Kissé talán túlságosan is provokatívra sikerült címválasztásom, úgy érzem, némi magyarázatra szorul. Hogyan lehet „bűnbaknak”, vagyis per definitionem ártatlan áldozatnak nevezni azt a politikust, akinek nevéhez tízezrek halála, fővárosunk történetének legtöbb anyagi és emberi áldozatot követelő ostroma, az ország jó részének romba dőlése és kirablása fűződik? Csakis egy értelemben: ha nevét és rendszerét „megtisztítjuk” mindazoktól a rágalmaktól és vádaktól, amelyeket rá és rendszerére szórtak, és megkíséreljük tisztázni, hogy ő, illetve az 1944. október 15-16-án német fegyveres segítséggel uralomra került rezsimje ténylegesen mit tett, mit követett el. Minden túlzás nélkül állítható, hogy nincs a magyar történelemben Szálasinál jobban gyűlölt, nála jobban megvetett politikus. A nyilas rendszerről már szinte megalakulása pillanatától megvetéssel, gúnnyal, gyűlölettel beszéltek, írtak a kortársak, és ami különösen figyelemre méltó, nem csak a nyilas terror első számú áldozatai, a zsidók. Nem valószínű, hogy Szálasinak bárki is el merte volna mesélni, hogy nem sokkal hatalomra jutásuk után a pesti utca, látva az új urak mohóságát, fosztogatásait, rablásait, a Szálasi 1938-as „üldöztetése” idején propagandistái által elterjesztett „nagypéntek nélkül nincs feltámadás!” mondást „nagy pénzek nélkül nincs feltámadás!”-ra módosította.1 Márai Sándor naplójában alig néhány nappal a nyilas hatalomátvétel után már azt írta: „Ezek a nyilasok nem is az igazi bűnösök. Megvadult cserkészek ezek, prolongált pubertásban kalózkodó, torz kamaszok. De bűnös minden magyar, aki megmaradt helyén ez időben, felesküdött, hogy megmentse a novemberi fizetését. Ne feledjük el, hogy november lakbéres hónap. Ilyenkor a nemzet nem hajlandó semmiféle tiltakozásra.”2
További kutatásokkal lehet csak tisztázni, hogy Szálasi „bűnbakká” válásában milyen szerepet játszott az a tény, hogy a magyarországi holokauszt túlélőinek zöme budapesti zsidó volt. Kutatási hipotézisként talán igen, tényekkel, adatokkal alátámasztható tényként nem fogalmazható meg, hogy a fővárosi zsidók számára a nyilas terror volt és maradt a legszörnyűbb, átélt, megtapasztalt élmény és emlék. Ők sem tudtak szinte semmit arról, hogy hitsorsosaik a vidéki gettókban, gyűjtőtáborokban milyen szenvedéseken mentek keresztül, a csendőrök brutalitásáról, a deportáló vonatokban az éhségtől, szomjúságtól elpusztultak ezreiről és természetesen Auschwitz-Birkenauról vagy a németországi lágerekről sem. A kortársak véleménye természetesen hatott a háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonási eljárására, vagyis az egész népbíráskodásra. Itt és most nincs módom részletesen kitérni a magyarországi népbíráskodás történetére, de néhány fontos adatot talán nem árt leszögezni. 1945 és 1949 között mintegy 40 000 embert internáltak, 90 551 embert állítottak népbíróság elé, 42 066 ellen vádat is emeltek, 23 094 esetben megszüntették az eljárást. 11 032 esetben kiderült, hogy nem háborús vagy népellenes bűnöket követett el az illető, ezért ügyét más vádhatósághoz tették át. 11 225 esetben más módon zárták le az ügyet: kitelepítették, internálták, vagy a vádeljárás alá vont időközben elhunyt. 26 997 embert ítéltek el, döntő többségüket (21 995 főt) egytől öt évig terjedő börtönre, 14 727 főt felmentettek. Összesen 477 embert ítéltek halálra, és közülük 189-et akasztottak föl, vagy lőttek főbe. 15 014 embert az úgynevezett „B”-listázás során (ez összesen 62 000 embert érintett) állásából elbocsátottak (itt voltak „átfedések”, jó néhány ember ügyét, miután munkahelyén állásvesztésre ítélték, áttették a népügyészségre, sokan végül valamelyik népbíróság előtt találták magukat). A megtorlások, felelősségre vonások áldozatai közé kell számítanunk azt a mintegy 230 000 „népi németet”, akiket részint (Nyugat-)Németországba, részint a Szovjetunióba deportáltak 1945–1946-ban.3 A háborús és/vagy népellenes vádak alapján hosszabb időtartamú, esetleg életfogytiglanra ítélt főbűnösök közül többen a fegyházakban, börtönökben haltak meg. Hogy csak két ismertebb nevet említsek: a váci fegyházban hunyt el 1952-ben Rátz Jenő, az Imrédy-kormány honvédelmi és a Sztójay-kormány tárca nélküli minisztere, valamint ugyanott 1951-ben Hóman Bálint, aki 1932–1942 között több kormányban is, megszakításokkal vallás- és közoktatásügyi miniszter volt. Leszögezhetjük, hogy a magyarországi népbíráskodás európai összehasonlításban nem volt sem kirívóan kegyetlen, sem túlságosan is megbocsátó, elnéző.4 Amikor 1945 első hónapjaiban elkezdték felelősségre vonni a háborús és népellenes bűnöket elkövetőket, a legfőbb bűnösök, a volt miniszterelnökök, miniszterek, államtitkárok stb. még (és már) a nyugati határ mentén várták a nagy német ellentámadást, majd (a német haderő