Egy igazán hétköznapi reggelt is érdekessé tehet a munkába igyekvők kimért csöndjének a hallgatása. A zajos utca viszi ezt a méltóságos hallgatást. Az előző nap élménye, ha ismerős láttán valakiből kikívánkozik éppen, beszámolva egy meccs vagy szerelmi találka részleteiről, túlzóan harsánynak tűnik ezekben az órákban, mikor háztól a sarokig, saroktól a buszig, a busztól egy másikig vagy a megérkezést jelentő kapuig a nap még csak helyét keresi az égen, amikor csöndes belenyugvással illik tudomásul venni azt a hétköznapi rendet, a látszólag változtathatatlant, amiben észrevétlenül sorvad el a meghökkenés képessége. Nekem távolról feltűnt, hogy valami nincs rendben abban a forgalmas kereszteződésben, melyben a lámpák még mindig sárgán villogtak. Nem túl sietős léptekkel haladtam a sarok felé, hogy ott jobbra fordulva buszra szálljak, ami aztán kivisz az állomásra. A köd úgy szállt a levegőben, mintha egy éjszaka fújt, a várost beborító szappanbuborék szétpattant és egyenletesen eloszló, de örökké mozgásban lévő részei lettek volna, átnedvesítve lassan a fák ágait, ellepve a villanyvezetékeket és a házak antennáit, valamint a reggeli hidegtől ennél is finomabb páracseppeket lélegző embereket. Október vége volt. Csak a gyakorlótér nyárfáit megszálló varjak károgása hatolt át biztosan, egyértelműen a derengő fényeken. A kereszteződés közepén öt-hat autó torlódott össze. Még nem láttam jól, azt hittem, összekoccantak a hibás lámpa vagy az alacsonyan és szabálytalanul átvonuló ködkutyák valamelyik nagyobb falkája miatt.
Az utóbbi napokban ezek az óriási csapatokba verődött varjak mindig megjelentek a gyakorlótér környékén; kárörvendő alapzajjal kísérték a bakancsban és atlétában futkározó fiatalok lihegését, a vezényszavakat, a huszonnégy ütemű tornagyakorlatot. Már volt felmentésem tornából, mikor ennek meghosszabbítása vált kérdésessé. Mi legyen, kérdezte egyik nap a fiatal orvos, tornázol, vagy küldjelek el Kecskemétre. A katonai kórház a kivizsgálás idejére, ami több hétig is eltarthat és számos utazást jelenthet, a megerőltető menetgyakorlatoktól éppúgy mentesít, mint az ilyen hiányos felszerelésben egészségesnek aligha mondható tornától. Bólintottam, ő pedig rögtön megírta a beutalót. Pár nap kellett még, hogy a menetlevelet megkapjam.
Sérültet, mikor odaértem, egyet sem láttam a kereszteződésben, a Füredi és a Böszörményi út sarkán. Különös forgalmi dugó kezdett kialakulni: a busznak utat engedő taxik az autókat már nem bocsátották át. A nyitott ajtajú kocsikból kihallatszott a felcsavart CB-rádió rövid és recsegős hangja, a gyors üzenetváltások egymásutánja. Volt, aki dudált, volt, aki dühében egészen ráállt a taxikra; értetlenkedtek és szitkozódtak. Egy ötven körüli férfi, puha, fekete bőrdzsekiben, a már csak pár méterre lévő Medicorba tartván, azt mondta higgadtan, hogy amit maguk csinálnak, nem vezet sehová. A buszon a szokásosnál is többen voltak, majd a vonaton is. S meglepve láttam az ablakból, hogy más városokban is taxik állják el az utat. Mire a délelőtti órákban Szolnokra értem, a belvárosi utakon már alig volt autóforgalom.
Vajon merre nyit utat a blokád, találgattam este, visszatérőben, ugyanabban a kereszteződésben, ahol reggel még csak könnyen felszámolható közlekedési káosznak látszott az egész.
