Volt egyszer egy csodaszép fiatal nő. Nevezzük Adélnak.
Most még nincsen, most még csak kislány. Apja aranyműves, a család éppenséggel nem szenved szükséget. Gozsdu udvarbeli lakásuk modern és ízléssel berendezett. Az egész arany-ezüst műves (zsidó) negyedben az egyetlen izgalmas épület. Adél végezetül is jól meglenne otthon. Nővérét ugyan ki nem állhatja, de túl kicsi még ahhoz, hogy meg tudja magának fogalmazni, mi is vele a baja. Sokat veszekednek, de hát ez az élet rendje. Az öcsikéjét szereti; kezdeni persze nem tud vele semmit. Időnként babusgatja, eljátszik vele; túlfejlett anyai ösztönökkel azért nem látszik rendelkezni. Neki olyan valakire lenne szüksége, aki megérti, aki komolyan veszi őt, és felel a kérdéseire. Apját azonban csak távolról csodálhatja. Az az érzése, de ezt persze megfogalmazni nem tudja még, hogy ha apa nem az aranyait, hanem őt akarná megérteni, a megértés kölcsönös lehetne. Mindenesetre az apa aranytól ragyogó tekintetét magának szeretné megnyerni. De már ha, akárcsak suttyomban is, a műhely irányába indul, anyja rászól: „Adél, apádat békén hagyni! Tudod, hogy milyen sok a dolga… Ha valamire szükséged van, ha valami bajod van, gyere hozzám. Érted?” S mire az apa este előkászálódik aranyai közül, Adél már többnyire elaludt.
S még ez a vágyódása, ez az arannyá válni akarása, ez az egyetlen meghatározó jóérzése sem tarthatott már sokáig. Papa vakbélgyulladást kapott, aztán perforálódott is az a fránya vakbél, s az orvosok nem tudtak már Manón segíteni. Adél egy szál maga maradt az undok nővérkével, a mindig csak szabályokat hangoztató és gyerekeit jóindulatúan kioktató Lilivel, anyjával, meg azzal az unalmas öcsikével. Minden rémes volt, s csak még rémesebb lett. A vágy most már kifelé húzta, vonzotta. Ki ebből a szabályozott polgári jólétből! Élni akarok! – gondolta volna, ha ilyeneket hétéves korában az ember képes lenne gondolni már.
Sokat rajzolt, de nem volt kinek megmutatni a rajzait. Különösen azután nem, hogy Lili hamarosan újra férjhez ment, egy nagyon szigorú, komoly emberhez, aki csak a bútorszöveteit szagolgatta, s a léhaságot – s mi másnak minősült volna a „művészkedés” – nem tűrte maga körül. „Mi lesz ebből a lányból, ha mást sem csinál, csak rajzol meg fest?” Adél azt érezte, most már titkolnia is kell rajzait. Nem volt az új apa istenes ember, dehogyis… A család már Manó idején is igyekezett megfeledkezni zsidóságáról, de a bútorszövet-nagykereskedő mostohaapából mégis mintha az ősök szigorú, áporodott szelleme áradt volna. Talán még jobb is lett volna, ha fekete kaftánban, szomorú kalapban, pajeszosan és szakállasan egész nap a Tórát meg a Talmudot bújja az öreg; akkor legalább egyáltalában nem törődött volna kisebbik, semmirevaló mostohalányával.
A lány meg nőtt, növekedett, lassan nem számított már kislánynak. Már tizenöt éves korára gyönyörű nővé lett ez a semmirevaló. Bűnösen szép volt. Egy jó hírű pesti leánygimnázium ötödik osztályába járt, s udvaroltatott magának a szomszéd iskolába járó fiúkkal, akik a tanítás után csapatostul vártak rá az utcán. Kezdett fékeveszetté válni. Úgy viselkedett, ahogy akkoriban még tulajdonképpen nem is lehetett volna. A nyílt utcán, az iskola előtt csókolózott a fiúkkal, nem ment haza, csak éjszaka, olykor-olykor éppenséggel nem színjózanul. Amikor aztán egyszer az iskolában is részegen jelent meg, nem volt pardon. Könyörtelenül kicsapták az ország összes gimnáziumából.
A szülők kétségbe voltak esve. Mintha csak most vették volna észre: valamit nagyon elrontottak. Hibáztatták persze a lányt is, lehordták mindennek, de, akármilyen hihetetlen is, nem a megfelelő szigorú büntetésen törték a fejüket. Beszélni próbáltak Adéllal. Félretéve összes előítéleteiket, ösztönösen ráébredtek: segíteni kellene neki. Nagy dolog volt ez ám az ilyeneknél!
Segíteni kellene neki, bizalmat kellene ébreszteni benne, de hogyan? Hiszen Adél, aki Manó életében mindig csak arra várt, hogy szülei mondjanak már neki valamit… igen, neki mondjanak valamit, valami igazán személyeset, valamit, ami valóban neki szól, ami őt érinti, azt a valakit, aki ő, nem pedig azt az akárkit, aki a sors véletlene folytán a házasságukba és így a háztartásukba beleszületett egyed, és mint ilyen, kötelességszerűen felnevelendő, ez az Adél mára már tökéletesen bezárkózott. Kérdezhették – nem felelt. Rángatta a vállát. Morgott valamit. Hogy anyja és a bútorszövetárus megértették-e, hogy azért nem felel, mert nem tud felelni, ezt nehéz lenne eldönteni. Még azt sem olyan könnyű eldönteni, hogy felelni nem tudása valóban nem tudás vagy éppenséggel mégis keserű tapasztalatain alapuló nem akarás volt? Hogy is lehet itt különbséget tenni? A döntő mégis az volt, hogy ezúttal nem büntetni akarták. Megérteni akarták… És tényleg segíteni neki. Valószínűleg Adél elzárkózása ellenére is eldőlt: segíteni fogják művésszé válását. Hagyták, hogy ez a félig még gyerek, félig már felnőtt ember járja a maga útját. S ha végül is aztán nem tudta végigjárni, az már nem rajtuk, hanem a körülményeken múlott. Persze ez azért nem egészen biztos. …
De nagyon előreszaladtam. Adél pillanatnyilag tizenhat éves, megszállottan rajzol, főként azonban csavarog a fiúkkal a városban… Rajzol megszállottan… Csakhogy nem olyan könnyű magányosan elindulni a művészpályán. Márpedig ő a fejébe vette: művész lesz belőle. A fiúk aranyosak, jópofák, imádják Adélt, de nem sokat értenek belőle, a művészkedéséből meg végképp semmit. Tulajdonképpen nemcsak otthon, hanem csatangolásai, kocsmázásai során is fal veszi körül. Maga építette? Bizonyára, jóllehet nem állt szándékában elzárkózni a világtól. De reménytelenül más volt, mint a többiek. Más… más, mint akárki. Tizenhat évesen valószínűleg már meg is tudta volna fogalmazni a maga másságát, de nem volt kihez beszéljen. S ahhoz, hogy a legnehezebb gondolatainkat magunknak és kizárólag csak magunknak fogalmazzuk meg, ahhoz nem elég tizenhat évesnek lenni. Hurcolta hát magával a meghatározhatatlan, rendkívül nehéz terhet, amely lehúzta a mélybe. De mintha ő lett volna az erősebb. Nem engedte, hogy depressziója elhatalmasodjék felette. Ha már végképp nem bírta tovább, őrjöngeni kezdett: ivott, fiúzott, s nekiállt festeni, ami aztán megnyugtatta és kisegítette a legmélyebb mélységekből.
Senki, az égvilágon senki nem értett ebből semmit. Egyesek csak a depresszióját tapasztalták, s nem értették, mi baja lehet ennek a gyönyörű szép, kicsattanóan egészségesnek látszó fiatal nőnek. Mégis beteg talán? Mások meg csak a kicsapongásait ismerték, de ők sem értették Adélt. Annyira nem voltak tompák és érzéketlenek, hogy ne sejtették volna legalább: könnyedsége csak álca, ami valami mást takar. De hogy mi volna ez a más, azt nem tudták. Nem is tudhatták. Adél maga sem tudta.
Beiratkozott egy festőiskolába. Összebarátkozott néhány lánnyal, akik talán többet éreztek belőle, mint mások; de érteni ők sem értették. Jártak együtt Szentendrére, lefestették a furcsa házakat, a templomokat… sokszor nem lehetett elhurcolni Adélt a palettája, a vázlatkönyve mellől; szép volt minden, amit a vászonra, a papírra varázsolt. Hát akkor mi baja? Merthogy valami baja van, az napnál világosabb volt. Gyönyörű, mindenkinél tehetségesebb, miért nem szárnyal hát? Miért vergődik a melankólia és az elviselhetetlen őrjöngés között – az utóbbiról a lányoknak inkább csak sejtelmük volt, mintsem hogy igazán megtapasztalták volna –, az isten szerelmére, miért nem normális soha? Még kérdezni sem merték.