kapitulációja után) igyekeztek angol, amerikai vagy francia fogságba kerülni. Jellemző, hogy amikor a Budapesti Népügyészség 1945 nyarán egyáltalán elkezdett azon gondolkodni, hogy mely háborús főbűnösök kiadatását próbálják a nyugati hatalmaknál elérni, csak egy tízfős listát tudtak összeállítani. Ennek élén „természetesen” Szálasi Ferenc neve állt, de érdekes, hogy kiket soroltak még fel utána, mintegy fontossági rendben: Kovarcz Emilt, aki Szálasi kormányában „a nemzet totális mozgósításával és harcbavetésével megbízott tárca nélküli miniszter” volt, Rajniss Ferencet, kormányzótanácsa tagját és vallás- és közoktatásügyi miniszterét, Kemény Gábort, külügyminiszterét, Vajna Gábort, belügyminiszterét, Reményi-Schneller Lajost, pénzügyminiszterét, Beregfy Károlyt, honvédelmi miniszterét, majd a Sztójay-kormány két belügyi államtitkárát, Endre Lászlót és Baky Lászlót, és végezetül Imrédy Bélát.5 Nem csak a főbűnösök eme bízvást elsőnek tekinthető listája meglepően rövid. Még a Szálasi-kormány tagjai közül is kimaradt, vagy kifelejtették Budinszky László igazságügyminisztert, Jurcsek Béla közellátásügyi minisztert (akiről Pesten még 1945 végén sem tudták, hogy áprilisban öngyilkos lett), Hellebronth Vilmos tárca nélküli minisztert, akinek a feladata a „termelés folyamatos vezetése” lett volna, Szász Lajos kereskedelem- és közlekedésügyi minisztert, Pálffy Fidél földművelésügyi minisztert, valamint Szőllősi Jenő miniszterelnök-helyettest. Még feltűnőbb Bárdossy László és Sztójay Döme miniszterelnök „hiánya”, nem is beszélve azokról a miniszterekről, akiket azután majd 1945–1946 folyamán népbíróság elé állítanak és halálra ítélnek. Nevüket hosszasan lehetne sorolni, kezdve mindjárt Jaross Andorral, a Sztójay-kormány belügyminiszterével, Endre László és Baky László közvetlen hivatali főnökével. Mi lehet a Szálasi-kormány ilyen feltűnően kiemelt és az előző kormányok szintúgy feltűnően elhanyagolt szerepének az oka? Több mint valószínű, hogy már a kortársak, köztük a népbíráskodást megalapozó rendeletek, végezetül a népbíráskodásról szóló 1945. VII. tc. megalkotói is úgy vélték, hogy a legeslegfőbb bűnösök a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom vezére és kormányának tagjai voltak. Az 1945. VII. tc. 11. §-a azokat minősítette háborús bűnösnek, akik a második világháború „Magyarországra való kiterjedését” vagy hazánknak a háborúba történő „belesodródását vezető állásban kifejtett” tevékenységükkel elősegítették. Külön meghatározva, hogy háborús bűnösök a kormány vagy az Országgyűlés tagjai, amennyiben a következményeket előre láthatták, illetve részesei voltak olyan határozatnak, amely hazánkat a háborúban belesodorhatta. Ennek a paragrafusnak az alapján Horthy Miklós kormányzót és az 1939-ben megválasztott Képviselőház tagjainak túlnyomó többségét, valamint Kállay Miklós miniszterelnököt is népbíróság elé lehetett volna állítani. A törvény 11. § 4. pontja háborús bűnösnek nevezte azokat is, akik elősegítették a nyilasok hatalomra kerülését, illetve a nyilas kormányzatban, közigazgatásban vagy a honvédelem keretében életüket „fenyegető kényszerű szükség nélkül vezető állást” vállaltak. Zárójelben definiálta a törvény a vezető állást: miniszteri, államtitkári, főispáni, főpolgármesteri, hadseregparancsnoki, hadtestparancsnoki „vagy hasonló fontosságú állás”-t értve ez alatt. Ha tehát valakit 1944. október 16. után léptettek elő, vagy neveztek ki új, fontos, vezető állásba, akkor népbíróság elé lehetett állítani. Mint jól látható, a népbírósági rendeletek, majd az ezeket némileg módosító és végleges formába öntő népbírósági törvény megalkotóinak eszükbe sem jutott, hogy az 1939–1944 közötti kormányok tagjait vagy a közigazgatási és katonai vezetőket, pusztán azért, mert az Imrédy-, a Teleki-, a Bárdossy-, a Kállay-kormányban szerepet vállaltak, vagy az államapparátusban vagy az erőszakszervekben fontos tisztséget töltöttek be, eleve háborús és/vagy népellenes bűnösnek minősítsék. De ebből a szempontból ártatlannak minősültek még a német megszállás után, 1944. március 22-én Horthy Miklós által kinevezett náci kollaboráns Sztójay-kormány tagjai is. Azt, akit 1944 tavaszán-nyarán léptettek elő, vagy neveztek ki új, fontos vezető állásba, csak akkor állították népbíróság elé, ha bizonyítani lehetett, hogy – szó szerint idézve az 1945. VII. tc. 15. §-ának 2. pontját, amely a népellenes bűnösöket definiálta – „aki az 1939. évi szeptember 1. napját követő időben közhivatali ténykedése során a nép egyes rétegei ellen irányuló törvények és rendeletek végrehajtásában a számára előírt ténykedést túlhaladva, olyan tevékenységet fejtett ki, amely a személyes szabadságot vagy a testi épséget veszélyeztette vagy sértette, vagy egyes személyek vagyoni romlását elősegíthette”.
