Tételem, hogy a demokráciának nem kevesebb, hanem több filozófiára van szüksége, mint bármely korábbi társadalmi-politikai berendezkedésnek.[1] Nem lehetett volna, és nem lenne áthagyományozott demokrácia az antik görög filozófusok teoretikus megfogalmazásai és elemzései nélkül. Rorty, a kortárs demokrácia egyik legjelentősebb gondolkodója, számtalanszor hangsúlyozza, hogy a demokrácia előbbre való a filozófiánál. Ezzel azonban csak akkor érthetek egyet, ha feladja állítását, mely szerint a demokráciának nincs szüksége a filozófiára. Ez a „feladás” éppen napjainkban történik, hiszen 2004-es pécsi előadásai tanúsága szerint[2] néhány korábbi nézetét felülvizsgálta (pl. azt, hogy az igazság fogalma helyett a boldogságot kell keresnünk, vagy azt, hogy az igazság fogalmáról teljesen le kellene mondanunk), és hajlik arra, hogy a filozófia bizonyos fogalmát a demokrácia számára is jelentőséggel bírónak tartsa.
Rorty 2004. május 6-ai, a Magyar Tudományos Akadémián elhangzott előadása után feltettem neki a kérdést, hogy miért állítja szembe a demokráciát a filozófiával, és nem kellene-e inkább a kettőt egymástól elválaszthatatlanokként felfogni. Hozzátettem, hogy szerintem a demokráciának elemi érdeke, hogy minél többen képesek legyenek a tagolt és művelt gondolkodásra, melynek kialakításához a filozófia és a filozófiatörténet ismerete nagyban hozzájárulhat. Rorty korábban hangoztatott felfogásával szemben most nem tagadta a filozófiának a demokrácia számára való jelentőségét, és válaszát így zárta: „Ki lenne a jó filozófia ellen?”[3] A következőkben amellett próbálok érvelni, hogy milyen társadalmi feladatai is lehetnének a demokráciában és a demokráciáért egy „jó” filozófiának.
A demokrácia az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából
Magyarországon és Európában a filozófia és a filozófusok sajátos kihívással állnak szemben a huszonegyedik század elején. Közös jövőt, közös világot kell létrehoznunk lehetőleg mindenki, minden egyes vagy legalábbis a legtöbb ember megelégedésére. Ettől azonban jelenleg a kontinens keleti felén igen távol vagyunk. Ahelyett, hogy ennek okait vizsgálnánk – ami inkább történészek, szociológusok és pszichológusok feladata lenne –, fogadjuk el Rorty javaslatát, és forduljunk a jövő felé: „A filozófia egy olyan világba való menekülés kísérleteként kezdődött, amelyben soha semmi nem fog megváltozni. Az első filozófusok azt feltételezték, hogy a múlt folyása és a jövő folyása között elhanyagolható a különbség. Csak amikor kezdték komolyan venni az időt, akkor váltotta fel fokozatosan egy másik világ megismerésének vágyát az e világi jövőbe vetett remény.”[4]
A jövő felé fordulás természetesen azt jelenti, hogy nem leírók, ténymegállapítók leszünk, mint a tudományok általában, hanem normatívak. A jövőt ugyanis nem írhatjuk le, csak arról beszélhetünk, hogy milyen lehet vagy milyennek szeretnénk. Az, hogy a világ talán milyen lesz, a jóslás birodalmába tartozik, az, hogy milyennek szeretnénk, viszont befolyásolhatja cselekedeteinket, amennyiben elfogadjuk és hiszünk abban, hogy az emberi és társadalmi világ új módokon is elgondolható, tehát átalakítható.[5] Arról beszélhetünk, hogy milyen elvek segítségével lehetne egy, az eddiginél jobb társadalmi közeget és közérzetet létrehozni vagy legalább ennek feltételeit megteremteni. Nekünk, gondolkodóknak, erőfeszítéseket kellene tennünk annak fölvázolására és propagálására, hogy miként lehetne a mindenki megelégedésére szolgáló és működő társadalmat és politikai berendezkedést megvalósítani, itt, Magyarországon és a kontinensen. A filozófusok által képviselt reménynek ugyanis főként a jobb emberi közösség, az igazságosabb társadalom létrehozására kell irányulnia. Az időbeli reménynek azonban csak akkor van értelme, ha tettekkel párosul. Ha felsőbb hatalmaktól várunk jobb jövőt, akkor a tétlenség vagy az elmélkedés is elegendő. Ahogy Rorty fogalmaz: „Nekünk, filozófusoknak éppen abban a mértékben kell föladnunk az elmélkedés elsőbbségét a cselekvéshez képest, amennyire az időt komolyan vesszük.”[6] A felvilágosult, demokratikus értelmiség és polgár immár több mint kétszáz éves tapasztalati hagyománnyal rendelkezik az idő komolyan vételéről, a társadalom és a világ tényleges megváltoztatásáról. Ha a jobb jövő reménye mai napunk idejének meghosszabbítására, mai társadalmi közegünk és közösségünk későbbi időbeli megvalósulására vonatkozik, akkor nem várhatjuk tátott szájjal a közös üdv eljövetelét: nekünk kell cselekvőkké válnunk.
