2013. február 6.
1 hozzászólásVálasz Révész Sándornak (http://beszelo.c3.hu/blog/revesz-sandor/nesztek-itelet [2])
Végre! Az első jogerős bírói ítélet éppen azt mondta ki, hogy a holokauszttagadás nem védendő vélemény, hanem önmagában, „present and clear” következményeitől függetlenül bűncselekmény; nincs szándéktalan gyűlöletre uszítás, csak olyan, ami még nem érte el a célját. Halkan és észrevétlenül mondta ki a bíróság, mint ahogyan büntetőügyekben halkan és észrevétlenül születnek meg a jogerős ítéletek ezrei. Hetek múlva is azért kapta fel a sajtó, mert a bíróság első ízben alkalmazta azt a törvényt, ami szakított a szólásszabadság abszolút korlátozhatatlanságának két évtizedes doktrínájával, és kizárólag tartalma miatt rendel büntetni nyilvános közléseket. Az elítélt tette, amiért bíróság elé citálták, jelentéktelen, de mielőtt bagatellizálnánk, nem árt emlékeztetni arra, hogy a HVG szerint a jogerősen elítélt férfi korábban többször is írt arra a tömegesen olvasott náci portálra, amelynek kulcsszerepe volt abban, hogy a magyarországi náci párt 2010 tavaszán középerős parlamenti párt lett. Az is helyes, hogy az ítélet a felfüggesztett szabadságvesztés mellett „resztoratív” elemeket is tartalmaz; előírja, hogy az elítéltnek három ízben fel kell keresnie a Páva utcai múzeumot. És ha nem megy? Akkor bizony nem karhatalommal viszik majd múzeumi látogatásra, hanem leültetik vele a másfél évet.
Ha ez a törvény tíz évvel ezelőtt, tizenöt évvel ezelőtt, húsz évvel ezelőtt született volna meg… akkor nem tudjuk, hogy mi történt volna, de lenne egy sokszor alkalmazott, sokszor bírált, mára megunt, megutált, elátkozott, tökéletlen törvényünk, szemben a holokauszttagadás szabadságát lehetővé tévő tökéletesnek gondolt elv érvényesülésével. Nem vagyok jogász, és dilettáns gondolatmenetemet nem tudnám szakmai vitában megvédeni. A szélsőjobboldal az 1990-es választási kampánytól kezdve harsány, elviselhetetlen, de sokáig csak keveseket mobilizáló eleme volt a közéletnek. A kincstári szabadelvű álláspont kezdettől az volt, hogy a szólásszabadság tartalmi értelemben abszolút korlátozhatatlan, és egy nyilvános közlés csak abban az esetben lehet büntetőeljárás tárgya, ha be lehet bizonyítani, hogy a szöveg „azonnali és közvetlen” veszélyt jelent –, tehát bizonyítani lehet a szövegben leírt, vagy szóban előadott közlés és szövegen kívül tett közötti oksági kapcsolatot. Ez azonban az esetek többségében képtelenség, mert az uszítás mindig folytatólagos, a tett – a gyűlölt csoport tagjaként azonosított másik ember bántalmazása, meggyilkolása – pedig akkor is egyedi, ha tettek sorozatának része.
Vegyük három példát. Laura Silber és Allan Little: Jugoszlávia halála című könyvükben beszámolnak arról, hogy a háborúra készülő, kormányfelügyelet alatt álló horvát televízió miféle spotokkal szította sistergő gyűlöletté a horvátok szerbekkel kapcsolatos hagyományos sztereotípiáit. Az egyik rajzfilm egy terebélyes fát ábrázolt, amelynek ágain – az ágak természetesen a boszniai és horvátországi szerbek lakta provinciákat jelképezték – kövér nagyszakállú férfiak feküdtek, akik egyik kezükben pálinkásüveget tartottak, másik kezükben lévő fűrésszel pedig ágat fűrészelték maguk alatt. Nem kétséges, hogy az efféle propaganda nélkülözhetetlen előfeltétele volt a háborús mobilizációnak és annak, hogy négy év múlva, a horvát győzelem után a visszafoglalt Karijnából magától értetődően űzzenek el 200 ezer szerbet, de az összefüggést aligha lehetne bizonyítani. Nemcsak azért, mert a szerb-horvát konfliktusban mégiscsak a szerb fél volt az agresszor, és mert a szerbek számláját nagyságrenddel több atrocitás, tömeggyilkosság, „etnikai tisztogatás” terheli, mint a horvátokét, de mert az uszítás és a háborús bűncselekmények mozzanatos elemei között lehetetlen oksági kapcsolatot bizonyítani. Ugyanakkor Tudjman is keményen dolgozott a háború kitörésén; nem kétséges, hogy kezdettől a horvátországi szerbek elűzése volt a szándéka, és horvátok lakta boszniai területekre fájt a foga, propagandagépezete pedig keményen dolgozott a mobilizáción és a szerbellenes indulatok felszításán.