A legszebb képeket azonban a Tabánban festette. Imádta ezt a falut a városban; napokat, heteket töltött Tabán kocsmáiban – csakhogy oda nem vitte magával újdonsült barátnőit. Nemhogy nem vitte magával őket, nem is beszélt nekik a Tabánról, soha, egyetlen mondatában sem említette a Tabánt, de persze az, hogy vázlatai nem csak Szentendrén születtek, az napnál világosabb volt. Más is volt ezeknek a tabáni képeknek a karaktere, az atmoszférája. Elcsigázott kubikus parasztok, az utca szélén heverő kutyák, macskák, meg kocsmabelsők, züllött fiatal művészekkel – istenem, micsoda fantasztikus portrék! –, akik ölükben édes kurvákkal múlatták a kocsmában a másoknak feleslegesnek tűnő időt. Az ott gyakran megforduló urak nem érdekelték. A Rudast már csak ezért is kerülte, oda csak a tehetősebbek jártak. Nem mintha nem lett volna pénze. Szülei valóban nem fukarkodtak. Ha jól sejtem, inkább az Avarba járt – van a vendéglőről egy fénykép, fiatal nő ül a kerthelyiségben, ő volna az talán? –, meg a Mélypincébe. Ki tudja, nem ismerkedett-e meg ott Krúdyval, akinek a Mélypince kedvenc tabáni helye, Krausz Poldi meg kedvenc kocsmárosa volt. Festett, festett és festett. Ha barátnőinek nagy néha sikerült belepillantaniok a tabáni képekbe, el voltak ragadtatva. Minthogy azonban ő nem beszélt tabáni életéről, a lányok szemérmesen elhallgatták ezt a lopott tudásukat. Hogy aztán hol ismerkedett meg baloldali festő, író, publicista barátaival, arról keveset tudni. Éppúgy találkozhatott velük a Tabánban, ahogy ekkor már festőtanára és élete első – talán egyetlen – igazi szerelme, Jónás Zsolt is szülője lehetett e barátságoknak. Hogy Zsolt nagyon is lehetett e barátságok szülője, azt önmagáról harmadik személyben írott emlékiratainak alábbi sorai igazolják:
„Amikor a B-listára helyezés Jónás Zsolt tanítványainak tudomására jutott, azok őt küldöttségileg felkeresték, és arra kérték, hogy indítson meg egy magániskolát, miután ők, a történtek után, az iparrajziskolából kimaradnak. Ez meg is történt. Egyszerre 37 növendék fordított hátat az iskolának, és két évfolyam-osztály növendékanyaga, egy napról a másikra, teljesen kiürült.”
Ebbe a magániskolába iratkozott be néhány évvel később Adél.
Az sem lehetetlen, hogy Adél és Zsolt kettesben is jártak a Tabánba. Az is lehet, hogy először Zsolt vitte el őt oda. De hogy vajon az vetett-e véget e nyugtalan tabáni idillnek, hogy Adélnak be kellett látnia: Zsolt semmiképpen nem hagyja el feleségét, aki munkatársa is volt, azt sűrű homály fedi. Akárhogy volt is, a tabáni idők egyszer csak véget értek. A tabáni szép napok emléke azonban később is fel-felvillant Adél ugyancsak ritkás „történelmi” megnyilvánulásaiban. Hogy sokat járt ott, hogy festett ott, arról bizony soha nem esett egyetlen szó sem, de hogy milyen szép is volt a Tabán, s micsoda rémség, hogy lerombolták, arról hallottunk később többször is.
S a kérdések özöne; az elbeszélő kivételesen nem mindentudó. Miért és mikor semmisítette meg Adél a tabáni képeit? Lehet, hogy ez a Jónás Zsolthoz fűződő viszonyának nehézségeivel függött össze? Persze az is lehet, hogy 1933-mal, amikor kénytelen-kelletlen – valószínűleg egy hisztériás rohamában – feladta művészi törekvéseit. Igen, ez is lehetséges. De még csak a húszas évek végén járunk, Adél betöltötte már huszadik életévét. A felhőtlennek tűnő kocsmázásoknak, a fiúkkal való el nem kötelezett flörtöléseknek mintha vége lenne. Vagy legalábbis nem játszanak már lényeges szerepet az életében. Két társaságban mozog. Az egyik a lányok, kettő közülük keramikus vagy annak készül, a harmadik… Mit is csinált a harmadik? Rajzolt-e vajon ő is, vagy festett? Mire az elbeszélő megismerte, mintha már az ő életében sem játszott volna semmiféle szerepet a művészet. De mindegy is. A négy lány sokszor együtt utazik Szentendrére, olykor HÉV-vel, de legtöbbször a kishajóval, élvezik a város légkörét, be-belesnek az ott élő művészek kertjébe, udvarára, tudni szeretnék, milyen irányba mozognak, mit akarnak tulajdonképpen az „öregek”. Öregek? Olyan sokkal öregebbek azok sem voltak. Vajda, Ámos, Korniss, Barcsay, Czóbel. Az utóbbi kettő, igen, ők valóban idősebbek voltak néhány évvel. Amennyire meg tudom ítélni, művészetük ennek megfelelően jelentősen különbözött is a fiatalabbakétól. De vajon mit láttak festészetükből, főként a fiatalokéból a lányok? Miért nem próbáltak megismerkedni velük? Miért nem próbált Adél bekerülni körükbe? Merthogy semmi sem utal arra, hogy… Mire? Hogy ismerte volna őket? Hiszen semmi sem utal semmire, a dokumentumok meg ugyancsak sporadikusak.
Fényképek a húszas évek végéről, a harmincas évek elejéről. Kirándulás, evezőstúra. Adél boldognak látszik. Kikkel van? Az elbeszélő nem tudja, bár a lányokat, akiket idősebb korukban ismert, éppúgy nem ismerné fel ezeken a képeken, mint Adél más barátait, másik társaságát. Baloldali fiatalok? Fiatal művészek, éppen az említettek egyike-másika? Csak Bálint György bukkan föl az elbeszélő elfojtott emlékeinek felszínére. Az ő nevét Adél mintha egyszer említette volna.
Megnézem Bálint György életrajzát. 1933-ban feleségül vette Csillag Vera grafikusművészt. Mintha ez a név is ott bujkálna az emlékezet felszín alattijában. Vajon Fleischmann Adél grafikusművész – később mindig grafikusművésznek, nem pedig festőnek nevezte magát – azt szerette volna, ha Bálint György őt veszi feleségül? Újabb titok, újabb lehetőség eljátszani Adél végül is nagyon szomorúnak sejthető élete alakulásával. S hirtelen felbukkan – igen, ezek a bukkanások, felbukkanások, melyek aztán talán összeraknak egy életképet, összerakják egy élet mozgóképeit – egy másik kérdés. A lányok egyike valószínűleg szintén baloldali körökben mozgott. Vajon ugyanarról a körről van-e szó?
Különben eddigi mesémből mintha az tűnne ki, hogy Adél messze kiemelkedett barátnői közül. Ez azonban így nem lehet igaz. Három barátnője közül kettő keramikus volt, nem festő-grafikus. S már igen korán sikereik voltak, díjakat nyertek, önálló kiállításokat rendeztek. Ha mégis valahogy felnéztek Adélra, ha csodálták Adélt, az bizonyára furcsa, érthetetlen, megközelíthetetlen természetének volt köszönhető, meg talán-tán – csak lopva megtekintett – Tabán-festményeinek. Abból sugárzott valami, ami valahogy lenyűgözte őket.
Szóval tabáni festmények nincsenek, szentendreiek vannak, abból is azonban főként csak a rajzok. Vajon minden festményét megsemmisítette? Már az is a hisztéria jele volt, hogy nem festőnek, hanem grafikusnak tekintette magát? Megfejthetetlen titkok.
A húszas évek végén járunk. Egyelőre Adél teszi a dolgát. S ha azok a bizonyos fényképek ebből a korszakból valók – nem nagyon lehetnek máskorról –, akkor időnként talán jól is érezte magát a bőrében. Még német ösztöndíjat is kapott, 1933-ban utazhat Berlinbe. Utazhatna, de sorsába most éppen a történelem szól bele. A történelem rosszabb a mostohaapáknál is. Azok néha magukba szállnak, elhatárolják magukat elveiktől – no, már amelyik. Nem hiszem, hogy sok komoly férfiú döntött volna úgy, ahogy a bútorszövet-nagykereskedő döntött, amikor mostohalányát kivágták a gimnáziumból. De Adél mostohaapja úgy döntött, ahogy döntött, s ez nagyon is tiszteletreméltó. Elvárhatjuk-e vajon a történelemtől is, hogy némelykor ilyen tiszteletreméltón, ilyen mélyen önkritikusan viselkedjék? Elvárni éppenséggel elvárhatjuk, jószerével mást sem teszünk, mint csak elvárjuk, de már amikor elvárjuk, akkor is tudjuk, hiú remény, hogy nem fogunk csalódni elvárásainkban. A történelem megy a maga útján… Hogy ezt valami isten vagy önmaga jelölte-e ki a számára…?
– Jaj! Ide hallgass! Több nap óta hallgatok, mert bekövetkezett az, amire már hosszú idő óta várok; bár már régen feladtam a reményt, hogy valaha is bekövetkezik. Mesélsz ugyanis, és mesélsz, nem pedig teóriáidat fejted ki el sem mesélt, sokszor még csak fel sem rémlő történeteidről. Most azonban megijedtem. A történelem, mint valami hívószó, elsöpörte mesélhetnéked; meghallottad ezt a szót, s nem bírtál többé ellenállni beteges ingerednek, hogy magyarázzál. A bútorszövet-nagykereskedő mostohaapa valahogy nem ingerelt arra, hogy elmagyarázzad, mi a különbség egy mostohaapa és vér szerinti apa között, holott ez kézenfekvő lett volna…
– Na ne mondjad. Belátom, hajlamos vagyok történetek helyett elméleteket gyártani. De a mostohaszülő és az édes szülő különbsége mindeddig másokat is, a népet is mesélésre ösztönözte, nem elméletalkotásra. Mondjuk Hamupipőke.
Mint minden mese, a Hamupipőke is igen hosszú fejlődéstörténetre tekint vissza. Első nyomai az ókori Egyiptomban tűnnek fel, majd megjelenik Rómában és a 9. századi Kínában is, de ismert volt az észak-amerikai indiánok között is. Ulf Diederichs német mesetudós szerint a történetnek több mint 400 változata kering szerte a Földön. A mesék közös eleme a nemes ifjú szerelmében reménykedő bátor és erkölcsös leány, aki páratlan szerencséje útján elnyeri a vágyott ifjú szívét. A mese tanulsága ekképpen foglalható össze: a jó mindig elnyeri jutalmát.