Mikecz Ödön kormánypárti parlamenti képviselő, majd 1938. március 9-től november 15-ig igazságügyminiszter volt. Jelentős szerepe volt az 1938. XV. tc., az igen helytelenül és pontatlanul elsőnek nevezett zsidótörvény (hiszen az az 1920. XXV. tc., a numerus clausus törvény volt) előkészítésében – ő terjesztette elő a Képviselőházban – és megszavaztatásában. 1945-ben népellenes bűntett címén eljárás indult ellene, de a népügyészség ejtette a vádat, és szabadlábra került. Az 1945. VII. tc. fentebb idézett paragrafusa alapján teljesen jogosan. Hiszen ha magyarra fordítjuk az ebben az esetben kissé talán túl szemérmes népbírósági törvényrészletet, akkor a „nép egyes rétegei” – alatt nyilvánvalóan az izraelita vallásúakat, illetve az 1938. XV. tc. és majd az 1939. IV. tc. által zsidónak visszaminősített konvertitákat kell értenünk. Mikecz viszont „csak” az elsőnek nevezett zsidótörvényért volt felelős, amelyet 1939. szeptember 1. előtt majd másfél évvel szavazott meg a Képviselőház elsöprő többsége, köztük a népbíráskodásban, a felelősségre vonási eljárásokban igen aktív Független Kisgazdapárt képviselőinek zöme is. De említhetném Varga József nevét, aki 1939. október 27-től 1943. március 29-ig töltötte be az iparügyi miniszteri posztot, és összesen 22 jogfosztó, a „nép egyes rétegeinek” érdekeit súlyosan sértő, emberek ezreit megalázó, őket földönfutóvá tevő rendeletet adott ki. Figyelme kiterjedt az iparigazolványok, iparengedélyek és hajózási engedélyek kiadására, kereskedelemügyi miniszter kollégájával összefogva megfosztotta a zsidókat a cukor-, tűzifa-, petróleum-, fűszer-, varrógép-, kerékpár- és cipészkellék-kereskedés jogától, de nem árusíthattak hajdinát, mákot, lóbabot és cirokmagot sem, nem lehettek kocsmárosok, mérnökök, és nem foglalkozhattak bárzenészek és bárénekesek közvetítésével sem – mindezt dr. Varga Józsefnek (is) köszönhették. Ez a jogfosztásban oly szorgalmas miniszter 1952-ig a műegyetem professzora, 1952-től 1956 végén bekövetkezett haláláig a veszprémi nehézvegyipari egyetem tanára volt. A Magyar Tudományos Akadémia 1932-ben választotta levelező tagjai közé, rendes tag 1946-ban lett. Ha a nyilas kormány idején mondjuk egy hétig valamelyik vármegye főispáni állását töltötte volna be, akkor akár halálra is ítélhették volna.
A túlbuzgó, kezdeményező, az utasításokra, parancsokra, netán a hivatalos lapban, a Budapesti Közlönyben megjelenő rendeletekre nem váró rendőrtiszt tipikus példája Buócz Béla szegedi rendőrfőkapitány-helyettes. Amikor az átlag-újságolvasók 1944. március 28-án még csak arról értesülhettek, hogy az új kormány előtt van a zsidókérdés, Buócz már saját hatáskörben megfogalmazta a zsidótörvény hatálya alá eső személyek rádiókészülékeinek bevonásáról szóló rendeletét. Ennek értelmében a zsidónak minősülők (Buócz megfogalmazásában: a „zsidófajú egyének”) 48 órán belül kötelesek voltak rádiókészülékeiket a rendőrkapitányságon beszolgáltatni. Felettesei felfigyeltek ügybuzgalmára, két hónappal később már Budapesten, mint vidéki rendőrfőkapitány szolgálta a német megszállókat és a velük kollaboráló Sztójay-kormányt. A háború után népbíróság elé állították, a szegedi közkórházban halt meg.6 A „zsidó rádióengedélyesekről” csak április 7-én jelent meg az 1300/1944. M. E. sz. rendelet, de még ez is csak bejelentési kötelezettséget írt elő.7 A zsidónak minősülőket végül Csatay Lajos honvédelmi miniszter külön rendelete április 20-án kötelezte rádiókészülékeik beszolgáltatására.8
Faragho Gábor altábornagyot, nyilvánvalóan az 1944. októberi moszkvai fegyverszüneti tárgyalásokon játszott szerepe miatt, 1945 után soha nem faggatták arról, hogy mi volt a tényleges szerepe a vidéki zsidóság deportálásának megszervezésében. A tíz csendőrkerületi parancsnok közül például Orbán László (III., szombathelyi csendőrkerület) csendőr ezredesnek kifejezetten szerencséje volt, 1945 elején a nyilasok felmentették beosztásából, tehát szinte nyilasellenes hősnek minősült, szórványos források és egy-két tanúvallomás szerint a deportálások idején „korrekt módon járt el”, Buenos Airesben halt meg 1967-ben. Azt talán most ne firtassuk, hogyan lehet több tízezer embert kifosztani, gettókba, gyűjtőtáborokba terelni, majd tehervagonokban „korrekt módon” deportálni. Kiss Jenő ezredes (VII., miskolci cső. ker.) ellen semmiféle eljárás sem indult 1945 után, ő pedig Miamiban, 1972-ben hunyt el.9 Papp János ezredest (X., marosvásárhelyi cső. ker.) ugyan távollétében egy kolozsvári, tehát akkor már román bíróság halálra ítélte, de Sólyom László vejeként itthon megúszta a felelősségre vonást, csak 1950-ben tartóztatták le és ítélték el, főleg azért, mert lánya férje akkor már kegyvesztett lett. Igaz, ő nem vett részt csendőrkerülete zsidótlanításában, mert annak területén 1944 tavaszán ukrán menekültek vonultak keresztül, minden idejét a velük való foglalatosság kötötte le. Csak két csendőrkerületi parancsnokot, Hajnácskőy Lászlót, a IV., pécsi cső. ker. és Szilády Gyulát, a VI,. debreceni cső. ker. parancsnokát ítélték halálra. Hajnácskőy igen lelkes, kezdeményező volt, javasolta, hogy a déli határsávot soron kívül zsidótlanítsák. Esetében súlyosan esett a latba, hogy a nyilas uralom idején előléptették, magasabb, fontos beosztásba került, a BM VI/b. (hivatalosan a csendőrségi szolgálati, ténylegesen a közbiztonsági) osztályának vezetője lett. Szilády Gyulát egyes információk szerint még halálos ítélete végrehajtása előtt a katonapolitikai osztályon kihallgatói agyonverték. Az ő legfőbb bűne sem az volt, legalábbis a korabeli hatóságok szerint, hogy 1944 tavaszán, kora nyarán irányította, szervezte a debreceni csendőrkerület zsidótlanítását, hanem