Ostromnapló, Budapest, 1944–1945

Pentelényi János [1]

Bevezető

Alább Pentelényi János 1944 karácsonya és 1945. február közepe között íródott ostromnaplójából közlünk részleteket. A 42 oldalas franciakockás füzetbe, kézzel írt napló minden bizonnyal a szerző eredeti feljegyzéseinek egy korabeli, letisztázott változata lehet. A szabályos dőlt betűkkel vezetett, javítások vagy áthúzások nélküli, különálló szöveget még frissiben talán maga a szerző is szerette volna megjelentetni, valahol. Ebből aztán hamarost sehol lett.

A Pentelényi család az ostrom idején a II. kerületi Olasz (45 tavaszától Malinovszkij, ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17-es számú, két utcára néző ötemeletes bérházban élt. Az akkor 34 éves János feleségével és két gyermekével a harmadik emeleten, bátyja pedig az ötödik emeleten lakott. Az eredeti naplóhoz csatolt 1944-es lakólistából kiderül, hogy összesen 173 személy volt bejelentve az épületbe, akiknek jó része (a többi, a heves harcok során idevetődött menekülttel, kibombázott családdal, sebesülttel és más földönfutókkal együtt) a ház pincéjében vészelte át az ostrom utolsó két hetét.

A szöveg talán legérdekesebb részei Pentelényi városban tett útjainak részletes leírásai. Más szerzőktől is tudható, hogy az aktív korú városlakók egy része az apokaliptikus pergőtüzek idején is megpróbált eljutni a munkahelyére, ha másért nem, egy-egy igazolásért vagy élelmiszerjegyért. Hősünk is ezt tette. Január nyolcadikán (miközben a házuk melletti Városmajorban már gyalogsági harcok folytak!) elindult a csepeli Weiss Manfréd Gyárba, munkára jelentkezni. És – ép ésszel alig érthető, hogyan – egyrészt kijutott Csepelre (ami, Kertész Imre Köves Gyurijától is tudható, a város közigazgatási határán is túl volt), másrészt láthatta, hogy ott „a Szerkesztési Iroda pincéjében... egy-két kollega rögtönzött rajztáblákon rajzolt”. Miután a gyárat épp aznap este a védők föladják (előbb persze a németek – ahogy az egy rendes visszavonulótól el is várható – a szigetre vezető hidakat fölrobbantják), szegény szerzőnk másnaptól a Lónyay utcai WM irodába jár át, feliratkozni a jelenléti ívre. A csepeli „kirándulás” után már meg sem lepődünk: a Lónyay utca ekkor épp frontvonal, a szomszéd Mester utca pedig már az oroszok kezén van.

Január közepén Pentelényit egy nyilas őrjárat munkaszolgálatra rendeli, ekkortól a Radeczky-laktanyából jár ki dolgozni. A Horthy István (Petőfi) híd budai hídfőjénél, a németek előírásai szerint egy méter mély futóárkot ásnak csákánnyal, −10 fokos hidegben a csontkeményre fagyott földbe. Ugyanezt megismétlik a Lukács fürdőnél futó HÉV-sínek között is. (Ahol a vasúti talpfák szélét kellett lefűrészelni, hogy elférjen az az átkozott futóárok.) És közben esténként hazamegy (vagyis -kúszik, meg félórákat hasal a hóban halálfélelemben), látva, hogy „Budapest órái meg vannak számlálva”.

Az Olasz fasori ház január 30. és február 10. kö­zött szovjet kézen áll. Tarkólövés és elhurcolás nincs, de gyors ismeretséget kötnek a zabrálás és davajozás fogalmával. Hősünk maga is leszorul a pincébe, csak időnként jár föl a lakásba, beszögelni az ablakokat, vagy „lázas munkával egy dinamógépre kézi hajtást szerelni”, mert már a gyertyákból is kifogytak odalenn. Aztán február 11-én szemtanúja lesz a város története minden bizonnyal legvéresebb délutánjának, amikor a taktikai, fizikai és idegi összeomlás határán álló maradék német haderő megpróbál (hol máshol, az Olasz fasoron át) kitörni a körbezárt Várnegyedből nyugat felé. „A Városmajor területén egész éjjel jajgattak az ottmaradt németek, míg el nem véreztek vagy meg nem fagytak.”

Másnap, a házban lakó, nyugállományú Aggházy Kamill ezredes bölcs tanácsára, az oda beszorult me­nekülő (jórészt sebesülten fetrengő) katonák egy fehér zászló kitűzésével megadták magukat. A szovjetek a járóképes németeket mint hadifoglyokat elhajtották, a többieket a helyszínen agyonlőtték. Helyreállt a világ rendje. Szerzőnk hordágyon a közeli Szt. János Kórházba hordta a magyar sebesülteket, az autók nagy zökkenőkkel hajtottak át az úton szanaszét fekvő hullákon. „De mi már semmin sem csodálkoztunk.”

Pentelényi János nem ismeretlen a magyar technikatörténetben. Miután az itt olvasható drámai körülmények között túlélte az ostromot, visszakerült a csepeli Weiss Manfréd Művekhez. 1946-ban elkészíti a két első magyar „törpeautó”, a Pente 500-as és 600-as kisautók prototípusait. 1949 nyarán kinevezik az új Csepel Autógyár főkonstruktőrének. A hazai autógyártás megfeneklik, de szerzőnk (jobb híján) részt vesz a Csepel motorkerékpárok, majd a Csepel teherautók fejlesztésében is. A visszaemlékezések szerint „lojális, pártonkívüli”.

PENTELÉNYI JÁNOS NAPLÓJA: 1944. dec. 24-től 1945. febr. 15-ig az Olasz fasor 17/21. sz. házban

1944. december 24., vasárnap

Karácsony volt. Egész nap készülődtünk a szent estére. Délelőtt beállított hozzánk Baloghy barátom, és egy libát ajánlott fel elég magas áron, amit autójával hozott fel vidékről. Rövid fontolgatás után elhatároztam, hogy megveszem, mivel úgysem volt husunk az ünnepekre. Sopronból ezévben nem érkezett csomag. Elmentem Baloghyval a libáért egy Csalogány utcai garage-ba. Az utcán ideges hangulat uralkodott. Az em­berek nagy csomagokkal szaladgáltak ide oda, a villa­mosközlekedés valami okból reggel óta szünetelt. Néhány gőzmozdony füstölve dübörgött végig a Margit köruton, hosszu tehervonatokat tologatva. Magyar és német katonai autók száguldottak mindenfelé, és nyilas őrségek járták az utcákat. Csepel szigetén, Vá­cott és Budapest környékén erős harcok folytak az előrenyomuló oroszokkal. Délután feleségem a libát sütötte, én pedig karácsonyra készülődtem. A gyerekek erősen köhögtek, szamárköhögés-gyanusak voltak, de azért jókedvüen várták a Kis Jézuskát. A napok óta hallható távoli ágyudörgés egyre erősödött, és az állandóan Budapest légterében cirkáló zavarórepülőgépek helyenként bombáztak. A Széll Kálmán téren és a mi környékünkön is bombák robbantak, amik alaposan megremegtették a házat. Feleségem nagyon félt, és én magam se tudtam megállapítani, hogy akna, bomba vagy gránát volt-e a közeli becsapódás. A szent estét a családi körben aránylag nyugodtan ünnepeltük, bár ez volt a legrosszabb karácsony, amit idáig megértünk.