– Elolvastam kérlek még az orosz változatot is. A történet leírásában szerepel ugyan a mostohaanya meg a mostohanővérek, de erre vonatkozó teóriára nem bukkantam. Hogy a jó mindig elnyeri jutalmát – ez lenne tán az „elméleti” tanulság –, ezt csak nem fogom megcáfolni neked. Most, hogy bejött a történelem… Na ja, belátom. A történelemről sem tudok semmi okosat mondani. Mondom hát tovább. Nem a történelem elméletét, hanem Adél történetét. A baj csak az, hogy Adél történetének erről a rendkívüli időszakáról, amikor annyira jól érezte magát, hogy legfeljebb egy-egy pillanatra tört rá a depresszió, jószerével semmit sem tudok. Semmit sem tudok kitalálni. Nem sikerül elszórt morzsákból tényeket konstruálnom. Szóval… vissza a történelemhez; nem a történelem elméletéhez, hanem a történelemhez magához, amennyiben az alapjában változtatta meg Adél életét, Adél magántörténetét.
Elnyerte a Porosz Képzőművészeti Szövetség egyéves ösztöndíját. Kiutazása ’33 tavaszán lett volna esedékes. Adél később mint valami magától értetődő dolgot mesélte, hogy hát akkor már nem utazhatott ki. Ez persze nem vitás, de hogy hogyan is történt a dolog, arról nem szól a fáma. Ő maga rögtön belátta, hogy – ahogy ezt ma mondjuk – ennek az ösztöndíjnak annyi… Vagy a Porosz Képzőművészeti Szövetség – titkos vagy nyilvános – aktáiban szerepelt, hogy a hölgy bizony zsidó, s néhány hét alatt felülvizsgálták az az évi ösztöndíjasokat, és a nemkívánatosakat törölték a listáról? Tulajdonképpen mindegy is. A lényeg, hogy nem utazhatott. Vagy már nem akart. Én sem akartam volna. Hitler Németországába? Összeomlott egy álom. Hogy ebből aztán miként adódott, hogy már április 30-án hozzáment valakihez, aki holtbiztos, hogy nem tartozott a köreihez, arra nehéz megtalálni a helyes választ. Honnan bukkant elő Alfréd? Van, aki azt állítja, hogy ugyanabban a házban lakott, mint Adél, csak nem az első, hanem a második emeleten. Órák hosszat állt a gangon, és várta, hogy Adél egy pillanatra megjelenjen az első emeleti ajtóban. Régóta szerelmes volt a gyönyörű s nála sokkalta fiatalabb nőbe, aki hallani sem akart Alfrédról. Alfréd özvegyember volt, már vagy egy évtizede rákban elhunyt felesége ráhagyott egy fiút, akit mindig is, később is a sajátjának érzett. Imádták egymást a fiúval. De hogy ugyanabban a házban laktak volna, mint Adél? Meg hogy ott állt kint a gangon? Számomra ez sem nagyon hihető. De valahol csak meg kellett ismerkedjenek.
Tegyük fel: abban a szörnyű pillanatban, amikor kiderül, Adél nem utazhat Berlinbe, anyja és mostohaapja újabb döntést hoznak. Most viszont már elég a művészkedésből – ugyan miért? –, tessék szépen hozzámenni ehhez a kedves Alfrédhoz. Kell is a kisfiúnak… Ja. Mi kell a kisfiúnak? Egy gondoskodó anyuka. Hogy Alfréd eddig remekül gondoskodott róla, hogy mindkettejük életének csodálatos szakasza volt ez, az – lássuk be – nem érv. Adél anyja és mostohaapja – láttuk már – tudtak előítélet-mentesen viselkedni, felül tudtak emelkedni nagypolgári – no inkább csak középpolgári – valójukon, de azt csak nem hihették, hogy… Mit? Azt, hogy Adél szertelen művészből egyik napról a másikra gondos anya lesz. Pedig ez történt. Pedig talán ez történt. Pedig mintha ez történt volna. Talán Adél mindeddig csak arra várt…
– Ne beszélj már annyi hülyeséget. Mitől bizonytalanodtál el? Mindeddig elszántan írtad Adél történetét, holott a tényekről vajmi keveset tudtál. Most miért zavar egyszerre a tények hiánya? Különben is, mik azok a tények?
– Na, ne, kérlek. Ez aztán övön aluli. Hogy te kezdesz bele elméleti fejtegetésekbe. Éppen te, aki eddig… De hát tudod. Szóval elszántan, magabiztosan írtam Adél történetét, mit sem törődve a nem is ismert tényekkel. Most meg elbizonytalanodok, csupáncsak azért, mert…
– Mert? Mert eddig csak olyasmit írtál Adélról, amiből egyértelműen az tűnt ki, hogy nagyon nagyra tartottad ezt a csajt. Most meg kénytelen vagy megvádolni kicsinyes megalkuvással. Hát miért nem azt írod, hogy – amilyen őrült volt mindig is – beleszeretett Alfrédba.
S akkor aztán minden rendben. Helyreállt a világrend.
– Miért, miért… Mert sok minden lehetőség belefér egy személyiségbe, de azért talán mégsem minden.
S most nehogy megint azzal gyere, hogy újabb elmélet… Semmi elmélet. Egyszerűen azt is mondhatnám, hogy minden lehetséges, az azonban, hogy Adél beleszeretett volt Alfrédba, az az egy – ki van zárva. Ki van zárva. Kizárom.
– Miért? Annyira utáltad Alfrédot?
– Imádtam.
Szóval anyuka és mostohaapa – miért, miért nem – kijelentik: „Most pedig, minthogy itt maradtál, drága kislányom, szépen hozzámész Alfrédhoz. Imád téged, makulátlanul tisztességes ember, és biztos egzisztencia.”
– Szóval bele nem szeretett Alfrédba, de a zsarolásnak engedett. Ez tán jobb vagy szebb, vagy micsoda?
– Mondtam én, hogy moralizálni akarok? A hisztérikus döntés lehetősége bőven benne volt Adélban. Csak az Alfréd iránti szerelem kizárt.
Különben is: később – tán többször is – azt mondta: dönteni tudni kell. Ha az ember a családot választotta, le kell, hogy mondjon ábrándjairól. Szóval hozzáment Alfrédhoz, voltak nászúton Párizsban, berendezkedtek valahol a Lipótvárosban, és éltek hármasban Alfréd mostohafiával. A kis vörös hajú, Alfréd sokszor így nevezte, nem egészen két évre rá született meg. Készült róla sok fénykép, többnyire a Kossuth téren – vagy akkor még Országház térnek hívták –, aztán nemsokára kiköltöztek Mátyásföldre, ott béreltek egy szép villát, valószínűleg Fáni néni hívta fel rá Alfréd figyelmét, hogy az kiadó. Fáni néni Alfréd első házasságából örökölt rokonságához tartozott, s Mátyásföldön lakott. Telkének hátsó bejárata a Géza utcára nyílott, melynek túlsó oldalán Alfrédék aztán a villát bérelték.
Adél felhagyott a festéssel-rajzolással. Művészi hajlamait legfeljebb abban élte ki, hogy szép fényképalbumot készített kis vörös hajú fiának, az elejére gondosan beragasztotta azt a levelet, melyben a kisfiúról készült horoszkóp lapult. Hogy majd filozofikus hajlamai lesznek, és valószínűleg jólétben fog élni: örököl majd, vagy jól házasodik. Horoszkóp! Még hogy zsidók nem hisznek az ilyesmiben!
Na jó, ennek az alapja talmudi felfogásban, h. nekünk ott van a Tóra, azt kell betartani, csak arra kell figyelni; plusz még filcsisebben a Tóra eleve már a teremtés előtt létezett, plusz nagyobb az egész teremtett világnál, mit mondhatnának akkor a Tórához képest a csillagok :) szal a többiek csak higgyenek ilyen butaságokban :) Másrészt a csillagok, bolygók állásából kikövetkeztethető sors ellentmond az isteneszmének, így tulkpn a talmudi bölcsek bálványimádásnak tekintették és ezért tiltották, azaz értelmezésük szerint tiltja maga a Tóra. Szal ez a szkepszis igenis lehet genetikailag kódolt, az ősök hűsége következtében! Így lehet az utód még nem tudatosan is hű, nem megszegve a Tóra egyik legfontosabb parancsát – mondotta – írta – valaki. De ezt csak úgy mellékesen jegyzem meg.
Nézem a fényképeket. Adél többnyire ha nem is jókedvű, de derűs. Aztán egyszer csak egy kép a HÉV-en (vajon ki csinálta?), mintha visszatért volna mély szomorúsága. Persze ezek csakis olyan képek, ahol a kis vörös hajú is jelen van, az ő albumából valók a fotók. Más képek mintha nem is készültek volna Adélról. Lehetetlen, hogy Alfréd ne fényképezte volna minden lehető és lehetetlen alkalommal. Persze azért nem lehetetlen. Hiszen bármilyen szerelmes volt is az idő tájt, amikor a másodikon várta epekedve, hogy Adél megjelenjen az elsőn, elmúlhatott már ez a szerelem. „…végső soron a… legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tűnő igazság…” – mondotta valaki. Leginkább Garcia Marquez. Meg hát Adél megkínozta szegény Alfrédot. Alfréd maga mesélte a már nagyra nőtt kisfiúnak, hogy Adél egyszer csak „megnémult”. Egy évig nem szólt hozzá egyetlen szót sem. Egy teljes évig! Csak lassan derült ki, hogy a büntető némaság oka nem volt egyéb, mint hogy Alfréd síremléket állíttatott első feleségének. Hát… Hogy ez mikor volt, nem tudom. Az esküvőtől a kis vörös hajú megszületéséig nem telt el egészen két év. A kis vörös hajú meg kellett hogy élje anyja némaságát, ha máshol nem, hát az anyja méhében. Ma már tudjuk, úgy tudjuk, a magzat nagyon is érzékeli anyja lelki rezdüléseit. Hogy aztán később, már megszületvén, mint élte meg anyja reakcióját a hajszínére, azt homály fedi, mint annyi minden mást is.
