Témám sajátos és különleges.1 Mielőtt belevágnék, Ricoeur idézetét bocsátom az olvasó elé: „…a történész beletartozik az általa leírt és megmagyarázott világba, ő maga is egyike azoknak a cselekvő és szenvedő lényeknek, akik a történelmet létrehozzák és elviselik.”2 Ricoeur idézi Halbwachsot, aki szerint „minden individuális emlékezet »kilátópont« a kollektív emlékezetre”.3 Ez különösen akkor igaz, ha a kollektív emlékezet tárgyát képező események összegyűjtésére és értelmezésére vállalkozó személy olyan eseményekről ír, amelyeket ő maga nem élt meg, de az események résztvevői még élnek és emlékeznek. A történész, amikor a közelmúlt eseményeit kísérli meg elrendezni és a történelem folyamatába ágyazni, zavarba kerül. Ha a visszaemlékezőkhöz fordul, gyakran teljesen más történetet kap, mintha az írott dokumentumokból konstituálná a múltat. A dokumentumok (levéltári és egyéb írott források) és az emlékezések síkjai csak részben esnek egybe. Vagy kiegészítik egymást, vagy ellentmondanak egymásnak, vagy teljesen más képet jelenítenek meg. De vajon ez a teljesen más kép nem éppen úgy része-e a valóságnak, mint az írott dokumentum? „…ha az a kifogás merül fel, hogy az ábrázolás nem valóságos, hanem olyan, amilyennek az ábrázolt dolognak lennie kellene, Szophoklész szavaival lehet cáfolni, tudniillik ő olyannak ábrázolja az embereket, amilyeneknek lenniük kellene, Euripidész pedig olyannak, amilyenek a valóságban.”4 A magyar tudomány nem hozott létre olyan óriási művet, műveket, mint Braudel A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában című könyve, de még a közelmúlt történelmét illetően is csak most vannak születőben – gyakran szánalmas – kísérletek, s csak kevés az említésre érdemes, a szintézis igényével fellépő opus.5 A nagy narratívák (már ha megszületnek) dermesztő hatásúak, sokszor évekre, évtizedekre lehetetlenné teszik a történelem újraértelmezését, holott (ismét Ricoeur szavaival) „…annak az értelme, ami történt, nem egyszer s mindenkorra szilárdan adott”.6 Erre a legkarakteresebb példa Jaruzelski 1981-es szerepe megítélésének változása a lengyel történelemben.
De maradjunk még egy kicsit az elbeszélés kategóriájánál. A fikciónál. Erről Carr azt írja, hogy az „…tudvalévően nem törődik az általa ábrázolt események realitásával…”, vagyis „…az a gyanú éri, hogy eltorzítja, illetve hamisan ábrázolja azokat az eseményeket, amelyekről állítása szerint tud valamit.”7 Ez a valamiről valamit tudás mindig egy időpillanatra érvényes. Egyazon dologról én, az emlékező másképpen emlékeztem harminc éve, húsz éve vagy tíz éve, s másképpen emlékezem ma. Ugyanis (feltéve, hogy az emlékezetem nem romlott, vagyis ami a tényeket illeti, azokat mindvégig hibátlanul képes vagyok felidézni) az elbeszélés, ahogy a múltbéli történést megformálom, már a mai gondolati és szókészletemmel, a közben eltelt történeti tapasztalataim prizmáján megtörve történik. A dologgal magával azonos időben keletkezett írás legfeljebb elsárgulhat, porladhat, de tartalma változatlan marad. Vagyis mindenkori kondíciómnak megfelelően strukturálom a mondandómat, mást emelek ki, máshová teszem a hangsúlyokat, ugyanazt az eseményt, eseményfragmentumot másképpen értékelem.
A balatonboglári kápolna
Vegyünk egy fényképet, amely a következő címet viseli: A közönség Najmányi László és a Kovács István Stúdió előadásán8. Ez a fotó a keletkezés időpontjában egy olyan amatőrfotó volt, amely arra törekedett, hogy a jelenlévők minél nagyobb számát befogja, s készítőjének emlékül szolgáljon. Ma ez a kép annak a dokumentálása, hogy kik voltak azok, akik dacolva a hetvenes évek elejének politikai tiltásaival, kellően bátrak voltak részt venni a balatonboglári kápolnatárlat előadásán. A harminc-harmincöt főt ábrázoló fotó (csoportkép) fontos dokumentummá vált harminc év alatt. Amikor a fotó elkészült, készítője valószínűleg sok példányt nagyított belőle, s a képen látható ismerőseinek, barátainak adott belőle. Vagy nem. Egy példány azonban ebből a fotóból fennmaradt, s ez a kép bizonyítja, hogy akkor, ott éppen ennyien vagy legalább ennyien voltak jelen. Ha valaki beazonosítaná a képen látható személyeket, akkor messzemenő következtetések levonása válna lehetővé. Például ilyen: azok, akik részt vettek Galántai György Kápolnaműtermének előadásán, mára valamennyien/többségükben hűek maradtak az avantgárdhoz, politikailagvalamennyien/többségükben liberálisok maradtak, közülük senki nem szolgálta ki a Kádár-rendszert, stb. Vagyis a készítése pillanatában szinte érdektelen fotó az idő múlásával történelmi dimenziókat kap(hat).
A fotózás történetében milliárdnyi csoportkép készült. Birtokomban van 1916-ból egy első világháborús csoportkép, rajta magyar bakák az olasz fronton, s a képet magyarázó felirat helyett a következő kis versike:
Kora reggel fegyver dördül
Messze hallik hangja
Piros vér csorog egy szívből
Csalfa volt egy leány – csalfa9
A hazaküldött (vagy hazahozott?) kép szintén rendkívül sok történelmi értéket hordoz: például a bakák ruházatát, felszerelését illetően, de a személyek azonosíthatatlanok, s bár az is lehetséges, hogy volt közöttük történelemalakító személy, de ezt ma már nem lehet megállapítani. Ha valaki felismerné Moholy-Nagy személyét, akkor következtethetne, hogy a mester „ilyen” körülmények között készítette híres levelezőlap-rajzait. De Moholy-Nagy nincs a képen. A napló szövege és a képek együttesen arról vallanak, hogy egy kispesti kereskedő hogyan élte meg az 1915–16-os esztendőket a szerbiai és az olasz fronton. Reflektálatlan elbeszélés, amely egy nagy narratíva részeként felhasználható, önmagában azonban csak kuriózum-értéke van. Ha ismét Arisztotelész Poétikájához fordulunk, sajátos eligazítást kapunk. Igaz, nem a történész számára, de azért érdemes figyelnünk rá. „Mivel a költő [elbeszélő] utánzó – … –, szükségszerűen mindig az egyiket kell választania azon három ábrázolási lehetőség közül, hogy (1) valami milyen volt vagy milyen, (2) milyennek mondják vagy látszik, illetve (3) milyennek kell lennie.”10 Fantasztikusan összecseng Arisztotelész gondolata Carr gondolatával. Carr ugyanis azt írja: „…a közösség olyan »történet« révén létezik, amelyben a közös emlékezet és a jövőre irányuló várakozás, illetve tervezés összegződik. A társadalmilag megélt jelen itt is a múltból és a jövőből meríti értelmét.”11 Vagyis Carr más szavakkal mondja el, hogy a milyen volt, milyennek látszik és a milyennek kellene lennie együttese formálja, szervezi az emlékezés útján rekonstruált közösséget. Dilthey is azt hangsúlyozza, hogy előbb vagyunk történeti lények s csak azután a történelem szemlélői, értelmezői. A fentebb idézett I. világháborús napló azt mondja: én, Schwach Richárd történeti lény vagyok, velem megtörtént a történelem. S itt be is fejezi. Schwach Richárd része volt egy kontinuumnak, de csak a partikularitás szintjén reflektált rá. Nem is kísérelte meg saját sorsát történelemmé emelni.
Galántai György a XX. századi magyar kultúrtörténet egyik kis szegmensének aktív alakítója volt, s egész tevékenysége során tudatában volt annak, hogy minden megnyilvánulását (1) magasabb stilizációs szinten kell értelmeznie, mint az valóságosan történik, (2) azonnal be kell emelni a kultúrtörténetbe, (3) az idő múlásával mindig újra kell kontextuálni, majd az adott pillanatban (4) közzé kell tenni azt az eseménysort, amely így beemelődik a XX. századi magyar (kultúr)történelembe. Az előző mondat minden állítását vizsgáljuk meg, s ha kell, eszközöljünk további finomításokat. Galántai 1941-ben született (majd napra egyidősek vagyunk), tehát – életkorából következően – csak a XX. század utolsó harmadának lehetett alakítója. Azon belül is egy szűk csoport, egy sajátos, jól definiálható szubkultúra számára válhatott tevékenysége kultikussá. Ami a magasabb stilizációs szintet illeti, azt azzal bizonyíthatjuk, hogy tevékenységét (az ellenkultúra gyakorlását, illetve mások számára lehetővé tételét) folyamatosan dokumentálta, mert tudatában volt, hogy amit tesz, annak történelmi jelentősége lesz (van). Ő már akkor elbeszélte a történetét, amikor csinálta. Ezért kizárt minden általa kizárható esetlegességet, tervének volt eleje, közepe és vége, volt belső koherenciája, hiányzott belőle a bizonytalanság, megvalósította a részleges totalitást. Törekvése, hogy a kápolnát azonnal beemelje a kultúrtörténetbe (kontextuálja), sikeresen megvalósult. Az idő múlásával történő folyamatos újrakontextuálás csak mind „magasabbra” emelte az egykor történteket, s az – függetlenül attól, hogy megtörténik-e/megtörtént-e a történészi feltárás, már benne van/volt a történelemben. Galántai egyes emberként megteremtette a társadalmi „mi” tényleges szintjét, éppen azzal, hogy egyéni kultúrharcához állandóan megtalálta a szükséges partnereket. S most, hogy az avatott (művészet)történész12 feldolgozta Galántai 1968–1973 közötti tevékenységét, leírt, idézhető, dokumentált történetté, történelemmé vált az „egy ember”, az „én” tevékenysége.
Galántai tevékenysége lényegében nem volt más, mint megteremteni a fokozatosan puhuló kádári diktatúrában a szabadság egy kicsiny szigetét, s erre a szigetre minél több embert meghívni: legalább átmenetileg élvezzék a szabadságot!