az, hogy 1944. december 24. után, az ostrom idején a bekerített Budapesten mintegy 3000 csendőr parancsnoka volt, és harcolt a Vörös Hadsereg ellen. Még Paksy-Kiss Tibor csendőr ezredest (IX., kolozsvári cső. ker.) is csak 15 évre ítélték, és már 1956-ban szabadlábra helyezték. Pedig róla maga Ferenczy László, a német és magyar deportáló hatóságok közötti összeköttetést biztosító, a vidéki zsidók deportálását az Adolf Eichmann vezette Sondereinsatzkommandóval harmonikusan szervező csendőr alezredes is nagyon elismerő szavakkal emlékezett meg 1944-es jelentéseiben.10 Liptay Lászlót (V., szegedi cső. ker.) a népbíróság felmentette, a népügyész fellebbezése után a NOT végül hét év börtönre ítélte. Ugyanakkor háborús bűnösként álltak százával, ezrével úgynevezett „kisnyilasok” a népbíróság előtt, és igen sokuk esetében az egyetlen bizonyítható vád az volt, hogy valamikor 1935–1944 között Szálasi valamelyik pártjának tagjai voltak. Ezzel pedig elkövették az 1945. VII. tc. 13. § 3. pontjában meghatározott háborús bűntettet: nem vezető jellegű cselekményükkel a nyilas mozgalomnak segítséget nyújtottak a hatalom megszerzéséhez vagy megtartásához. A Népbíróságok Országos Tanácsa teljesen jogosan hivatkozott a népbírósági törvényre akkor, amikor Budinszky László ügyében kimondta: aki a nyilas kormány tagja volt, az a háborús főbűnösök közé tartozik, és halálra kell ítélni.11
Körülbelül 200 000 hivatalnok, közszolga, köztük mintegy 20 000 csendőr, több ezer rendőr, orvosok, bábák, leventeoktatók, tanárok, katonák stb. vettek részt csak 1944-ben a zsidók totális jogfosztásában, kirablásában, gettókba, gyűjtőtáborokba terelésében, majd deportálásuk megszervezésében és lebonyolításában. Ha mindenki ellen, akit Bibó István plasztikusan tömör meghatározása szerint a Sztójay-féle „gengszterbanda”-kormány12 idején előléptettek, vagy a helyén hagytak, de fegyelmezetten, lelkesen, de nem túlbuzgó, kezdeményező módon részt vett a magyar holokausztban, vádat emeltek volna, legalább 200 000 embert kellett volna népbíróság elé állítani. Erre az 1945-ös törvényhozók nyilvánvalóan politikai okokból nem vállalkoztak. Kényelmesebbnek, politikai szempontból hasznosabbnak tűnt a méltán rendkívül népszerűtlen nyilasokat megtenni fő, sőt szinte kizárólagos bűnösnek. Ezzel viszont nolens-volens legitimnek ismerték el nemcsak a zsidók 1938–1944 közötti jogfosztását és kifosztását, hanem az 1944. március 19. után bekövetkezett totális jogfosztást, totális kirablást és a deportálást is. Pedig a német megszállásig kiadott diszkriminatív törvények és rendeletek egyike sem tette lehetővé a totális jogfosztást, nem legitimálta a zsidók totális kirablását és még kevésbé azt, hogy őket deportálják.
A nyilasok fő, szinte kizárólagos bűnössé nyilvánítása magyarázza, hogy még manapság is akad, még a történészek körében is olyan, aki azt hiszi, hogy a zsidók deportálását a Sztójay-kormány idején többek között a nyilas pártszolgálatosok intézték,13 pedig nemhogy a deportálásokban, de még a zsidók szervezett kirablásában sem jutott, nem is juthatott szerep a Szálasi vezette nyilasoknak. Mindezzel mit sem törődve, még a legfőbb háborús bűnösök esetében is a vádhatóság néha teljesen alaptalanul arra törekedett, hogy bebizonyítsák, Imrédy Béla, Bárdossy László vagy éppenséggel Sztójay Döme hivatali működése során elősegítette Szálasi hatalomra kerülését. Imrédy például vádirata megismerése után teljes joggal jegyezhette meg, hogy pártja, a Magyar Megújulás Pártja (MMP) és a Szálasi vezette Nyilaskeresztes Párt között semmiféle „szerves kapcsolat soha nem volt”, és hiába állította a vádirata, az MMP 1940. októberi megalakulása és a nyilasok 1944. október 15-i hatalomra kerülése között semmiféle összefüggés sincs. Ha valaki, akkor Szálasi nagyon jól tudta, hogy a szélsőjobboldalon Imrédy riválisa, nem szövetségese volt, aki ráadásul, ellentétben vele, a németek bizalmát is bírta. Szálasi 1945. október 26-án ezért jelenthette ki: „Imrédy Béla az MMP megalakításával megbontotta az új korszellemet valló jobboldali egységet.”14
Bárdossy, Imrédy, Sztójay és végezetül Szálasi vádirataiban visszatérő gondolat, hogy a nyilasok hatalomra jutása az ellenforradalmi rendszer „belső fejlődésének” természetes, logikus, elkerülhetetlen következménye, és nem valamiféle torzulás, elfajulás, esetleg a német megszállók beavatkozásának köszönhető.15 A háborús és népellenes bűnökért a felelősség el-, illetve áthárítása a nyilasokra, és főleg rájuk 1945 óta szinte állandó törekvése nemcsak a baloldali, kommunista, majd szocialista, hanem végezetül 1990, a rendszerváltás óta a jobboldali történészeknek is. Reményi-Schneller Lajos – aki valószínűleg világrekorder abból a szempontból, hogy nemcsak hét éven keresztül volt pénzügyminiszter, hanem posztját kilenc egymást követő kormányban őrizte meg 1938–1945 között, persze nem utolsósorban a Nagynémet Birodalom illetékeseinek segítségével – saját felelősségét a népbíróság előtt pontosan azzal akarta csökkenteni, amivel új Alaptörvényünk Preambuluma is érvel. Az utolsó szó jogán mondott beszédében 1946. március 21-én többek között azt állította, hogy még valamikor 1944 kora nyarán azt mondta a nála a zsidók érdekében interveniáló Angelo Rotta budapesti pápai nunciusnak, hogy: „[1944.] március 19-cel Magyarország közjogi helyzetében egy olyan jelentős változás állott be, hogy sem a magyar nemzetet, sem a magyar népet, sem a magyar kormányt mindazért, ami itt történik, felelőssé tenni nem lehet.”16 És ezt mondja az a pénzügyminiszter, aki, ismételjük, Darányitól Szálasiig kilenc kormányban volt lelkes, következetes náci kollaboráns antiszemita pénzügyminiszter.
