. (S ennek alfajai: ő még bezzeg… Min lehet túl ő…)
Ha a kérdés (ahogy erre rákérdeznek) nem pontos, ha még az se, milyen lehet a válasz.
Túlestem a tréfálkozásokon. Ha nem igaz is 100%-ig, nevetséges kifejezéssel, hogy ahol nem mernek vagy nem tudnak „megfejteni” valamit, elhumorizálják… azért csak van benne ez-az.
„MERT HOGY A KÖZELI RIADALMASAKAT S A TÁVOLI…”
XX.
Ami igazi általánosként a legmulatságosabb, hogy a jobb elme is mire kérdez rá (becsületesen, szíve mélyén; „nem értünk, Tandori-jelenség”), s mire nem. A közvetlen test-fül-szem-közeli közeget evidenciának veszi. Ha akarja, ha nem, hat rá. A „zanzás” cikkek a jobb lapokban is; a célszerű beállítások; az alkalom fontosságának megfelelő felfuttatások; a félbehagyott történetek; a napra nap más igazsággal, tanulsággal, tényállásokkal szolgáló históriák; ism., a (TGM-et ebben módosítottam: nem „mocsokzenék”, hanem) közhelyszerű, a hallgatót primitívebbé tevő „zenék”… s nem is kell folytatnom. Megszokjuk az alacsonyan maradó jövedelmünkhöz képest emelkedő árakat… egészséges ez? A beteges, az erőszaktevés lesz látszólag egészség, mi rosszabb: valóban egészség? Apáinktól mi, nemzedékem-béliek, azt tanultuk: a szovjet – és vazallus – rendszer visszaél az emberek egészséges ösztöneivel. Szerelmeskedni akarnak, gyerekeket, kis földdarabkát, kocsit, ha Trabant az, akkor is, utazást, ha NDK stb., úgy is. Ma is egészséges ösztöneinket működtetjük. Srófoltan?
De ami régen és most közt a nagy különbség: régen volt honnan hová menekülni. (Én nem menekültem. Veszettül magyar író vagyok, a többit nem is teszem hozzá. Még: 65. éve lakom ugyanabban a lakásban, ergo: alkat. Sem hibáztatni nem bírok mást, sem hibáztatásokat nem érzek érvényesnek ilyenekben. Etc.) Ma nincs. Megismétlem: ma, elmenni: nincs. De ezt nem ismételhetem addig, alattomosan, mígnem azt kezdi jelenteni, hogy ma (valami alapvetően fontos) nincs. Nem. Ma egy egész sor „alapvetően fontos”: van. Ezek az alapvetően fontosak részben olyanok is, részben (egészség) alapvetően fontosak, tényleg. Ma tényleg van, ma a tényleg van, ma – maximum – az van, hogy ami tényleg van, az azért olyan nagyon tényleg nincsen. Nem a gyötrő sem, hanem a víg mégsem.
„RIADALMASAKAT ELVISELHESSEM, AHHOZ JOBB…”
XXI.
Fájdalmas – és groteszk –, hogy a tényközeli „normális” (pardon) gondolkodást radikálisnak nevezik; kell nevezni; kényszerpályára kell juttatni.
A hiperpraktikusok pályája pedig az igazi kényszerpálya. A (nekem szabad mondanom!) nagy átlagot, a le nem becsülhető sokaságot érdemi figyelembe nem vevő önhaszon, a magát közhaszonnak, sőt, kényszerű közhaszonhajtásnak nevező állítólagos elrendeltség, az új, a nem is olyan új rendváltottság és (sokban naiv, mit-tehet-róla) tapadék-rétegei, bizony, jól tennék, ha figyelembe vennék, hogy ők nem tudhatnak maguk mögött még olyan (rendben, kétes) Dosztojevszkij-visszhangteret sem, mint amilyen a világmegváltásra nem épp elhivatottan, de mégis… készülő pánszlávizmus volt, s nem érdem, ha valaki nem Szmergyakov; de ő attól még Mitya se, végképp nem Aljosa, és felkészültségében, szellemiekben, nem mindig Karamazov Iván.
Amivel mindent megmondtam.
Hogy mindez enyészne, attól (talán még nekünk, független gondolkodóknak, egyáltalán, gondolkodóknak is, szerencsénk), igen, attól nem kell félnünk. Sem atomtámadástól, sem a sárga veszedelemtől nem kell félnünk. És ha nem tömik a tisztábbnak maradni akaró fejet, még egész jól is érezhetjük magunkat páran.