December 25., hétfő

Karácsony első ünnepe. Heves ágyuzásra ébredtünk. Az utcán alig jártak emberek. Híre jött, hogy az oroszok elfoglalták Budakeszit, és a Pasaréti utnál támadnak. Házunk körül egyre több akna robbant. Feleségem és a gyerekek szörnyen féltek. Egy egy közeli becsapódásra, az irtózatos reccsenésre összerázkódtak. Próbáltam őket vígasztalni, de nem használt. Teljesen az arcvonalba kerültünk. Magyar ellentámadás megindulásáról beszéltek. A gyerekek tovább köhögtek. Délután kissé ritkultak a becsapódások, és a ház előtt néhány kisgyereket sétáltattak szülei. Elhatároztam, hogy Babykát levegőre viszem. A Széna téri gyógyszertárba igyekeztünk, ahol a szamárköhögés elleni gyógyszer már meg volt rendelve, csak érte kellett menni. Az Olasz fasor elején egy 7.5 cm-es ágyu volt tüzelőállásban, és polgári lakosság állta körül a katonákat. A Térképészeti Intézetnél egy 4 cm-es és 8.8 cm-es ágyu csöve meredt az Uj Szent János Kórház felé. Amikor a Retek utca közepén mentünk, irtózatos robbanás reszkette meg a levegőt, de körülöttünk nem történt semmi. A Széna térre érve láttuk, hogy a Szegényház előtti járdára esett az előbb egy 12 cm-es orosz akna, és végzett kisebb rombolásokat, és a környék összes ablakait kiverte. A járda szélén egy kutya hevert élettelenül. A patikához siettünk, de nem engedtek be. Egy pillantás az üvegajtón át, és láttam, amint nagy embertömegben néhány ember feküdt a földön. Élesztgették őket, és elsősegélyben részesültek a patikában az előbbi akna áldozatai. A gyógyszert nem tudtam kiváltani.

Miközben hazasiettünk, még egy becsapódás volt a közelben, de szerencsére nem ért bennünket. A gyerekek játszottak karácsonyi játékaikkal, mi pedig zavartan álltuk körül a karácsonyfát. A robbanások ismétlődtek, feleségem idegrohamot kapott, és mindenáron le akart vonulni a pincébe, ahol a ház lakói közül már sokan reggel óta tanyáztak. Én elleneztem, hogy itthagyjuk a meleg szobát, és inkább az ablakoktól távolabb fekvő szobasarokban húzódtunk meg.

December 26., kedd

Karácsony másodnapján rettenetes éjszakánk volt. A szinte kibirhatatlan ágyuzás miatt felkeltünk éjjel, és a gyerekekkel lementünk a pincébe. Aludni sehogyan sem tudtunk, csak ültünk az óvóhely padjain. Éjfél után ujra felmentünk a lakásba, és állandó csatazajban, géppuska és ágyutüzben értük meg a reggelt. A nap legnagyobb részét az óvóhelyen töltöttük, csak az étkezésekre merészkedtünk fel a lakásba. Minden nagyobb robbanásra sírógörcsöt kapott feleségem és Babyka. A gyerekek sírtak, köhögtek, hánytak és fuldokoltak a szamárköhögési rohamban. Állítólag Budapest teljesen be volt kerítve, és az oroszok az Uj Szent János Kórházat is elfoglalták. Az Olasz fasor végén volt az arcvonal. A közelünkben felállított ágyuk dörögtek egész nap.

December 29., péntek

Az orosz repülőtevékenység erősödött. Este 11 óra körül légitámadást kaptunk. Egymást követték a támadási hullámok. Rengett a ház. Én a lakásban próbáltam aludni, de a közeli becsapódásokra felugrottam, felöltöztem, és az előszoba sarkába húzódva vártam a fejleményeket. Minden egyes bomba fütyülését hallottam, utána pedig a robbanást, amelyre megingott a ház. Az ajtók ide oda jártak, féltem, hogy kiszakadnak tokjukból, de az épület még állt. Néhány Csepelről hozzánk menekült férfi a szomszéd szobában aludt. Az volt a felfogásuk, hogy sorsát senki sem kerülheti ki, és a dunyhák alá bujtak. A repülőgépek közeledése, távolodása követte egymást, közben hatalmasakat rengett a ház. Egyik hullámszünetben lerohantam én is az óvóhelyre, és családommal ott voltam reggelig. A légitámadás hajnalig tartott, és utána megszünt a villanyszolgáltatás. Az óvóhelyen ettől kezdve petroleumlámpák és gyertyák világítottak halványan. Az a hir érkezett, hogy felszabadító csapatok közelednek Budapest felé, és kívülről kisérelik meg az orosz gyűrü áttörését.

December 30., szombat

Lakásunk előtt a kertben egy fa tetején robbant egy 12 cm-es akna, ami repeszeivel teleszórta mindkét szobánkat, és az ablakokat kitörte. Testi épségünk védelmére az erkélyajtó elé huztunk egy nagy kombinált szekrényt, melyen egyes repeszek ezuttal áthatoltak, és a szekrényben függő ruhák egy része is kilyukadt.

December 31., vasárnap

Szilveszter napja. Délelőtt szörnyü élményben volt részünk. 10 óra tájban aknavető pergőtüzet kapott a házunk. Körülbelül ¾ órán át egyfolytában zúdultak az aknák a házra, valószinüleg a Kis Svábhegyről lőtték az Olasz fasori frontot. Az épület rengett, kémények, cserepek, üvegek hullottak, mint a jég­eső, és irtózatos robbanások hallatszottak be az óvóhelyre. A lakók egy része az emeleti lakásokban rekedt, és nem tudott idejében az óvóhelyre menekülni. Az óvóhelyen riadó volt. Galambos házparancsnok összegyüjtötte a férfiakat, csákányt, ásót, lapátot nyomott kezükbe, és a bejáratnál mindenre elkészülve vártuk, hogy mikor omlik össze a ház, mikor kell menteni. Az anyák gyermekeiket magukhoz ölelve sirtak, reszkettek. Azt hittük, mindennek vége, szétlövik a házunkat. Ugyanakkor sejtettük, hogy az oroszok támadásra készülnek, és talán még ma el is foglalnak bennünk. Amikor alábbhagyott a robbanások zaja, kibujtunk az udvarra, és láttuk, hogy a ház még áll, de megtépázva és az udvar tele volt törmelékkel, üvegekkel és téglákkal. Teljesen az óvóhelyen laktunk a nagy sötétségben. A Városmajorból időnként bejött néhány fiatal magyar katona melegedni, hozott biztató hireket a felmentő csapatokról, amiket kételkedve fogadtunk. A lányok körülvették őket, tréfálkoztak, nevetgéltek. Egy kislány gitáron mélabús melódiákat pengetett, és énekelt hozzá. Szilveszter éjjelén egy kis alkohol is jutott még a készletekből, koccintottunk. A fiatalság egy földszintes lakásban gramofon mellett vigadt. Kint ezalatt dörögtek az ágyuk, ropogtak a géppuskák szünet nélkül. Babyka és Öcsike a gitáros kislány mellett ragyogó szemekkel, áhítattal hallgatta a zenét, de riadtan szaladt anyukájához, amikor hirtelen rájött a roham, és hányva erölködte végig kellemetlen betegségét. Az utcán a kirakatok betört üvegei alól és a feltört, bombasujtotta üzletekből boldog boldogtalan hordta az árut. A katonák hoztak gyertyát, háztartási cikkeket, pipere cikkeket, játékokat, mindent, ami kezük ügyébe akadt, és a házbelieknek kedveskedtek vele. Ha ők nem vitték volna, vitte volna az orosz, megsemmisültek volna a romok alatt.