Rorty szerint „egyet kell értenünk Marxszal: az a dolgunk, hogy a múlttól különböző jövőt segítsünk létrehozni, és nem annak hangoztatása, hogy tudjuk, mi az, ami a jövőben és a múltban szükségszerűen közös kell legyen. Azt a szerepet, amelyen a filozófusok a papokkal és a bölcsekkel osztoztak, a mérnökéhez és az ügyvédéhez hasonló társadalmi szereppel kell fölváltanunk.”[7] További kérdés természetesen, hogy milyen módon kell cselekvővé válni, vagyis a múlttól és a jelentől eltérő jobb jövőt létrehozni. A politikai pártok vagy elitcsoportok erőszakos társadalom-átalakításából kaptunk már leckét a legújabb kor történelemében: erre senkinek nincs többé szüksége. Amikor Rorty Marxra hivatkozik, nyilván nem a nevében történt világméretű és majd egy évszázadig tartó visszaéléseket és az emberség, valamint emberiség elleni bűntetteket helyesli. Marx, Kant és Hegel utódaként, a filozófia gyakorlativá válását hirdeti, elméletének különös politikai sorsa nem az elmélet hibájából ered, hanem abból, hogy egy hatékony filozófia filozófiailag képzetlen emberek kezébe került, akik kritikátlanul és tudatlanul alkalmazták azt. Nem véletlenül a meg nem emésztett és más elméletekkel össze nem vetett elmélet azokban az országokban, kontinenseken vált a leginkább pusztítóvá, ahol nem volt polgári társadalom, ahol nem terjedt ki szélesebb körökre a magasabb fokú filozófiai műveltség: Európa keleti felében, és a világ további elmaradott régióiban, ahol polgárság és műveltség csak szűkösen jelent meg. A marxizmus gyakorlati története éppen arra hívja föl figyelmünket, hogy a valódi, az önálló gondolkodást elsajátíttató filozófiai képzésre a modern társadalmakban egyre nagyobb szükség van. Csak így előzhető meg, hogy egyetlen könyv vagy szerző egy társadalmi mozgalom minden mást elpusztító istenségévé váljék. Csak így akadályozhatjuk meg, hogy ismét eljöjjön az „egykönyvű emberek” uralma, amelytől már egy, a régi korokból hagyományozott közmondás is óvott, „óvakodj az egykönyvű embertől”. Amikor Rorty a filozófusok társadalmi cselekvéséről beszél, az ügyvéd- és a mérnökszerepről, akkor társadalmi vitákat, a törvényhozás, a tudományos közösségek olyan diszkusszióit sürgeti, amelyek tevékenységük fő céljának a társadalmi igazságosság lehetséges maximumát tűzik ki.[8]
De természetesen az igazságosság, mely a jövő és a jövő felé irányuló cselekvés feladata, nem lehet meg a múlt folyamatos kutatása, bevallása, érvényesítése, megkérdőjelezése és meghaladása nélkül. Mint Derrida hangsúlyozza: „Semmiféle igazságosság (…) nem látszik lehetségesnek vagy elgondolhatónak, ha minden élő jelenen túl, és azon belül, ami az élő jelent szétválasztja, nincs ott valamilyen felelősség elve a még meg nem születettek vagy a már halottak fantomjai iránt, akár háborúk, politikai és egyéb erőszak, nacionalista, rasszista, gyarmatosító, szexista és egyéb gyilkosságok, imperialista elnyomás és mindennemű totalitarizmus áldozatai voltak ezek a halottak, akár nem. Ha nincs az élő jelennek ez a nem-egyidejűsége önmagával, ha nincs, ami titokban megbontja azt [désajuste], ha nincs ez a felelősség és igazságszeretet azokkal szemben, akik nincsenek ott, akik nincsenek már vagy nincsenek még jelen élőkként, akkor mi értelme föltenni a kérdést: »merre tartunk?«, »merre tartunk holnap?«”[9] Az igazságosság egyszerre tartozik felelősséggel a múlt és a jövő felé. A múlt fölött ugyan már nem rendelkezünk az események létrehozása értelmében, ám az események értelmezése szerint igen. A múltbeli események értelmezése pedig folytonos az általuk a jövőben előidézett vagy létrehozott eseményekkel. A múlt feldolgozása, legyen az bármiféle totalitarizmus vagy más szégyenteljes cselekedet, egyben a jövő megkonstruálása is.
