Körülbelül húsz magyar nyelvű könyvet hoztam magammal Óceániába avval a homályos tudattal, hogy ha itt halok meg, akkor ezeket a könyveket senki nem fogja tudni itt elolvasni. Magukra lesznek hagyva, úgyhogy muszáj lesz a végrendeletemben gondoskodnom Róluk. Talán Sydney-ben, a legközelebbi magyarok lakta nagyobb erődítésben, a követségi könyvtárban, ha van ilyen, ott helyet kaphatnának...
Persze a könyv – mint tárgy, mint akármelyik kultúra nagykövete – is egyre kevesebb szerepet játszik az életünkben, és talán Péter szövegeit is inkább az űrbe vetett műholdak közvetítik a világegyetem magyarul is értő olvasóinak. Mégis különös elképzelni, hányan vennék kezükbe a szürkébe kötött Halálnaplót a kenguruk földjén. Nem tudom, mindenesetre, ha Péter élne (mintha nem volna most is itt…), azt hiszem, erről lehetne vele diskurálni, hogy milyen előfordulási esélye is van bárminek bárhol, mi ennek a hermeneutikája, figyelembe véve persze az erre vonatkozó asztrológiai és pszichoanalitikus ismereteket, az antik auktorokat, Shakespeare-t mindenekelőtt és persze az oroszokat...
Ahogyan Balassa Péter a könyvekből előhoz valamit. Szó szerint. Mintegy ki- és elővesz a könyvből dolgokat, amelyek aztán a beszélgetésben egyre inkább megtapinthatóvá válnak. Előhúz egy könyvet, belenéz, egy kicsit elidőz az olvasottak és látottak fölött, és aztán odateszi nekünk úgy, hogy az szervesen illeszkedjék a diskurzusba, és az egész gondolatfűzésnek arányos komponáltsága, ritmusa legyen.
Emlékszem arra, ahogy másokra figyelt. Kitüntető módon figyelt. Nagyon lehetett ezért szeretni, és valószínűleg evvel a nem túl gyakori tanári attitűddel sok igaz tanítványt szerzett magának. Úgy tudom, az ógörög therapeia szó, amiből a magyar terápia szavunk származik, azt jelenti, „figyelemmel lenni valamire”. Akik beszélgettek Balassával, megtapasztalhatták lényének ezt az éber, szeretettel teli vonását, ami a szabadság és elfogulatlanság teremtő légkörét tudta létrehozni.
Sokszor mondta, hogy a Rómeó és Júliát nem fogjuk elemezni, mert gyerekhalált nem akar megidézni, minden elemzésnek kell, hogy legyen valami határa: a műelemzés, az irodalommal való játék az egyben önreflexió, tükörbe nézés. („Minden halál szakadás, de ez még annál is rosszabb: nem a természet műve, hanem Ivan Karamazov Isten-ellenes érvei közül a legsúlyosabb – gyermekhalál.” Halálnapló, 179. o.)
A Halálnaplóból szerettem volna idézni, ebből a déli féltekén különös könyvből, amit néha leveszek a polcról, és valahol felütöm, beleolvasok, és a magyar kultúra szövetébe gabalyodom. „Nálunk a hagyomány: a levert forradalom meg a száműzetés. A tradíció tehát mindig éles kutatással egyenlő, mert nem természetes, hanem kérdéses. A kontinuitás, mely a történelem érzékelését lehetővé teszi, és amelyet a legsűrűbben a zeneművészet tesz hallhatóvá, itt minden. Éppen azért, mert nem evidens. Ami még ezen kívül egyáltalán marad: otthonosan provinciális tréfák, »falusi muzsikusok«, anekdoták és figurák, melyek »tudnak, hallottak egymásról«, tematikus rokonság, mely bármikor megszüntethető: semmi, vagy alig valami. »Vonatkozások«, melyeket már senki sem ért: operarészletek.” (101. o.)
Aztán a harmincadik oldalon az egyik éjszakai álom följegyzésébe olvasok bele, Balassa Tolsztojjal álmodik: a színhely Moszkva. Az alábbi mondatra akadok: „Reggel hétkor a Moszkva tér ez a hely, ahol most, és úgy látszik, mindörökké vagyunk.” Ha a mondatból kivesszük a helyhatározós szerkezetet, amit kénytelenek vagyunk, mert mit csináljunk Széll Kálmánnal egy orosz álomban (lásd az előbb felütött századik oldal), akkor azt kapjuk, hogy: „Reggel hétkor, most és úgy látszik, mindörökké vagyunk.” – Igen, ez olyan mondat, ami eligazít engem a napra, elviszem magammal.
„Végy egy üst fortyogó, elemezhetetlenül gyűlölködő alapanyagot”, írta Balassa húsz évvel ezelőtt a magyar társadalomról, „keverj hozzá némi szabadságot, amelynek egyes vidékeken boldogság a fedőneve, öntsd le az egészet rejtett önmegvetésből eredő idegengyűlölettel, kontraszelektálj rajta egy kicsit, és hagyd, hogy összeálljon. Ha ki tudod várni, bízvást ehetetlen lesz. De ha van egy kis eszed, inkább hazudd el (magadnak) az egészet. A szabadság körüli táplálkozástudományi legendákról, a boldogság-fogyasztásról meg végképp hallgass.” (281. o.) Balassa Péter nem várta ki.
Emlékszem Balassa Péter finoman ironikus gondolatmeneteire, ahogy odavetett gondolatokat, apróságokat fölvet egy beszélgetésben (erős emlékképem róla, hogy B. P. beszélget még vagy harminc ember jelenlétében velem), és kívülről, némi távolságtartással újra megszemléli őket. Egyszer a csillagjegyekről beszélgettünk, és persze ahányan voltunk, annyian értelemszerűen más és más csillagból jöttünk. Minden egyes csillagjegyhez volt valami szubtilis megjegyzése, de persze, ha valaki közölte a saját jegyét, azért nem hagyta ki, hogy ironikusan hozzáfűzze: „az is jó”.
Utoljára a Deák téri aluljáróban futottam össze vele, úgy emlékszem, a halála évében, jött velem szemben a csúcsforgalomban. Nem beszéltünk, csak odaintegetett avval a „balassás” mosollyal az arcán, amit rendszerint úgy értelmeztem, hogy „minden rendben lesz, de ha mégsem, akkor: »az is jó«”.
Auckland, 2012. április
- Kultúra [5]