Akik nem érzik magukat így, szitkozódhatnak.
Igaza senkinek sincs.
Ez ugyanolyan pompás felmentés, mint az a rémes szlogen, hogy… kimondani sem merem. Ki-ki gondolja a magáét.
Annyira teljesen szabadnak azért nem érzem magam.
Ám nyugalom, a praktikum: halad. S kutyába, aki ugat??
Enyésszen, módján. Módján, enyésszen.
E kettő közül választhat.
Amit nem is kell külön, aztán.
„HA CSAK SÖRT ISZOM, ÉLETMENTŐ NYUGALOM.” (FALIÁLDÁS)
Mondhattam volna: „Egy viszonylag már hosszúnak mondható irodalmi pálya alkalmiasan összeszedett tapasztalatai.
De ez nem az irodalommal kezdődik. Nem azzal, hogy „nem olvasnak”. Kezdődik (folytatódik?) azzal, ahogy egymással nem törődünk, azaz képtelenek vagyunk törődni. Mondjuk, a rántott levest beadjuk az öreg néninek. Mondjuk, segítünk valakinek behajtani a harmincezer forintját, amivel randán tartoznak neki. Mondjuk, vannak emberi szavaink. Hanem hát… ez, jobb esetben, a „csak kenyérrel” szerény változata. Lásd Ottlik. Uborka is kell, meg…
Meg hogy el tudj mesélni valakinek nyugodt szívvel olyan baromságokat, hogy…
Hogy a karod hogy hasogat. Bármikor lerobbanhat. Hogyan dolgozol akkor? (Mit dolgozol annyit?!) Vagy a szemed. (Rég elmehettél volna szemorvoshoz!) Vagy az is válasz (csak a kérdés pontos!), hogy „ez is rám marad…” S te is ugyanezt mondod: „ez is rám maradt”. Irodalmi fórumok pausáléban szidhatók. („Mit vagy kapcsolatban annyival?” – „Mit akarnál még?”) Nincs arányítás. Hogy ilyen és olyan alapon te már többet várnál. Túl gyakran hajlandó volnál/vagy megbocsátani. Egy nap múlva látod: jó, hogy nem értél rá. Nem érdemlik. Csak ki vagy te, hogy érdemek szerint ítélj, például? Se nem könyörögsz, hogy – mint a kis nefelejcs, enyész – neküldjmárafrancba, se nem akarsz úgy érintkezni, hogy „elmész aztán”.
Rossz vicc: „enyészel aztán…” Avagy épp: „Nekem itt ne enyéssz, nem vagy te egy jelenés!”
Értsd, elmész aztán. Elmehetsz az egész irodalmaddal, mindeneddel, egyetlen széllökés elég. Túlzás lenne azt állítani, hogy régebben ez jól volt. Még nagyobb túlzás, hogy most ez jól van.
„Ez”-en érthetsz bármit; itt mindent.
Most erre mondja Ady, hogy neki a minden kellett volna, és megilleti a semmise. Beckett „semmisé”-je legalább egy jó, jelenes „semmise” volt. Ez a minden(féle) itt: olyan-jövős, amelyikben nem hiszek.
De hát (s ezzel még egy ráadást) kit kérdeznek meg ilyesmiről, s ami súlyosabb, mely nyomorú alkalmakból, vagy a még rosszabb eset, amikor valaki iparként űzi (sokan teszik!) a jelen- és jövőlatolgatás dolgát? A szelleminek nevezett foglalatosság lehet éppenséggel a jószerén képtelennek rémlő közeli s távoli körülmények kibírásának eszköze. A világ állapota akkor romlik, ha a végső soron nem javuló közelkörülmények a még mindig elviselhetőbbek. Természetes, nem adom fel „a tragikumot”, ám az, hogy a „szellemi” a „fizikain” (test öregedése, környezet – merre menjek a városban? – unása, a „távolok” választásának – utazás – elutasítása, vagy csak egy meszesedő vállizület plusz a másik oldali combtő miatti lábemelhetetlenség stb.), hogy tehát ez utóbbiakon, közérzetcsinálásukon amaz (a „szellemi”) nem segít, még egyáltalán nem a végső baj. Mert együttesük, megannyi említésre itt nem alkalmas járulékkal, hozzájárulhat szerencsés órán, hogy mottóbeli két szerencsétlen szavukon túliak, a bennünk lakozó se-szellemi-se-testi így-úgy bírhassa, mégis öntörvényei (melyek nem törvények!) szerint lehessen.
- Kultúra [5]