1945. január 1., hétfő

Újév napja. A Városmajorban gyalogsági harcok folytak. Ki sem lehetett lépni az utcára. Állandó légitámadások folytak, melyekből ugyan az óvóhelyen nem sokat hallottunk, mert a hatalmas ház vastag fa­lai a hangot is felfogták, és 170 ember zsibaja, be­szél­getése, veszekedése töltötte be a sötét pincét. A vizszolgáltatás is megszünt. A lakásokban tárolt vizzel takarékoskodtunk. Az óvóhely zsufolt volt, mert a legmerészebbek is lejöttek lakásaikból, és csak ülve lehetett aludni. A gyermekes asszonyok gyermekeikhez húzódva matracokon jutottak egy kis fekvőhelyhez. Az első helyiséget a szamárköhögéses gyerme­kek részére rendezték be, mert ennek volt a legtöbb levegője. Sajnos sokan elkapták tőlünk a betegséget, és szidtak is emiatt eleget. Német katonák is jöttek mentek tele reménységgel, a felszabadításba vetett hittel, de éhesen, fagyosan. A lakók élelmiszere fogytán volt. Minket többek között a libazsir mentett meg az éhenhalástól. Kenyér is kevés volt. A tartalék lisztből sütöttünk a házmesterné tüzhelyén. Egész pékműhely volt Balainé konyhájában.

Január 2., kedd

Naphosszat támadtak az orosz repülőgépek. A Sturmavik csatarepülők jellegzetes motorzúgása töltötte be a levegőt. Pontosan hallottuk, amint a célra zuhanórepülésben rárepültek, majd a bombázás után felkapták a gépet, és igyekeztek minél gyorsabban elmenekülni a légelhárító ágyuk tüzéből. A fedélzeti fegyverek, gépágyuk és géppuskák kattogása tette félelmetessé a csatazajt. Bátyám V. emeleti lakásába is bevágott egy gránát, de nem robbant fel, és csak kisebb pusztításokat okozott.

Január 4., csütörtök

Erős ágyutűzre ébredtünk, a ház mellett felállított ágyuk minden lövése megremegtette a falakat, mintha csak a házat érték volna találatok. Az oroszok bevették magukat a Florida házba, és a felmentő seregek csak nem jöttek felmentésükre. Néha kimerészkedtünk az utcakapuba. Láttuk amint a 7.5 cm-es ágyut elsütötték bedugott füllel, kitátott szájjal. Egyet kettőt lőttek, azután ponyvával letakarták az ágyucsövet, és bementek a szomszéd házba melegedni. Időnként egy két harcikocsi dübörgött végig az Olasz fasoron, pár lövést adott le, azután visszacammogott a Széll Kálmán tér irányába. Az élelmiszerkészletek veszedelmesen fogytak, a háborus állapot pedig állandósult, ki tudja meddig elhuzódhatnak még a harcok.

Elrendelték a közös főzést. Összeirták a házban található készleteket. Meghatározott mennyiségü lisztet, babot, borsót, burgonyát zsirt kellett családonként leadni, és ezért naponta egyszer meleg egytál­ételt kaptunk. Tüzelőt is le kellett adni, és később az elhagyott lakások készleteit is lefoglalták a közösség részére. A fürdőkádakban tárolt vizet és jeget szintén a konyhában főzték el, és forralva mint ivóvizet fogyasztottuk.

Január 5., péntek

A vizhiány következtében tarthatatlan volt a helyzet az óvóhely egyetlen mellékhelyiségében is, ami vizöblítés nélkül állt. Ezért elhatároztuk, hogy az udvaron pöcegödröt ásunk. Hosszas munka ered­ménye az lett, hogy az udvaron napokon át ásott gödörben feltört a talajviz. Nagy lett az öröm, és az agyagos sárga viz mosás, mosakodás és öblítés cél­jaira megfelelt. Napi 150–200 liter vizet emeltünk ki kötélen lebocsátott vödörrel. Időközben hire járt, hogy a Retek utcában valahol vizvezetékből folyik a viz. Vállalkozó emberek vödrökkel és demizsonokkal jártak ettől kezdve vízért, mit sem törődve a harci veszéllyel. Vermes tanár ur bátorsága engem is magávalragadott, és én is vele mentem. Házról házra a kapuk alá behúzódva, óvatosan tettük meg az utat odáig. Az utcán szörnyü pusztulás képe fogadott. Légitámadás és aknatüz által frissen leomlott és ki­égett házak, az uton keresztben fekvő fák, villany­drótok összevisszasága, leszakadt redőnyök feküdtek mindenfelé. A Térképészeti Intézet előtt több ágyu tüzelőállásban volt, és az Olasz fasort tankárok ke­resztezte. A Retek utcából balra letérve egy teljesen leégett barakktábor izzó romjai között megtaláltuk azt a szabadon álló vizvezeték csövet, melyből széles sugárban éjjel nappal ömlött a víz. Megtöltöttük edényeinket vízzel, és ugyanolyan óvatosan háztól házig előrelopakodva mentünk haza. A Fillér utca sarkán a járda szélén friss sirt találtunk. Egy anya gyermekével tegnap vizhordás közben itt kapott aknatalálatot, el is temették a helyszinen.

A házak kapuiban német katonák élesretöltött fegyverrel húzódtak meg, és kérdéseinkre halálos biztonsággal mondták el, hogy már Budakeszin vannak a felmentő seregek.

Január 7., vasárnap

Dénes kollegával elhatároztuk, hogy Weiss Manfred gyári katonai felmentünk meghosszabbítása miatt másnap kimegyünk Csepelre.

Január 8., hétfő

Reggel 6-kor elindultunk a nagy utra. Elbucsuztunk családunktól, nem tudva, viszont látjuk-e még egymást. A Városmajorból lövöldözés hallatszott, de feltételeztük, hogy a szürkületben nem látnak bennünket. A Retek utca házai már némi födözéket nyujtottak számunkra, és simán értünk ki az erősen behavazott Széna térre. Mindenhol a pusztulás képe fogadott. A Törökbástya épülete bombatalálattól szétrombolva hevert, és a nagy hóban alig tudtunk átkelni az uttesten heverő roncsok és leszakadt villamos vezetékek között.

Erős repülőgépzúgásra lettünk figyelmesek, összerezzentünk, és Dénes tanácsára visszafordultunk a Retek utcába. Egy darabig mentünk, és ajánlatomra úgy döntöttünk, hogy mégis csak kimegyünk Csepelre, ne ijedjünk meg az első rossz benyomásoktól. Folytattuk utunkat. A Csalogány utca, Fő utca zsufolásig tele volt szekerekkel, autókkal, ágyukkal, meg­lehetős összevisszaságban, erősen behavazva. A Fő utcában a bankok, kávéházak földszinti helyiségeit megtöltötték lovakkal és beszállásolt katonasággal. Az ablakokat a légnyomás már régen kiverte, és az éhező lovak az ablakkereteket rágcsálták. A Lánchidon futólépésben mentünk át, kerülgetve a gránát okozta lyukakat az uttesten. Pesten is az ostrom állapot szokásos jeleit találtuk. A belváros zsúfolt katonai tábor volt rengeteg hadianyaggal és a benzinhiány miatt moz­dulatlanná vált tankokkal, autókkal. A paloták árnyékában és üzlethelyiségekben ágyuk, harcikocsik és autók rengetege állt, továbbá szekerek összevissza­sága. A Lónyai utcában megpillantottunk egy csepeli tüzoltó autót, melynek felhágódeszkájára sikerült felkapaszkodni, és nagy hófuvásban, teljesen átfázva értünk Csepelre.