Mindenesetre a kis vörös hajú megszületett, nőtt, növekedett. Hogy anyukája tényleg egyre depressziósabbá vált volna? Megeshet. S ha igen, mi volt ennek az oka, nem tudjuk. Hiányzott neki a művészet? Nagyon unta már Alfrédot? Vagy csak egyszerűen hajlamos volt a depresszióra? A kisfiúra – ez kétségtelennek tűnik – odafigyelt. Hogy aztán a gyerek miként élte ezt meg? Ezt a depressziós törődést. Szeretetként? Ki tudja. A kis vörös hajú nem emlékszik semmire. A történésekre, az eseményekre, a környezetre is alig-alig, érzelmeire viszont egyáltalában nem. Ezen pedig azt értem, hogy fogalma sincs, minek örült, mit utált, hol szeretett lenni, hol nem, kit szeretett, kit nem… Mintha rémlenék, hogy Bora nénit, a cselédet nagyon szerette. De lehet, hogy ez sem tényleges érzés-emlék, inkább csak sokkal később „megtanult” tudás. Valamikor sokkal, de sokkal később Adéllal és húgával együtt meglátogatták Bora nénit Lajosmizsén.
Igen, Adél odafigyelt a kisfiúra. Talán túlságosan is. Úgy tűnik, többször is elvitte az akkori évek híres gyermekpszichológusához; egyszer azért, mert a kisfiú túlmozgásos volt: állandóan furcsán ugrabugrált és rázta a kezeit. A pszichológus szerint túlmozgásossága túlfejlett intellektusának következménye. A terápia: be kell zárni a gyereket egy üres szobába, melyben csupán egy létra áll. A kisfiú majd unalmában le-fel mászkál rajta, és… Adél biztosan tisztelettudóan végighallgatta a híres asszonyt, de tulajdonképpen nem figyelt már oda rá. Legalábbis nem jutott tovább a történet mesélésében – igaz, nem nagyon volt várható, hogy éppen ezt a történetet fogja kicifrázni vagy akárcsak részletezni: szinte soha nem mesélt. S ezt nem csak a volt kisfiú ugyancsak kihagyásos emlékezete tanúsítja. Húga sem emlékezett történetekre. A család hallgatott. Adél úgy gondolta, hogy a híres pszichológus – hülye. A kisfiú egyszerűen le fog esni a létráról. Mégis elvitte őt még egyszer a híres asszonyhoz. Persze megeshet, hogy ez volt az első találkozás, s a létrás volt a második. De erről a találkozásról egészen biztosan csak egyszer ejtett szót. A kisfiú – hároméves volt talán – kijelentette, hogy ő lány szeretne lenni. A szexualitás elméletében járatos, Freudot olvasó Adél megijedt, kézen fogta fiát, s elindult a pszichológiai rendelőbe. Ez alkalommal megegyeztek egymással, a pszichológus és az aggódó anya. Biztos hallotta a kisfiú a híreket a rádióban, hallott a háborúról – de hiszen akkor már több mint négyéves kellett, hogy legyen! –, s tudta (túlintellektualitás!), hogy katonának csak a fiúkat viszik, katona viszont nem szeretett volna lenni, hát ezért akar kislány lenni. Megeshet. Hogy Adél a kisfiút magát akár csak még egyszer is elvitte-e a híres asszonyhoz, azt nem tudjuk. A nagyra nőtt kisfiú nem emlékszik ilyesmire.
Szóval Adél gondos, törődő anya volt. S jó háziasszony, bár háziasszonysága amolyan úriasszonyos háziasszonyság kellett legyen. Mindig volt cseléd a háznál. Mint említettem, Alfréd jól kereső, vezető beosztású banktisztviselő volt. Vásznat, papírt Adél nem vett többé elő. Nagyokat sétált kisfiával Mátyásföldön, aztán egy szép napon visszaköltöztek Pestre, a Lipótvárosba. Amikor Alfréd cégvezető lett – addig, 1938-ig a bank Andrássy úti fiókjának volt a vezetője –, és ismét bent, a Nádor utcai központban dolgozott. Talán több idejét vette igénybe a munkája, s nem akart naponta kétszer utazgatni a HÉV-vel Mátyásföld és a város között. Mátyásföld akkor még nem tartozott a városhoz, Pest megyei település volt. Vagy mert nagyon megtetszett valamelyiküknek (mindkettőjüknek) a bank által felajánlott Nádor utcai lakás? Ez is lehet, ahogy persze az sem lehetetlen, hogy nem érezték jól magukat Mátyásföldön, vagy éppenséggel történt ott valami, ami azután elviselhetetlenné tette számukra a házat is – szép, emeletes villa volt, Újmátyásföld szélén, csendes helyen –, a környéket is, az egész Mátyásföldet? De lehet a beköltözés oka egyszerűen az is, hogy már tervbe vették a mátyásföldi repülőgépgyár építését – úgy cca. 50-100 méterre lakóhelyüktől épült fel azután, mi már csak mint Ikarus autóbuszgyárra emlékszünk rá –, és Adélék éltek az alkalommal, hogy egy kellemes házba, kellemes lakásba menekülhetnek az építkezés és a majdan megnövő teherforgalom elől. De hadd ne találgasson a krónikás. Sem a kisfiúnak emlékei, sem dokumentumok nincsenek, amelyek a hirtelen döntést magyarázhatnák. De miért lettem egyszerre ilyen óvatos? Ahogy meg tudtam írni Adél tabáni kalandját a majdnem semmire építvén, úgy elképzelhetném magamnak mind a mátyásföldi életet, mind pedig az 1938-as döntés mögött rejlő meggondolásokat. Persze a tabáni hónapok, ahogy maga a Tabán is, vonzóak voltak, gyönyörűségesek, a mátyásföldi séták monotóniájáról meg nemigen tudnék semmi többet mondani. De a döntés? Az mégiscsak érdekes, hogy mi késztette kettejüket arra, hogy három év után visszahurcolkodjanak Pestre. Az sem világos, miért költöztek ki egyáltalán Mátyásföldre. Őszintén szólva szándékosan nem kutakodok. A döntést megalapozó fenti lehetőségeket hadd egészítsem ki azonban még eggyel. 1938-ban a nyilas Endre László lett Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye – úgy tudtam, főispánja, de mint kiderült – alispánja.
Endre László (1895–1946)
Köztisztviselő, antiszemita politikus. 1938 és 1944 között Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja. A Sztójay-kormány belügyi államtitkáraként a vidéki zsidóság deportálásának egyik fő irányítója, felelőse. A magyar és német hatóságok közötti együttműködés kulcsembere, akit Eichmann a legjobb barátai közé sorolt. A nyilas uralom alatt a hadműveleti területek polgári kormánybiztosa. A háború után halálra ítélték és kivégezték.
Lehet – talán ez a feltételezés a legvalószínűbb –, hogy Alfréd és Adél úgy gondolták, jobb ilyen korszakokban a nagyvárosban. Mindenesetre messzire kerülni Endre László hatókörétől. S milyen igazuk volt! Adélról nem hiába állították fiatalkorában, hogy boszorkány: valóban bombabiztosan képes volt a jövőt illetően életmentő döntéseket hozni. Azokat a zsidókat, akik Mátyásföldön maradtak, 1944-ben, ha jól sejtem, már az első transzporttal, Auschwitzba vitték. A budapestiek többsége viszont életben maradt. Ha tényleg ez volt a beköltözés oka, nem róható fel nekik, hogy akkor sem, bár ki tudja?, s később sem mondtak semmit a kisfiúnak. Hároméves! Mit magyarázzanak neki politikáról? Meg a veszélyekről, melyek rájuk leselkednek? Ugyancsak nehéz lett volna még ennek az „intellektuálisan túlfejlett” kisfiúnak is elmagyarázni az 1938-ban hozott zsidótörvény rendelkezéseit. Mindaddig, míg iskolába nem került, azt sem mondták meg neki, hogy ők zsidók. Nem is értette volna, minthogy ha meg nem is keresztelkedtek, tulajdonképpen nem voltak zsidók. Alfréd családja éppúgy asszimilált zsidó család volt, mint Adélé.
Részben a hazai antiszemitizmus, részben a náci Németország nyomásának engedve a magyar törvényhozás 1938-tól kezdődően… zsidóellenes törvényeket fogadott el. Az ún. I. zsidótörvény (1938. évi XV. tc.), amely még vallási alapon állt, 20%-ban maximálta az üzleti és kereskedelmi alkalmazottak, valamint a különböző értelmiségi pályák izraelita vallású tagjainak a számát.
De mondom: szándékosan nem kutakodok. (Az idevágó kutatások egy másik életrajz témájába vágnak.)
Szóval Adél, Alfréd és a kisfiú beköltöztek Budapestre, a Magyar-Olasz Bank tulajdonát képező Hild-házba: Nádor utca 19. Szemben van a bank székházával.
Az élet itt sem volt más, mint Mátyásföldön. Adél mintha már meg is feledkezett volna művészi ambícióiról. Csak a családjának élt. Reggelente megbeszélte a cseléddel a napi menüt. Majd elvitte a kisfiút az óvodába. Először az Andrássy útra járt a gyerek, a Nagymező utca és a Párizsi Áruház közötti épületek valamelyikében volt az óvoda, később Adél a Zoltán utcába vitte át. Tehát elvitte a gyereket az óvodába, aztán hazament; s ott aztán mit csinált? Amióta kisfia – őt illetően tulajdonképpen vak – szemével kellene látnom Adélt, nem vagyok képes mesélni róla. Milyen egyszerű volt, amíg a kisfiú még nem élt! Elereszthettem a fantáziámat. De amióta a kisfiú nemcsak hogy él, már eszmél is, csak-csak emlékeznie kellene valamire. De nem emlékszik. Tudja, hogy Andrássy út, tudja, hogy Zoltán utca, még az épületek is szinte a szeme előtt vannak, anyjáról azonban nem tud semmit. Nemcsak szinte semmit. A szó szoros értelmében semmit. Hány éves korától őriz meg az ember az emlékezetében ezt meg azt? Bizonyára különbözik ez egyénről egyénre. De még ha feltételezzük is, hogy ez az intellektuálisan túlfejlett kisfiú későn eszmélt…: emlékszik arra, hol volt az óvoda, emlékszik a lakás, az óvodák környékére, emlékszik hát bizonyos értelemben a városra… Az anyja azonban alig-alig van benne a képben. Az előbb azt mondtam, hogy Adél, miután instrukciókat adott a cselédnek, elvitte a kisfiút az óvodába. Eleinte az egyikbe, később aztán a másikba. Elvitte, a kisfiú ott tudja magát az utcán, amint kézen fogva megy valakivel. De a valaki nincsen jelen a képben. Még a keze sem, mellyel az ő kezét fogja.