A balatonfüredi szociológiai konferencia
1972-ben került volna sor a MTESZ13 Szervezési és Vezetési Tudományos Társaság Szociológiai Szakosztályának III. szociológiai konferenciájára Balatonfüreden. A konferencia „Napjaink műszaki fejlődésének társadalmi feltételei és várható hatásai”14 címet viselte, amely politikailag támadhatatlan, hiszen a korszak közhelyeiből építkezik, s miként a sorszámból látszik, korábban már két „ilyen” konferencia is lezajlott15. De mi köze van egymáshoz Galántai György boglári projektjének és a füredi szociológiai konferenciának, hacsak az nem, hogy mindkettő a Balaton partjához kötődik? A betiltott konferencia szervezői16 – Galántaihoz és társaihoz hasonlóan – egy szabadságszigetet kíséreltek meg létrehozni. Ahogy Galántai egy jámbor pap17 közreműködésével műterem céljára vette bérbe a boglári kápolnát – amely vagy az ő műtermévé válik, vagy az enyészeté lesz –, s ott igyekezett megteremteni a maga szabadságszigetét, úgy a lábjegyzetben említett kis társaság, a Magyar Tudományos Akadémiától és az MSZMP-től – vagyis a hivatalosságtól – nagyon messzire távolodva, egy műszaki és természettudományi csúcsszervezet, egyébként valóságos gittegylet, kádertemető egyik alegysége mögé bújva kísérelte meg ugyanezt tenni. Mindkét kísérlet kudarcot vallott, mindkét kísérletet maga alá gyűrte a hatalom. A szabadságszigetek mint szigetek átmenetileg megszűntek, vagy inkább láthatatlanná váltak, felaprózódtak, zátonyokká foszlottak, a kápolnát bezárták, a konferenciát betiltották, de azt a szellemiséget, amelyet az egyik a művészet, a másik a tudomány területén képviselt, nem ölték meg, nem tudták elpusztítani. Mindkét projekt képviselői folytatták a munkájukat, s a maguk – a történelem által felkínált – eszközeivel a szabadságot hirdették, újabb és újabb kísérletet tettek egy nagy sziget létrehozására, sőt, arra is, hogy ezek a szigetek összeérjenek, összenőjenek, s kontinensnyivé váljanak.
Azért választottam írásom tárgyául ezt a két eseményt, mert mindkettőhöz közöm volt. Én, e sorok írója vagyok az a személy, aki negyven év múltán emlékezem, s negyven év múltán a dokumentumokat áttekintve az emlékezetem és a dokumentumok nyomán a hatvanas évek végét jelentő balos keményedésről szólok. Én vagyok az, akinek individuális emlékezete kilátópont, s bár a rendelkezésemre álló dokumentumok nélkül nem vállalkoznék a visszaemlékezésre, vagy csak nagyon érintőlegesen, most, hogy emlékezetemet sokak emlékezete és levéltári források megtámogatják, vállalom az egykor történtek értelmezését.
Szigetépítők
Mindkét történetnek (Galántai kápolnaműtermének és a füredi konferenciának) vannak fő- és mellékszereplői, vannak negatív és pozitív hősei. A boglári történet (a továbbiakban nevezzük így Galántai projektjét, és füredi történetnek a III. Szociológiai Konferenciát) főszereplője Galántai György. Ő a pozitív főhős, a vitathatatlan főszereplő, a történet mozgatója, spiritus rectora, szellemi atyja. Mellette még nagyon sok néven nevezhető és névtelen pozitív szereplője van a boglári történetnek. A pozitív szereplők közé sorolom mindazokat, akik megnevezetlenül bár, de a kápolna aktív időszakában több-kevesebb rendszerességgel ott megjelentek, mint nézők, vagyis a szabadságsziget levegőjének élvezői. De vannak persze néven nevezhető pozitív hősei is, akik a boglári történet alakítói, tevékeny résztvevői voltak, ott kiállítottak, előadást tartottak, nevüket, személyiségüket, tekintélyüket kölcsönözték a projektnek. Ha a pozitív hősök listáját fölsoroljuk, döbbenetes eredményt kapunk. Az akkor többnyire harmincas éveik elejét taposó művészek mára a magyar kultúra meghatározó figuráivá váltak. Kossuth-díjasok, egyetemi tanárok, a magyar kultúra reprezentánsai a világban, műveik az aukciókon milliós áron kelnek el, s (nagyon kevés kivételtől eltekintve) nem találni közöttük „renegátot”. (Persze ott is voltak III/III-as ügynökök, a skizofrén, hármas tudatú, Pécsi Zoltán fedőnevű, Algol László művésznevű Hábermann Gusztáv, aki jó érzékkel már a rendszerváltás pillanatában a Föld legtávolabbi pontjára távozott, a messzi Új-Zélandban telepedett le, s a Messey University tanára lett18. Vagy a Pesti fedőnevű, zsenigyanús filmrendező, Bódy Gábor, akinek beszervezéséről még a jövő feladata ismereteket szerezni, hiszen maga is a legelszántabb avantgárd művész volt.) De Jovánovics György és Harasztÿ István szobrász, Erdély Miklós és Maurer Dóra, Vajda Júlia és Jakovits József a saját művészeti ágának legjelesebbjei. Beke László az MTA Művészettörténeti Intézetének igazgatója, Csákó Mihály, a művészetet csak átmenetileg művelő szociológus az ELTE professzora. A névsort azért nem érdemes folytatni, mert óhatatlanul a mérlegelés bűnébe esnénk. A fenti ízelítő azt mutatja, hogy Galántai a boglári történetben hibátlanul választott. Akkor is, amikor a kortárs avantgárd köréből kért fel közreműködőket, s akkor is, amikor az akkor pályakezdő Csengery Adrienne19 vagy a már akkor sem fiatal Somlyó György volt a kápolna vendége.
A negatív szereplők sokkal érdekesebbek. Őket három csoportba sorolhatjuk. Az elsőbe a névtelen kis apparátcsikok tartoznak, a megyei, járási funkcionáriusok, akik apró kellemetlenkedéseikkel s a legfelső hatalom támogatásával végül is elérték, hogy a boglári történet megszakadjon, befejeződjék. A második csoportba azok a hatalmi pozícióban lévő figurák tartoznak, akik nemcsak Galántaiékat, hanem a magyar művészet egészét terrorizálták, s igazi főszereplők voltak. Aljasságukkal, a rendszer elvtelen kiszolgálásával iszonyatos károkat okoztak. Ők kivétel nélkül Budapesten székeltek, ki a minisztériumban, ki valamilyen művészetelhárító szervnél (Képzőművészeti Alap, Lektorátus, pártközpont, minisztérium). Ormos Tibor20, Aradi Nóra21, Gádor Endre22 voltak a kultúra igazi ellenségei, élükön Aczél Györggyel, aki a boglári történet befejeződése után nem sokkal maga is túl liberálisnak bizonyult, és a szélsőbal sikeres támadása nyomán menesztették. Számomra a negatív szereplők harmadik csoportja a legérdekesebb. Ők a magukat átmentők. Közülük Szabó László játszotta a leginkább követhető szerepet, hiszen a Népszabadságban megjelent cikke miatt halhatatlanná vált23, de az Aczél Györgynek írt cinikus feljegyzése csak most lett megismerhető24. Bereczky Loránd – akkor az MSZMP KB képzőművészeti referenseként tevékenykedett (ő volt a pártközponti Lucifer, aki „a szelíd kulturális bűnözés helyett új lehetőséget kínált: a közigazgatási szabálysértést”25) – még 20 évvel a rendszerváltozás után is a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója volt. Ő volt a boglári történet egyik kulcsfigurája, hiszen az omnipotens pártközpontban ő volt az illetékes elvtárs, ő adta fel a jelentéseket a döntéshozóknak. Rózsa Gyula és Vadas József műtörténészek szintén a negatív szereplők élén szerepelnek. Életkoruk miatt még aktívak, Rózsa a rendszerváltás után egy ciklusnyi időt az Iparművészeti Múzeum főigazgatójaként töltött, tehát nem panaszkodhat, hogy a művésztársadalom bosszúja elsöpörte az útból. Máig publikál a Népszabadságban és a Mozgó Világban, természetesen a rendszerváltás előtti korszaktól merőben eltérő intonációjú cikkeket, bár időnként nem tagadja meg régi önmagát.
A füredi történet szervezői és a konferenciakötetben szereplők26, valamint a konferenciát betiltók27 szintén nem alkotnak homogén csoportot. Ahogy a boglári történetnél is a szervező Galántait állítottuk a középpontba, a füredi történetnél is az a csoport volt a főszereplő, amely a konferenciát előkészítette, az előadókat felkérte, a pénzt megszerezte, s „elvitte a balhét”. Néhányuk sorsa példázza, hogy a tizenegy fős csapat, az úgynevezett előkészítő bizottság igen kemény és elszánt társaság volt. Kétségtelen, hogy Zsille Zoltán volt a legradikálisabb (a konferenciára készített tanulmányában is!) a szervezők között, azonban a nála idősebb többség képes volt visszafogni és taktikus magatartásra késztetni. Zsille könyvében28 részletesen megírja és a rendelkezésre álló dokumentumok közzétételével érzékelteti a füredi történet betiltását, leállítását. De erről később! Ambrus Péter megmaradt a Kemény-tanítványok vonalán, szegénységkutató. Márkus Mária (Márkus György filozófus lengyel felesége, 1972-ben az MTA Szociológiai Intézetének munkatársa) férjével – állásvesztés után – emigrációba kényszerült, miként Zsille Zoltán is. Hegedűs B. András és Kozák Gyula a Charta-szolidaritási aláírás29 után elveszítette állását, és az 1956-os forradalom kutatásához kezdett, majd előbb a Történelmi Igazságtétel Bizottságot, utána az 1956-os Intézetet alapították meg. Szabó Máténé haláláig az ’56-os interjúk egyik bázishelyéül biztosította lakását, s ő maga is számos interjút készített. Hanák Katalin a rendszerváltás után a jobboldal kereszttüzébe került egy nem tudni, hogy vélt vagy valós ellene irányuló antiszemita támadás miatt. Laky Teréz haláláig munkaügyi, munkaszociológiai kutatásokat végzett, Rozgonyi Tamás is a szociológusi pályán maradt, nem választotta a politikusi munkát. Rudas János pszichológusi végzettségét kamatoztatta, kamatoztatja életkorának megfelelő energiával. A többiek életében különböző mértékben a letűnt rendszer jellemző eseményeként őrződött meg a füredi történet.