Ott nyugalom volt, csak a közeli ágyudörgés nem tetszett. A WM gyárban nyilasok sürögtek forogtak, cipelték le a gépeket a pincékbe, hogy ott rögtönzött üzemeket létesítsenek. Budapest egyetlen működő hadianyag gyára volt ez a bekerített gyűrüben. Állítólag a 21 cm-es lövedékeket a műhelyből kocsin rögtön a frontra szállították, és azonmód ki is lőtték. Az arcvonal Csepel község déli szélén a temetőnél huzódott. Egy bunkerban felmentésünket 1 héttel meghosszabbították. Három db 2 kilós kenyeret kaptam jegyeimre, hamar becsomagoltam hátizsákomba. A szerkesztési iroda pincéjében asztalokat, székeket cipelgettünk, egy két kollega rögtönzött rajztáblánál rajzolt. Mi hamarosan megindultunk hazafelé. Találkoztunk egy zászlós ismerősünkkel, aki behivott egy házba a katonai parancsnokságra. Néhány jókedvü magyar katona nagyokat hajtott fel egy pálinkás üvegből. Belénk is öntöttek jókora adagot, és röhögve mutattak az utca vége felé, hogy ott már oroszok vannak. Aknák csapkodtak, de sebaj. Egy autó utolsó benzinjével Budapestre készült. A katonák közé zsufolódtunk mi is nagy csomagjainkkal. Én teljesen meg­görnyedve kuporogtam hátizsákom fölött az autó padlóján. Az autó elindult, a katonák káromkodtak, itt már nem volt jó a hangulat. Csüggeteg kijelentések hangzottak el. Bizonytalan, vakmerő száguldás után valahogyan hazakerültünk a Széll Kálmán térre. Otthon nagy örömmel fogadtak minket és a kenyeret.

Január 11., csütörtök

Lakásunk ujabb aknarepeszeket kapott, és a nemrég beszegezett ablakok kilyukadtak. A repülőgépek egész nap bombáztak. Vermes tanár ur bátyám V. emeleti lakásában az erkély mögül figyelte a távoli becsapódásokat. Én is kimentem az erkélyre, és egy órán át figyeltem az Erzsébet hid és Gellérthegy környékének bombázását. Egy csoportban 17 Martin bombázó támadott, és heves német légelhárítás dacára dobálta le bombáit. Nagyszerü kilátás nyilt a Gellérthegyre. Pontosan láttuk az apró bombák hullását, a becsapódás pillanatában hatalmas füstfelhőt, és csak néhány másodperc mulva ért ide a tompa dörrenés hangja, és remegett meg az erkélyajtó és az ablakok. Órával mértük az időt, és számítottuk a távolságot. A gépek mindig ugyanazt a vidéket bombázták szakadatlanul.

Január 12., péntek

Reggel bementünk a Lónyai utcába a WM irodába. A Lánchid környékét verték az aknák. Félelmetes volt átrohanni. Az utcán való járás életveszélyes volt, de valahogyan megszoktuk már a gondolatot, hogy előbb utóbb úgyis elpusztulunk.

Pesten házról házra a kapuk alá menekültünk. A belváros 5 emeletes házainak tetejéről lőttek ágyuval a front felé és az állandóan támadó repülőgépekre. A hatalmas házak közt visszhangzott minden lövés, és soha sem tudtuk, voltaképen saját lövés volt-e, vagy ellenséges becsapódás.

Az irodában izgatott hangulat volt. A Keleti pályaudvar és Mester utca vége már az oroszok kezére került, a Lónyai utcában volt az első arcvonal. Csapkodtak az aknák. A kapu előtt bevágott, és a kapust véresen emelték be az épületbe. Visszafelé menet az Egyetem téren és Apponyi téren közelünkben robbantak az aknák. A Vörösmarty téren repülőtámadást kaptunk, mely elől egy óvóhelyre menekültünk. Ahányszor kidugtuk fejünket, mindig ujabb hullám jött. Egy bérház hatalmas lánggal égett, alig tudtunk elfutni alatta, amikor kijöttünk az óvóhelyről. Ujabb támadó hullám elől megint egy pincébe futottunk, és egy óra hosszat vártuk, hogy elcsendesüljön a levegő. Nagy szenzáció volt számunkra, hogy itt égett a villany és szólt a rádió.

Január 13., szombat

Babyka lázas beteg, torkát fájlalva. Átmentem a harmadik szomszédba orvosért, aki estefelé át is jött, és torokgyulladást konstatált. Rögtön végigvizsgálta az óvóhely többi betegeit is. Vermes tanár urral az V. emeletről ujabb veszedelmes látványban volt részem. A szemközt kb. 1 kilométer távolságban emelkedő Kissvábhegyet lőtték szakadatlanul az ágyuk. Nem tudtuk, hol vannak az oroszok, hol a németek, csak éppen tüzérségi párbaj folyt le előttünk. Minden oldalról lőtték a hegyet, és a tetején álló ház falaiból mindig egy egy jókora darab levált, és szitává lőtték az épületet. Érdekes volt először látni a becsapódást, és csak kis idő mulva jött a hang és rázkódott meg a mi házunk is. Ugyanakkor a repülőgépek a Vár és a budai Dunapart fölött bombáztak.

Január 14., vasárnap

Az óvóhelyen szentmisét olvastak fel, és imaórát tartottunk pap nélkül. Egész nap bombáztak. Pesten nagy tüzek égtek. A Széll Kálmán tér is súlyos légitámadást kapott.

Január 15., hétfő

Nem tudtunk a gyermekeknek gyógyszert venni, mert minden patika romokban hever. Alig lehetett a gyerekek rohamai mellett aludni. Feleségem kimerült és rettenetesen ideges. Ők ki sem mozdulhatnak az óvóhelyről. A pincében mindenki veszekszik. Az élelmiszer fogytán van. Ujból összeirta Galambos a készleteket. Bátyám élelmiszerét is felkutatták és lefoglalták. A burgonya fele megfagyott a konyhán.

Január 18., csütörtök

Világító eszközeink kifogytak. Felmentem a lakásba, és lázas munkával egy dinamógépemre kézi hajtást szereltem, hogy legalább kisegítéskép pillanatokig legyen fényforrásunk, és ne pazaroljuk minduntalan a gyufát. Babykához ujból orvost hivtunk, de szerencsére nem konstatált komolyabb betegséget.

Budapest órái meg voltak számlálva. Az beszélték, hogy minden katonai felmentés érvényét vesztette, és falragasz utján minden fegyverfogható férfit behivtak a kaszárnyákba. Sejtettem, hogy én sem bujkálhatok már tovább az óvóhelyen, hanem előbb utóbb meg kell válnom családomtól, és a háboru elsodor magával, úgy, mint annyi szerencsétlen más férfit is.

Összecsomagoltam hátizsákomba a legszükségesebb holmit, számolva egy esetleges hadifogságba jutás lehetőségével is, amikor hosszu évekig távol lennék családomtól.