Azok a társadalmak, amelyek úgy akarják az eljövendő demokráciát létrehozni, hogy nem szembesülnek saját múltjukkal, amely a nyilvánosság előtt élő emberek saját múltjával való nyilvános szembesülésén keresztül történik, soha nem lesznek képesek a társadalmi békét jelentő igazságosság és demokrácia létrehozására. A „merre tartunk?” kérdése egyben a „merre tartsunk?”, a „merre tarthatunk?” kérdése, és a mai korban ki merné azt állítani, hogy nem az igazságosabb társadalom felé kellene haladnunk? Ki merné megkérdőjelezni, hogy kreativitásra, képzelőerőre van szükség ahhoz, hogy a jelen körülményei, a múlt tapasztalatai és hagyományai ismeretében egy jobb jövő létrehozásának vágyától ne hagyjuk megfosztani magunkat? Ki merné megkérdőjelezni, hogy mindez olyan gondolkodást és olyan cselekvést igényel, olyan értékek újrafelfedezését, újjáteremtését vagy „dekonstruálását”, amelyekkel számtalanszor visszaéltek, amelyeket számtalanszor meghurcoltak? Ki merné kétségbe vonni, hogy az új jövő reménye, hogy Derrida kifejezését használjuk, olyan „eredeti performativitást” követel, amely „nem alkalmazkodik az előzetesen fennálló konvenciókhoz”?[10]
Ha közösségben tesszük föl a „merre tartsunk?” kérdését, és támasztékot keresünk, valamiféle közösségi érzést, amelynek jövőbeli érvényességéért szeretnénk síkraszállni, nevezzük ezt egyfajta „nemzeti büszkeségnek”, egy megújított, konstitucionális és befogadó értelemben, ismét Rortyt idézhetjük, az ő amerikai, demokratikus pátoszát magunk elé állítva példaként. Az új, nemzetállam utáni korban bármely politikai közösség csak egy dologra lehet büszke: ha sikerült a tényleges demokráciát megvalósítania. A demokrácia megvalósítása soha véget nem érő folyamat, melyben az Amerikai Egyesült Államok minden ismert hibája ellenére példaként jár a nemzetek előtt. A garantált és kétszáz éve fennálló demokráciából ered nemzeti büszkeségük, melyről Rorty a következőket írja: „A nemzeti büszkeség az országok esetében olyan, mint az önbizalom az egyéneknél: a javulás szükségszerű feltétele. Túl sok nemzeti büszkeség harciasságot és imperializmust eredményezhet, ahogy a túlzott önbizalom arroganciához vezethet. De ahogy a túl kis önbizalom megnehezíti, hogy egy személy morális bátorságot tanúsítson, ugyanúgy az elégtelen nemzeti büszkeség valószínűtlenné teszi, hogy energikus és hatékony vitákat folytassunk a nemzeti politikáról. A saját országunkkal való érzelmi azonosulás – az, hogy erős szégyenérzetet vagy izzó büszkeséget érzünk történetünk különböző részei és napjaink nemzeti politikája láttán – szükséges ahhoz, hogy a politikai viták képzeletgazdagok és eredményesek legyenek. Ezek a viták valószínűleg mindaddig nem jönnek létre, amíg a büszkeség kicsit nem nagyobb, mint a szégyenkezés.”[11] Ám a nemzeti büszkeség ilyen demokratikus, posztnacionális, konstitucionális, inkluzív értelmezésétől még igen távol vagyunk régiónkban és országunkban. A filozófusok feladata annak elősegítése, hogy minél nagyobb számban létezzenek itt demokraták, tehát önállóan gondolkodó individuumok. Ezen individuumok gondolkodásmódját felvilágosodásként azonosította Kant, anélkül, hogy ebben az összefüggésben kifejezetten demokráciáról beszélt volna.
Kant szerint magunk vagyunk felelősek azért a gondolkodási és társadalmi szituációért, amiben találjuk magunkat. Amit a felvilágosodásról mond, az mindmáig ránk itt, Magyarországon, a régióban továbbra is érvényes: „A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni! – ez tehát a felvilágosodás jelmondata.”[12] Nem csak a felvilágosodásnak, hanem a „valódi demokráciának” nevezett jobb emberi jövőnek a jelmondata is lehetne ez. Olyan emberek képesek valóban demokráciát létrehozni és ezzel a lehető legjobb jövőt maguknak és utódaiknak, akik saját eszüket használják. A demokrácia az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából, módosíthatjuk Kant szövegét, abból a társadalmi kiskorúságból, amikor és ahol az emberek a társadalmi, tehát politikai életben mások vezetésére vártak.