A történetek – szigetépítési kísérletek
A két történet számos közös elemet tartalmaz. Bogláron is, Füreden is emberek egy-egy csoportja, legalább rövid időre létre akarta hozni a szabadság kis szigetét, azt a helyet, ahol a jelenlévők legalább átmenetileg kivonhatják magukat a hatalom kontrollja alól. Bogláron ez három évig (három nyáron át) sikerült, talán azért, mert a képzőművészetet a politika nem tartotta olyan közvetlenül veszélyesnek, mint a szociológiát. Füreden odáig jutottunk el, hogy a konferencia előadásainak kötetét sikerült kinyomatni, s még az elkobzás előtt nyolcvan példányt kilopni a nyomdából. A konferenciát azonban már nem engedték megtartani. Drecin József, aki – ma már nem tudjuk, hogy mennyire a saját elhatározásából, vagy mennyire felsőbb nyomásra – a konferencia betiltása utáni értekezleten azt mondta, hogy „megfelelő helyen [sic!] közölték, hogy az MTA nélkül nincs konferencia. A konferencia anyagai ellen föl fog lépni az ELTE30 és az MSZMP Politikai Főiskolája is.”31 Drecin ítéletvégrehajtó volt, a MTESZ vezetőinek szócsöve. Csanádi György MTESZ-elnök és Valkó Endre MTESZ-főtitkár nevében lépett föl.32 De természetesen az igazi megbízója maga az MSZMP KB illetékese. A betiltás több mint pikáns vonása, hogy Valkó Endre és Mód Aladárné szoros rokoni kapcsolatban álltak.33
A szervezők és a Drecin közötti összecsapás, amelyen az illetékesek véleményét a magas állami beosztású tisztviselő – aki később is jelentős stallumokkal rendelkezett34 – közvetítette, igen éles hangú volt, a szervezők nem tettek lakatot a szájukra, keményen a sarokba szorították Drecint, aki állandó védekezésre kényszerült, s ultima ratióként mindig a felsőbb hatalmi tényezőket citálta. Drecin erről a megbeszélésről vesztesen távozott. Rudas János végszóként közölte, hogy a döntéssel nem ért egyet, bár azt a bizottság tudomásul veszi. De próbálta volna nem tudomásul venni!
Míg a boglári történet apró és gyakran nem is a lényegről szóló csaták sorozata, amely csak a végére emelődik be a nagypolitikai szintre, addig a füredi történet rapid lefutású. Pedig Galántai tevékenysége semmivel sem politikamentesebb, mint a füredi történet. Sőt, a Galántainál kiállított művek, megtartott előadások a mából nézve sokkal direktebben provokatívak, mind a füredi konferencia bármelyik előadása. Gondoljunk csak Pauer Gyula Marx-Lenin művére! Vagy Legéndy szlogenjére: A FELLEBBEZÉS A NÉP MŰVÉSZETE! De kemény provokációnak tekinthető (akkori szemmel nézve) az az 1972-es plakát, amely a Képző- és Iparművészeti Lektorátus Határozatát felnagyítva (Schmal Károly tervezte) mutatta be, hogy milyen működési mechanizmusok jellemzik a kulturális pártirányítást.35 De ezek az „irányítók” feneketlenül műveletlenek voltak, s a művészi megfogalmazásban, megformálásban sokkal kevésbé tudtak megkapaszkodni, mint a rendszert leleplező, direkten fogalmazott szociológiai írásokban. Ezért is támadtak oldalról: a Köjál felől, az építésrendészet felől, sőt, az egyház megfélemlítettségét és gyávaságát is kihasználva, az egyház felől is.36
A boglári történet során titkosszolgálati eszközöket is felhasználtak, hogy Galántait, illetve az általa üzemeltetett kápolnát mint szabadságszigetet lehetetlenné tegyék. A füredi történet során erre vélhetően nem került sor. Legalábbis a történet egyetlen eleme sem utal arra, hogy a betiltók olyan információ birtokába jutottak volna, amelyeket ne maguktól a szervezőktől szereztek. Ami azt bizonyítja, hogy egy kisebb, egymást jól ismerő szociológus-csapat esetében kiszűrhető volt a besúgók jelenléte, másrészt maga a projekt időben viszonylag rövid lefolyású volt, és szinte az utolsó pillanatig nem merült fel a felsőbb régiókban a kétely azt illetően, hogy ami történni fog, az nem lesz több egy hagyományos szociológiai konferenciánál, hiszen a korábbi két konferencia sem okozott problémát. További „kételyoszlató” tényező volt, hogy az előadók között szerepelt Makó Csaba, az MTA Szociológiai Intézetének párttitkára, Farkas János, az intézet igazgatóhelyettese, Balog József, az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének munkatársa, tehát olyan személyek, akik a hatalom számára garanciát jelentettek, hogy nem szivároghat be „ellenséges” hang.
S hogy illetékes helyeken mennyire csak az utolsó pillanatban „kaptak észbe”, arra bizonyíték, hogy a kinyomtatott előadások köteteiből nyolcvan darabot el tudtunk lopni a nyomdából. Zsille erről így ír: „Hiába tiltotta be a pártközpont a konferenciát, minden erőfeszítése ellenére elkésett, mivel a konferenciák ügye a tudományos osztályra, a MTESZ maga azonban a gazdaságpolitikai osztályra tartozott, a specializáció és a mi nagyobb szerencsénkre.”37 A kötet az egyik első nyomtatott szamizdat, és az ELTE szociológiai tanszékén éveken át kötelező olvasmányként szerepelt. Ugyanis „mire a megzavarodott bürokraták a pártközpont és a nyomda között felépített falakon átmászhattak… addigra [mi] a raktárból kiloptuk… a köteteket”.38 Pontosan a kinyomott 400 példányból négy csomagot, összesen nyolcvan darabot, amit azonnal legalább hat lakásban és munkahelyen helyeztünk biztonságba. A maradék 320 példányt elkobozták, és néhány kivételével, amelyen az elvtársak kotlottak, bezúzták.39
Mindkét projektre igaz Haraszti Miklós állítása. „Mindent szabad volt csinálni, amit úgy ítéltek meg, hogy nem rendíti meg a rendszer alapjait. De az ököl ott volt a zsebben. Gondoskodtak arról, hogy… senki ne feledkezzen el az ökölről…”40 Ám mindkét projekt jellemzője volt, hogy nem törődött azzal, odafent hogyan vélekednek majd róla. S mindkét projekt esetében úgy vélekedtek, hogy az a rendszer alapjait veszélyezteti, így az ököl lecsapott. Ormos elvtárs arról panaszkodik egy levélben a Művelődésügyi Minisztérium illetékesének, hogy „én már nem tartom magam… képesnek arra, hogy bármiféle közbejárást biztosítsunk…”41, Drecin elvtárs pedig „politikailag éretlennek” nevezi Büti Lajos és Endreffy Zoltán dolgozatát.42 Ormos a kultúrpolitikai célkitűzésekkel ellentétes tendenciák miatt berzenkedik, Drecin politikai éretlenséggel vádol, nem nehéz észrevennünk, a két megfogalmazás mögött ugyanaz a félelem áll: nem tűrjük a konfrontációt a hatalommal. De az is közös a két projektben, hogy azokban olyan személyek jelennek meg, akik már elviselhetetlenek a hatalom számára. Galántaiéknál azzal telik be a pohár, hogy a Halász-színház tart Bogláron előadásokat, a füredi történetben viszont részben néhány dolgozat kemény megfogalmazásai rendkívül idegesítőek a pártközpontban székelő elvtársak számára, de még ennél is zavaróbb, hogy Hegedüs András exminiszterelnök, Kemény István, Solt Ottilia és Zsille Zoltán is ott van az előadók, vagyis a kötetben szereplők között. Drecin persze nem meri kimondani, hogy főnökeitől milyen instrukciókat kapott, s a levéltári háttéranyag43 (ha egyáltalán létezik!) nem áll rendelkezésemre. De mondatai mögött felsejlik, hogy a boglári és a füredi történet közös jellemzője, hogy „problematikus”, valamint az érvelés is azonos „így döntöttünk, és kész”44. S figyeljük csak meg, hogy Drecin milyen jelzőket használ: destruktív, ideológiailag zavaros, nem elég érett. Mintha csak Ormost, Bereczkyt, Rózsát, Aradi Nórát, Vadas Györgyöt hallanánk. Érveik nekik sincsenek, ők is csak elmarasztaló jelzőket tudnak szajkózni, az elemzésre képtelenek.
Mind a füredi, mind a boglári történet főszereplői – a szigetépítők – sokkal műveltebbek voltak a hatalom képviselőinél. Jobban ismerték, milyen tendenciák jellemzik a világ művészetét, illetve szociológiáját, ezért is lett volna nehéz érdemi vitát folytatni velük. Endreffy Zoltán dolgozatát45 éretlennek nevezni egyszerűen nevetséges, hiszen a szerző olyannyira up to date volt a nemzetközi szakirodalomban, mint rajta kívül Magyarországon senki más. Talán elsőként emelte fel a szavát hazánkban a modern ipari társadalom környezettudatos gondolkodásáért. Kristálytiszta logikával bizonyítja be, hogy a fejlődés (ha ilyen egyáltalán létezik, hiszen ebben az időben jelentek meg azok a – főleg újbaloldali – művek, amelyek ezt is kétségbe vonták) velejárója az exponenciálisan növekvő környezetszennyezés, az emberi életminőség romlása.