Január 19., péntek

Előző napi készülődésem nem volt hiábavaló. Délelőtt nyilasok őrjárata jött be a házba, és minden férfit igazoltatott. Felmentésemet érvénytelennek mondta, és az udvaron abba a csoportba sorakoztattak, ahol azok a férfiak voltak, kiket magukkal visznek. Csak az öregek maradhattak otthon. Annyi időm volt, hogy az óvóhelyről kihozhattam hosszu bőrkabátomat, hátizsákomat, és feleségemtől s gyermekeimtől életem legkeserübb bucsuját vettem, nem tudtam, látom-e őket valaha az életben.

Házunkból valami tizen mentünk fegyveres nyilas kiséretben. A kapuig kisértek siró hozzátartozóink. Az utcán csapkodtak az aknák, és halálraszántan meneteltünk libasorban végig a Retek utcán és a szétbombázott Margit köruton. A nyilasok gúnyolódtak, hogy katonaszökevények vagyunk, mert nem jelentkeztünk önként, hanem az óvóhelyen bujkáltunk.

A Keleti Károly utca sarkán hatalmas, modern 5 emeletes ház pincéjébe vezettek bennünk, ez volt a Hungarista légió székhelye. A pince rettenetes sötét, alacsony és dohos volt, majd megfulladtunk a füstben, amikor egy kémény nélküli kályhába begyujtottak. A falak mellett civil lakosság huzta meg magát, a másik oldalon katonák és sebesültek hevertek földre hintett szalmán. Egyetlen szál gyertya mellett utcai ruhában egy széken ült Mike „vezető testvér”, a hirtelen előléptetett alezredes és mellette egy irnok. Beirták adatainkat a légió naplójába. Közben rengett a ház, mert bombáztak. Keserüen szólalt meg a „vezető testvér”: Engem keresnek, ahová én megyek, ott mindig pokolgép robban, tudják, hogy ide költöztünk, a hungarista légiót akarják megsemmisíteni. Azután parancsokat osztott a katonáknak, és kilátásba helyezte, hogy egyik másik közülünk még ma este bevetésre megy ővele. Pár ruszkit mindenki el tud intézni különösebb kiképzés nélkül is. Aztán lehajtotta fejét, és aludt. Felkeltették, de unottan legyintett. Egy rokkant járásbírót hozott be az őrség. Miután átnézték iratait, megnyugtatták, hogy ő is itt marad, majd beosztást kap a haditörvényszéken. Külömben is csak pár hétig kell még kitartani, amig ideérnek a felmentő seregek, amelyek Budapestet biztosan felszabadítják. Később arról beszéltek nekünk, hogy a Dunaparton minden este áthallani magyar testvéreink halálsikoltását, amint a tarkólövésekkel tömegesen kivégzik őket, ezért kell nekünk harcolnunk, még ha az életünket is feláldozzuk szabadságunkért. Órák hosszat ott álltunk a pincében, míg végre estefelé jött egy szigoru tekintetü örmester, és átkísért a mellékutcába egy nyomdahelyiségbe. Ez a pince nyüzsgött a magyar és német katonáktól, és rengeteg fegyver, lőszer és élelem volt felhalmozva. A nyomdagépek tetején deszkákon aludtak a katonák, és még egy talpalatnyi ülőhely se akadt számunkra. Társaimmal Héray, Lupkovics és Vidoviccsal ott töltöttük valahogyan az éjszakát azoknak a kato­náknak a helyén, akik éppen őrségen voltak. A katonák jöttek mentek a bevetésre, és néhányszor riadó készültség is volt az éjszaka folyamán. Egy nyomdagép kézi erővel hajtva egész éjjel zakatolt. Itt nyomtattak egész Buda részére tájékoztató ujságot, ami tele volt optimizmussal és a felmentő seregek emlegetésével.

Január 20., szombat

Azt mondták, hogy reggel átkísérnek bennünk a Radeczky laktanyába. Ujabb civil csoportokat hajtott be az őrség, és közénk préselődtek be. Délelőtt bombáztak, mi rettegve álltunk a pinceablak mellé támaszkodva. Délben sorakozó volt. A nyilas párttagok kiléphettek a sorból, és irodai beosztást kaptak, a többieket orvosi vizsgára a Radeczkybe utalták. Elindult a menet hosszu libasorban. A falhoz simulva sietve kiértünk a Fő utcára. Pest már az oroszok kezén volt, onnan állandó géppuskatüzzel pásztázták a Duna felé nyíló utcákat. Sivítottak a puskagolyók körülöttünk. Nem mertünk kimenni a Bem József utcába, hanem visszakanyarodva egy bérház udvarán 2 méteres kőkerítésen másztunk át egyenként és befutottunk a Tölgyfa utcába. Ujabb halálraszánt nekirugaszkodással sürü golyósivítás között egyenként futottunk be a Radeczky laktanya oldalsó kapuján. Itt hallottuk, hogy Pestet tényleg feladtuk, és a Dunahidakat felrobbantották a németek. A laktanyát a pesti oldalról állandóan lőtték, mi a vastag falakhoz lapulva kerestünk menedéket. Az orvosi vizsgán munkaszolgálatra minősítettek. Örültem, hogy nem lettem arcvonalszolgálatos. Estefelé hazaengedtek azzal a kikötéssel, hogy másnap reggel ujra jelentkezni kell. Aki nem jön el, azt az őrség felkutatja, és „kinyirják”. A kaszárnyából kilépve a Pest felől tüz alatt tartott utcán kellett végigrohanni, ami a legveszélyesebb része volt a Radeczkybe való ki-be járásnak. Otthon nagy örömmel fogadtak, és megnyugvással vették tudomásul, hogy továbbra is otthon lakhatom, és onnan kell munkaszolgálatra bejárni.

Január 21., vasárnap

Reggel társaimmal bementem a laktanyába, és ott ácsorogtunk hanyag sorba állítva délig, amikor is az alagsorban szent misén vettünk részt. Délutánra reméltük hazabocsájtásunkat, de nem úgy történt. Este 6 kor az udvaron sorakozó volt, és a Horthy hidfőhöz rendeltek ki éjszakai erődítési munkára. Persze gyalog indultunk el 8–10° C hidegben, havas csúszós utakon, libasorban, hangtalanul. Nem lehetett a Dunaparton menni, mert azt a pesti oldalról tűz alatt tartották. Nagy kerülőt, a Délivasut mögötti utvonalat választottuk. Minduntalan tankárkokon kellett átkelni. A Vérmezőn szükségrepülőtér volt. Piros és zöld jelzőlámpák gyulladtak ki időnként, hogy tájékoztassák a német utánpótló repülőgépeket. A levegőben állandóan zúgtak a német szállító gépek és suhogtak a tehervitorlások, melyek a sötétség leple alatt ejtőernyőn dobták le a lőszer, benzin és élelmiszer utánpótlást. Mindenfelé hullottak az ejtőernyők. A németek rengeteg energiát fektettek ezekbe a vállalkozásokba, mert a bekerített csapatok csakis légi uton juthattak utánpótláshoz.