Hja, valamiért elfojtotta gyerekkorának emlékeit. De vajon nem az anyja lelki nemléte, szótlan depressziója – később jellemző volt rá ez, kétségtelenül – fojtotta belé az emlékeket? Mit mondjak hát Adélról, mi volt vele a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején? Mit csinált, amíg a kisfiú az óvodában volt? Csak két-három óra hosszat; nem voltak ezek napközi otthonos óvodák! De két-három óra hosszat ott volt a kisfiú, halványan még a játékokra is emlékszik, mintha még a pajtásaira is emlékeznék, csak arra nem, hogy az anyja érte jött, és hazament vele. De mintha… Egy igen halvány Andrássy úti kép. Nem: akkor éppen nem az anyja jött érte, hanem valamelyik óvodástársának anyja, s elvitte kettejüket őhozzájuk, a Thököly útra. A Thököly úti házra emlékszik a kisfiú, valami olyan villaféle, van belőlük jó néhány a Thököly úton. Valahol a mai Cházár András utca tájékán volt, az út jobb oldalán. Csak arra nem emlékszik, hogy anyja, vagy bárki, érte jött oda, és hazavitte. Persze éppenséggel ott is aludhatott, hogy másnap aztán együtt menjenek megint az óvodába. S mit csinált Adél, míg a kisfiú délelőttönként nem volt otthon; amikor a barátjánál volt vendégségben a Thököly úton? Mégis rajzolt volna titokban? Volt neki egy szeretője, ahhoz sietett? Flangált a városban, nézegette a kirakatokat, vásárolt magának, a családnak ezt-azt? Lánykora baloldali barátaival töltötte az időt? Hogyhogy azok azonnal eltűntek, miután férjhez ment? S a barátnők, a művész-barátnők? Eljöttek néha esténként, férjükkel együtt, családi látogatásra? Ahogy majd később, a háború utáni időkben… De álljunk meg egy pillanatra. Vajon mind a háború utáni időből valók-e az emlékek? A mátyásföldi képeken többször is szerepel Róth Imre, az egyik művész-barátnő fia, kicsit fiatalabb a mi kisfiúnknál. Talán maga Roska néni, Iván anyja is jelen van az egyik vagy másik fotón… De hogy is volt ez? Roska néni valami fakereskedőhöz ment feleségül. Kiköltöztek Varsóba. Eddig a pillanatig eszembe sem jutott feltenni a kérdést, hogy vajon mit keres egy magyar zsidó fakereskedő Varsóban. Pedig hát nem olyan evidens, hogy éppen ott találjon munkát. Vagy nem is költöztek ki Varsóba? Látogatóban voltak Varsóban, vagy éppenséggel valami galíciai rokonoknál, amikor kitört a háború, s így sérült meg Jenő bácsi Lengyelországban egy bombatámadás során? Mert hogy én nyomorékon ismertem: mindkét lába gépben, nagy nehezen tudott csak járni, bottal, botokkal. Minden összezavarodik. Mivel töltötte hát Adél az idejét?
Hogy esténként jártak Alfréddal moziba, az onnan tudható, hogy később többször panaszolták: bezzeg annak idején minden környéknek megvolt a maga mozija, bármelyik este leugorhatott az ember megnézni egy filmet. Bizonyára olvastak is, bár a könyvtárukban található könyvek nagy része mintha eredetileg Alfréd tulajdona lett volna. Legalábbis az ő aláírása díszelgett – jellegzetes aláírás volt – a címoldalon. Vagy mégiscsak végzett Adél grafikusi munkát is? A könyvek, melyeket illusztrált, vajon mikori kiadásúak? Az egyikre, valami Santa Fében játszódó indián történetre, jól emlékezett a kisfiú – no, nem a történetre, csak arra, hogy egy Santa Fében játszódó könyvet anyja illusztrált. Mikorról emlékszik erre, s mikor illusztrálta anyja a könyvet? – De hát ne tegyek úgy, mintha évtizedek teltek volna el ebben a mozdulatlanságban. Ha igaz, ’38 nyarán költöztek be Adélék Pestre. Tudjuk, egy lakást be kell rendezni, eltelik néhány hét vagy néhány hónap, míg az élet rendes kerékvágásba kerül. ’42 tavaszán, kora tavaszán meg már megszületett a kisfiú húga, ’41 nyarán anyja tehát már teherbe esett. Csak három évről kellene elszámolnom. „Csak” három év, mondom én, pedig hát három év, melynek során nem tud magával mit kezdeni az ember, lássuk be, nem csekély idő. De hát eltelik, kétségtelenül eltelik, különösen, ha valaki súlyos depressziótól szenved. Ha viszont krónikás uram semmit nem tud Adél említett három évéről, honnan tudja, hogy már ez idő tájt is depressziós volt? Csak azért, mert minden oka megvolt rá? Nem quasi bizonyítani szeretném-e én ezt a depressziót, hogy aztán azt tegyem felelőssé a kisfiú emlékeinek elfojtásáért? Nagyon is lehetséges. Nagyon is kapóra jött a krónikásnak a történet, melyet Kovács Judit (az egyik keramikus barátnő) mesélt, már Adél halála után. Ül Jónás Zsolt óráján. Valami hirtelen arra kényszeríti, hogy hátraforduljon. S meglát az ajtónyílásban egy gyönyörű, végtelenül szomorú lányt. Istenem, gondolja, milyen bánata lehet egy ilyen gyönyörűséges teremtésnek? Még húszéves sincs, és már depressziós; a háború után, pontosabban ’47 után meg folyamatosan az, bizonyára annak kellett lennie tehát a két időpont között is, különösen hogy 1933-ban feladni kényszerült élete álmát. Nem feltétlenül abszurd a konstrukció, lássuk be. Akkor sem az, ha az említett fényképek tanúbizonysága szerint voltak életében vidám pillanatok, s nemcsak sikereinek idején, lánykorában, hanem – mint majd talán röviden látni fogjuk – a legnehezebb időkben is. Festeni szenvedélyesen: feladat. Megmenteni a családot a vészterhes időkben: talán még nagyobb feladat. De csak úgy beleélni a világba, megfosztva minden feladattól? Adél erre nem képes. Egyáltalában nem abszurd a konstrukció. Különösen nem, ha Adél meg volt győződve róla, hogy neki választania kellett a művészi hivatás és a családanyai szerep között. Márpedig erről meg volt győződve – vagy azt hazudta, hogy meg van erről győződve: így még sokkal rosszabb – ez az ugyanis, amit többször is mondott a már nagyra nőtt kisfiúnak a nagyon nem beszédes Adél. S valahányszor csak mondta ezt, a családanyai szerepének emlegetésekor szinte hallani lehetett fogainak csikorgását.
Ha ennek az írásnak egyedüli feladata az volt, hogy magyarázatot adjon rá, miért felejtette el a nagyra nőtt kisfiú a gyerekkorát, akkor itt a krónikás már le is teheti a tollat. De hát az írásoknak nincsen egyedüli feladatuk. Meg hát már kíváncsivá is tett engem Adél életének további alakulását illetően.
1938 és 1944 között gyűlnek, gyűlnek a fellegek hazánk egén is, ha ezt a kurva országot zsidók még hazájuknak tekinthették egyáltalán. Hogy egyre inkább másodrendű állampolgárokká lettek, azt mindenesetre észre kellett volna venniük. Alfréd igyekezett nem észrevenni. Még 1944. március 19. után is kínosan ügyelt arra, hogy betartsa az illegitim hatalom rendelkezéseit. Talán nem is gondolkozott azon, hogy mi a különbség legitim és illegitim hatalom között. Adélt viszont nem olyan fából faragták, aki nem veszi észre, ha megvetik és leköpik. Veszekedtek is Alfréddal hosszú éjszakákon keresztül. „Mondd, Alfi, te nem veszed észre, mi folyik itt? Nem látod, hogy lassan egyáltalán nem tűrnek meg itt bennünket? El kell menni innen.” „Hová, drágám? Mihez kezdek én a kereskedelmi érettségimmel bárhol is? S mihez kezdek az egyetlen idegen nyelvvel, melyet tudok, a némettel? Tán a hitleri birodalomba vándoroljunk ki? Ma már Ausztria is oda tartozik!” „Bánom is én, menjünk akárhová, a Tűzföldre vagy Kamcsatkába, csak itt ne maradjunk. Én ezt nem viselem. Tudod jól, drágám, ha erről soha nem is esett szó közöttünk, hogy csak azért mentem hozzád, mert nem akartam Hitler Berlinjébe menni. Mert Hitlerrel befellegzett művészi karrieremnek. Szüleim bezzeg tudták, hogy te jó, törvénytisztelő polgár vagy, nem pedig holmi felelőtlen bohém. De azt azért nem gondolhatták, hogy te még a gyilkosaid által hozott törvényeknek is engedelmeskedni fogsz!” „Gyilkosok? Ki beszél itt gyilkosokról? Ne túlozz már! A gójok nem szeretik a zsidókat, erről van szó, nem többről. S talán igazuk is van, ha nem hagyják, hogy ez az élelmes és alkalmazkodó náció minden fontos posztot a kezébe kaparintson. Ha láttad volna a fronton, mennyire igyekeztek a zsidók, hogy megmutassák, ők még katonának is jobbak a gójoknál. Sokat beszélgettem erről Avigdor Feuersteinnel a harcok szünetében. Ő sem lelkesedett hitsorsosainkért. Különben nem én vagyok az első, aki, hogy hazája törvényeit betartsa, akár azt is vállalja, hogy halálra ítéljék, és végrehajtsák rajta a halálos ítéletet. Hallottad már, kedves, Szókratész nevét?” „Na, azt azért nem gondoltam volna, hogy te szeretnél az első pesti zsidó Szókratész lenni. Hülye vagy teljesen, mondd? Tudsz bármi mást is Szókratészről, mint hogy halálra ítélték, és hagyta magát kivégezni? Lesz még jó néhány ilyen nevetséges Szókratész. Én is ismerem az asszimilánsok lelkületét. Igen, azt akarják megmutatni, hogy ők az őket kirekesztő hazájuk leghűségesebb polgárai. – Különben mi lett ebből a Feuersteinből? Mintha hallottam volna, hogy nem sokkal a háború után kivándorolt Palesztinába, s Hameiri néven író lett belőle.” „Én is ezt hallottam.” „Na látod, meg is van a megoldás. Menjünk Palesztinába.” „Én ahhoz nem vagyok eléggé zsidó. Meg nem is tetszik nekem az egész. – De nem gondolod, hogy azért taníttatjuk a fiunkat már ilyen korán angolra, hogy ő legalább előbb-utóbb elmehessen valahová?”