Mindkét szabadságszigettel szemben nyert a fennálló hatalom. Természetesen nem volt kétséges, hogy ők lesznek a(z átmeneti) győztesek. Ám a középkádári korszak éppen azért nem nevezhető nyílt diktatúrának, mert a két történet likvidátorai (akikről később még esik majd szó) a jogi csűrés-csavarás eszközeivel éltek, látszólag legitim, alkotmányos, illetve az adott szakterületre érvényes vagy annak tűnő érveket sorakoztattak fel. Egy igazi, akár félkemény diktatúrában is az ilyen pitiáner ügyeket egyetlen tollvonással intézik el. Sőt! Az aktorokat kemény szankciókkal sújtják. E két történetben azonban szinte nevetséges, hogy milyen érvekkel operáltak, milyen jogszabályi helyeket citáltak, s különösen a boglári történet esetében mennyi időt hagytak a szigetépítőknek és szigetlakóknak, hogy tevékenységüket folytassák. A füredi történet esetében az eltérő peremfeltételek miatt sokkal gyorsabban kellett dönteni, s azonnal a legmagasabb szintről indult az ellentámadás, hiszen az 1972. szeptember 26–28. közötti konferenciáig alig tíz nap állt a likvidátorok rendelkezésére, s már több mint 400 résztvevő befizette a részvételi díjat, a szálloda le volt foglalva, az azonnali intézkedés a hatalom részéről elkerülhetetlen volt. Galántaiékkal szemben a legalsó szintről indítottak, a községi tanács, majd a megyei tanács kezdett piszkálódni46, s csak később, kétéves huzavona után terelődött a szankcionálási folyamat a legfelső szintre. A boglári történetben kétéves jogászkodás után érte el a hatalom a győzelmet. A füredi történet viszont egyetlen tollvonással lezárható volt. Természetesen az előbbi esetében fontos tényező, hogy Galántai György magánkezdeményezése adminisztratív eszközökkel sokkal nehezebben volt berekeszthető, mint a füredi történet esetében, amelynél a fedőszerv (a MTESZ) formálisan és a szociológiai bizottság által is elfogadottan felügyeletet gyakorolhatott. A szigetépítő aktorok mindaddig, amíg a MTESZ „szagot nem kapott”, éppen azt használták ki, hogy a műszaki és természettudományos érdeklődésű funkcionáriusok igen kevéssé törődtek a számukra jelentéktelen kis szociológus csapattal. A betiltó értekezleten Drecin szó szerint ezt mondta Hegedűs B. András azon kérdésére, hogy miért az utolsó pillanatban léptek fel a konferencia megrendezése ellen: „Az én hibám, elvtársak, mert nem foglalkoztam érdemben a dolgokkal.” Majd Ambrus Péter azon – az iróniát sem nélkülöző – kérdésére, miszerint előbb hozták meg a betiltó határozatot, s csak azután kívánják pártszociológusoknak, politikai cenzoroknak átadni az előadásokat, hogy azok elkészítsék vélhetően elmarasztaló, előre megrendelt minősítésüket, Drecin megint csak önkritikusan válaszol: „Ezt az ellentmondást nem tudjuk feloldani, de nem akartuk, hogy [felsőbb helyeken] bíráljanak bennünket.” Drecin tehát nem rejti véka alá a nála feljebb lévőktől való félelmét és függését, s e szűk és számára jelentéktelen közegben inkább nevetségessé válik. Nyilvánvaló, hogy későbbi karrierje fontosabb számára, mint aktuális emberi méltósága. Tűri Márkus Mária, Zsille Zoltán, Laky Teréz, Szabó Ilona és a többiek provokatívan pimasz megjegyzéseit, defenzívába vonul, de természetesen nem enged. (Szabóné Dér Ilona: „A maguk gyávaságát elfogadhatjuk – a konferencia előadásai ellen felhozott szakmai kifogásokat azonban visszautasítjuk!”47)
A boglári történetet ennél sokkal részletesebben megismerheti az érdeklődő a Törvénytelen avantgárd kötetből, s láthatja, hogy egy évvel később, de még mindig az úgynevezett balos fordulat előtt, ám annak előszeleként milyen lépéssorozat eredményeképpen ebrudalták ki Galántaiékat a boglári kápolnából. A két szabadságsziget megszűnt, de hatásuk máig tartó.
A szigetlakók
A boglári szabadságsziget, már csak azért is, mert sokkal hosszabb ideig létezett, mint a füredi történet, nagyon sok embernek biztosított (természetesen csak átmeneti, időleges, de) maradéktalan szabadságélményt. A szigetlakókat két csoportba soroljuk. Az elsőbe azok tartoznak, akik tevékenyen részt vettek a munkában, akár a kápolna építésében, karbantartásában, akár az ott rendezett programokban, mint kiállítók, előadók. A második csoportba azok tartoznak, akik nézőként voltak jelen. A két csoport nem választható el egymástól, mert nagyon sokan voltak azok, akik hol aktorként, hol csak nézőként voltak jelen, tehát közöttük jelentős az átfedés. De a második csoportba sokkal többen tartoznak azok közül, akik csak nézőként, érdeklődőként, közönségként voltak jelen. Én ez utóbbiak közé tartoztam. Beletartoztam az általam most leírt és megmagyarázott (megmagyarázni kívánt) világba, én magam is egyike vagyok/voltam azoknak a cselekvő és szenvedő lényeknek, akik a történelmet létrehozták és elviselték – írom Ricoeurt csak nagyon kicsit parafrazeálva.48 S Halbwachsot is belekeverve történetembe, az én individuális emlékezetem is egy lehetséges „kilátópont” a kollektív emlékezetre.
A boglári kápolna létrehozott egy virtuális közösséget, amelyben mindazok összetartoztak, akik a kápolna létét fontosnak tartották, felismerték annak szabadságsziget voltát. Nem volt feltétel a személyes ismeretség ahhoz, hogy az összetartozás érzése kialakuljon. Miként a világ két különböző pontján működő szabadkőműves páholy tagjai is azonnal hangot találnak, ha összetalálkoznak, s tudják, hogy milyen közös célokért munkálkodnak, szolidárisak egymás iránt, s ha kell, segítik egymást, úgy a boglári aktív és passzív szereplők, művészek és nézők számára is elegendő volt annak a „megtudása”, hogy az addig idegen másik szintén tagja ennek a virtuális közösségnek, s ez azonnal létrehozta a mitudatot, az ingroup érzést. A boglári történet szigorúan a művészetre koncentrált, de Galántai szervezési filozófiája nem kívánta belterjessé tenni a kápolnában történteket, a teljes nyitottságra törekedett. Vagyis arra, hogy rendezvényeit minél többen látogassák. Galántai a kápolnában a művészet második nyilvánosságának biztosított teret. Kvalitásérzéke szinte hibátlanul működött. Ha felsorolnám a kápolnában kiállító, előadó művészeket, alig találhatnék olyan személyt, aki kakukktojás. Még az aktív III/III-as ügynök Pécsi Zoltán/Algol László/Hábermann Gusztáv is egyrészt maga is aktív performer, költő, underground mozgalmár volt, másrészt besúgói tevékenységével elévülhetetlen érdemeket szerzett, mert olyan történéseket és e történéseken jelen lévő személyek nevét dokumentálta, amikről és akikről egyébként mára megfeledkeztünk volna. Spiró György Kerengőjében van egy fontos gondolat, amely ide illik. Amikor a kisvárosi besúgót lecserélik (vagy csak le akarják cserélni?), sajnálkoznak, mert a régit már megszokták, ismerik a szokásait, tudják, mi a feladata. Algol (ez volt a művészneve) szorgalmasan gyártotta jelentéseit, olyan eseményekről, amelyek egyáltalán nem voltak titkosak, azokon bárki részt vehetett. S aki részt vett, az a közösség részévé vált. S ez volt az, amiért a likvidátorok a legmagasabb szinten is „beindultak”.
A szigetlakók jelentős hányada a Galántai-kortárs underground, az első nyilvánosságból kiszorult művészek közül került ki, de a boglári történetre a magyar művészvilág progresszív része nagy szimpátiával figyelt. Volt, aki óvta őket a „túlzásoktól”49, mások csak távolról biztosították a projektet szolidaritásukról, megint mások pedig jelenlétükkel adtak nyomatékot az ügy fontosságának. Amikor Galántai – korábbi elképzeléseinek megfelelően – először rendezett kiállítást „nagy öregeknek” (jelesül a 60 éves Vajda Júlia festőnek és az akkor már amerikai emigrációban élő 64 éves Jakovits József szobrásznak, akik 1945-től mindketten az 1948-ban betiltott Európai Iskola tagjai voltak), a kiállítás megnyitóján egy másik szabadságsziget lakói is nagy számban megjelentek, s jelenlétükkel demonstráltak Galántai mellett.50
Ha a Törvénytelen avantgárd kötet névmutatóját alaposan tanulmányozzuk, abból az derül ki, hogy a boglári történetben pozitívan és aktívan szereplők közül mára szinte mindenki a hazai művészet élvonalába került, azok pedig, aki már nem élnek, a nemzeti Pantheonba. Erdély Miklós személyét emelném ki, aki a korszak avangárd pápája volt, de Jovánovicstól Szemadámig, Pauertől Tót Endréig, Major Jánostól Csutoros Sándorig, Bak Imrétől Maurer Dóráig bárkire hivatkozhatnék, mindannyian a „magasművészet” jelesei között tartatnak számon a rendszerváltás óta, s közülük sokan már a nyugati aukciókon is megbecsült művészek, Kossuth-díjasok, egyetemi tanárok, a magyar kultúra reprezentánsai a világban.
A szigetlakók, a boglári történet szereplői közé sorolom azokat a (főleg) fiatalokat is, akik a szabadság mámorító pillanataiért mentek Boglárra, s néztek meg egy-egy kiállítást, happeninget, majd a végjáték idején a Halász-színház King-Kong-előadását. A történet underground jellege és a kápolna mérete miatt a nézők száma eleve korlátozott volt, tehát egy akció alkalmával maximum 100-150 fő lehetett jelen. S ezek egy része eleve a törzstagok közé tartozott, tehát a „beesők” száma alkalmanként a néhány tízet érhette csak el. A hatalomnak azonban ez is sok volt, a likvidátorok ettől is megijedtek. S az különösen megrettentette őket, hogy olyan vitathatatlan tekintélyű tudósok, mint például Szende Tamás ironikus levelet írt a Népszabadságnak az ominózus, már említett Szabó László-cikk megjelenése után.51
A boglári történet hivatalos megszűnése után a szolidaritás nem csökkent, s a magyar művészeti és tudományos élet olyan kiválóságai küldtek pénzsegélyt Galántainak, mint Bálint Endre, Major Máté és Illyés Gyula.52 Kerényi Grácia, aki később is feddhetetlen moráljával és emberi kvalitásainak tisztaságával tűnt ki, s vett részt a demokratikus ellenzék, különösen a SZETA tevékenységében, így ír Galántainak: „Külön örültem annak, hogy épp a lengyel hagyományairól nevezetes Balatonbogláron sikerült így, »lengyel módra« összekapcsolni a hagyományt a modernséggel.53
Őszintén hiszem, hogy Carr bevezetőben idézett félelmét mind ez idáig sikerült megcáfolnom, hiszen saját emlékeim és az írásos (levéltári, magánarchívumi54) dokumentumok messzemenően kvadrálnak, s a folytatás csak tovább igazol.