Egy kor, mely újra piramisépítésbe kezdett. Közel sem olyan maradandó piramisok építésébe, hanem olyanokéba, melyek valójában sírkamrákat nélkülöző hazardírozások: élve eltemetni a láthatatlan piramisba azokat, akik a láthatatlan köveket gyanútlanul, de nagy anyagi haszon reményében vásárolják. Egymást viszik beljebb és beljebb. Egy kor, mely egészségügyi és anyagi kérdésnek tekinti a boldogságot. Kezdetén még annak, hogy az öntudatos pilótajátékos belső szükségletből fesztiválhangulatot és karneváli lazaságot teremtsen. De a kolbásztöltős fesztiválok kora még odébb. A legtöbb hivatalos okmányon is még a régi szocialista címer. Nem egy közintézmény bejáratánál a pajzs alakú címeren az új címer matricája takarta a korábbit. Azonban az ovális és domború felületre a koronás címermatricát nem lehetett tökéletesen, gyűrődésmentesen felragasztani. Ám a tehetségünk mintha mindenkor azon múlna, mennyiben merünk szabadok lenni. De lehet-e úgy nyitni, hogy az ne jelentsen mindjárt körbezárást. Másfél hónappal később, immár a biztos szabadulás tudatával, leszerelésem előtt néhány nappal irodalmi estet rendeztek az egyik pártszékházban, ahol föl kellett volna olvasnom. Azt hittem, addigra kint leszek. Hogy az egészségügyi szabadságról visszarendelő táviratot azért kapom, hogy másnap elengedjenek. Valamiért és valakinek azonban nem volt sürgős. Adtak még pár napot. Mikor már nem volt se katonaruhám, se katonakönyvem, így eltávozást sem kérelmezhettem, csak laktanyám volt és egy meghívásom. A szervezők semmiről sem tudva vártak.
Azon a csütörtöki napon, miután a hivatásosok munkaideje lejárt és elhagyták a körletet, odakint már sötét volt; a rég lehullott nyárfalevelek illatát a téli nedvesség mintegy kiszabadította a törékeny erezetből, így azok az út mellett kupacokba gereblyézett kis halmok, amelyeket még nem hordott el a szél, s amelyeket napok óta áztatott a hólé és a szitáló köd, egy elmúlt évszak illatban megőrzött finom részecskéit párologtatták felém. Az őr, mintha csak az unalom előli menekülés vezette volna a természeti jelenségek szemléléséhez az ilyen magányosan töltött órában, a toronyból való kilépésem előtt éppen ezekre a nyárfalevelekre figyelmeztetett: leugráskor vigyázzak az összetapadt levelekre, mert azok olyan síkosak az aszfalton, akár a banánhéj. S ugyanő, aki távozásomkor oly előzékeny és nyugodt volt, akiről azt is képzelhettem, a torony fogságában, ég és föld között e köztes lét törvényeit fürkészi és tétlen idejének java részét az e hely körül lévő dolgok megfigyelésének szenteli, amelyek, mint nem várt felfedezések, képesek vele feledtetni a szolgálat egyhangúságát és nem remélt örömök felé terelik, mégis, mikor az elhúzódó felolvasásról visszaértem, oly idegesen fogadott, hogy hangjában, arcának feldúlt vonásaiban semmi arra utaló nyomot nem találtam, ami az ő előzetesen feltételezett örömeinek a megtalálását jelentené, vagy ami képzelgéseim helyességét igazolhatta volna. Miután tériszonyomat leküzdve a magas betonkerítésről átléptem az őrtoronyba, többször is, mintha maga sem hinné, ismételgette: mindenki engem keres. Mindenki. Hogy az egész laktanya.
Az ugrás lendületétől földöntöttem a szék mögé állított hősugárzót, ugyanakkor ő visszalépett a legfelső lépcsőfokról, és megnyomta az ajtó mellé szerelt piros kapcsolót.
Elindultam lefelé a lépcsőn, amikor közölte velem, hogy mindjárt itt lesz az őrség, ne siessek, az előbb jelzett nekik a riasztócsengővel. A kivonuló őrség a felvezetővel és az őrparancsnokkal együtt ugyanazokból a katonákból állt, akikkel délelőtt beszéltem, akik beavatottjai voltak önkényes eltávozásomnak. Ezért ugyanúgy nem értettem a riasztást, mint ahogyan azt sem, hogyan tudódott ki a dolog, ha rajtuk kívül másnak nem beszéltem róla.
Azt mondta az őr, addig is, míg ide nem érnek a társai, jó lenne, ha megállapodnánk valamiben. Mert lehet, hogy hivatásos is lesz velük, talán maga a laktanya-ügyeletes is. Láttam, hogy nagyon izgatott, feltűnt hangjának, kezének remegése, kérdeztem is, miért olyan ideges, ha már van kinek valamiért, az akkor inkább én lehetek, de semmi gond, velem már nem sok mindent tudnak csinálni.