Kant így folytatja: „Restség és gyávaság okozza, hogy az emberiség oly nagy része, habár a természet már rég felszabadította az idegen vezetés alól (…), szívesen kiskorú marad egész életében; s azt is, hogy másoknak oly könnyű ezek gyámjává feltolni magukat. Kiskorúnak lenni kényelmes.”[13] Nem a képességek hiánya, hanem restség, gyávaság és kényelemszeretet az akadályai a demokrácia megvalósításának. Márpedig mindez táptalaja a legkülönfélébb nyílt vagy burkolt erőszakuralmaknak, kizsákmányolásoknak: nincs könnyebb, mint a saját eszét nem használó egyének vezetőjévé, majd kihasználójává föltornászni magunkat. Az önálló gondolkodásra nem tanított, ezt soha nem tanult emberekkel nem lehet demokráciát létrehozni: az ilyen emberek soha nem lesznek saját eszüket és szabadságukat működtető polgárok: bábuk, rabszolgák, ideológiailag manipulált „lakosság” lesz, amelyik képtelen önmaga és utódai érdekeit olyan optimális módon képviselni, hogy közben minden egyes ember hasonló jogát elismeri.
Ha a filozófusoknak van ma sajátos feladata Magyarországon és Közép Európában, akkor az önálló gondolkodás elsajátítása és elsajátíttatása, amivel együtt jár, mint feltétel, a filozófiatörténeti és filozófiai tudatlanság elleni fellépés és a lehetséges jó társadalom vagy társadalmi modell kialakítási lehetőségein való nyilvános töprengés. Hazánkban a közéleti és politikai kommunikáció jelenlegi alacsony színvonala egy kis, de nem elhanyagolható részben a filozófiai iskolázatlanság hiányának is köszönhető. Ha a tizennyolcadik század vége észak-amerikai politikai vitájának nyelvezetét, fogalmi tárát és filozófiatörténeti-etikai hivatkozásait a mai szóhasználattal és tájékozódással összevetjük, akkor minden indokunk megvan a szomorúságra. Az amerikai alkotmányozó gyűlés tagjai magas iskolázottsággal, filozófiai műveltséggel rendelkeztek. A mai magyarországi politikai vezetők és parlamenti képviselők történeti, fogalmi és filozófiatörténeti képzettségének hiánya elsősorban azért elgondolkodtató, mert ezzel a felkészültséggel, „műveltséggel” nem lehetséges demokráciát és a jól működő társadalom felé vivő törvényeket létrehozni. (A magyarországi demokrácia sorsára ha talán nem is végzetes, de igen súlyos következményei lehetnek annak a ténynek, hogy a filozófiai műveltségű rendszerváltó nemzedék kivonult a magyar parlamentből.)
A filozófusok hozzájárulása többszintű és -módú lehet a demokrácia magyarországi és a többi csatlakozó országbeli kialakításához (mert, szerintem, ami jelenleg például Magyarországon van, nem tekinthető még ténylegesen annak). Erről a következő tételek felállításával szeretnék írni:
1. A demokráciának jobban, mint bármely korábbi vagy más társadalmi formának, mintegy eredeti létfeltételeként szükség van a filozófusokra és a filozófiára
Mint említettem, ez a tézis ellentétes Rorty korábbi álláspontjával, aki szerint a demokráciának nincs szüksége filozófiára. Magyarországon mások a viszonyok, mint Rorty környezetében, az Egyesült Államokban, és az sem mindegy, hogy milyen filozófia az, amelyre a demokráciának szüksége van.
Schöpflin György nemrégiben a következőt mondta: „Kiemelném Borsodi Istvánt – felvidéki magyar volt –, aki kiadott egy könyvet 1958–59-ben azzal az állítással, hogy a kommunizmusnak vége lesz. Később, amikor találkoztunk, rákérdeztem erre a merész állításra. Azt mondta, az ógörögök tanulmányozásából le lehet vezetni, hogy a zsarnokságnak mindig vége lesz valamikor.”[14] Ezek az ógörögök filozófusok voltak, elsősorban Platón és Arisztotelész. Bizonyos értelemben már náluk megjelenik a történeti szemlélet, mely szerint nincsenek örök államformák, hanem az államalakulatok a körülményeknek megfelelően egymásba átalakulhatnak. Ráadásul Platón egy egészen egyszerű megfigyelést alkalmaz kétségtelen nagy intellektuális merészséggel az államformákra, mondván: „Az állam (…) nehezen változik ugyan meg, de mivel minden dologban, ami keletkezett, benne van a romlás csírája, ez a szervezet sem marad meg örök időkre, hanem felbomlik.”[15] Platón és Arisztotelész az igazságosság és az igazságos társadalom teoretikusaiként jelentek meg, és kézenfekvőnek tekinthetjük, hogy a demokrácia stabilizálásához a fogalmak, elsősorban a társadalmi igazságosság fogalmának folyamatos tisztázására és elemzésére van szükség. Az ilyen fogalmak nyilvános tisztázásának vágya és maga a tényleges és folyamatos tisztázás vezet a valóságos polgári társadalom kialakulásához, ahol nem fölülről hivatkoznak a „polgárra”, hanem ahol az emberek valóban gondolkoznak és vitatkoznak a közösség kérdésein, és véleményüket bátran vállalják. Ez az a polgár, akinek, ahogy Arisztotelész mondja, „joga van a tanácskozásban és a bíráskodásban részt venni”.[16]
A demokrácia azon állam, amely a lehető legtöbb embernek biztosítja Arisztotelész szavaival a „boldog és erényes élet” lehetőségét. „Meg kell állapítanunk”, írja Arisztotelész, „hogy az állami közösség az erényes cselekedetek ápolására áll fenn, nem pedig a puszta együttélés kedvéért.”[17] Az állam azért épülhet az erényes cselekvési elvekre, mert csak ezáltal biztosítható a társadalmi igazságosság, amely minden demokrácia cementje.