A füredi történet szereplőit is hasonlóképpen osztályozhatjuk, azzal a jelentős különbséggel, hogy ott a passzív hallgatóság kimaradt a történetből, mert a konferenciát betiltották, tehát a részvételi díjat befizető 400 fővel nem számolhatunk. A konferencia szervezői alkotják a kemény magot, az előadások szerzői pedig a holdudvart (a boglári történettel párhuzamba állítva: a kiállító művészeket). A 26. lábjegyzetben felsoroltam a konferencia előadásainak szerzőit. Ez a névsor Ádám Györgytől Zsille Zoltánig terjed. Ha a boglári történet esetében (amelynek mégiscsak három aktív éve, helyesebben nyara volt!) azt állítottam, hogy a kortárs magyar művészet színe-java megfordult a kápolnában, akkor a füredi történet esetében csak kis megszorítást kell tennem, ugyanis már az a tény, hogy a téma a munka- és üzemszociológia volt, eleve leszűkítette a számításba jöhető előadókat. Ennek ellenére olyan tudósok voltak jelen, mint a 2003-ban Széchenyi-díjjal kitüntetett Kemény István, a sajnálatosan korán meghalt Józsa Péter, aki a Magyar Füzetek gondolatával kereste meg Párizsban Kende Pétert, az illegális kommunistából rendszerellenzővé vált Ádám György, továbbá a nyolcvanas évekre megizmosodott demokratikus ellenzék olyan személyiségei, mint Solt Ottilia, Juhász Pál, Endreffy Zoltán, Zsille Zoltán, Földvári Tamás, Ambrus Péter, Hegedűs B. András. S persze végül, de egyáltalán nem utolsósorban Hegedüs András és Márkus Mária. A likvidátorok talán rájuk haragudtak a legjobban, Hegedüs András ugyanis egyre inkább szálka volt a hatalom szemében, s a korábbi élete miatt állandóan a nemzetközi figyelem középpontjában lévő exminiszterelnök a nemzetközi közvélemény védelmét élvezte, ellene akkor sem lehetett eljárni, amikor majd később, a világot járva a létező szocializmus mind keményebb kritikájával traktálja a nemzetközi tudományos életet. Amikor a likvidátorok a betiltás mellett döntöttek, tudták, hogy ami készülőben van, az maga a rendszer fellazítására tett kísérlet. Az ártalmatlannak tűnő előadáscímek mögött/alatt a 34 előadás legalább fele, de inkább több, olyan állításokat, kutatási eredményeket tartalmazott, amelyek egyáltalán nem jelentettek édes dallamot a hatalom (amúgy bot)fülének. A szakmai zsargonban (eufemisztikusan: tudományos nyelven) megírt dolgozatok jelentős hányada arról szólt, hogy a magyar gazdaságban milyen leküzdhetetlen anomáliák találhatók. Magam a Mit kell tudnia a munkásnak? címet viselő dolgozatomban arról írtam, hogy azok a munkások, akik akkor, a hetvenes évek elején dolgoztak, alkalmatlanok a modernizációra. Juhász Pál a mezőgazdaságban dolgozók és a mezőgazdasági termelő szervezetek közötti áthidalhatatlan szakadékokról írt. Laky Teréz azt bizonygatta, hogy a hivatalban lévő vezetők jelentős része alkalmatlan feladata ellátására. Mód Aladárné egy empirikus kutatás nyomán55 a szakmunkásképzés és a társadalmi mobilitás lehetőségeinek kritikáját fogalmazza meg. Hegedüs András és Márkus Mária közös dolgozata azt bizonygatja szintén empirikus kutatás alapján, hogy az akkori (1970-es évek eleji) munka- és üzemszervezési gyakorlat alkalmatlan az emberi alkotómunka kiteljesedéséhez. Hegedűs B. András a vegyipari kutatómunka hatékonytalanságát teszi közzé. Még a Héthy–Makó – ellenzékinek nem nevezhető, de az empirikus kutatásukat tisztességesen feldolgozó és értelmező – páros is arról szól előadásában, hogy a vagongyártásban (Győrben) a munkások számára az előrejutásnak nincs perspektívája. Kemény István talán itt mondja ki először, hogy „Ma Magyarországon igen sok okos ember esik abba a tévedésbe, hogy azt hiszi: minél olcsóbb a munkaerő, annál gazdaságosabb a termelés. A valóságban azonban az olcsó munkaerő többnyire nagyon drága, és a drága munkaerő többnyire nagyon olcsó.”56 S már itt kimondta Kemény István azt, ami a rendszerváltozás után közhellyé vált: „…előre látható, hogy egy-két évtized múlva felesleg képződik tanulatlan munkaerőből, és ez a felesleg elhelyezhetetlennek fog bizonyulni.”57 Igaz, a két évtizedből közel három lett, de a prognózis beteljesedett.
Büti Lajos dolgozata igencsak felbőszítette a likvidátorokat. De ez nem is csoda, hiszen rövid, empirikus kutatásra alapuló írásában a vállalatoknál uralkodó „umbuldákat” leplezi le, arról ad plasztikus képet, hogy a vezetők és a fölöttük lévő hatalmi szintek milyen játszmákban csapják be kölcsönösen egymást. Summázata: „A kép, amely elénk tárul, a pubertáskor előtti gyerekek társasjátékára emlékeztet. A játék szabályait csak részben határozzák meg előre. Ha valaki a szabályoktól eltér, esetleg hamisan játszik, az vagy beépül a szabályrendszerbe, vagy az illetőt diszkvalifikálják.”58 Az új gazdasági mechanizmus ötödik, megtorpanás előtti évében mondja a szerző, hogy minden, ami van, képtelen előbbre vinni a gazdaságot. De erről szól Kemény István is, és erről a kötet legkeményebb tanulmánya, a Zsille Zoltáné: Munkamorál a mesterséges szervezetlenség viszonyai között.59 Itt írta le Zsille később is sokszor idézett hat tételét, amelyet érdemes idéznünk.
„A kontraproducens szervezet fékező mechanizmusa sajátos munkamegosztási rendszerében, munkaszervezésében, a munkakörök struktúrájában rejlik, s ebben megengedett, hogy [a dolgozó]:
1/ ne azt csinálja, amihez ért,
2/ ne értsen ahhoz, amit csinál,
3/ ne befolyásolhassa a feladatok meghatározását, a célok kitűzését, a döntést,
4/ ne értékesíthesse vagy ne értékarányosan a speciális produkciót,
5/ ne rendelkezzen a megvalósításhoz szükséges eszközökkel,
6/ a túlspecializálódás és hiperkooperáció a szorosan összetartozó részmunkákat és szervezeti egységeket is szétszakítsa: úgy lehet lépni, ha mindenki lép egyet.”60
Tulajdonképpen anélkül, hogy valamennyi dolgozatot bemutatnám, a fenti példák is elegendőek annak bizonyítására, hogy a likvidátorok – a maguk érvrendszerén belül – helyesen döntöttek, amikor a konferenciát, a füredi projektet betiltották. Mi, tizenegyen tettünk egy kísérletet, hogy a konferencia három napjára megteremtsük a szabadságszigetet, ahol a nemzet égető problémáiról nyíltan lehet majd beszélni, de a hatalom eszén nem sikerült túljárni, s lecsaptak ránk. A boglári projekthez hasonlóan berekesztették működésünket, s bár megígérték, a konferenciát soha nem rendezhettük meg.
Szigetlakók lettek volna a füredi projekt konferenciájának résztvevői is, akik tovább vihették volna a „renegát” gondolatokat, s rajtuk keresztül sikerülhetett volna a mindennapi életbe szivárogtatni a tudománynak (jelesül a szociológiának) a valóságról szerzett és a konferencia előadásait tartalmazó kötetbe sűrített gondolatait. Őket azonban a likvidátorok megfosztották ettől a lehetőségtől.
A likvidátorok
A Kádár-rendszer első szakaszát (amely az úgynevezett nagy amnesztiáig, 1963-ig tartott) a likvidálások sorozata jellemezte. A forradalom utáni kétszáznál több kivégzés, a tízezernél több börtönbüntetés, a megszámlálhatatlan egzisztenciafosztás mind-mind azokat erősítették, akik az erőszakpolitika hívei voltak. A második, konszolidációs korszakban azonban csak nagyon kevesen távoztak az államigazgatási és erőszakszervezeti apparátusokból azok közül, akik az első, brutális korszakot részben levezényelték, részben a maguk posztján végrehajtották. Kádár még azokat a volt ávósokat sem távolította el a közéletből, akiket – saját börtöntapasztalatai alapján – joggal gyűlölt. De a likvidátorok igazi tömegét az apparátusok különböző szintjein tevékenykedő, megfelelni akaró tisztviselők alkották. Ők jelen voltak a legalsó szintű helyi közigazgatástól a pártközpont legmagasabb szintjéig mindenütt. Ott ültek a különböző országos hatókörű szervek vezető posztjaiban, s ott a megyei, járási és helyi tanácsok tisztviselői karában. A Kádár vezette MSZMP Központi Bizottsága, illetve Politika Bizottsága és titkársága is tele volt a sztálinista gúnyát alig kifehérített, a Rákosi-korszakból megörökölt káderekkel. Az 1970-es X. kongresszus után a 106 tagú Központi Bizottságban még mindig ott találhatjuk Biszku Bélát, Csémi Károlyt, Cservenka Ferencnét, Komócsin Zoltánt, Nemes Dezsőt, de még a PB-nek is tagja mind Biszku, mind Nemes.61 Ugyanakkor a KB-ban már szép számmal jelen vannak az új gazdasági mechanizmus hívei: Fehér Lajos, Nyers Rezső, Soltész István, Timár Mátyás, Huszár István, s az 1967–1971, majd az 1971–1975 közötti kormányban, Fock Jenő miniszterelnöksége alatt Fehér Lajos és Timár Mátyás miniszterelnök-helyettes, de a kormány (amely ekkor Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány!) nem tudott megszabadulni olyan ballasztoktól, mint Benkei András (belügyminiszter), Czinege Lajos (honvédelmi miniszter), Ilku Pál (művelődésügyi miniszter).62 Nem lehetett könnyű dolga Aczél Györgynek és Nyers Rezsőnek, akik a héttagú titkárságban együtt ültek Komócsin Zoltánnal és Biszku Bélával.