– Ha itt lesz az őrség, rád kell tartanom a fegyvert.
– Csináld csak szabályosan – mondtam. Tudom én is, mit kell ilyenkor tenni. Majd azt mondjuk, kicsit arrább, hátul a kutyaházaknál másztam be. Te csak dicséretet kaphatsz, jutalomszabit, ilyesmit.
Elővettem a cigimet, megkínáltam, rágyújtottunk. Neki a toronynál ezt sem lehetett volna, úgyhogy a cigarettát is tenyerébe rejtve és gyorsan szívta. Néhány perc múlva megérkezett az őrség. Nem tudtak arról, hogy engem bárki is keresne a laktanyában. De azért óvatosságból úgy kísértek be az őrszobára, mintha tényleg idegen civilt fogtak volna. Mindig az árnyékosabb részeken mentünk, hogy lehetőleg senki ne lásson bennünket. Odabentről aztán fölhívták a század alegység-ügyeletesét, aki az érdeklődő kérdésre, nem látott-e engem mostanában valamerre, azt felelte, hogy biztos a kantinba mentem, ott keressenek.
Másnap, pénteken este beszélgettem a toronyőr egyik barátjával, aki értetlenkedésemet látva, mert nem tudtam mire vélni elfogásomat, elmondta, hogy ezt az egészet az az Angyal Péter nevű fiú találta ki, méghozzá annak reményében, hogy egy most folyamatban lévő ügyét, mely várhatóan fenyítéssel végződik, az én elfogásommal jóvátegye. A saját büntetését szerette volna elkerülni, netán még jutalmat is nyerni, tekintettel a közelgő karácsonyi ünnepekre. Terve azonban nem sikerült, mert az ügyeletes tiszt szobájába az a csengő nincs bevezetve. Így aztán, minthogy a többiek beavatottjai voltak a dobbantásnak, amivel ők maguk is nem egyszer éltek, ha közülük valamelyik vidéki srác a korábban induló buszt időben akarta elérni. Semmi sem történt, állapította meg végül.
Azt a pénteki éjszakát, mintha az is csak egyfajta virrasztással, különös éberséggel vigyázott szolgálat lett volna, álmatlanul töltöttem. Számtalanszor lejátszottam a történteket, felidéztem a legapróbb mozzanatokat. Biztosra vettem, hogy az őr le akart lőni.
Ezzel nemcsak hogy a büntetését engedték volna el, hanem a vizsgálatok után le is szerelték volna.
Annyira elhatalmasodott bennem e képzet, hogy mennél inkább próbáltam más megoldást keresni, illetve azt elfogadni, amit az előbb hallottam, hogy csak a büntetésének elengedését remélte, annál inkább tartottam hihetőnek, hogy használni akarta a fegyverét. Civilben voltam, és a körülmények utólagos elrendezésével, tanúk hiányában, talán sikerült volna elhitetnie a vizsgáló ügyésszel, hogy a behatoló többszöri felszólításra sem állt meg, akinek sem a kilétét, sem a szándékát nem ismerhette, s mint azt a Szolgálati Szabályzat is előírja, kénytelen volt a figyelmeztető lövés után célzott lövést leadni.
S ha még egy-két ponton gyanússá válna is a dolog, az eljárás szabályszerűségéhez kétség sem férhetne. Feltételezésemet látszott igazolni az őr távozásomkor tanúsított szokatlan kedvessége, majd visszatérésemkor a zavara, a megmagyarázhatatlan izgalma. Míg kint voltam, vajon hányszor elpróbálhatta a jelenetet: képzeletének szédítő képei, egy gyilkosság lehetséges variánsai nyugtalanságát szinte a végletekig feszítették, úgyhogy a visszatérésem pillanatában, amikor ő telítve volt mindazzal a kétellyel és elszántsággal, amik tervének kivitelezhetősége szempontjából hol elbizonytalanították, hol pedig a tökéletesség, a veszély nélküliség érzetét keltették, egyszerűen nem tudott dönteni a gyilkosság mint lehetséges leszerelés vagy a megfogás mint lehetséges jutalomszabadság között. Azok az általános törvények, amelyek a képzeletben a lehetőséget szabályozzák, éppúgy vonatkoztak rám is, mint ahogyan rá is. Végül mégiscsak a lehetséges jutalomszabadság mellett döntött, bár ezt nem is annyira döntésnek, mint inkább a körülmények akkori, nekem kedvező állásának köszönhettem, vagyis egyrészt az ő pánikszerű izgatottságának, másrészt az én nyugalmamnak, de szerintem nem kevésbé annak a gyilkos akaratot kifejezni képtelen nyelvnek is, ugyanúgy, ahogy talán apám esetében is történt, melyen a kellő pillanatban nem tudott megszólalni.