A II. zsidótörvény (1939. évi IV. tc.), …már faji alapra helyezkedett, az iparban és a kereskedelemben 12%-os, az értelmiségi pályákon 6%-os, az állami alkalmazottak körében pedig 0%-os kvótát állapított meg. A törvény szerint zsidónak az minősült, akinek legalább egyik szülője vagy két nagyszülője izraelita vallású volt. A III. zsidótörvény (1941. évi XV. tc.) megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és az azon kívüli nemi kapcsolatot is.
És ez így ment estéről estére, mígnem Adél beletörődött sorsába. És még mélyebbre süllyedt a depresszióba.
Hallotta-e a kisfiú ezeket a vitákat? Többnyire hallotta.
Értette-e miről van szó? Nem valószínű. Mire értette volna, Alfréd és Adél régen nem vitatkoztak már. Mély csend ülte meg a családot.
– Hol tartok?
– Mondjuk ’39-nél.
Igen, legyen ’39. S mi történik 1939-től 1944-ig Adéléknál? Hát, már majd’ azt mondtam, hogy semmi, de aztán rájöttem, hogy ebbe a semmibe a kisfiú húgának a megszületése is beletartozik, meg Adél egy közbülső terhessége is. Nem egészen világos, hogy miként ért ez véget. Spontán abortusz, netán halva született a kisfiú öcsikéje, netán a világra jött ugyan, de még csecsemőkorában meghalt? A kisfiú a későbbiekben mit sem tudott minderről, mintha elfojtotta volna a történetet illető minden tudását, csak valamikor már Adél halála után került szóba a dolog egy, a húgával folytatott beszélgetése során. Részleteket a kisfiú húga sem tudott, éppen csak azt említette, hogy tudomása szerint Adélnak kettejük között volt még egy terhessége. S ha a gyerek megszületik (vagy életben marad), az fiú lett volna. Amikor a nagyra nőtt kisfiú megkérdezte, honnan veszi ezt, húga azt állította, hogy Adél maga mondta neki.
1939, a kisfiú négy, négy és fél éves. Mint tudjuk, túlmozgásos, és időként kifejezésre juttatja azt a vágyát, hogy lány lehessen. Anyja elviszi hát a híres gyermekpszichológushoz. Vagy csak elmegy hozzá, hogy tanácsot kérjen. Majd van egy elvetélt terhessége, 1943-ban viszont megszül egy eleven kislányt. Ja, igaz, két ízben is lefoglalja Adélt, hogy a kisfiút meg kell operálni. Még húga születése előtt átesik a gyerek egy sérvoperáción. Később Alfréd már a nagyra nőtt kisfiúnak azt mondotta, hogy nem sérvvel operálták, hanem a heréit kellett műtéti úton lehozni a hasüregéből vagy a lágyékcsatornájából. Aztán meg ki kellett vetetni a manduláját.
Ezeket az eseményeket leszámítva Adél élte a maga hétköznapi háziasszonyi-anyai életét, s szorongott, hogy mi lesz velük, mi lesz a gyerekeivel. De végül is az egyre erőteljesebben antiszemita légkört talán azért sikerült neki tudomásul venni, ha sikerült, mert sem a barátai közül, sem a családjából nem vándorolt ki senki sem. Lehet, hogy mégis Alfrédnak volt igaza? – tette fel magának néhanapján a kérdést. A kisfiú már a Deák téri evangélikus elemibe járt, az osztályban, megeshet, több volt a zsidógyerek, mint az evangélikus; ha a megkeresztelkedetteket is a zsidókhoz számítjuk – de miért tennénk? –, egészen biztosan több volt. A tanító bácsi, ha különösebben nem is szerette, nem bántotta a zsidó gyerekeket, tudta pontosan, hogy az iskola belőlük él. Az evangélikusok nem fizettek tandíjat.
Megkeresztelkedni? Kompromisszumokra, mint tudjuk, Adél hajlandó volt. De minek itt a kompromisszum? Nem tudott ő semmiféle vallásban hinni, miért csinálna úgy, mintha tényleg szeretné magára venni a keresztséget?
Heine vagy Rahel Levin… A ceremoniális törvény és a tradicionális zsidó életforma számukra sem jelentett semmit. Ami nemzetiségüket és kultúrájukat illeti, németek kívántak lenni és semmi más. Ezért keresztelkedtek ki. Szeretnék egy részletet idézni Heine egy leveléből, hogy mutassam a németséghez való mély kötődését. „...Ön azt mondja levelében, hogy nagyon nehéz lesz a számomra német lényemet egészen elidegenítenem magamtól. Szavait azzal akarja még felerősíteni, hogy ezt valamifajta szándékos törekvésemnek tekinti. Ön téved. Tudom, hogy egyike vagyok a német bestiáknak, nagyon is jól tudom, hogy számomra a német olyan, mint halnak a víz, hogy nem léphetek ki életelememből. ... Sőt, alapjában véve a németet mindennél jobban szeretem a világon, örömem lelem benne, kebelem pedig a német érzemény archívuma, ahogyan két könyvem a német dalé.” „Könnyű lenne elmenekülni, ha az ember nem cipelné a hátán a hazáját.” S ennek ellenére éppoly kevéssé volt képes bármit is tenni ellene, hogy zsidó maradjon, ahogy Rahel von Varnhagen sem tudott nem zsidó maradni, s több oknál fogva. Ezen okok igen hasonlónak tűnnek mindazok esetében, akik, mondjuk egy Dorothea Schlegellel szemben, nem örültek kifejezetten annak, hogy kereszténnyé lettek, s nem találtak megnyugvást a keresztény hitben. Egyrészt kétségtelenül el akarták kerülni azt a látszatot, hogy a zsidók csupán bizonyos előnyökért és nyereségért hagyják oda hitüket. De nem ez volt a legfontosabb. Fontosabb volt annak tudata, hogy gyakorlatilag lehetetlen elvetni zsidóságukat. Heine a „soha le nem mosható zsidóságról” beszél (ami egyik oka volt annak, hogy Franciaországban akart élni, ahol a zsidók már emancipáltak voltak). „A fehér szakállt, melynek szegélyét az idő újból megfiatalítón megfeketítette, semmiféle borbély nem borotválhatja le...”
Csak nem mondhatja azt az egyházi férfiaknak, hogy puszta félelemből akar kereszténnyé lenni – amit azok persze amúgy is tudnak. Talán még fogalma is volt a nürnbergi törvényekről, s pontosan tudta: senkinek a szemében nem moshatja le magáról a zsidóságát.
Aztán eljött 1944. március 19-e, s Adél tudta: igenis neki volt igaza. Hogy elfojtott igazságának tudata vagy egyszerűen a feladat szörnyű terhe okozta kedélyének megváltozását, azt nem csak utólag lenne nehéz kideríteni. Maga sem tudta. Azt viszont tudta, kőkeményen tudta, hogy ő nem hagyja a családot, nem hagyja a gyerekeit elpusztítani. Hogy akaratát csak csoda segítheti megvalósítani – ezt is tudta. De ha csodára van szükség, hát legyen csoda. S kezébe vette az ügyek irányítását. Az első csoda az volt, hogy a házat, melyben laktak, csillagos háznak nyilvánították. Nem kell elköltözni. Persze össze kell húzniuk magukat, muszáj felajánlani rémes nővérének és családjának, hogy költözzenek hozzájuk, s magukhoz kell venniük rákbeteg anyját is. Nem lesz éppen kényelmes az élet, de a csodák nem arra valók, hogy kényelmessé, hanem hogy lehetővé tegyék az életet.