Az alsóbb szintekre (s minél alacsonyabbra megyünk, annál inkább) az új szelek gyakran még nyomokban sem jutottak el. Miként számos szakterület is a saját vezetői által diktált önálló életét élte. Mivel a boglári történet egyik szálon magához Aczél Györgyhöz kapcsolódik, furcsának tűnhet, hogy Aczélt ebben a kontextusban a (relatív) pozitív figurák között említjük. Aczél már 1957-től, amikor még csak miniszterhelyettes, olyannyira élvezte Kádár bizalmát, hogy ténylegesen a kultúra legfőbb ura lehetett, formális pozíciójától függetlenül. Ennek a bizalomnak az eredetéről és tartalmáról képet kaphatunk Huszár Tibor Kádár 2 című művéből.63 A két politikust a proli származás, az ötvenes években elszenvedett börtönbüntetés és a szovjetek iránti (természetesen soha ki nem nyilvánított) gyűlölet kötötte össze, valamint hogy egyikük sem volt moszkovita, mindketten a hazai munkásmozgalomból jöttek. S Kádár a hozzá képest rendkívül művelt, de vele hangot találni mindig képes Aczél véleményére igencsak adott. Azonban a legfelső vezetés kezét is megkötötték azok a káderek, akik árgus szemekkel figyelték, hogy mivel lehetne Moszkvában följelenteni elvtársaikat, s ezt maga Kádár is jól tudta, miként a reformra elszánt többi vezető is. Nyers Rezső híres mondása, hogy gúzsba kötve kell táncolni, erre az összefüggésre is utalt.
A likvidátorok ugyan mindig „fölfelé hivatkoztak”, de ezeknek a hivatkozásoknak a valóságalapját nem lehetett sem igazolni, sem megcáfolni. S ne feledjük, hogy a forradalom eredményeként megszűnt ÁVH csak formálisan, mint önálló szervezet szűnt meg, a valóságban beolvadt a Belügyminisztériumba, s ott folytatta tevékenységét. Témánk vonatkozásában a III/III-as főcsoportfőnökségnél gyűlő jelentések jönnek számításba. A belügy ugyan csak részben mentette át az ÁVH vezető munkatársait, de az elbocsátott légió legendája valóban csak legenda. A középkáderek szinte maradéktalanul a cégnél maradtak, kivéve azokat, akik maguk tértek polgári pályára.
Mind a boglári, mind a füredi történet hármas szorításban játszódott. Politikai, belügyi (állambiztonsági) és központi, illetve helyi apparátusi emberekkel kellett megküzdeniük Galántaiéknak. S ehhez hozzáadódott az alsóbb szintek túllicitálóinak, megfelelni akaróinak siserahada. Azoké, akik a felső politika szféráiban zajló enyhülési folyamatokról mit sem tudtak, vagy nem akartak tudni, s évtizeddel korábbi ösztöneik, beidegződéseik alapján cselekedtek. A helyi kiskirályok garázdálkodásának haladónak nem nevezhető, de igen virulens hagyományai voltak és vannak Magyarországon, s ezek a helyi notabilitások (tanácselnökök, művelődésiosztály-vezetők, köjálosok, párttisztviselők) örömmel sújtottak le, ha erre alkalmat találtak. S az alkalomhoz mindig megtalálták a megfelelő jogszabályi helyet is, amelyre hivatkozva megfellebbezhetetlenné vált likvidátori tevékenységük.
Figyelemre méltó, hogy a szabad pályákon tevékenykedők (függetlenül attól, hogy ebben a történelmi korszakban klasszikus értelemben szabad pálya nem létezett, hiszen még az ügyvédeket is jól ellenőrizhető munkaközösségekbe kényszerítették, a másik klasszikus szabad pálya képviselői, az orvosok pedig állami alkalmazottakká lettek degradálva), a boglári történet esetében a művészek és a művészettörténészek mindig sokkal toleránsabbak voltak, mint a hivatalok emberei. Kivéve persze azokat a művészettörténészeket, akik hivatali minőségükben nyilvánultak meg.
A likvidátorok, amikor segítségül hívták a szabad értelmiségieket, kudarcot vallottak. Ennek fényes példája az a jegyzőkönyv, amely a Képző- és Iparművészeti Lektorátuson vétetett fel, s jelen voltak Ormos Tibor (igazgató), Bartha Éva (igazgatóhelyettes), Hollósi Istvánné (előadó) Havas Valéria (előadó), Teknős Péterné (előadó), valamennyien a Lektorátus részéről, valamint meghívott szakértőként Dávid Katalin (művészettörténész), Németh Lajos (művészettörténész), Somogyi József (szobrászművész) Csík István (festőművész), Eigel István (festőművész) és Pusztai Gabriella (a Művelődési Minisztérium tisztviselője).64 Kristálytisztán kiviláglik, hogy a „funkcik” és a művészek, művészettörténészek nem pendültek egy húron. Még a rendszer által kegyelt és állami megbízásokkal elhalmozott Somogyi József is azt mondja, hogy „…hagyjuk, hogy legyenek”. Dávid Katalin imígyen nyilvánul meg: „Arra kérem Ormos elvtársat, hogy tegye lehetővé, hogy ezek az emberek kiállíthassanak…” Németh Lajos: „Véleményem szerint ezeket [a műveket] ki kell állítani…” De mit mondanak a „funkcik”? Mit mond Havas Valéria, a lektorátus nímandja: „Ezek bontják a rendet, amit eddig tartottunk.”65 Elemezzük a mondatot! Mit állítok? Bontják [a rendet]. Ki bontja? Ezek. Nem ők, nem a magyar művészet színe-java, hanem ezek. Mit bontanak? A rendet, mégpedig azt a rendet, amelyet eddig mi, a hatalom rendfenntartói, művészetrendőrei fenntartottunk. Végül az értekezlet ellenkező eredményt hozott, mint azt Ormos elvtárs remélte. Valamennyi művész és művészettörténész kiállt a boglári projekt mellett!
A likvidátorok sorába bekerült a megyei és járási rendőr (fő)kapitányság, a megyei tanácselnök, a megyei tanács művelődési osztályának vezetője és több tisztségviselője, a megyei (járási és községi) pártbizottság ilyen-olyan rendű és rangú funkcionáriusa, továbbá járványügyi előadó, építési előadó, meg aki csak mozgósítható volt helyi szinten. Ki-ki a maga szakterülete szerint fejtette ki a véleményét, s igyekezett lehetetlenné tenni a boglári történetet. A megfélemlített r. k. egyház illetékesei is beszálltak a likvidálásba. Rájuk nyilván az Állami Egyházügyi Hivataltól a helyi állami és pártszervekig mindenki nyomást gyakorolt. No meg – nem utolsósorban – maga az egyházi főhatóság. De a boglári történet egészen Harangozó Szilveszterig gyűrűzött (akkor rendőr vezérőrnagy, főcsoportfőnök-helyettes, köznapi megnevezéssel a Gyorskocsi utca parancsnoka, a kádári ávó egyik vezetője), „hála” többek között a Pécsi Zoltán fn. tmb.66 által adott jelentéseknek. No meg annak, hogy a Halász-színház (Kassák Stúdió) még Konrád György és Bálint Endre lakásán is tartott előadást, ezzel a legfelső (és majdnem érinthetetlen, de akkor még Aczél által respektált) szintig kompromittált magyar értelmiségieket, s ejtett zavarba felső pártvezetőket. S az különösen megoldhatatlan problémát okozott (még a legfelső szinteken is!), hogy Vitányi Iván (1973-tól a Népművelési Intézet igazgatója) a maga mindig ravasz módján cicázott a hatalommal. Az a Vitányi Iván, aki az antifasiszta ellenállás harcosaként, valamint korábbi tevékenysége alapján támadhatatlannak tételeződött. S tessék, most ő az, aki Halász Péternek (aki Galántai mellett a másik fő ellenséggé lépett elő) még munkát is biztosít, sőt a zuglói tanácsot arra biztatja, hogy hagyja Halászék színházát a Kassák Művelődési Házban működni.
A pártközponti Lucifer, vagyis Bereczky Loránd a kulminációs időszakban (1973 nyara) képzőművészeti referensként működött, aki – Nagy Miklós MSZMP KB osztályvezető elvtárs társaságában – fogadta (őfelségei audienciát adnak…) Bíró Gyula Zala megyei MSZMP-titkárt a füredi történet végjátéka ügyében. A nagy elszólás ebben a dokumentumban megtörténik.67 „… az Állami Egyházügyi Hivatal Lékai püspökön keresztül kérje …”, vagyis, amit bizonyítani nem tudunk, de sejtünk, az itt megerősödik. A likvidátorok számíthattak Lékai segítségére. Majd a Magyar Nemzeti Galéria jövendő főigazgatójának nagyobb dicsőségére ebben a dokumentumban még az áll, hogy: „Bereczky elvtárs külön hangsúlyozta, hogy a témát elsősorban jogi, közegészségügyi szempontból közelítsük meg, bár kétségtelen, hogy a témának kultúrpolitikai vonatkozásai is vannak.” Vagyis Bereczky (és persze Nagy Miklós) nem vállalta a direkt likvidátori szerepet. Arra nyilván nem számított, hogy még aktív élete során nyilvánosságra kerülnek gyávaságának dokumentumai. Aztán Lékai László püspök, apostoli kormányzó levelét megírta, benne a mindent eldöntő sorokkal: „Nyomatékosan felhívom Nagyontisztelendőségedet [sic!], hogy [a] Galántai Györggyel kötött bérleti szerződést az egyházközség azonnali hatállyal mondja fel, arra hivatkozással, hogy a szerződésben foglaltakat nem tartotta be, sőt ezen túlmenően súlyos visszaéléseket is követett ott el.”68 (Lékai apostoli kormányzó nyelvi stílusa külön tanulmányt érdemelne…)
Persze Pécsi Zoltán fn. tmb. mellett más ügynökök is dolgoztak Galántai ellen („Lámpás”, „Olasz”, „Huszti”, „Zuglói”), és szorgalmasan gyártották alig használható, de a III/III-B. alosztály által örömmel fogadott jelentéseiket. A boglári történet tehát a legfelsőbb szintig eszkalálódik, s bár a BM-ben és az MSZMP KB-n mindent megtesznek, hogy helyi szinten szülessen a megsemmisítő döntés, Galántai zseniális taktikát választ. Minden támadásra a lehető leghiggadtabban, érvekkel válaszol, soha nem jön ki a sodrából, érvel, bizonyít, a „szerveket” (rendőrieket, pártbélieket, egyháziakat) megkísérli olyan helyzetbe hozni, hogy azok érvei szertefoszoljanak – Galántai cicázik a hatóságokkal. Persze tudja, hogy harca eleve vesztésre van ítélve, de a játszmát az utolsó utáni pillanatig nem adja fel. Látszólagos meghátrálások után újabb és újabb projektekkel rukkol elő, miközben „nagyontisztelendő” módon viselkedik a bornírt rendőrtisztekkel, helyi és központi apparátcsikokkal. Leveleinek, fellebbezéseinek hangvétele: mintha jogállamban lennénk!
