2013. február 6.
2 hozzászólás
Révész Sándor Nesztek, ítélet! [2] című írásában nagy lendülettel érvel a holokauszttagadás 2010-ben közvetlenül a választások előtt a büntetőtörvénykönyvbe foglalt tilalmának tarthatatlansága mellett. Véleménye szerint a holokauszt tagadásáért az azt tiltó törvénycikk megszületése után közel három évvel kiszabott első jogerős ítélet kudarc a jogalkotónak és a demokratikus közvéleménynek, mivel az ítélet nem azokat sújtja, akiket a rasszizmus és antiszemitizmus terjedéséért valódi felelősség terhel. „A nácik, a nyilasok leglelkesebb híveit, a magyarországi zsidóság kiirtásának szorgalmazóit, üdvözlőit, a náci hadsereg legutolsó, lelkes és önkéntes fegyvertársait, a legsötétebb rasszista törvények megalkotóit, a rasszista erőszak hőseit a legnagyobb nyugalommal lehet dicsőíteni, hamvaikkal demonstrálni, némelyikük előtt szoborral és utcanévvel tisztelegni; a legharsányabb és legöntudatosabb antiszemiták antiszemitizmusát pofátlanul tagadni, őket hivatalosan példaképül a tanulóifjúság elé állítani stb. Mindez nyilvánvalóan nem kriminalizálható. S ugyancsak nyilvánvalóan: ezek azok a tényezők, amelyek a rasszizmus terjesztése és szalonképesítése szempontjából számot tesznek.” Akit elítéltek, az nem ilyen tényező, hanem egy „pimasz kisnyilas”, „egy senki”, „a lehető legjelentéktelenebb, aki az erre legkevésbé fogékony közegben, a Milla tüntetésén tíz percig a magasba tartott egy héber feliratú táblát, amit aligha érthettek sokan”, és aki most perének köszönhetően „olcsón és fájdalommentesen hőssé válva” „a Kurucinfo címlapján tündököl”.
Ugyanakkor a választások előtt megalkotott rendelkezés – a Btk. 269/C pontja – választások utáni módosításának eredményeképpen a törvény ma már a nemzetiszocialista és a kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadását egyaránt tiltja. Révész szerint ezzel a logikus lépéssel („ha az egyik népirtás tagadásának a kriminalizálása helyes, akkor miért ne lenne az a többié?”) a kormányoldal látványos kirakatperek rendezésére teremtett magának lehetőséget: „Ezzel a nyilvánosságot meg sem érintő perrel majd szembeáll a megfelelő időzítéssel a Biszku-per, amivel viszont majd nyilvánvalóan tele lesz a nyilvánosság” – írja.
A szerző szerint mindez az támasztja alá, hogy „minden bejött, amivel a holokauszttagadás kriminalizálása ellen érveltünk.”
Szerintem azonban mindez semmit nem támaszt alá.
A holokauszttagadás tiltása kétségtelenül antiliberális intézkedés volt, és mint ilyen, a vélemény-nyilvánítás szabadságával kapcsolatos, alapvetően liberális rendszerváltás utáni alkotmányos konszenzus revíziójába illeszkedő mozzanatnak tekinthető. A liberális konszenzus védelmezői értelemszerűen ellenezték; a revíziót elkerülhetetlennek tartók – például én – kisebb-nagyobb vehemenciával a pártját fogták. (Vonatkozó érveimet lásd: Ádám Zoltán: Helyes-e tiltani a holokauszt tagadását [3], Beszélő 2009. május.) Úgy gondolom – ahogyan akkoriban is úgy gondoltam –, hogy lehet erről a fontos nézetkülönbségről empátiával, az ellenvéleményt kifejtők szempontjai iránti megértéssel és tisztelettel szólni, és a nélkül is. Akár egy gépelt oldal terjedelemben is.