A másik példa a Srebrenica melletti Potocariba vezet, ahol három, egykor szárazelemeket gyártó üzemcsarnokba terelték be a szerbek az elfoglalt Srebrenica bosnyák lakosságát. Három napig tartott, amíg a környező erdőkben közel tízezer férfit – beértve a 15 éves és annál idősebb fiúkat is – agyonlőttek és holttesteiket munkagépekkel szétzúzták, hogy megnehezítsék az áldozatok későbbi azonosítását. Három napon keresztül hallgatták az asszonyok és a kisebb gyerekek az üzemcsarnokban a fegyverropogást, tudva, hogy férjeiket, apjukat, testvéreiket gyilkolják meg. Velük voltak az ENSZ kötelékben szolgálatot teljesítő holland katonák is, akik a kisujjukat nem mozdították azért, hogy megvédjék a rájuk bízott várost és annak lakosságát. Ehelyett leitták magukat és bosnyákokat gyalázó feliratokat, bosnyák nőket gyalázó ábrákat rajzoltak az üzemcsarnok falaira. Az ő tettük konkrét, és konkrét tömeggyilkosság idején, a gyilkosok egymást váltó osztagainak szeme láttára követték el. Mégsem lehetne bizonyítani, hogy gyalázkodásuk oka lett volna annak, ami történt; hogy anélkül nem került volna sor a tömeggyilkosságra, vagy annak kevesebb áldozata lett volna. Pedig aligha lehet rávenni embereket arra, hogy halomra lőjenek védtelen, fegyvertelen és általuk ismeretlen férfiakat és gyerekeket anélkül, hogy előzőleg meg ne győződjenek arról, hogy a célcsoport tagjai nem embertársaik, hanem kártékony, veszélyes lények, akiknek az írmagját is ki kell irtani.
A harmadik példa még ismertebb: 1994-ben a ruandai RTLM kormányrádió közvetlenül instruálta a tuszik lemészárlásában részt vevő hutu milicistákat és civileket, konkrétan utasítva a gyilkosokat arra, hogy pontosan mely falvakat kell lerohanni és kiket és hol kell megölni. A szpíker a tuszikat csótányokként emlegette. Ebben az esetben valóban megállapították a rádió közvetlen felelősségét, és a szpíkert és két kollégáját elítélték.
Mindhárom példa a szó és a tett nyilvánvaló közelségéről, ugyanakkor az oksági kapcsolat bizonyíthatatlanságáról vagy bizonyítási nehézségeiről szól. Míg a ruandai RTLM rádióban a „célcsoport” konkrét tagjainak meggyilkolására vonatkozóan hangzottak el felhívások, az előbbi esetekben a közlések általánosságban fogalmaztak meg dehonesztáló tartalmakat, és véleményeket a szerbekkel, illetve a bosnyák nőkkel kapcsoltban. Mondhatjuk, hogy nem rokonszenves ugyan nemzeteket, etnikai csoportokhoz tartozó nőket kollektíve undort keltőnek, visszataszítónak tartani, de hát végtére is a vélemény – az ellenszenves vélemény is – szabad, és az, erényes, öntudatos polgárok közösségének dolga, hogy helyükre tegye a gyalázkodó közléseket. A kontextus azonban egy olyan háborús konfliktus volt, amelynek nem egyszerűen járulékos részei voltak a tömeges „etnikai tisztogatások”, a tömeges kivégzések, a nők elleni tömeges erőszak, hanem a legfontosabb hadicél volt a bármilyen eszközzel megvalósítandó etnikai homogenizáció – a boszniai háború esetében pedig a bosnyákok kiirtása. Szó és tett nemcsak közel volt egymáshoz, de megállapíthatatlan, hogy a gátlástalan uszítás mennyiben volt előfeltétele annak, hogy a „kontextus” – a népirtó háború – kitörhessen és mobilizálni lehessen a társadalmakat.
Térjünk vissza a szólásszabadság relatív vagy abszolút korlátozhatatlanságának hazai dilemmájához. Az utóbbi hívei sem gondolhatták komolyan, hogy világos határvonal húzható a következmények nélküli és a következményekkel járó közlések között, de meggyőződésük volt, hogy szó és tett soha nem kerül egymáshoz olyan közel, hogy alkalmazni kelljen a „nyilvánvaló és közvetlen veszély” tesztjét, vagy éppen kiderüljön ennek az elvnek az álságos, hazug mivolta. Érvelésüknek van egy morális és egy pragmatikus része.
A morális érv a szólásszabadság alapjogának korlátozhatatlanságát tartja megfellebbezhetetlen és tökéletes erkölcsi parancsnak. Eszerint mindenkit, még a legszélsőségesebb csoportok tagjait is megilleti a szólás és gyülekezési szabadság, és mindenki más köteles azt eltűrni, akkor is, ha a közlés másokat halálra rémít. Ha mindenki zavartalanul gyakorolhatja jogait, a dilemma megszűnik.