Szép nem volt az élet. Nyáron meghalt Adél anyja; a hírek szerint vidéken összeszedték a zsidókat mind egy szálig; bármilyen borzasztó volt is elképzelni a sorsukat, Adél némi diadallal vette tudomásul, hogy mennyire igaza volt márciusban, amikor nem engedte meg Alfréd húgának, hogy magával vigye a gyerekeket a „mégiscsak biztonságosabb vidékre”; rémes volt, amikor a két kicsi, Adél kislánya és csak valamivel idősebb unokatestvére, Ilonka kisebb fia elcsavarogtak – de hál’ Istennek a ház keresztény lakói nagyon rendesek voltak – a zsidóknak kijárási tilalom volt éppen –, szerteszaladtak a környéken megkeresni a gyerekeket: meg is találták őket, a Hold utcai csarnokban – meg ilyenek. Persze reménykedtek, hogy már nem tart sokáig. Titokban hallgatták a külföldi rádióadásokat, s úgy tűnt, a szövetségesek sikeresen nyomulnak előre minden fronton. Ide hozzájuk – sajnos – az oroszok fognak először megérkezni, de hát ezen nem érdemes bánkódni. Ha az oroszok, akkor az oroszok. Fő, hogy a németek eltakarodjanak, s véget érjen ez a rémséges időszak. – Júniusban Horthy leállíttatta a deportálásokat; hogy Adélék tudták-e ezt, az nem világos, mindenesetre azt látni lehetett, hogy a pestieket, a már deportált vidéki zsidókkal ellentétben egyelőre nem költöztetik gettóba. Élték a rájuk kényszerített megalázó életet – de éltek. A gyerekek – a házban lakó többi zsidó gyerekkel egyetemben – mintha nem is érzékeltek volna semmit a megaláztatásokból. Játszottak a szép Hild-ház körfolyosóján, s talán még örültek is annak, hogy szeptemberben nem kell iskolába menniük.
Szép ősz volt, szép volt még az október is, s még annál is szebb, egyszerűen csodálatos a Kormányzó Úr október 15-én a rádióban beolvasott proklamációja. Érdekes módon erre a pillanatra a kisfiú is emlékszik: kint szaladgált a folyosón a gyerekekkel, amikor a szülők kihoztak oda egy eddig valami titkos helyen őrzött rádiót, s abból csak úgy harsogott vitéz nagybányai Horthy Miklós szózata: Magyarország kilép a németek háborújából, csapataink átállnak a szövetségesek oldalára… Én édes jó Istenem… De szép is az élet!
– Ide hallgass, drága barátom. Most Te könnyekig meghatódtál magadtól, hogy ilyen élénken él az emlékezetedben ez a pillanat. Csakhogy emlékeid csalnak…
– Miért, nem így volt?
– De, így volt. Csakhogy senki nem vitt ki hozzátok a folyosóra semmiféle rádiót. Tudod mekkora volt akkor akár egy kisebb rádió is? S tudod, hogy elemes rádió még nem is létezett?
– Hm… De nem mindegy? Lényeg az eufórikus pillanat. Emlékszem. Rosszul, de legalább emlékszem.
Sajnos, mint tudjuk, az eufória pillanatát még három mindennél szörnyűbb hónap követte. – Ja, Alfrédról meg Ilonka férjéről eddig még szó sem esett. Pedig időnként ott voltak a Nádor utcában, többnyire ott voltak, csak valamikor a nyár közepén hívták be őket munkaszolgálatra Nagykátára. A kisfiú emlékszik, ahogy ott álltak a Nádor utcai ház folyosóján, a lépcsőház sarkán, az egyikükön sárga, másikukon fehér karszalag, hogy katonaruhában voltak-e, vagy sem, arról nem mesél a kép. – De október közepén mintha éppen ellettek volna, csak a két asszony és a négy gyerek tartózkodott a III. emelet 9.-ben. Egy este csöngetnek. A kisfiú, a legidősebb a négy gyerek közül, ajtót nyit, két behemót nyilas áll az ajtóban. Becsörtetnek, s se szó, se beszéd, magukkal viszik a két asszonyt. – Ilonka négy nap múlva visszaérkezett, Adélról azonban semmi hír. Már a téglagyárban elkerültek valahogy egymástól. Aztán eltelik még vagy tíz nap, s megérkezik Adél is. Megszökött egy, a házban lakó másik zsidó nővel együtt. A téglagyárból először tankcsapdát ásni vitték őket a Ferihegyre, aztán sorakozó, s elindították a menetet nyugat felé. Adélnak semmi kétsége nem volt afelől, hogy meg fog szökni. Először megpróbáltak lefizetni egy keretlegényt: az aztán azt mondta nekik, bújjanak be a szénakazalba, ottan, la. Azt már nem, súgta Adél a másik nőnek; mielőtt elindultak, a keretlegény szuronyával alaposan át is szurkálta a szénakazlat. Valahogy aztán mégis sikerült lelépniük, s szekereken meg vonattal visszajutniuk Pestre. Senki nem tartóztatta fel őket. Megtörtént hát az újabb csoda.
Adél gyönyörű volt, s olyan boldog, amilyennek a kisfiú még soha nem látta. – Tettrekészsége cseppet sem csökkent: élni kell, méghozzá normálisan. Másnap, hogy rendbe szedje magát, fogta a két gyereket, lement velük a szomszéd házban lévő fodrászához. Már éppen elkészült a frizurája, amikor egy gój szomszédasszony beront a fodrászüzletbe, s suttogva megbeszéli Adéllal is, meg a fodrásznővel is, hogy még maradniuk kell, a 19.-ben razzia van, a nyilasok lekolompolták a zsidókat, ki tudja, mit akarnak. Adél visszaül a bura alá, a gyerekeknek ad újabb papírt, hogy rajzoljanak csak szépen tovább. Egy jó fél óra múlva aztán összeszedelőzködnek, kilépnek az üzlet ajtaján, s rögvest egy óriási nyilasba botlanak. Az, összetépve az ilyen meg olyan védettséget igazoló papírokat, elereszti őket. Benéznek házuk kapualjába, a nyilasok még mindig ott egzecíroztatják a zsidókat az udvaron. Adél és a gyerekek mennek tovább a Kossuth tér irányába. Elérik a tér sarkát, s ott, ahol ma a házasságkötő terem van, Adél körülnéz, letépi magáról és a kisfiúról a sárga csillagot, úgy mennek haza. A házban már tiszta a levegő. – A következő razzia már otthon éri őket. Kolompolás: zsidók! egy fél órán belül sorakozó az udvaron. Adél intézkedik: van még néhány tojás a háztartásban, azokat megfőzeti a kisfiúval, aki idegességében leforrázza magát, sebaj, ennél rosszabb ne történjék vele, összeszedi a legszükségesebbeket, s le az udvarra. A menet elindul az Újlipótvárosba. Ezek szerint minden, a házban lakó zsidónak volt valamilyen védettsége: hiszen azokat, akiknek nem volt, a gettóba, az igazi, deszkakerítéssel körülvett VII. kerületi gettóba vitték. Már ezt megelőzően; vagy csak később? Az elbeszélő, úgy tűnik, mégsem tud mindent, különösen azt a korszakot illetően, amikor a kisfiú már mindenre emlékezni vél. A Szent István körút után szélnek eresztik a csapatot. A család egy, a Sziget utca és Pozsonyi út sarkán álló ház lépcsőházába fordul be, a férfiak felmennek az emeletekre. Hamarosan szalad le Ernő, Ilonka férje, ők találtak helyet maguknak. Persze, az Ernő, az a dög, a jég hátán is megél. Alfréd nem jutott semmire, „Ilonkáék lakásába” Adélék már nem férnek be. Adél, Alfréd és a két gyerek a lépcsőházban éjszakázik, másnap Alfréd elindul, hogy helyet keressen valahol. A Tátra utcában talál is, útközben vagy éppen a ház előtt viszont megverik a nyilasok. – Hogy aztán a nyilas uralom hátralévő két hónapját, beleértve a város ostromát is, a család valamennyi tagja élve megúszta – Alfrédot közben elvitték a nyilasok a gettóba, Adél kihozatja, ennek is megtalálta az útját-módját –, az Adél keménységének és leleményességének (na meg annak a bizonyos folyamatosan működő csodának) köszönhető. Ha valaki ekkor, vagy az ezt követő egy-két évben ismeri meg Adélt, soha nem gondolja, hogy ez az energikus, jó kedélyű, életélvező (!) fiatalasszony élete nagy részét eddig is súlyos depresszióban élte le, s úgy tűnik, majd ismét depresszióba süllyed az azt követő vagy harminc évre. – Jó kedélye most még vagy két évre futotta. Élvezte az új világot, amelyben nem volt már másodrendű állampolgár. S láss csodát, előveszi, ki tudja, honnan, korábbi munkáit – a tabáni festmények kivételével, melyeket, mint tudjuk, annak idején megsemmisített –, elkezd rajzolni, s jelentkezik az Iparművészeti Főiskolára grafikusnak. Hamarost kiderül azonban: az évben, 1947-et írunk, betölti negyvenedik életévét, ezért nem vehetik fel. De nem csak ettől kezd újra elhatalmasodni rajta a depressziója. Még mindig rajzol, éppen ekkor állít fel magának egy rajzasztalt a felnőttek szobájában, arra gondol, hogy megmutatja, csak azért is megmutatja, mire képes. Nem engedi, hogy újra maga alá gyűrje őt a körülmények hatalma. Hanem azt érzi, mert megérzései mindig jól működtek, hogy az épülő új világ sem lesz az ő világa. Az anyagi helyzetük sem valami rózsás, nyomasztják a napi gondok, de hát, tudjuk, nem olyan fából faragták, akit a kicsinyes gondok elkeserítenek és legyőznek. Baja azzal van, hogy a lassan berendezkedő új hatalom neki is és mindenkinek, aki nehéz körülmények között él, s hát ilyen az ország lakosainak többsége, azt hazudja, hogy az élet nemcsak egyre jobb – ezt szíves-örömest elfogadná –, hanem egyre könnyebb is, hogy itt most a legszegényebbek kerülnek hatalomra… De hadd ne mondjam tovább, ezt a történetet mindenki ismeri. Amikor aztán deportálásokról is hall, meg azoknak az árulóknak a leleplezéséről, akik akadályozni akarják az új világ létrejöttét, perekről s más szörnyűségekről, nem hisz többé egy szót sem az új világról szóló meséből.