A nyilasok fő vagy szinte kizárólagos felelőssé tétele együtt járt a Horthy-rendszer egészének megbélyegzésével, elítélésével és a magyar nép, a magyar nemzet ártatlanná nyilvánításával. Riesz István igazságügyminiszter szerint: „A népbíráskodás a nemzet pere megrontóival szemben.”17 Az ártatlan magyar nép tehát egy nyilván nála idősebb, erősebb megrontó tehetetlen áldozata volt csak 1919-től 1945-ig. Marosán György szociáldemokrata pártvezető, mint a Sztójay-per politikai ügyésze vádbeszédében kijelentette: 1944. március 19-én „ide a németeket egy 25 esztendős politika konzekvenciája hozta”. Majd politikai programot hirdetett: kíméletlenül ki kell gyomlálni, ki kell irtani a nép (ezek szerint amúgy organikusan, természetesen egészséges) testéből „azokat, akik a nép és az ország ellen bármit is elkövettek, vagy hajlandók később elkövetni.”18 Marosán szerint még Európában senki sem ismerte Mussolini vagy Hitler nevét, amikor Magyarországon már 1919. augusztus 2-ától „könyökig vájkálnak a vérben, és irtanak ki nem öt-tíz vagy száz embert, és százezreket zavarnak ki az országból emigrációba… Magyarországon már tipikusan jelentkező fasizmus van… Az út egyenes, állítom Horthytól Sztójayn keresztül Szálasiig nincs eltérés.”19 Frank László, aki többek között a Szálasi-per népügyésze is volt, Kovarcz Emil vádiratában leszögezte: „Nem volt még ügy, amely élesebben bizonyította volna, hogy az ellenforradalom 25 esztendeje töretlenül egyenes vonalban haladt, hogy Szálasinak nem csak Sztójay volt az elődje, hanem Horthy is, hogy 1944. október 15-én nemcsak 1944. március 19-e előzte meg, hanem [1919.] augusztus 1-je is, hogy az ellenforradalom 1919. augusztus 1-jei győzelme és több mint két évtizedes tombolása után történelmi szükségszerűséggel kellett bekövetkezni az ellenforradalom kulminálásának 1944. október 15-tel.”20 Kovarcz – Frank dr. szerint – a természetes „összekötő kapocs” volt az 1919-ben hatalomra jutott ellenforradalmi rendszer és a nyilas rezsim között, hiszen ő volt az, aki 1920-ban Horthy parancsára gyilkolta meg a Népszava szociáldemokrata napilap újságíróit, Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, 1944-ben pedig Szálasi társa lett a gyilkolásban.21
A fő háborús bűnösök felelősségre vonása és főleg halálra ítélésük például Óhidy Lajos, a Sztójay-per népügyésze szerint világos külpolitikai célt is szolgál: „A vádlottak szennyezték be a nemzet becsületét az egész világ előtt, és ez csak a vádlottak vérével mosható le.”22 Marosán szinte szó szerint ugyanezt vágta a Sztójay-per vádlottai szemébe: „Maguk eljátszották ennek az országnak a becsületét, és mi ezt a becsületet szeretnők a világ szemében visszaszerezni annak bebizonyításával, hogy mi nem tehetünk arról, amit az urak csináltak.”23 Óhidy szerint is „…a magyar nép nem bűnös, és nem oka annak, hogy azok a gyalázatosságok, amelyeket a vádlottak elkövettek, megtörténtek…”, a bűnös az a feudális és nagytőkés osztály, élén a kormányzóval, amelyik hazánkban 1920-tól 1945-ig uralmon volt.24 Természetesen logikusan merülhet fel a kérdés: ha ez így van, akkor miért nem ült Bárdossy, Imrédy vagy főleg Sztójay mellett a vádlottak padján a kormányzó is?
A Szálasi-rendszer a nagy politikai perekben mint a magyar történelem legsötétebb, legrettenetesebb korszaka szerepel. Óhidy Lajos fentebb már idézett vádbeszédében és számos más politikai perben is elhangzott ezekben az években, hogy 1944. március 19-én kezdődött Magyarország történetének legsötétebb korszaka, „amely Szálasi és bűntársai rémuralmában tetőpontját érte el”. A népügyész szerint a Sztójay-kormány tagjainak fő bűne az volt, hogy tétlenül tűrte, hogy a német megszállók németellenes törvényhozókat hurcoljanak el, és „részben a magyar kormány segítségével” deportálják a zsidókat. Ők, vagyis az elhurcolt törvényhozók és a zsidók lehettek volna a háború továbbfolytatására befolyással, és elhurcolásuk, illetve deportálásuk „nagyban hozzájárult a nyilasok hatalomra jutásához”.25 Ezek szerint a zsidók duplán ártatlanok, sőt hősök, hiszen, hogy úgy mondjuk születésüktől fogva antifasiszták, náci- és nyilasellenesek. A magyar népet a háborús főbűnösök vagy szakadékba, vagy egyenesen sírba taszították, például Matiszfalvy István, az Endre–Baky–Jaross-per népügyésze szerint. Sőt „ténylegesen bűntársukká tették… a magyar közvéleménynek és a magyar társadalomnak meglehetősen nagy részét” – jelentette ki Újhelyi Szilárd, az Endre–Baky–Jaross-per politikai ügyésze.26 Az ilyesfajta, némiképpen „önkritikus” hangok nagyon ritkák voltak a nagy politikai perekben. Újhelyi is beszéde nagy részében a Horthytól Szálasiig terjedő egy és oszthatatlan magyar reakciót emlegette, és Endre Lászlóról, egyébként egyetlen bizonyíték nélkül, többek között azt állította, hogy egész életében „mindent elkövetett, hogy az országvesztő nyilas mozgalmat hatalomra segítse”.27 Az igazán figyelemre méltó mégis az, hogy Újhelyi is úgy véli, az igazi „országvesztők” a nyilasok, nem pedig azok a politikusok, akik, Horthy Miklóssal az élükön az országot a németek oldalán a második világháborúba belevitték.