A pragmatikus érvelés elismeri, hogy a szólásszabadság abszolút, vagy relatív korlátozhatatlanságának dilemmája feloldhatatlan, mert lehetetlen normatív módon meghatározni a tűrhetetlen tartalmak határát. A tartalmi korlátozás ezért szükségképpen azt jelenti, hogy a rendőrséget, a vádhatóságot és a bíróságokat szövegek, műalkotások értelmezésre hatalmazzák fel, ami lavinát indíthat el: másnap verseket, filmeket, avantgárd színházakat, meghökkentő képzőművészeti alkotásokat, esszéket, cikkeket, tanulmányokat, vagy bármi mást is büntetőeljárás tárgyává tehetnek. A pragmatikus érvelés szerint a probléma bármilyen jogi szabályozása tökéletlen és esendő; ilyen a szólásszabadság abszolút korlátozhatatlansága is, ám politika szempontból veszélytelenebb ezeknek a közléseknek a nyilvánosságát eltűrni, mint az alapjog tartalmi korlátozásával felidézni a cenzúra rémét. A gyűlöletbeszéd eltűrése tehát a szólásszabadság háborítatlanságának ára.
Ez a barterüzlet több feltevésen alapult. Feltételezték, hogy a demokratikus politika, nyilvánosság és a civil társadalom majd margóra szorítja a náci nézeteket és átadja azokat a közmegvetésnek. Úgy ítélték meg, hogy nem a marginális gyűlöletcsoportok léte és harsány hangja az igazi veszélye, hanem az, hogy nincs olyan átjárhatatlan határ a mérsékelt jobboldali, konzervatív pártok és a szélsőjobboldal között, ami Nyugat-Európában magától értetődő, és feltételezték, hogy az majd idővel itt is kialakul.
A magyar társadalom másfél évtizeden keresztül valóban tiszteletreméltó józansággal középre szavazott, és ha felismerte, akkor elutasította a szélsőségeket, jóllehet iszonyú megpróbáltatásokat élt át a rendszerváltást követő időszakban, ám 2006 őszétől kezdve radikálisan megváltozott az addig középre gravitáló magyarországi politikai erőtér. Összeomlott a politikai egyensúly, sokszázezres olvasottságú náci honlapok kulcsszerepet harcoltak maguknak a tájékoztatásban és a véleményformálásban, nyilas szimbólumok váltak ifjúsági tömegdivattá. Parlamenti középpárttá erősödött és paramilitáris rohamosztagokat szervezett a Jobbik, amely koherens politikai programmá ötvözte a korábban csak a választók 5-6 százalékát mozgósítani képes antiszemita kliséket a felszított tömeges cigányellenes gyűlölettel. Ennek a programnak integráns és lényegi része a holokauszttagadás.
Ellentétben a délszláv térséggel, Magyarországon nem tört ki polgárháború, de szó és tett annyira közel került egymáshoz, hogy megállapíthatatlanná vált az oksági kapcsolatok iránya. Kiderült, hogy a „nyilvánvaló és közvetlen veszély” tesztje fabatkát sem ér. A szélsőjobboldali portálokon rendszeressé váltak a névre szóló, lakcímmel és fényképpel ellátott fenyegetések; rendszeresen megtámadták a meleg-felvonulásokat; és 2009-ben hat ember életét kioltó sorozatgyilkosság kezdődött romák ellen, de mindez nem volt elég ahhoz, hogy nyomozás kezdődjön, vagy vádirat szülessen a náci orgánumok és mindenki által ismert szerkesztőik ellen. Pedig kétséget kizáró bizonyosság, hogy a náci lapok információ dózisa nélkül nem lett volna sorozatgyilkosság.
A holokauszttagadást kriminalizáló jogszabály megkésett, de szükséges és nélkülözhetetlen reakció a történtekre. Tökéletlen jogszabály: a jogalkotó és a jogalkalmazó is tudja, hogy ebben a tárgyban csak tökéletlen jogszabály születhet. Nem a szólásszabadság szűkítése, hanem bűn definiálása és megbüntetése. A holokauszttagadás mag-ideológiája az elmúlt években felépült neonáci konstrukciónak, annak kriminalizálása a felelősségvállalás – a múlt és polgártársaink iránti nyílt higgadt felelősség vállalása – irányába tett első lépés. Ha valaha lesz egy nemzedék, amely komolyan gondolja, hogy újrateremti a jogállamot és a köztársaságot, akkor csak erre építhet.
További írások a vitához:
- Ádám Zoltán: Miért lehetséges tiltani a holokauszt tagadását? [3]
- Pásztor Tibor: Értelmes ember nem zsidózik, a hülyéknek tilos! [4]
- PoliBlog [5],