Miután pedig távol vagyunk attól, hogy napjainkban kijelenthessük, megvalósult a társadalmi igazságosság, elérkezett a demokrácia, a Platón és Arisztotelész által fölvetett és tárgyalt kérdések mindmáig nem csak hogy nem vesztettek időszerűségükből, de inkább létfontosságúnak tűnnek, mint valaha. Az emberiség lehetőség szerinti legjobb jövőjének záloga kétségtelenül a társadalmi igazságosság nemzeti és nemzetközi szinten való megjelenése és érvényesítése. Tekintve, hogy a nemzeti és kontinensnyi társadalmak ma folyamatosan változnak, e változások megragadása, értelmezése és a demokrácia irányába való legalábbis fogalmi, nyelvi terelése a filozófusok feladata. Ebben az értelemben állítja Rorty is, hogy ahol és ameddig társadalmi változások vannak, ameddig a demokrácia és az igazságosság mint cél az emberek szeme előtt lebeg, addig a filozófusokra is szükség lesz: „[A] filozófia valószínűleg nem érhet véget mindaddig, amíg a társadalmi és kulturális változások véget nem érnek. Hiszen ezek a változások fokozatosan elavulttá teszik önmagunk és helyzetünk átfogó leírásait, és megteremtik egy olyan új nyelv szükségletét, amellyel az új leírásokat megfogalmazhatjuk. Csak egy politika nélküli – azaz a társadalmi és kulturális változásokat megakadályozó zsarnokok által kormányzott – társadalomnak nem lenne szüksége többé filozófusokra. Az ilyen társadalmakban, ahol nincs politika, a filozófusok csak papok [vagy ideológusok – B. J.] lehetnek az államvallás szolgálatában. A szabad társadalmakban viszont mindig szükség lesz szolgálataikra, minthogy ezek a társadalmak folytonosan változnak, ennél fogva újra és újra elavulttá teszik a régi szótárakat.”[18] Rorty persze a legrégibb modern demokrácia nyelvén beszél, egy olyan országból, ahol több mint kétszáz éve töretlen a demokrácia elvének és gyakorlatának nyitott fejlődése. Ez utóbbi nem valamiféle eszményi vagy isteni állapotot jelent, hanem azt, hogy egy alkotmányosan létrehozott demokratikus struktúra önmagát javítóan működik akkor, amikor az emberek továbbra sem angyalok, és ahol az önzés és az emberek saját maguk felé fordulása továbbra is a legfontosabb mozgatórugó. Egy olyan országban, mint Magyarország, de még az Európai Unió esetében is, a közös demokrácia kialakítása jobban igényli a filozófusok szerepvállalását, mint bármely korábbi társadalmi konstrukció. Ha filozófusokat bevontak volna például az Európai Unió alkotmánytervezetének megszövegezésébe, az elkészült irat minden bizonnyal nem lenne a demokrácia elvének ilyen elképesztő félreértése.[19]
A filozófusoknak az igazságosság konkrét társadalmi, tehát kommunikációs és jogi megnyilvánulásait ugyanúgy elemezniük kell, mint azzal törődniük, hogy gondolkodásunkból mintegy „kidiszkutálják” és a történelem lomtárába helyezzék azokat a terheket, amelyek akadályozzák, hogy szabad, nyílt és hatalommentes kommunikációval kialakított, fenntartott és garantált demokráciát hozzunk létre. Rorty hangsúlyozza, „el kell vetnünk minden olyan kísérletet, amely a filozófiát olyan autonóm tevékenységgé kívánja tenni, amilyennek még azelőtt gondolták, hogy a filozófusok elkezdték komolyan venni az időt. Russell-lel szemben Dewey el tudja fogadni Locke javaslatát, mely szerint a filozófusnak a segédmunkás szerepe jutott, aki eltakarítja a múlt szemetét, hogy helyet csináljon a jövő építkezéseihez. De úgy gondolom, hogy a filozófus esetenként képes összekapcsolni ezt a portási szerepet a prófétáéval. Ezt a kombinációt találjuk meg Baconnél és Descartes-nál. Mindketten összekapcsolták az arisztotelészi szemét eltakarításának kísérletét egy utópikus jövő vízióival. Dewey kísérlete, hogy kivonja a filozófiát Kant uralma alól, Habermas kísérlete, hogy kiszabadítsa abból, amit »a tudat filozófiájának« nevez, és Derridáé, hogy szabaddá tegye attól, amit »a jelenlét metafizikájának« nevez, hasonlóképpen egybefonódnak egy minden ízében demokratikus társadalomról szóló próféciákkal, amelynek eljövetelét az ilyen megszabadítások siettetni fogják.”[20]