Ugyanakkor a Halász-színház megjelenése Bogláron megzavarta a likvidálás „normális” menetét. Harangozó Szilveszter csoportdosszié nyitását engedélyezte. S hogy miért? Kacagjunk (vagy sírjunk?) együtt Horváth Tibor r. hadgy. 1973. december 3-án 13,00 órakor kelt levelének részletén.69 „A fiatalokat feltétlenül vonzották azok az obszcén jelenetek, amelyek pl. a King-Kongban… előfordultak. …a darab több részletében, az óriás bábu hímvesszőjét, amelyet Halász személyesített meg, a közönség többször láthatta előtűnni. Ez a jelenet… valamiképpen utalni próbált a szexuális cselekményre, az aktusra …” Óhatatlanul eszembe jut Mérei Ferenc halhatatlan mondása: „tudjátok, hogy a pénisz egy szexuális szimbólum!?”
A hatalom emberei, a likvidátorok teljes győzelmet arattak. Galántait kitessékelték a kápolnából, az álom befejeződött. A kápolnát a hivatalosság magáévá tette, s Vadas József művészettörténész, szerkesztő, újságíró lett az egyik kurátor (akkori elnevezéssel: művészeti tanácsadó), aki ekképpen fogalmazza meg „problémáit”: „Mi szintén új kezdeményezéseket szeretnénk támogatni. [Olyanokat] ...amelyek a szocialista valóságunk kérdéseire keresnek választ a művészet mai eredményeinek birtokában.”70 Bereczky is elégedetten nyugtázza egy feljegyzésében, hogy a rend helyreállt. Szabó László, aki egész életében hatalmas küzdelmet vívott a valóban bonyolult magyar nyelvvel, az 1973 karácsonya előtti vasárnapi Népszabadságban írta meg utánrúgó, denunciáló cikkét, amely tele volt csúsztatásokkal, hazugságokkal, s amely írását egy 2003-ban adásba került tévéműsorban is vállalta.71
Ha össze tudnánk gyűjteni a likvidátorok Galántai elleni tevékenységét, s azt át tudnánk számítani valamilyen mértékegységben, mondjuk, „ráfordítási energiára”, biztos, hogy abból felépülhetne/felépülhetett volna a kortárs művészeti múzeum. Emberek százai évekig járatták az agyukat, ügynökök jelentéseket írtak, rendőrtisztek kiértékeltek, apparátcsikok tanácskoztak, utaztak Zalából Budapestre és viszont, leveleztek, furmányos dolgokon törték a fejüket, cikkek jelentek meg, bevontak minden lehetséges szervet, azok megint csak agyaltak, pocsékolták jobb sorsra érdemes idejüket, s mindezt miért? Hogy bezárhassák, mégpedig a legalitás látszatát keltve Galántai kápolnáját. Ami igazán megható (s ezt nem ironikusan írom!), hogy az ocsú ocsú maradt, a búza pedig búza. Bár Aradi Nóra mindent elért a szakmájában, amit el lehetett érni, a művészettörténészek megvetését haláláig „élvezhette”, Vadas Józsefről sem bizonyosodott be, hogy fényes elme, aki csak megtévedt, s Bereczky Loránd máig tartó karrierje is inkább megfejtésre vár, mint azt igazolná, hogy a rátermett ember a megfelelő helyen végezte. Ha Antall József utólagos felszólítása, a „méltóztattak volna forradalmat csinálni” bekövetkezett volna, a likvidátorok, a néven nevezettek és a névtelenek egyaránt, a népharag áldozataivá válnak, s ma legjobb esetben kiskertjeiket kapálgathatnák. S van némi sejtésünk, hogy a nagytiszteletű egyházfiak miért tiltakoznak az átvilágítás ellen…
A füredi történet likvidátorai kevesebben voltak, de sokkal intenzívebben végezték feladatukat, mert kevés idejük volt. Nem egészen két hét alatt mindent el kellett rendezni. Az MSZMP KB illetékesei meghozták a döntést, utasították Valkó Endrét, hogy járjon el. Valkó (MTESZ-főtitkár) és Csanádi (MTESZ-elnök) kiszignálta Drecinre, aki különösebb skrupulusok nélkül elvállalta a likvidátori szerepet. Négyszázan már befizettek a konferenciára, a hotelt kibéreltük (három nap, két éjszaka, konferenciaterem és kisebb termek a szekcióknak, teljes ellátással), s a hotel ragaszkodott hozzá, hogy a bérleti díjat fizesse ki a MTESZ. Pénz nem számít, ha ideológiai problémákról van szó alapon a hotelszámlát a MTESZ kiegyenlítette, a résztvevőknek pedig visszautalta a befizetéseit. Frank Tibor, a MTESZ SZVT titkára mosta kezeit, ő csak egy tisztviselő, azt teszi, amit urai parancsolnak neki. A likvidátorok biankó élvezték a legfőbb hatalom támogatását. Drecin magabiztosan közölhette, hogy a konferencia előadásait átadják az MTA Szociológiai Bizottságának mint illetékes lektornak. Továbbá az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete is megkapja az előadásokat véleményezésre. Természetesen mindebből egy szó sem volt igaz! Drecin a tizenegy fős kis csapat szemébe hazudott. A konferencia előadásait a pártközpont már korábban úgy ítélte meg, hogy azok nem kerülhetnek ki a nyilvánosság elé, de kellett valamilyen fügefalevél, s a szervezők előtt elhúzott mézesmadzagtól azt várták, hogy befogják a szájukat, s végül csak meg lesz tartva a konferencia. Mi, a konferencia szervezői kellően dörzsöltek voltunk, és – gondolva a jövőre! – egy írásos állásfoglalást tettünk közzé, amelyben bebizonyítottuk, hogy a MTESZ minden állítása szemenszedett hazugság. Az írás címe: A MTESZ Szociológiai Munkabizottságának állásfoglalása a MTESZ elnökségének 1972. IX. 11-i határozatával kapcsolatban.72 A 9/d pont ekképpen hangzik: „A konferencia elhalasztása – nem kellő indokok alapján – az ilyen kérdésekre odafigyelő közvéleményben, a Bizottság szándékaitól függetlenül, mint a konferencia betiltása jelenik meg, tehát... politikai síkra tevődik át.” Ezzel a mondattal nyilván okoztunk néhány kellemetlen percet, netán órát a MTESZ vezetőinek, hiszen az előadók között számosan a rendszer hűséges tudósai voltak, akikről nem lehetett tudni, hogy mikor milyen eszközöket mozgósítanak dühükben. A konferencia betiltásával a MTESZ SZVT Szociológiai Bizottság lényegében elolvadt, megszűnt, s ezzel a likvidátorok elérték a céljukat. Vagy mégsem? Hiszen a hetvenes évek közepétől kezdett formálódni az évtized végére a Charta-aláíráskor erejét manifesztáló demokratikus ellenzék, s a konferencia előadói közül számosan már az 1974 januárjában lefolytatott Haraszti-peren jelen voltak, s később is a rendszerváltásig a létező szocializmus megdöntéséért küzdöttek, majd utána ketten (Solt Ottilia és Juhász Pál) országgyűlési képviselők lettek, Hegedűs B. András és Kozák Gyula a nyolcvanas évek elején kezdett az ’56-os forradalom kutatásához, Zsille Zoltán és Földvári Tamás emigrált, előbbi a SZER munkatársa lett, Józsa Péter volt a magyarországi kezdeményezője a párizsi Magyar Füzetek létrehozásának, Kemény Istvánt ugyan emigrációba kényszerítették, de egyrészt megteremtette szociológusi iskoláját, másrészt ő maga a rendszerváltozás után hazatért, s a főpolgármester tanácsadója lett. Hegedüs András sérthetetlenségét fölhasználva járta a világot, s konferenciáról konferenciára tartotta rendszerkritikus előadásait, Márkus Máriát férjével, a filozófus Márkus Györggyel együtt emigrációba kényszerítették, Endreffy Zoltán a demokratikus ellenzék tagjaként, egy ideig fizikai munkásként „bomlasztotta” a rendszert. Vagyis, mondhatnók nem is cinikusan, az illetékes likvidátorok jó szemmel, biztos megérzéssel tiltották be a konferenciát, süllyesztették el e kicsiny szabadságszigetet.
Végezetül
A fenti két történet párhuzamos bemutatása azért lehet tanulságos, mert a tudomány és a művészet területén, lényegében azonos időben lezajló eseményekkel mutatja be a közép-kádári korszak működési mechanizmusát. Fontosnak tartom, hogy az alkotó emberrel szembeni represszív megnyilvánulásokat sikerült megragadnom. Nem a kocsmában rendszerellenes viccet mesélő munkás, még csak nem is a par excellence rendszerellenes politikát folytató értelmiségi kisebbség elleni fellépésekről tudósítottam, hanem értelmiségi alkotó tevékenységükben gátolt, később, a rendszerváltás után tehetségüket, rátermettségüket bizonyító művészek és tudósok ellehetetlenítését tártam az olvasó elé a rendelkezésemre álló dokumentumok alapján. Nyilvánvaló, hogy a kádári félkemény diktatúra ezek ellen az értelmiségiek ellen nem mert olyan brutálisan fellépni, mint a viccmesélő proli ellen, akit könnyen kóterbe záratott. Az alkotó értelmiségiektől Kádár is és egész apparátusa félt. Ezek az emberek ugyanis olyan érdekérvényesítő képességekkel és lehetőségekkel rendelkeztek, amelyek később, már a nyolcvanas években nyilvánvalóvá váltak. De elegendő az 1974-es Haraszti-per ítélethirdetésére gondolnunk, ahol az első sorban ott ült Rajk Júlia, Károlyi Mihályné Andrássy Katinka és Duczinska Ilona, akik puszta jelenlétükkel olyan nyomást gyakoroltak a fiatal bírónőre, hogy az szinte végigdadogta a tárgyalást, és az előre megkapott73 (a pártközpontban megírt) ítéletet remegő hangon olvasta fel74.