Alfréddal nem lehet ezeket a dolgokat megbeszélni, Alfréd hajlamos az öncsalásra. Vele még a nyilas uralomról sem lehet többé szót ejteni: „Mit akarsz? Elmúlt. Felejtsük el!” S azt mondja, hogy…
Mindenekelőtt is el kell felejtened a borzalmakat. – Kérdeztem, egyre meglepettebben. – Miért? – Azért, hogy élni tudjál. Szabadon élni: – Ilyen teherrel nem kezdhetünk új életet –, s ebben némelyest igaza is volt, elismertem. Csak hát nem egészen értettem, mit kívánhatnak olyat, ami lehetetlen.
Az új világot meg végképp nem lehet vele megbeszélni. Az elvtársak megmentettek minket –, hogy a maradék ingó vagyonukat egy elegáns mozdulattal egy kis fémkazettával együtt egy orosz „elzabrálta”, azt Adél sem látta tragikusan, egye fene –, s nem engedik, hogy bántsák a zsidókat. „De hát hazudnak rendületlenül!” „ Ez nem igaz, s a zsidókat illetően aztán végképp nem” – hitte Alfréd, akit soha senki el nem téríthetett attól a hitétől, hogy a legfontosabb jó állampolgárnak lenni. Hát akkor szegény Adél kivel beszélje meg a gondjait?
De azért mintha depressziója leginkább csak családja férfi tagjaira korlátozódott volna. Alfrédra, ez érthető. A kisfiúra? Aki már lassan nem is olyan kicsike? Az meg elidegenült tőle. Vajon miért? Adél a lelke mélyén tudta ezt. Vagy legalábbis tudni vélte. Persze, hogy fontosabbak neki a barátai, azokkal minden problémáját megbeszélheti. Adélnak viszont nem szívesen mondott volna bármit is: Vajon miért nem árulták el neki annak idején a szülei, hogy mi vár rájuk? Miért nem bíztak abban, hogy ő igenis mindent megért?
– Adél sejtette, hogy valami ilyesmiről lehet szó. Ugyanakkor a szokásos anyai hülyeségekkel, merthogy azokba is beletanult, még csak rontott a semmilyen viszonyon. Adél csak-csak nem volt képes megállni, hogy ne akarja elidegeníteni a kisfiútól egyik vagy másik barátját, pusztán csak azért, mert azzal nem szimpatizált. Féltette a kisfiút, ahogy annak idején féltette az igazságtól.
Ahogy a család anyagi helyzete egyre romlott – Alfréd a háború óta beteg volt, nemigen bírta a komoly terhelést, valami komolytalan állást tudott csak vállalni –, Adél elment dolgozni: alkalmazott grafikusként. Nem ez volt élete álma. De, s itt jön a nagy de, mintha a munkahelyén, a kollégái jelenlétében még mindig megőrizte volna jó kedélyét. Valahányszor a nagykisfiú meglátogatta a munkahelyén, Adél egészen más volt, mint otthon. S még akkor is így volt ez, amikor Adél a főállása mellett kénytelenségből még „maszekolni” is kezdett. Ott, a maszekolásban – pedig ugyancsak fáradt volt, amikor délutánonként kiégetendő kerámiagombokat festett be, s mit mondjak, ez a munka sem dobta fel – sem volt rossz hangulatban. Emberek között volt, akikkel beszélhetett. Merthogy a családot továbbra is mély csend ülte meg.
Valamikor ’55 tavaszán kisnagyfia bejelentette neki, hogy megnősül és elköltözik. Sírva fakadt. „Mert te nem szeretsz itthon lenni.” A nagykisfiú nem cáfolta ezt. Hogy Adél tudta-e, miért nem szeret a fia otthon lenni? S vajon a fia tudta-e? Egyik sem tudott semmit a másikról, s ez talán elég is ahhoz, hogy a fiú ne szeressen otthon lenni; Adél meg tudja: az a baj, hogy soha nem találta meg a hangot a fiával. Mindezt még mindig az eljövendő holokauszt elhallgatására fogni? Adél talán nem is volt már depressziós. Talán régen beletörődött már abba, hogy egyszerű családanya. De miféle családanya az, aki nem talál utat a családhoz? Pontosabban: kapcsolata a lányával rendben lévőnek látszott, csakhogy az még gyerek volt, s ki tudja, hogyan alakul majd ez a viszony akkor, ha a lány felnő? A maga idején majd erről is szót ejt a krónikás, a majd’ mindent tudó elbeszélő. Ennek azonban nem jött még el a maga ideje. Csak 1955-nél tartunk. A nagykisfiú megnősül, elköltözik, s ezután újból bekövetkezik a csoda. Adél jóban lesz fia „elrablójával”, a menyével, szinte azt mondhatnánk, intim viszony alakul ki közöttük; fia helyett lett egy felnőtt lánya.
1956. október 23-ának ragyogó napsütötte délutánján Adél kollégáival ott áll a Bajcsy-Zsilinszky út és Ó utca sarkán, lelkesen tapsol az egyetemisták menetének, s egy ügyes mozdulattal elkapja a nagykisfiú ballonkabátját, amikor az feleségével együtt ott vonulván odadobja neki azt. Aztán november 4-e: rémes idők, épp itt az ideje, hogy a depresszió elhatalmasodjék Adélon. Némi örömet jelent első unokájának megszületése, a pici lány kifejezetten szereti a „másik mamát”. Másfél évvel unokája születése után az addig is nagyon beteg, s talán ettől mogorva Alfrédot elkapja egy súlyos influenza, kórházba kerül, mindenki tudja, hogy meg fog halni, talán még mostohafia is, az Alfrédhoz legközelebb álló lény, aki kezeli az István Kórházban imádott apját, ő is tudja. Adél magához rendeli gyerekeit (már a lánya is felnőtt), s bejelenti nekik: egész életében annyit szenvedett Alfréd mellett, ő már nem akar tovább szenvedni, ha Alfréd kijön a kórházból (Adél úgy csinál, mintha ez a „ha” nem csupán egy igen halvány, gyakorlatilag nem létező lehetőségre utalna; mintha a „ha” azt jelentené, „amikor majd”), elválik tőle. O.K., mondják a gyerekei, nem mernek egymásra nézni, nehogy Adél észrevegye, milyen kegyetlenül nevetségesnek tartják ezt az egész beszélgetést vagy inkább cirkuszt. Mire jó ez? Rémes volt ez a házasság, tudják ők jól; miért nem menekült ki Adél belőle? Persze ez nem az ő dolguk. Most aztán megözvegyül, egy még mindig nagyon szép középkorú nő, minek ez a cirkusz? Nem értették meg, t. k. felfoghatatlan is volt, hogy Adél azt mondja: ha apátok halála után a bánatos özvegy szerepét öltöm magamra, ne higgyetek nekem. Csak demonstrálni akarom a világnak, hogy mindig is borzasztó volt az életem. A látszat tehát csal majd: nem Alfrédot fogom gyászolni. Önmagamat. Alfréd másnap meghal, mi mást is tehetne szegény, „igazi” fián kívül, aki reménye vesztetten küzdött az életéért, talán csak a nagykisfiú ejt néhány könnyet érte, amikor elhozza a holmiját a kórházból. A holmijai között, táskájába rejtve, fogsora és egyéb, mostanra már semmire-valóságok között egy képeslap az elmúlt nyári dátummal: egy hölgytől, aki a szép balatonszepezdi napokra emlékezik. Alfréd életében volt tehát azért valami szomorúan szép is. Adél ilyesmit nem engedett meg magának: hogyne, hogy a végén aztán ne legyen mindenkinek vele szemben rossz a lelkiismerete – mondja gonoszul a krónikás, de hát a nagy, már meg is öregedett kisfiú ezt sugallja neki.
Adél igen bús özvegy volt. Fő foglalatossága az volt, hogy miközben mintaszerűen besegített az időközben már férjhez ment és két lányt is megszült lányának háztartásába, panaszkodott a lányára, elsősorban azonban a vejére, akivel ő hozta össze a lányát, és akit mindaddig imádott. Most már gyűlölte. Addig-addig fújt rá, amíg a vej ki is érdemelte a gyűlöletét. Nagy-nagy volt Adél hatalma. A lánya meg, anyja és férje között vergődvén, hol van már kislánykori szeretetteli viszonya anyjához?, öngyilkosságot követett el. De megmentették. Volt hát oka Adélnak arra, hogy mindig depresszióba süllyedjen? Volt. Csakhogy búskomorságának, úgy tűnik, maga idézte elő az okát.
Lassan meg is öregedett, s konokul nem hagyta, hogy kommunikáljanak vele. Vasárnap délutánonként megjelent nagykisfiáéknál, leült a fotelbe, elővette a kötését, s fia és menye, némelykor unokája is hiába erőlködtek, hogy kipréseljenek belőle akár csak egy-két szót: szinte semmire sem reagált. Másfél óra múlva felpattant, elbúcsúzott, és elment. Ilyen-olyan betegségei voltak, némelykor igen rémesek, kínlódott például az övsömörjével – ilyenkor egy kicsit, egy icipicit megközelíthetőbbé vált –, elesett, kórházba vitték, és még sok minden. Ami hát az öregemberekkel megesik.
Aztán amikor a kisfiú Németországban tanított, jött a hír, a kisfiú lányától, Pestről: a másik mama rákos, menthetetlen. Kisfiúék utaztak volna azon nyomban Pestre, de mire mindent elintéztek, már meg is érkezett Adél halálhíre. A kisfiú és felesége csak a temetésre értek haza.
Rémes élet, szomorú történet. Azt hiszem, a gyönyörű Adél nem ezt érdemelte a sorstól. Ma már a kisfiú is így érzi. Igaz, mindenki a maga sorsának kovácsa. … Nem igaz! Hülyeség… Nem mindig lehet ereje az embernek megküzdenie rámért sorsával. Különösen, ha – akár az ő akarata ellenére is – senki nem segít neki ebben. A kisfiú pedig nem segített. Ezért most már egy életre furdalja a lelkiismeret. Hát hadd furdalja… Ezt érdemelte: mindenki a maga szerencséjének kovácsa.
- Kultúra [7]