Dewey nyomán Rorty fenntartja, hogy a klasszikus gondolkodási modellek, egészen Kantig vagy Hegelig, azon hierarchikus gondolkodási struktúrákat, az igen-nem logikai kettősséget juttatták érvényre, amelyek a hierarchikus, türannikus, diktatórikus vagy arisztokratikus társadalmi rendeket erősítették. Ezzel szemben a demokrácia nem csak új etikát, de új gondolkodásmódot kíván, mellyel a korábbi korok nem rendelkeztek. Rorty számára Emerson, Darwin, James és Dewey azok az intellektuális hősök, akik megtették az első lépéseket e gondolkodási mód felé. Amikor Rorty arról beszél, hogy a demokráciának nincs szüksége filozófiára, akkor a klasszikus, ellentétekre alapozott vagy bináris gondolkodásmód elvetését sürgeti. Ezzel azonban úgy tűnik, a fürdővízzel kiönti a gyereket is – valószínűleg erre jött rá már említett önrevíziójával. Miközben ugyanis elvetjük a hierarchikus, arisztokratikus társadalmi rendeket, nem vethetjük el azt a gondolkodást, amely különbséget tesz jó és rossz, elfogadható és elvetendő közt. Amikor a demokráciát létrehozzuk és állandóan fönntartjuk, újra meg újra visszaverve a gazdagok, a jól értesültek, a jó időben vagy jó helyen születettek, a politikai kalandorok és hazárdjátékosok, kommunikációs zsonglőrök, a gazdasági szerencselovagok kísérleteit, hogy a társadalmat vagy a társadalom egyes szeleteit uralmuk alá hajtsák, akkor nem csak gondolkodási és érvelési képességünk tagoltságára, figyelmünk éberségére van szükségünk, hanem egyre növekvő polgári közösségre is, amely felismeri saját érdekeit, és képes lesz az emberiség eddigi történelmének legnagyobb vívmányát, az alkotmányos demokráciát megvédeni.
2. A demokrácia csak következményként politikai struktúra, valójában életelvek és értékek közösségi eredője, melyet számos megfogalmazás mellett mindmáig Kant ragadott meg számunkra a legmegfelelőbben
A demokrácia feltételeit képező életelvek és értékek kifejtése elhanyagolt a demokráciáról szóló diszkussziókban, pedig ezek kidolgozása, képviselete és a széles társadalmi tudatban való azonosítása és népszerűvé válása nélkül nem lesz működő demokrácia sem hazánkban, sem Európában. A demokrácia létfeltétele a társadalmi nyilvánosság, a polgárok egyre nagyobb társadalmi és politikai tudatosodása, és az, hogy egyre többen felismerjék Arisztotelész kijelentésének jelentőségét, aki szerint „a polgár erényessége az alkotmány szempontjából nélkülözhetetlen”.[21] A kérdés részletesebb taglalása helyett elég talán megemlíteni, hogy a modern demokráciákban az erényesség a törvényhozás elve, és a közügyekben a törvények az egymás iránti tisztességet és tiszteletet követelik meg. Mindmáig Kant fogalmazta meg a kategorikus imperatívuszban a demokratikus jogalkotás etikai elveit, melyet a huszadik században John Rawls elevenített föl igazságosságelméletében.
Immanuel Kant procedurális etikája szerint nem szabályokat kell követnünk, hanem tudatosan és racionálisan cselekednünk. Minden más híresztelés ellenére, elve értelmezhető azon építmény nélkül is, amit metafizikának vagy a régi hierarchikus filozófia örökösének kellene tekintenünk. A racionális tudatosság része, hogy egyedi cselekvéseink elvét általánosíthatóságuk szempontjából megvizsgáljuk. Ha az adott cselekedet elve általános törvényként is megállja a helyét, akkor tekintjük etikusnak. Az ilyen cselekvési szabályok alkalmasak arra, hogy akár a demokratikus politika vagy a demokratikus konstitúciójú állam jogi törvényhozása elvéül szolgáljanak. Ezen etika legfontosabb alapelvei a rászorulón való segítés és az igazmondás vagy az ígéret megtartásának törvénye. Míg a rászorulón való segítés az ember biológiai életének alapfeltétele, addig az igazmondás vagy az ígéret megtartása az ember társadalmi együttélésének, az igazságosság megalkotásának és érvényesítésének lehetőségi feltétele. A formális kanti etika egyetemessége és kozmopolitizmusa a kulturális kérdésekben teljes különbözőséget tesz lehetővé, de a kulturális hagyományoknak nem lehet többé befolyásuk a politikai döntésekben. A jövő politikájának egyetlen hagyománya lehet, az állandó éberség az erősekkel és gazdagokkal szemben, akik újra meg újra megpróbálják kihasználni a szegényeket és védteleneket. A demokrácia alapelve a másik tiszteletén, a rászorulón való segítésen és az ígéret megtartásán kívül nem követel semmi mást: azt, hogy embertársunkat soha ne tekintsük pusztán eszköznek, hanem mindig célnak is, vagyis tartsuk tiszteletben szabadságát mint moralitásának lehetőségi feltételét.