A Horthy Miklós uton egy iskola előtt megálltunk. Német SS katonákhoz lettünk beosztva. Lapátot, csákányt osztottak ki közöttünk, azután a Müegyetem mögött fekvő területre vonultunk. Csak a hó világított a sötét éjszakában, és hamarosan felismertük a Horthy híd felrobbantott vasszerkezetét a Dunába nyúlva. A hidfő előtti térségen egy futóárok vonalát jelölték ki a németek, ezt kellett volna 1 méter mélyre leásni. A föld havas és fagyos volt. Csákánnyal is alig tudtuk feltörni a föld kérgét. Rögtön láttam, hogy soha sem lesz ebből lövészárok. Félórai csákányozás után alig pár centiméter mélységig jutottunk csak. Reménytelen munka volt. Minden 2-3 ütés után pihennem kellett, a csákány maga is olyan nehéz volt, hogy alig birtam felemelni. Közben a pesti oldalról felfedeztek bennünket az oroszok, és először géppuska sorozatokat, majd aknatüzet zúdítottak felénk. Azonnal lehasaltunk, és mozdulatlanul feküdtünk, lélekzetünket visszafojtva, fejünket belefúrva a kevés kilapátolt földbe. Fölöttünk sivítottak az aknák, de szerencsére 50–60 méterrel túllőttek felettünk. Egyes becsapódások a Budafoki ut házain csörömpöltek. Félórás pergőtüz után aránylag csend lett. Felkeltünk, és folytattuk munkánkat. Közben zúgtak a német szállítógépek. A fényszórók követték őket, azután megnyitották a gépágyuk tüzét, és mi lélekzetfojtva figyeltük a tüzijátékot. Egy Heinkel gép fölöttünk dobta le 5 ejtőernyős csomagját, majd Pest felé kanyarodott. Forgott jobbra és balra, hogy kijusson a fénycsóvából, de mindig követték, és amikor megnyitották rá az ágyutüzet, a gép kigyulladt, és égő fáklyaként kalimpálva zuhant le valahol Pestre. Amint földet ért, tompa dörrenés hallatszott, azután hatalmas piros lángtenger maradt a helyén még sokáig.

Mozdulatlanul feküdtünk legalább egy óra hosszat. Fölöttünk sivítottak a golyók. Innen aligha menekülhetünk épen. Itt vagyunk az arcvonalban, a túlsó parton az oroszok figyelnek bennünket, és most nem tudunk visszavonulni veszélyes helyzetünkből. Távoli ágyudörgés és repülőgépzúgás vegyült bele a pergőtűzbe. Előző nap hárman vesztették életüket ugyanezen a helyen aknatalálattól, a Margit hidfőnél pedig szintén néhányan, szegény munkaszolgálatosok. Amikor kissé csendesedett, felkeltünk, és igyekeztünk visszavonulni, de ujabb tüzet kaptunk. Éjjel 2 óra körül a német katonák megengedték, hogy abbahagyjuk a munkát, és visszavonulhattunk az épületek mögé.

A Horthy Miklós uti iskola előtt gyülekeztünk, leadtuk szerszámainkat, és fáradtan ültünk le a járdaszegélyre. Alaposan átfázva, a Délivasutat megkerülve meneteltünk visszafelé. Hajnali 4 órakor a Margit körutra fordultunk be. A távolban hatalmas tűz lángolt. Közelebb érve láttuk, hogy a Keleti Károly utca sarkán álló hatalmas 5 emeletes ház földig leomolva égett. Ez volt a Hungarista légió székhelye, ahol 2 nap előtt a pincében minket is fogva tartottak. Itt halmozták fel a heteken át légi uton érkezett utánpótlást. A házra bomba eshetett, vagy valami ejtőernyős tartály, amitől az épület teljesen szétrobbant és elégett. Földig omlott le a szomszéd ház is, a szembenső pedig tüzet fogott és szintén leégett. A robbanó lőszer a közeli park fáit is lekaszabolta, és az egész környéken szörnyű pusztítást okozott az épületekben. Körülbelül 160 polgári személyt és 40 nyilas és német katonát temettek maguk alá a romok. Mi attól féltünk, hogy tüzoltásra fognak be bennünket, de erre nem került sor, ott már nem volt mit menteni. A pattogva robbanva égő, izzó kaotikus tömeget messziről megkerültük, és hazaértünk a Radeczky laktanyába.

Január 23., kedd

Reggel bementünk a laktanyába, természetesen aknatüz közepedte. A laktanya meglehetősen szétlőve, helyenként lerombolt lépcsőházzal már nem nyujtott elég biztonságot, és túlságosan felfedezték már az oroszok. Költözködés folyt a Fő utcai Pestvidéki Törvényszék hatalmas, erős épületébe. Repülőtámadás közben átmentünk mi is oda. Ott a mérnököket kiválogatták, és különleges beosztást igértek. Örültem, hogy talán nem kell csákányozni és lapátolni, hanem valami szakmábavágó munkát kapunk. Rengeteg ismerőssel találkoztam a törvényszék pincéjében, akiket az ostrom óta nem láttam, és akiket szintén a nyilasok tereltek ide. Egy 8 főből álló mérnök csoportot egy vezetővel a Toldi utcai iskolába irányítottak. Én is ide lettem beosztva. Azt beszélték, hogy a Toldiban kosztot is kapunk, naponta főznek gulyást az aknasújtotta lovakból. Állandó bombázás mellett valahogyan eljutottunk a Toldi reálba. Kiábrándító volt az ottani zsúfoltság és szervezetlenség. Utasítást kaptunk, hogy menjünk fel a Várba, és a sziklapincében valami magas parancsokság dönt majd további beosztásunkról.