Talán tényleg nem történt semmi sem. Azt is megértem, ha valaki a kellő pillanatban nem tud cselekedni. Ha teszem azt, mert fontos lenne neki, nem tud lelőni. Ha ilyen helyzetben a legegyszerűbb mondatok kimondása is hihetetlen nagy gyötrelmeket okoz. Amikor egy bizonyos átmeneti állapotban, a körülmények javulásával egyéb megerősítéseket is várna, azt gondolván, hogy az aggályoskodás tovább már nem mélyíthető. Amikor úgy érzi, hogy csöbörből csöndbe, csöndből vödörbe. De mindeközben nem minden hang nélkül.
Azon az október végi estén, mikor már semmi sem járt a városban, és a kihalt, hosszúárnyékos utcákon gyalogolva beértem a laktanyába, még nem tudhattam, hogy a szabadulásnak hányféle formája, a blokádnak mennyi ezzel kecsegtető változata vár még rám.
Odabent, a körletben, az alvókat egyetlen testté gyúrta a hortyogás, az áporodott bűz, amit tíz perc elteltével már nem is lehet érezni, annyira megszokható. Az ablakkal szemközti falnál álló emeletes vaságyhoz léptem. A felső volt az enyém. Megbontottam, a végeinél kicibáltam a matrac alá beigazított barna pokrócot. Plusz lepedő járt mindegyikhez, s ez a fehér lepedő, pokróc alatti fél huzatként, a párna felőli részen vissza volt hajtva. A takaró alól kivettem a műtőssegédek zöld ruhájához hasonló kincstári pizsamámat. Óvatosan átmentem a háló végén álló kis faszekrényekhez, és levetkőztem. A pizsama vékony vászon volt, még nem fűtöttek. A levetett ruhát beakasztottam a szekrénybe, majd visszaindultam az ágyamhoz. Ezeket a vaságyakat párosával szemközt fordították egymásnak, alig hagyva helyt a középen közlekedőknek, mert mindegyik előtt ott volt kötelezően az az alacsony, csővázas szék, amire a gyakorló egyenruhát abban a kocka formában, melynek méretét a szék ülőkéje határozta meg, élére kellett hajtogatni. A zöld, minta nélküli linóleumon lépdeltem óvatosan, mikor sikerült felrúgnom a saját székemet. Az ágy vasának vágódott, nagy csörömpöléssel borult fel. Többen, az egyenletes horkolás ritmusából kizökkenve, horkantottak. Valahonnan a sötétből bosszús hang nyögte, rúgd fel, baszd meg. A szétbomlott ruha hajtogatásával meg sem próbálkoztam, rádobtam a székre, ahogy volt, rátettem a spirálosan összetekert övet is, arra pedig a sapkát. Sötétben nehezebb megtalálni az éleket; lényegében az elvágólag illesztett világ kis sarkát rúgtam fel.
Az ágysodrony húrként zengett, rezgett a legapróbb moccanásra. Lefeküdtem, és testemet megpróbáltam kinyújtani a megereszkedett matrac teknőjében. Hideg volt a pokróc alatti lepedő, nem tudtam lecsukni a szemem. A lenti lámpákból a plafon kapott a legtöbb fényt; jó volt, hogy nem lehetett látni rajta semmit. A másik ágyon álmában motyogott a fiú. De ha ő nem, akkor más, mert valaki mindig mondja. Öntudatlanul kihangosított álmok. És álmukban mintha egymásnak felelgetnének. Mintha először szereznének ismeretet a világról, szabályokról és törvényekről, egyéb berendezésekről, holmi vágyakról. Új elgondolások kelnek bennük, még mielőtt felébrednének. Ezért lesz néhány elképzelés eleve megvalósíthatatlan. Itt parancsra csendül a cin, és elkalandozva képzelem, hogy a vezényszavak ütésére a sok kis cintányér között én lennék a levegő.
- Kultúra [6]