3. A demokrácia életmód, és nem politikai struktúra
A Kant által szisztematikusan tételezett és a pragmatikusok által historizált szabad és felelős szubjektum a modern demokrácia klasszikus gondolkodói szerint az igazságos társadalom alapja. A modern individualizmus feltételezi, hogy a társadalom csak az individuumok felől és nem fordítva közelíthető meg és értelmezhető. A társadalom nem felelős, nem dönt és nem képes cselekedni. Erre csak individuumok, személyek képesek. Ennélfogva csak az egyén lehet a moralitás alanya, csoportok nem. E felfogás szerint gaztettekért, emberek, az emberség vagy az emberiség ellen elkövetett bűnökért nem lehet csoportokat, hanem csak individuumokat felelősségre vonni, mint olyanokat, akiknek akarata, szabadsága és döntésképessége, tehát felelőssége van. John Dewey-t, a pragmatizmus klasszikusát, a demokrácia filozófusát minden további nélkül tekinthetjük Kant etikájának folytatójaként akkor is, ha kevés szigorúbb kritikusa volt a kanti transzcendentális szubjektumnak, mint éppen ő. A Dewey által képviselt eszme melletti érvelés és az eszme tagolása alapvető egy eljövendő jobb társadalom és társadalmi közérzet kialakítására, amely nem lehet más, mint a szabad morális egyénből kiinduló, és azt eredeti szubjektumként feltételező közösség.
Dewey tétele, hogy „a demokrácia az egyéni élet személyes módja”,[22] viszonylag kevés figyelmet kap az európai kontinensen, miközben az Egyesült Államokban szinte közhellyé vált. Ha egy társadalmat vagy alkotmányos demokráciát nem tart fönn a benne élők legjobb meggyőződése, akkor előbb-utóbb más társadalmi formák alakulnak ki. Dewey hangsúlyozza, hogy a „demokrácia több, mint kormányforma; elsősorban az együttes élet, az egyesített kommunikált tapasztalat módja”.[23] Meggyőződése, hogy a demokratikus attitűdnek be kell hatolnia az egyének életébe. Ezt természetesen nem lehet semmi mással, mint neveléssel elérni. Az amerikai demokrácia filozófusai mindenféle erőszakot, mely morális életvitelre kényszerítene, elutasítanak. Ezzel szemben a kreativitásra, nyitottságra nevelésben, a közösségi értékek megtanításában, az egyéni felelősség hangsúlyozásának elmélyítésében látják annak lehetőségét, hogy a demokráciának – és feltételének, a demokratikus életmódnak – egyre több személyes híve lesz: „A demokrácia életmód, amelyet az emberi természet lehetőségeibe vetett, működő hit irányít. (…) Ez a hit alaptalan és jelentés nélküli, hacsak nem egy olyan emberi természet képességeibe vetett hitet jelenti, amely minden emberi lényben megvan, tekintet nélkül fajtájára, színére, nemére, születésére és családjára, anyagi vagy kulturális színvonalára. Ezt a hitet törvénybe lehet iktatni, de papír marad, ha nem ad erőt neki az emberi lények egymás iránti, mindennapi eseményekben és viszonyokban megnyilvánuló attitűdje. Komolytalanságra vezet, ha, miközben a nácizmust leleplezzük türelmetlensége, kegyetlensége és gyűlöletkeltése miatt, mi magunk más személyekhez való viszonyainkban, mindennapi sétáink és beszélgetéseink során faji, bőrszíntől függő vagy más osztály-előítélettől vezettetjük magunkat (…) Az emberi egyenlőségbe vetett demokratikus hit annak hite, hogy minden ember, függetlenül személyes adottságainak mértékétől és fokától, minden emberrel egyenlő lehetőségekre jogosult saját képességeinek kifejlesztése érdekében. (…) Annak hite, hogy minden ember képes saját életét irányítani mások kényszerítése vagy beavatkozása nélkül, feltéve, hogy a helyes feltételeket biztosítják.”[24]