Hiba lenne azonban azt hinnünk, hogy nem voltak a fentebb leírtaknál sokkal nagyobb és hosszabb életű szabadságszigetek a Kádár-korszakban. E két történetnek résztvevője, átélője, szereplője és szemtanúja voltam, én voltam a kilátópont a kollektív emlékezetre. Amikről írtam, azokban valamilyen módon részt vettem, azokhoz valamilyen módon közöm volt. Szerencsémre nem kellett az emlékeimre hagyatkoznom, az írásos dokumentumokat saját emlékezetem és sorsom prizmáján keresztül is értelmezhettem. Mind a boglári, mind a füredi történet más fénytörésben kerül az olvasó elé az én interpretációmban, mint más résztvevőjében. Máshová helyeztem a hangsúlyokat, más mozzanatokat tartottam fontosnak, bizonyos eseményekről pedig (amelyeket azonos időben nem is ismertem) természetesen nem alkothattam másképpen véleményt, mint utólag, az írásos források alapján.
Jegyzetek
1 Köszönet Sasvári Editnek aki életem egyik fontos eseménysoráról (a boglári projektről) 165 dokumentumot és egy remek tanulmányt tett közzé, köszönet Klaniczay Júliának és Galántai Györgynek, hiszen az ő archivátori buzgalmuk nélkül nem születhetett volna meg a Törvénytelen avantgárd című, valóban fantasztikus kötet, köszönet a Balassi Kiadónak, amely vállalta az inkubátori szerepet a kötet fölött. S külön hálás vagyok generációm egyik legnagyobb tehetségének, a fiatalon elhunyt Zsille Zoltán szociológusnak, aki lehetővé tette, hogy saját, töredékes jegyzeteimet és személyes emlékeimet (a füredi történetről) kiegészíthessem a kötetében megjelent dokumentumokkal.
2 Ricoeur, Paul: Emlékezet – felejtés – történelem. In: Narratívák 3. A kultúra narratívái. Bp., Kijárat Kiadó, 1999.
3 Halbwachs, Maurice: Das kollektive Gedächtnis. Stuttgart, 1967.
4 Arisztotelész: Poétika. Bp., Magyar Helikon, 1973.
5 Ilyen Rainer M. János Nagy Imre-monográfiája és Kövér György Losonczy Géza-monográfiája, de a társadalomtörténet területén csak részproblémák sikeres feldolgozásaival találkozhatunk.
6 Ricoeur, uott.
7 Carr, David: A történelem realitása. In: Narratívák 3. A kultúra narratívái. Bp., Kijárat Kiadó, 1999.
8 Törvénytelen avantgárd, 161. o.
9 Schwach Richárd I. világháborús naplója (1915–1916), kézirat, a szerző tulajdona.
10 Arisztotelész i. m.
11 Carr, David i. m.
12 Sasvári Edit
13 MTESZ: Műszaki és Természettudományos Egyesületek Szövetsége
14 Napjaink műszaki fejlődésének társadalmi feltételei és várható hatásai. 1972. szeptember 26–28. Balatonfüred. (A kötet nem jelent meg, azt még a nyomdából elszállították és bezúzták.)
15 1965-ben Budapesten, 1969-ben Győrött.
16 Ambrus Péter, Hanák Katalin, Hegedűs B. András, Kozák Gyula, Laky Teréz, Márkus Mária, Pál Tamás, Rozgonyi Tamás, Rudas János, Szabó Máténé,
Zsille Zoltán
17 Megérdemli nevének megörökítését, Czövek Jenőnek hívták.
18 Az interneten, a Messey University honlapján fellelhető, nemcsak a neve, hanem a nála felvehető kurzusok megnevezése és a fogadóórái, valamint e-mail címe is.
19 Csengery Andrienne karrierje még főiskolás korában a legnagyobb és leghosszabb ideig működő „szabadságszigeten”, az (ELTE) Egyetemi Színpadon indult el, a hatvanas években, önálló estjével.
20 a Képző- és Iparművészeti Lektorátus igazgatója
21 Aki előbb sajtómunkásként vált hírhedtté, majd a Katonapolitikai Osztályon serénykedett, végül estin szerzett diplomájával a művészettörténet területén elérhető minden titulust megszerzett, volt intézetigazgató, tanszékvezető s az MTA tagja is.
22 a Művelődésügyi Minisztérium osztályvezetője
23 Szabó László: Happening a kriptában. Népszabadság, 1973. december 16.
24 Törvénytelen avantgárd, 000. o.
25 Törvénytelen avantgárd, 62. o.
26 Ádám György, Ambrus Péter, Angelusz Róbert – Rozgonyi Tamás, Balogh József, Büti Lajos, Endreffy Zoltán, Farkas János, Földvári Tamás, Fülöp Sándor – Király József – Tatár Judit, Gazdag Miklós, Gelléri Péter, Hegedüs András – Márkus Mária, Hegedűs B. András, Héthy Lajos – Makó Csaba, Józsa Péter, Juhász Pál, Kemény István, Kozák Gyula, Laky Teréz, Mód Aladárné, Pál Tamás, Perczel Tamás, Rudas János, Solt Ottilia, Szabó Lászlóné, Szabó Máténé, Szalai Béláné, Szegő László, Szesztay András, Tóth Ferenc, Varga Károly, Vörös László, Zsille Zoltán
27 Frank Tibor a MTESZ SZVT titkára, Drecin József az Országos Tervhivatal elnökhelyettese
28 Zsille Zoltán: Egy önhit életrajza, 1956–1980. Áramlat Kiadó, 1988 (szamizdat kiadás)
29 1979-es második aláírás
30 A közlés igazságtartalmát nem vizsgálhatjuk, mint ahogy akkor sem vizsgáltuk.
31 Saját korabeli jegyzeteim alapján, szó szerinti lejegyzés.
32 Zsille Zoltán i. m., 103. o.
33 Valkó fia a férje Módné lányának. Mód Aladárné azonban ekkor már a KSH-ból eltávolított főosztályvezető, aki az új gazdasági mechanizmus lelkes híveként e sorok szerzőjével végez munkáskutatásokat Nyers Rezső számára, az Ipargazdasági Kutató Intézet keretein belül, helyesebben kívül, külsősként.
34 Művelődésügyi miniszterhelyettes is volt.
35 Törvénytelen avantgárd, 61. o.
36 Lásd a Törvénytelen avantgárd dokumentumait.
37 Zsille i. m., 99. o.
38 Zsille i. m., 101. o.
39 Én két példányt tartottam meg, az egyiket az ELTE Szociológia Tanszéke kapta meg, s arról készített másolatokat, a másik példány tökéletes állapotban a birtokomban van. De bizonyára Drecin, Valkó, Csanádi és számos pártközponti munkatárs magánkönyvtárában is megtalálható egy-egy példány.
40 Törvénytelen avantgárd, 65. o.
41 Törvénytelen avantgárd, 275. o.
42 Saját korabeli jegyzetek alapján.
43 Nem folytattam levéltári kutatásokat a betiltott füredi konferenciával kapcsolatban.
44 Saját korabeli jegyzetek alapján, Drecin János szavai!
45 Endreffy Zoltán: A technikai haladás és a környezet. In: Napjaink műszaki fejlődésének társadalmi feltételei és várható hatásai. 1972. szeptember 26–28. Balatonfüred. 47–52. o.
46 Lásd a dokumentumokat a Törvénytelen avantgárd c. kötetben.
47 Saját jegyzeteim alapján.
48 Lásd az e szöveg elején található idézetet.
49 Illés Árpád levele, 24. dokumentum. In: Törvénytelen avantgárd, 241. 12o.
50 A kiállító művészek baráti köre, képzőművészek, teoretikusok, művészettörténészek és művészetkedvelő civilek. Ismereteim szerint ekkor látogatott először és utoljára Boglárra Tábor Béla, az egyik legfontosabb budapesti szabadságsziget meghatározó figurája, de jelen volt Bálint Endre és Mérei Ferenc is.
51 Szende Tamás levele, 128. dokumentum. In: Törvénytelen avantgárd, 361. o. A Népszabadság főszerkesztőjének címzett levél negyedik pontját érdemes szó szerint is idézni: „És valóban egy apróság: a magyarban az ért ige állandó határozója nem valami alatt, hanem valamin.” Vagyis a lap főmunkatársa (Szabó László) nem tud magyarul – sugallja az MTA Nyelvtudományi Intézete tudományos kutatójának levele.
52 56. ábra. In: Törvénytelen avantgárd, 73. o.
53 138. dokumentum. In: Törvénytelen avantgárd, 370. o.
54 Itt elsősorban az ARTPOOL dokumentumaira gondolok.
55 Közös kutatásunk nyomán. Kötetben is megjelent: Kozák Gyula – Mód Aladárné: A Dunai Vasmű munkásainak életkörülményei és az üzemi demokrácia. Bp., Akadémiai Kiadó, 1972.
56 Kemény István: Fluktuáció, tanulatlan munkaerő és műszaki fejlődés. In: Napjaink műszaki fejlődésének társadalmi feltételei és várható hatásai. 1972. szeptember 26–28. Balatonfüred. 117–124. o.
57 Kemény István uott.
58 Büti Lajos: Viselkedési szabályszerűségek a művezetők kiválasztásában és irányításában. In: Napjaink műszaki fejlődésének társadalmi feltételei és várható hatásai. 1972. szeptember 26–28. Balatonfüred. 41–46. o.
59 Napjaink műszaki fejlődésének társadalmi feltételei és várható hatásai. 1972. szeptember 26–28. Balatonfüred. 231–237. o.
60 Zsille Zoltán uott.
61 A szocializmus útján. Bp., Akadémiai Kiadó, 1982.
62 Uott.
63 Huszár Tibor: Kádár János 2. Bp., Szabad Tér Kiadó, 2003.
64 48. dokumentum. In: Törvénytelen avantgárd, 262. o.
65 Uott.
66 f.n. tmb.: fedőnevű titkos megbízott – belügyes rövidítés.
67 73. dokumentum. In: Törvénytelen avantgárd, 289. o.
68 86. sz. dokumentum. In: Törvénytelen avantgárd, 299. o., a címzett Szőllősi Ferenc balatonboglári plébános.
69 124. dokumentum. In: Törvénytelen avantgárd, 353–356. o. Horváth Tibor a III/III-4-a alosztály munkatársa volt.
70 Törvénytelen avantgárd, 37. o.
71 A műsort láttam, de nem jegyeztem meg sem az adót, sem a dátumot.
72 Teljes terjedelmében megtalálható: Zsille Zoltán i. m., 106. o.
73 Ifj. Szilágyi József ügyvéd szóbeli közlése.
74 Saját tapasztalatom alapján.
- Játéktér [6]