Pálffy Fidél megrögzött németbarát és antiszemita politikus volt. Vádirata szerint egyik fő bűne az volt, hogy egyik terjesztője volt azoknak a „káros eszméknek, amelyek a nyilas mozgalmat a hatalom megszerzéséhez, Magyarországot a háborúba való beavatkozáshoz, a fokozott mértékű háborúban való részvételhez, az országnak szörnyű pusztulásához vezettek”.28 A „főbűnök” sorrendje az igazán érdekes: az antiszemita, németbarát eszmék terjesztése azért kerül az első helyre, mert ezeknek köszönhető a legrettenetesebb, Szálasi hatalomra kerülés, valamint az is, amihez az 1938-tól 1940-ig börtönben raboskodó, utána a politikai élet perifériájára szorított Szálasinak éppúgy semmi köze sem volt, mint a német megszállás után a zsidók deportálásához, Jugoszlávia, majd a Szovjetunió megtámadásához.
A Szálasi-rendszert ekkoriban kezdték a nagy politikai perekben a magyar történelem legrettenetesebb, legiszonyatosabb korszakának nevezni. Fenessy Ferenc, a Budinszky-per népügyésze 1945. december 11-én, alig egy héttel az előtt, hogy a Zeneakadémián megkezdődött volna az „igazi” magyar holokauszt-per, az Endre–Baky–Jaross-per, vádbeszédében többek között kijelentette: „A Szálasi-rémuralom a mi ezeréves történelmünkben példátlanul álló banditizmusok és gyilkosságok sorozata… Ilyen vérgőzös uralom Magyarországon még a tatárjárás idején sem volt. Ennyi szenvedést és pusztítást még egyetlen rendszer sem hagyott maga után.” Fenessy szerint a „nyilas uralomnak egyetlenegy célkitűzése volt: a zsidókérdés likvidálása.”29 Ha egy rendszer kegyetlenségét, embertelenségét főleg és elsősorban azon az alapon próbálják egyesek megállapítani, hogyan bánt a zsidókkal, akkor is bátran össze lehet hasonlítani a Sztójay- és a Szálasi-kormány zsidópolitikáját. Sztójay Döme miniszterelnöksége idején (1944. március 22-től augusztus 29-ig) nagyságrenddel több zsidót deportáltak és gyilkoltak meg (437 000 deportált, kb. 320-380 000 meggyilkolt), mint a nyilas rezsim (1944. október 15-től 1945. áprilisig) alatt (kb. 50 000 deportált, kb. 30-40 000 meggyilkolt). Szálasi nevét majdnem mindenki ismeri ma Magyarországon, Sztójayról még történelem szakos egyetemisták sem nagyon tudják, hogy ki volt. Sztójay lelkesen deportált, Szálasi csak vonakodva. Hatalomra jutása után jó két hétig próbálta őt a német teljhatalmú megbízott, Edmund Veesenmayer (is) rávenni arra, hogy engedélyezze a fővárosban maradt zsidók közül legalább a munkaképesek deportálását. Ebbe végül a semleges államok diplomáciai elismerésére mohón vágyakozó „nemzetvezető” csak november első napjaiban egyezett bele. Amíg Szálasi viszonylag türelmesen várta, hogy rezsimjét a semleges államok elismerjék, a zsidókérdésben keményen ellenállt a németeknek. Valószínű, hogy nem akarta az értékes zsidó munkaerőt csak úgy kiszolgáltatni a németeknek. Október 24-én Szálasi, Otto Winkelmann, a magyarországi német SS és rendőri erők parancsnoka Veesenmayer útján többedszer előterjesztett kérésére még mindig nem akarta engedélyezni 50 000 magyar zsidó munkaszolgálatos átadását a németeknek. Veesenmayer ezért csak 25 000 főt mert, (őket is csak „ideiglenesen” és „kölcsönképpen”) kérni Szálasitól. Aki ebbe még mindig nem egyezett bele, bár, mint Veesenmayer jelentette, „a kéréssel azonnal egyetértett, csupán utalt arra, hogy sáncásáshoz és egyéb elsőrendű fontosságú feladatok elvégzéséhez Magyarországnak is szüksége van a zsidók zömére”, ezért további tárgyalásokat javasolt Winkelmann-nal.30 Minden bizonnyal még aznap újabb Szálasi–Veesenmayer-tárgyalásra kerülhetett sor, mert a német követ már azt jelentette, hogy: „Ma elértem Szálasinál, hogy 25 000 munkaképes magyar zsidó férfit, egyelőre egy fél évre, átengednek a Birodalomban teljesítendő munkaszolgálatra.”31 Szálasi még ekkor is csak a munkaképes zsidó férfiak egy részének átengedésébe volt hajlandó beleegyezni, ráadásul még feltételeket is igyekezett szabni: ideiglenesen, fél évre adja csak át a munkaszolgálatos zsidókat.