Ahol nem az egyénre épül, ahol a törvényhozók nem pártérdekektől függetlenül az elgondolt egyes ember javára hozzák a törvényeket, ott titkos társaságok, belső pártmagok vagy pártklikkek meritokráciájáról beszélhetünk, de nem demokráciáról. Az így működő áldemokráciák instabilak, és mindig felfordulást, bármikor kirobbanó polgárháborús veszélyt rejtenek magukban. Nem véletlen, hogy abban az országban, ahol a demokrácia a legrégebbi a modern világban, a pártoknak jelentéktelen a szerepük a közös nagy társadalmi célok jelentőségéhez vagy az emberek egymáshoz való viszonyához képest. Dewey a demokrácia legnagyobb veszélyének azt tartja, ha nem az egyének, hanem a csoportok és társaságok ellenőrzik a politikai, tehát közösségi életet: „[N]em kívánatos olyan társaság, (...) amely belső és külső sorompókat helyez el a szabad érintkezés és a tapasztalatok közlése elé. Az a társadalom demokratikus, amely valamennyi tagjának egyenlőségi alapon nyújt a javakban való részesedési lehetőséget.”[25] Hozzátehetjük, a politikai, a gazdasági, a befolyásolási, a kommunikációs és a kulturális javakban való részesedési lehetőséget egyaránt. Mindezt magyarra akár úgy is fordíthatnánk, hogy a demokrácia szempontjából nem kívánatosak, sőt kifejezetten veszélyesek a hivatásos politikusok és a felső vezetésüknek megélhetést biztosító szervezett politikai pártok. A valódi demokráciáért dolgozni, ez a filozófusok első számú feladata itt hazánkban, a közép-európai régióban és az Európai Unióban. Több filozófusra, több meggondolt gondolatra és kommunikációra van szükség, az igazságosságról való több és tagoltabb beszédre, és nem kevesebbre.
Jegyzetek
[1] Az írás az Alkalmazott Filozófiai Társaság harmadik kecskeméti konferenciáján (2004. április 23.) elhangzott előadás némileg módosított anyaga.
[2] A három előadás egymást követő napokon hangzott el a Pécsi Tudományegyetemen, 2004. május 3–5-én.
[3] R. Rorty (MTA, Budapest, 2004. május 6-án): Who is against good philosophy?
[4] R. Rorty: Megismerés helyett remény. Pécs, Jelenkor, 1998. 111.
[5] A természettudomány elméleteinek formája tartalmazza a jövő elemét, amennyiben minden törvénynek meg kell jósolnia, hogy a fizikai világ kiválasztott tartománya bizonyos feltételek fennállása esetén hogyan fog viselkedni, és ellenőriznie is kell tudnia, hogy így történik-e. Ebben az értelemben a természettudomány is normatív, ám ez az okokra és nem az indokokra vonatkozó normativitás. Ebben az írásban csak ez utóbbival foglalkozom.
[6] Rorty, id. mű, 112.
[7] Rorty, uo.
[8] Az előadás után Vitányi Iván megkérdezte, hogy megvilágítanám-e, mi is a különbség Rorty és Lenin közt. A kérdés annyira meglepett, hogy ott helyben nem jutott eszembe a legjobb válasz. A két személy közti különbséget talán úgy határozhatnánk meg, hogy ellentétben Leninnel, Rorty és a pragmatikusok parancsára soha egyetlenegy embert sem öltek meg.
[9] J. Derrida: Marx kísértetei. Ford. Boros János, Csordás Gábor és Orbán Jolán. Pécs, Jelenkor, 1995. 8–9.
[10] Uo., 40.
[11] R. Rorty, Achieving our country. Cambridge, Harvard University Press, 1998. 3.
[12] I. Kant: Válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás? (1784) In Kant: Történetfilozófiai írások. Ford. Vidrányi Katalin. Szeged, Ictus, 13.
[13] Uo.
[14] Schöpflin Györggyel beszélget Gadácsi János – Magyar Rádió Reggeli krónika. RTV részletes, 2004. 18. szám, 2.
[15] Platón: Állam. 546a. Szabó Miklós fordítása.
[16] Arisztotelész: Politika. 1275b. Szabó Miklós fordítása.
[17] Arisztotelész: Politika. 1281a.
[18] R. Rorty: Megismerés helyett remény. 112–3.
[19] Vö. Boros J.: Felülről irányított demokrácia – Az európai alkotmánytervezet mint a demokrácia félreértése. Magyar Tudomány, 2004. május, 610–8.
[20] R. Rorty, id. mű, 116.
[21] Arisztotelész: Politika. 1276b.
[22] J. Dewey: The Later Works. Carbondale–Edwardsville, Southern Illinois University Press, 1981kk. 14.226.
[23] J. Dewey: The Middle Works. Carbondale–Edwardsville, Southern Illinois University Press, 1976kk. 9.93.
[24] J. Dewey: The Later Works. 14.226–7.
[25] J. Dewey: The Middle Works. 9.105.
- Játéktér [6]