Osztom Révész Sándor felháborodását a Magyarországot a náci hadsereg legutolsó lelkes és önkéntes fegyvertársává tevő ideológiai és politikai gyakorlatok rehabilitálását illetően. Nyilvánvalóan nem állítható azonban, hogy ez bármilyen értelemben a holokauszttagadás 2010-ben bevezetett tilalmából vagy akár a tagadás tilalmát a kommunista rendszerek bűneire is kiterjesztő választások utáni törvénymódosításból fakadna. Azt viszont lehet állítani, hogy a nyilvános, politikai célú holokauszttagadás, mint a szélsőjobboldali politikai diskurzus eleme, visszaszorult a tiltás törvénybe foglalása óta. Én legalábbis nem tudok arról, hogy valaki nyilvánosan tagadta volna a holokauszt megtörténtét ezt az esetet megelőzően az elmúlt években. Ez szerintem jó dolog.
Azt természetesen senki nem állította, hogy ettől a törvényi passzustól az antiszemiták majd kevésbé antiszemitává válnak, vagy hogy a politikai jobboldalnak megváltozik a viszonya a Horthy-rendszerhez. Azt állították többen, köztük én is, hogy a legkirívóbb, gyűlöletkeltésre leginkább alkalmas megnyilvánulások egyikének büntetőjogi szankcionálása jót tesz a közbeszédnek és a közmorálnak, mert jelzi, hogy a társadalom az ilyen megnyilvánulásokat tolerálhatatlannak tartja. Nem látom, hogy ezt az álláspontot miért kellene a mostani eset fényében felülvizsgálni. A holokauszttagadót nem a Magyar Nemzet és még csak nem is a Magyar Hírlap ünnepli nyilvánosan, hanem a Kurucinfó, ami nagy és fontos különbség.
A magam részéről azt sem bánom, ha a most elítélt holokauszttagadó ellátogat a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontba. Nézzen csak körül, hátha eszébe jut valami a látottak alapján. Ő is ember, vele kapcsolatban sem zárhatjuk ki, hogy képes általunk fontosnak tartott morális belátásokra jutni. Lehet, hogy látogatása nem éri majd el ezt a célt, de ez nem ok arra, hogy eleve feladjuk a reményt.
Végül, nem tudom, hogy a kormánynak szándékában áll-e kirakatpert rendezni Biszku Béla ügyében. Biszku nézeteiről hasonlóképpen gondolkodom, mint a holokauszttagadásról: nyilvános hirdetésük, netán politikai programmá formálásuk alkalmas rá, hogy sok százezer emberben személyes élettörténetén vagy közvetlen hozzátartozóinak élettapasztalatán alapuló félelmet ébresszen. Biszku és elvtársainak életkora és politikai támogatottsága folytán ezeknek a nézeteknek ma kétségtelenül kisebb a társadalmi veszélyessége, mint a holokauszttagadásnak, ez azonban nem biztos, hogy mindig így lesz. Az Alkotmánybíróság híres 30/1992-es, a közösség elleni izgatás büntetőjogi tényállását hatályban tartó határozatának 10. pontját kölcsönvéve azt mondhatjuk, hogy a náci és a kommunista rendszerek bűneinek tagadásáról és erkölcsi igazolásáról is elmondható, hogy a „tilalmazott magatartásnak az egyént és a társadalmat érintő hatásai, következményei olyan súlyosak, hogy más felelősségi formák, így a szabálysértési vagy polgári jogi felelősségi rendszerek eszközei elégtelenek az ilyen magatartások tanúsítóival szemben. E magatartások helytelenítésének, elítélésének erőteljes kifejezése, azoknak a demokratikus eszméknek, értékeknek a megerősítése, amelyek ellen e cselekmények elkövetői támadnak, valamint a megsértett jog és erkölcsi rend helyreállítása a büntetőjog eszközeit igényli.”
Vannak mondatok, amelyekhez elegendő vér tapad ahhoz, hogy ne lehessen őket nyilvánosan, politikai céllal hangoztatni. A huszadik századi magyar történelemmel a háttérben, az ehhez a történelemhez és az elszenvedőihez való társadalmi viszonyulás jelentőségének ismeretében ennek belátásához nem kell megátalkodott antiliberálisnak lenni.
Elég hozzá egy kevés empátia.
További írások a vitához:
- Zolnay János: Végre törvény, végre ítélet! [4]
- Pásztor Tibor: Értelmes ember nem zsidózik, a hülyéknek tilos! [5]
- PoliBlog [6],