Sztójayt Horthy Miklós kormányzó kényszerítette 1944. július 6-án a deportálások leállítására, Szálasi a németek akarata ellenére állította le 1944. november 21-én a halálmeneteket, és szerveztette meg a nemzetközi gettót a Szent István park, Pozsonyi út környékén, majd november végén a nagy gettót a Dohány utca, Wesselényi utca környékén. Ebben a két gettóban, a náci Európában példátlan módon, több mint 100 000 zsidó túlélte a holokausztot. Népbírósági tárgyalásának hatodik napján, 1946. február 11-én Szálasi elégedetten jegyezte föl börtönnaplójába, hogy amikor külügyminisztere, Kemény Gábor ismertette azokat a zsidómentő akciókat, amelyeket előzetesen vele jóváhagyatott (a nemzetközi és nagy gettó megszervezése, utóbbi kifejezetten az öregek, betegek, munkaképtelenek és kisgyermekek számára, a különféle védlevelek, védőútlevelek érvényességének elismerése, a halálmenetek leállítása), a tárgyalóteremben néma csend lett: „Lassan rájönnek a zsidók, hogy tényleg nekem köszönhetik életüket azok, aki az elmúlt zsidótragédiából élve visszajöttek, vagy élve maradhattak.”32 A tárgyaláson részt vevő túlélők talán ekkor értették meg, hogy a Szálasi-kormány zsidópolitikája nem csak a Duna-parti tömeggyilkosságokból (ezek során kb. 8-10 000 embert öltek meg, kb. annyit, amennyit egy-két nap alatt 1944 tavaszán-nyarán Auschwitz-Birkenauban megöltek a nácik), a rablásokból és a halálmenetek borzalmaiból állt. Szálasi zsidópolitikája ésszerűbb, opportunistább volt, mint a Sztójay-kormányé: a nemzetközi és a nagy gettó megszervezése, a halálmenetek leállítása, nem lehet elégszer ismételni, a németek akarata ellenére történt. Minden bizonnyal azért sem törekedett Szálasi a főváros zsidótlanítására, mert azt remélte, hogy mintegy cserébe a semleges országok hivatalos diplomáciai elismerésben részesítik rezsimjét. Zsidópolitikájával talán önmagának is bizonyítani kívánta, hogy önálló, legitim államfő. Kül- és belpolitikája egyetlen lépését sem befolyásolták a hadi események, nem tartott attól, hogy a világháború után őt felelősségre vonhatják, bíróság elé állíthatják, hiszen ő még 1945 márciusában is sziklaszilárdan meg volt arról győződve, hogy a nácik és szövetségeseik nyerik meg a második világháborút. A deportálásból hazatértek nem neki köszönhették életüket, és a gettók rabjai azért élhették túl az ostromot, mert a Vörös Hadsereg katonái január 18-án kiűzték Pestről a német és magyar katonákat.33
Erdődy János, a Kovarcz-per politikai ügyésze is túlzott, amikor vádbeszédében a Szálasi-rendszert olyan mélypontnak nevezte, „amelynél mélyebbre, sötétebb mélységbe nemzet nem juthatott”.34 Kényelmes, sőt talán sokak számára még megnyugtató, önbizalmat erősítő is lehetne, ha igaz lenne, hogy a magyar nép, a magyar társadalom mindenkor ártatlan áldozat volt csak. Soha, senki ne is említse a zsidókat és a zsidókat menteni próbálókat is feljelentőket, a zsidók vagyonán osztozókat, azokat a tízezreket, akik a még csak a gettókban lévő, deportálásukra váró embertársaik üressé vált, üressé tett lakásait kiigényelték. A magyar nép ártatlan, mindenről az idegen megszállók (tatárok, törökök, osztrákok, németek, végül az oroszok) tehetnek, akiket, hogy az 1944–1945-ös sorsfordító éveknél maradjunk, csak egy maroknyi nyilas szolgált lelkesen. A nyilasok rendszerük bukása után gyorsan „átöltöznek”, belőlük lesznek a leglelkesebb kommunista kollaboránsok, szól a régi-új „narratíva”. Amikor a Terror Háza Múzeum állandó kiállításán a német megszállás után (201. sz. terem) időben és térben nagyon közel (202. sz. terem) a nyilasok kezdik a Dunába lőni a zsidókat, és említés nélkül maradnak a zsidótörvények, az 1941-es kamenyec-podolszkiji deportálás és mészárlás, valamint a Sztójay-kormány időszaka, az átlag látogató talán nem is tudja, hogy ezt már a nagy népbírósági politikai perekben szinte ugyanígy álmodták meg a népügyészek és a politikai ügyészek.35 Egyetlen lényeges különbséggel: ők a Horthy-rendszert is bírálták. Sőt, a nyilasok hatalomra jutását, legalábbis az 1950-es években, sőt még az 1960-as évek elején is úgy próbálták beállítani, mint a Horthy-rendszer mintegy természetes következményét, és az egész 1919. augusztus 1-jétől 1944. október 15-ig terjedő korszakot fasiszta diktatúrának nevezték. A posztkommunista jobboldal (is) jogosan utasította el ezt a fajta történelemhamisítást, egyben felmentve is érezte magát a Horthy-rendszer egészének (ön)kritikus vizsgálata alól. Szerintük csak a nyilasok kollaboráltak a nácikkal, Horthy hős országgyarapító, aki, ameddig hatalmon volt, keményen fellépett a nyilasokkal szemben, és 1944-ben, amikor végre megtudta, hogy hová és főleg miért viszik el a zsidókat, azonnal a hadseregét vetette be a még nem deportált (fővárosi) zsidók megmentése érdekében. Szó se essék a zsidótörvényekről, az elmaradt földreformról, az egész neobarokk, antiszemita politikai kultúráról, a nácik szövetségeseként a Szovjetunió elleni háborúban való részvételről stb., csak arról, hogy mindenről a „barna inges kommunisták”, a Szálasi vezette nyilaskeresztes csőcselék tehet.36
A dél-dunántúli történészek Bűnbakok az európai és magyar történelemben című, 21. nyári konferenciáján, Zánkán 2012. augusztus 18-án elhangzott előadás szerkesztett, bővített változata.
Jegyzetek
1 A szóviccet naplójában a jobboldali újságíró, Rajniss Ferenc jegyezte föl 1945. április 5-én, Hofgasteinben. A teljes naplót lásd: Sipos Péter (sajtó alá rend., szerk., bev. tan.): Szálasi minisztere voltam. Rajniss Ferenc naplója. Bp., Palatinus, 2001. Idézett rész: 101.