A Királyi Várat Pest felől lőtték, és állandóan támadták mélyrepülésben a repülők. A lehető legnagyobb veszélyben 20 méteres térközökkel egyenként rohantunk háztól házig, és körülöttünk recsegve ropogva omlottak össze a kis házak a Várhegy oldalában. Amikor felértünk a Várba, óriási pusztulás fogadott. Sok német katona huzódott meg a kapuk alatt, és minket is betereltek egy házba, ahonnan a Sziklapince egyik lejárata nyílt. A pince elején az ott levő ládákra leültünk pihenni, a vezetőink pedig továbbmentek, és az alagutszerü pince sötét vége elnyelte őket. Sokáig vártunk, nem jöttek. Kissé behatolva a sötétségbe valami világosságot pillan­tottunk meg. Nagy nemzetiszinü zászló függönye mögött fényesen kivilágított helyiségben székelt a legfelsőbb parancsokság. Ott volt Hellebrand vezérőrnagy, a repülőgépgyártás egykori kormánybiztosának főhadiszállása. Az alagutban csupa rendőr tartozkodott, és nagy élelmiszerkészleteket őriztek. Végre visszajött a vezetőnk, és kiábrándultan, leverten hozta tudomásunkra, hogy árokásás és erődítési munkákhoz leszünk mint mérnökök beosztva a Vérmezőre, Margit hidhoz és Horthy hidfőhöz. Nekem még aznap este 6-ra a Lukácsfürdőnél kell jelentkeznem, ott lesznek a munkaszolgálatosok is a Radecz­kyből, illetve a Fő utcából. Addig hazamehettünk. A hazamenetel a szokásos veszélyekkel járt. A Várat folyton bombázták a Sturmovil gépek. Futva jutottunk el a Mária térre, ahol egy ház óvóhelyére menekültünk, és egy óra hosszat ott vártunk. Közben rengett az épület, és a szomszéd ház találatot kapott. Nem birtuk már tovább, kirohantunk, de ujra közeledtek a gépek. Egy másik házba menekültünk be. Nagy sokára a Széna térig dolgoztuk magunkat előre, de ott elváltam társaimtól. Hogy lehet a nagy nyitott Széna téren átjutni, anélkül hogy belém géppuskáznának valamelyik irányból a repülők. Ujabb erős kötelék közeledtére befutottam a nagy sarokházba. A lépcsőházban a fal mellé huzódva álltam, amikor az épület udvari frontja bombát kapott, és recsegve ropogva omlott össze valami fal, a mészpor pedig benyomult a lépcsőházba. Én erre mint a villám rohantam ki az utcára, ne hogy fölöttem esetleg tovább omoljon a ház. Amint kiléptem az utcára, egy közeledő raj éppen tüzet nyitott, mire én visszaugrottam a kapu alá. A következő pillanatban az épület előtt az utcán álló német autók közé vágott egy bomba, lehetett vagy 50 kg-os. A légnyomás az utcakaput bevágta, és ujra hullott a törmelék. Ösztönszerüleg akartam menekülni bezárt helyzetemből, a kaput teljes erőmből kifeszítettem, és áttörve a ház előtt terjengő mészporos levegőn, futottam a Széna téren át a Retek utca sarkáig. Ujra jött egy támadó hullám. A mellettem levő kis ház romokban hevert, legugoltam egy fal tövében, és mozdulatlanul vártam a gépek eltávolodását. Tovább futva a Retek utcába, egy elhagyott vendéglőbe menekültem. Láttam a villanást, amint tüzet nyitott a közeledő Sturmavik raj, és amint behuzódtam a kapuból, a falon koppant egy 20 mm-es lövedék, és egyik darabja lábam elé hullott. Továbbmenekülve a Fillér utca sarkán álló ház óvóhelyére jutottam, és egy óra hosszat ott időztem. Sok magyar katona volt a pincében, és a kapuőrség figyelmeztetett, hogy a bejárat előtt reggel óta sürün csapódnak be az aknák, rendkívül veszélyes az utcára lépni. Mégis elszántam magam, hogy kirohanok, és sikerült is eljutnom az Olasz fasorra, és háztól házig futva délután ½ 5 kor hazaértem. Elfogyasztottam a sárgaborsófőzeléket. Körülálltak a gyer­­mekek, és feleségem készített valami utravalót, lekváros kenyeret. Egy órai pihenés után elindultam a Lukácsfürdőhöz. A Margit köruton merészkedtem végig, mert már elég sötét volt. A Keleti Károly utca sarkán egyik ház még mindig égett a multkori robbanás óta, és ajtók, ablakkeretek, butordarabok hevertek elég nagy körzetben, amint a robbanás széthajigálta őket. A Lajos utcában is égett egy ház, és pattogva égett, robbant a lőszer. Az Eszplanad szálló előtt elfogott egy nyilas őrség, és becipelt igazoltatásra. Az első emelet egyik szobájában volt egy nyilas parancsnokság. Mialatt irataimat átnézték, bomba esett az udvari oldalra. A padló hullámzott alattunk, és hullott a vakolat a nagy megrázkódtatásra. Amikor tovább engedtek, a Lukácsfürdőhöz siettem, de nem találtam a munkaszolgálatosokat. Végül is két mérnök társam előkerült a sötétből, és egy SS katona kivezetett bennünket a Dunapartra. A helyiérdekü vasut sinei között kijelölték egy futóárok helyét. A gyalogjárda betonburkolatán is helyenként géppuska fészek részére gödröt kellett kiásni, és persze előzőleg a betonban kivésni. Aknák csapkodtak körülöttünk, és minden sivításra hirtelen a földre dobtuk magukat. A német katona bátorított bennünket, hogy nem kell félni az aknáktól, de néha ő is összerezzent, és elkapta a fejét, ha a közelben sivított egy akna. Már előre rettegtünk a másnapra kijelölt munkától. Hazafelé menet a Fő utcai törvényszék egyik szárnya égett a legfelsőbb emeleteken, és robbant a lőszer. Félelmetes látvány volt ez a sötét éjszakában. Este 10re kisebb bombázások között értem haza.

Január 24., szerda

Reggel a nagy lövöldözés miatt nem léphettünk ki a kapun, s nem mehettünk be a laktanyába. Este 6ra a Lukácsfürdőhöz mentem, és ott találtam a munkaszolgálatosok 100 főnyi csoportját fürésszel, csákánnyal, lapáttal felszerelve. Heves aknatüz között kimentünk a Dunapartra. Esett a hó. A fagyos földet csákányoztuk, és a vasuti talpfák szélét kellett lefürészelni, hogy a sinek és a járda között árkot áshassunk. A Margitsziget felöl és Pestről géppuskatüzet kaptunk. Félóráig hasaltunk a hóban. Amikor kissé elcsendesedett, tovább dolgoztunk. Éjfél tájban szörnyü pergőtüzet kaptunk. 8–10° hidegben a földhöz lapulva feküdtünk másfél óra hosszat. Fütyülve repültek el fölöttünk az aknák, és mindegyiknél azt hittem, hogy engem talál. Állandó halálfélelemben reszkettünk, de többnyire a Lukácsfürdő házai előtt robbantak az aknák. Istenem, csak most jussak ki ebből a pokolból, sóhajtoztam, és állandóan családom lebegett szemem előtt. A saját szempontomból nem sajnáltam volna életemet. Később a géppuskatüz lanyhult, mire vettük szerszámainkat, és visszavonultunk az épületek közé. Az őrszemek derékig a földbe ásva továbbra is ott maradtak az éjszakában, és figyelték a pesti oldalt, hogy a Duna felöl nem támadnak-e oroszok. Fáradtan értem haza, és csak hosszas dörömbölésre en­gedtek be a kapun.

Január 26., péntek

Az oroszok előretörtek, a házunk körül is harcok folytak, és heves tüzérségi tüz alatt álltunk. Pánikhangulat uralkodott. Számolni lehetett bármikor azzal, hogy az oroszok elfoglalják házunkat. Éjjel a felnőtteknek nem szabadott elaludni. Felöltözve, legszükségesebb csomagjainkkal utrakészen vártunk. Fogalmunk sem volt, mit hozhat az orosz megszállás, nem hajtják-e rögtön el a lakosságot, a férfiakat nem cipelik-e azonnal fogságba, nem veszik-e el minden ruhánkat.

Január 27., szombat

Komisz éjszaka után reggel német katonák szállták meg a házat, és innen harcoltak az oroszok ellen. Az erkélyen és háztetőn géppuskákat állítottak fel. Féltünk, hogy a házat védeni fogják, és velünk együtt lövik szét az ostromló oroszok, vagy alacsonytámadásban szétbombáznak. Veszedelmes és gondterhes nap volt ez. Nehéz leirni azt a lelkiállapotot, amelyben voltunk. Szegény feleségemért és a gyermekekért aggódtam, számolva közeli fogságbajutásommal, ha ugyan életben maradunk.

Január 28., vasárnap

Irtózatos ágyuzásra ébredtünk, a ház falán dörögtek a gránátok, és szakadatlanul kattogtak a géppuskák. A gyermekek betegsége kissé javult, élelmiszerünk azonban egyre csökkent. Cigarettáért és dohányért cseréltünk, és szereztünk itt ott egy üveg lekvárt vagy lisztet. Gyufakészletemet is áruba bocsájtottam, és nagyon jó cserecikknek bizonyult.

Január 29., hétfő

Nyugtalan éjszakánk volt. Magyar katonák és nyilasok jöttek a házunkba és az óvóhelyre, s mindent elárasztottak. Már néhány éjszakán át nem aludtak. Kutvölgyiék lakását, ami alattunk volt 2 emelettel, gránátbecsapódás érte, és súlyosan megrongálódott. A Trombitás és Nyul utcában folytak a harcok. A ház ostrom alatt állt.