2 Márai Sándor: Napló. 1943–1944. Bp., Akadémiai–Helikon, 1990, 244–245.
3 A népbíráskodás és a háború utáni megtorlás történetével az elsők között foglalkozott Zinner Tibor: Háborús bűnösök perei. Internálások, kitelepítések és igazoló eljárások 1945–1949. Történelmi Szemle, XXVIII. évf. 1985. 1. sz., 118–140. A második világháború utáni magyarországi nagy politikai perekről lásd még: Karsai László: The People’s Courts and Revolutionary Justice in Hungary, 1945-46. In: Deák István – Gross, Jan T. – Judt, Tony (eds.) The Politics of Retribution in Europe. World War II. and its Aftermath. New Jersey, Princeton University Press, 2000, 233–252. A volt Volksbund-vezér, Franz Basch népbírósági perének elemzésével Tilkovszky Loránt végzett módszertani szempontból is úttörő munkát. Lásd: Tilkovszky Loránt: Vád, védelem, valóság. Századok, 130. évf. 1996. 6. sz., 1393–1450.
4 Erről részletesen lásd: Karsai László – Molnár Judit (sajtó alá rend., bev., szerk.): A magyar Quisling-kormány. Sztójay Döme és társai a népbíróság előtt. Bp., 1956-os Kht., 2004. Bevezető tanulmány, különösen 15–21.
5 A Budapesti Népügyészség 1945. július 26-i átirata Ries István igazságügyminiszternek. Idézi: Sipos Péter (sajtó alá rend., bev., szerk.): Imrédy Béla a vádlottak padján. Bp., Osiris – Budapest Főváros Levéltára, 1999, 65/142. j.
6 Buóczról részletesen lásd: Molnár Judit: Zsidósors 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben. Bp., Cserépfalvi, 1995, 43–44., 181.
7 Budapesti Közlöny, 1944. április 7. Idézi: Karsai Elek – Benoschofsky Ilona (szerk.): Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez. I. köt. Bp., Magyar Izraeliták Országos Képviselete Kiadása, 1958, 129–131.
8 1944. évi 33.000. H. M. eln. 18. számú rendelete a zsidó rádióengedélyesek tulajdonában lévő rádióvevőkészülékek igénybevételéről (1944. április 20., Csatay Lajos: Magyarországi Rendeletek Tára. 1944, 547–548.)
9 Szakály Sándor szíves közlése alapján, e-mail e sorok szerzőjéhez, 2012. augusztus 16. Felvilágosításait ezúton is köszönöm.
10 Paksy-Kiss Tibor 1944-es tevékenységéről lásd: Karsai László – Molnár Judit (szerk.): Az Endre-Baky-Jaross per. 503., 504., 505. Paksy-Kiss rendelte el, hogy a nagyváradi csendőr tanzászlóalj 40 fővel vegyen részt a zsidók (és természetesen a zsidó nők) személymotozásában. A csendőri vezetők 1945 utáni sorsával kapcsolatban lásd: Molnár Judit: Csendőrök a népbíróság előtt. In: Molnár Judit (szerk.): A holokauszt Magyarországon európai perspektívában. Bp., Balassi, 2005, 658–662., valamint Szakály Sándor: A Magyar Királyi Csendőrség szervi tagozódása és felső vezetői. www.rubicon.hu [2] (letöltés időpontja: 2012. augusztus 16.), és: sz. n.: A Magyar Királyi Csendőrség vezetői 1919-1945. www.csendor.com [3] (letöltés időpontja: 2012. augusztus 16.)
11 Budapest Főváros Levéltára (továbbiakban: BFL) XXV-1-a (népbírósági iratok) 4349/1945. (1946. február 25.) A NOT ítélet száma: 149/1946.
12 „Odáig csak nagyon kevesen jutottak el, hogy az államhatalmat gengszterbandának, rendeleteit papírcafatoknak s a velük szemben való engedetlenséget, kijátszást és hamisítást erkölcsi kötelességnek tekintsék.” Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In: B. I.: Válogatott tanulmányok. Második kötet, 1945–1949. Bp., Magvető, 1986, 638.
13 Gyáni Gábor történész akadémikus szerint Magyarországon „…a nem zsidó népesség – tettestársként (az állami és helyi hatóságok, valamint a csendőrség és a nyilas pártszolgálatosok 1944. március 19-ét követően) – szintén kivette a maga részét a genocídium végrehajtásából…” Trianon versus holokauszt. Élet és Irodalom, 2012. augusztus 10., 11.
14 Idézi: Sipos: Imrédy Béla a vádlottak padján. i. m. 155–156.
15 Erről lásd Sipos Péter bevezetőjét, i. m. 68.
16 Karsai–Molnár: A magyar Quisling-kormány... i. m. 671.
17 Idézi: Zinner: Háborús bűnösök perei... i. m. 135.
18 Karsai–Molnár: A magyar Quisling-kormány... i. m. 586., 587.
19 Uo. 588. (1946. március 19.)
20 BFL-XXV-1-a-1494/1946-6.
21 Uo. Frank László vádbeszéde, 1946. május 2. 268.
22 Karsai–Molnár: A magyar Quisling-kormány... i. m. 585. (1946. március 19.)
23 Uo. 264. (1946. március 7.)
24 Uo. 570. (1946. március 19.)
25 Uo. 571. (1946. március 19.)
26 Karsai–Molnár: Az Endre-Jaross-Baky per... i. m. 417.
27 Uo. 405., 406.
28 BFL-XXV-1-a-4418/1945-70. A vádiratot dr. Kádár Pál népügyész és Rónai Mihály András politikai ügyész írta alá.
29 BFL-XXV-1-a-4349/1945-270, 271, 273.
30 Braham, R. L.: The Destruction of Hungarian Jewry. A Documentary Account. New York, 1963. Doc. N. 233.
31 Uo. Doc. N. 232.
32 BFL-XXV-1-a-293/1946-8868.
33 Erről részletesen lásd Karsai László: A Szálasi-rendszer „zsidópolitikája”. Történelmi Szemle, 2012. 1. sz., 103–131.
34 BFL-XXV-1-a-1494/1946-295. (1946. május 2.)
35 A Terror Háza Múzeum állandó kiállításáról részletesen lásd: Ungváry Krisztián: A káosz háza. Magyar Narancs, 2002. március 7., és Karsai László – Varga László: A horror háza. Hetek, 2002. május 3.
36 Erről részletesen lásd Karsai László: Érvek a Horthy-szobor mellett. Mozgó Világ, 2012. 8–9. sz., 45–60.