Január 30., kedd

Hajnalban a magyar és német katonák kivonultak a házból, és reggel 6 óra után megjelentek az oroszok. Megkönnyebbülve vettük tudomásul, hogy nem lőtték szét a házat, de szorongó szivvel vártuk az orosz megszállást és a velejáró megpróbáltatásokat. Történelmi pillanat volt, amikor az első géppisztolyos orosz katonák beléptek az óvóhelyre. Aggházy ezredes háztömbparancsnok és Lupkovics Brunóné mint tolmács fogadták őket. Az oroszok először csak fegyvert és német katonákat kerestek az óvóhelyen. Hamarosan egy orosz sebesültet is hoztak be, és a mi nyug­ágyunkra fektették. Szörnyen vérzett a karján, és félős volt, hogy elvérzik majd. A házunk előtt sebesült meg, mielőtt belépett, valami német géppisztoly lyukasztotta végig a karját. Feleségem és mások nagy gonddal ápolták. Azután következett a lakások felnyitása. Én is feltártam lakásomat, ott is csak német katonát kerestek, de nem találtak. A harc odakint még tartott, és a mi lakásunk is gránáttalálatot kapott. Több belövés is érte lakásunkat. A Trombitás utca végén orosz ágyu állt, és folyton lőtte a házunkat, végig a földszinttől az emeletekig. Néhány találat az ablakon bejövet átfurta a szembenső falat, és a konyhán is keresztülhatolt, majd a szomszéd lakásba ment át. Óriási lyukak tátongtak a falakon. Egyik gránát az ebédlőnkben robbant szét, és okozott súlyos károkat.

Január 31., szerda

Egész nap jöttek mentek az oroszok, és bár tarkólövés és elhurcolás nem történt, megismerkedtünk a zabrálás és davaj fogalmával. Az óvóhelyen is folytonosan órákat követeltek, és elvitték a hosszu bőrkabátomat, este pedig álmatlan éjszakát rettegtünk végig, amikor nőket követeltek.

Február 1., csütörtök

Reggel aknatalálat érte a Rüdiger lakást. Két Csepelről idemenekült fiatalember, Rausz és Kósa éppen vizért voltak fönt a lakásban. A becsapódás után hullott az üveg és cserép a IV. emeletről az udvarba, a lépcsőházból pedig valaki segitségért kiabált. Az elsők között rohantam fel én is a Rüdiger lakásba. Ott feküdt vérbefagyva a két szerencsétlen fiatalember az előszobában a földön a törmelék között. Hordágyakat is hoztak fel hamarosan. Egy kis tétovázás után én vonszoltam rá az egyik szerencsétlent a hordágyra, azután ketten megfogtuk, és futottunk vele le a lépcsőn, miközben a tetőn ujabb akna robbant. Amikor az óvóhelyre értünk, már nem volt élet benne. A másik áldozatot rokonai azonnal az Uj Szent János Kórházba cipelték hordágyon. A műtőbe érve ő is kiszenvedett. Két sógor volt. Feleségeik és az egész rokonság, akik a Rüdiger lakásban laktak az ostrom óta, körülállták a szerencsétlent, és ájulások, összeesések után rettenetes sírással és jajgatással töltötték be az óvóhelyet. A kertben temették el az egyiket. Vermes tanár ur készített egyszerü deszkából keresztet sirjára. A másikat az Uj Szt. János Kórházban helyezték örök nyugalomra. Délután a férfilakosságot kirendelték az utcára havat lapátolni. Több izben igazoltatások voltak.

Február 2., péntek

A lakásokba oroszok költöztek be. Bátyám V. emeleti lakásába telefonisták telepedtek, és az erkélyen megfigyelő állás volt. A Mohácsi lakásban is oroszok laktak, és átjöttek a mi lakásunkba is. A Széll Kálmán téren még folytak a harcok. A Retek utcát kiürítették. A szerencsétlen lakosság kofferokkal és batyukkal vándorolt a Hüvösvölgy felé, ahol már nem voltak harcok. Az Olasz fasor kiürítése is tervbe volt véve. Ettől rettegtünk állandóan. Lakásainkat feltúrták az oroszok, és elvittek, amit akartak.

Február 4-, 5-, 6-, 7-én nem jegyeztem fel különösebbet. Zabrálás, davajozás és álmatlanul végigrettegett éjszakák követték egymást, az oroszok erőszakoskodtak.

Február 8., csütörtök

Délelőtt katholikus pap jelent meg az óvóhelyen, és elhozta az Oltáriszentséget. A legtöbben gyóntak és áldoztak a szentmise alatt, amit egy rögtönzött oltárnál az óvóhely belsejében mondott a pap. Elcsigázott, agyon szenvedett lelkünknek végtelenül jól esett a vigasztalás, hosszu idők után ujra szentmisét hallgatni.

Február 11., vasárnap

Néhány közömbös nap után délután 5 órakor irtózatos ágyuzás kezdődött, és a Városmajorban felujultak a harcok. Az oroszok észrevétlenül eltüntek házunkból, és egy SS katona futott be izgatottan az óvóhelyre. Én éppen a kijáratnál álltam. Közölte velem, hogy kitörésben vannak, és ellentámadást hajtanak végre a németek. A felmentő seregek Budakeszin lehettek. Ők három csoportban törtek ki a Várból. 8000 ember az Olasz fasor felé, 8000 a Bécsi uton át, 8000 pedig a Farkasréti temető, illetve Budaőrs felé tört előre. Az utcán harcikocsik zaját hallottuk. A német katona érdeklődött, nem lehetne-e az óvóhely vészkijáratán át messzebbre jutni, mert az utcát az oroszok tűz alatt tartják. A páncélosok előrerohantak, a gyalogság pedig utánuk igyekezett. Az óvóhelyen nagy izgalom támadt. Nem örültünk, mert akkor már hallottuk, milyen szörnyü az, ha egy helység a harcok során többször gazdát cserél. Ismertük már az oroszok hatalmas harci felszerelését, és az orosz túlerő megállítása valószinütlen volt, ha Stalingrádtól Budapestig nem sikerült. Az este és éjszaka rengeteg német és magyar katona, nyilas és civil, férfi és nő menekült be házunkba. Hozták a sebesülteket. Az óvóhely első helyiségét, ahol mi tanyáztunk, ki kellett üríteni. Kofferjaimat, melyekben minden megmentett értékünk volt, alig tudtam elhelyezni az egyik belső teremben, ahová családommal együtt bezsúfolódtunk. Súlyos sebesülteket hoztak be egyfolytában. Nyug­ágyunkba és matracainkra sebesülteket fektettek. Haslövéses, fejsérült, többszörösen karsérült katonák jajgattak, és állandóan kötözték őket. Vizet kértek, utolsó készleteinket és összes poharainkat széjjelhordták. Asszonyaink ápolgatták a betegeket. Feleségem is az ápolónők között tevékenykedett. Az éjszaka folyamán több száz katona volt már a házban, és a földszinti lakásokat megtöltötték. A csatazaj tartott, harcikocsik dübörgését hallottuk, remegett alattuk a ház. Kitörő „Párducok” voltak. A katonák másnap folytatták volna utjukat Budakeszi felé, szerintük odáig szabad volt az ut, ott pedig a felmentő seregekkel találkoztak volna. A hangulat nagyon rossz volt. Irtózatos veszteségeik voltak a kitörőknek. SS legények, akik megjárták Stalingrádot, letörten mesélték, hogy az semmi sem volt a mostani kitörés borzalmaihoz képest. Az orosz ágyuk és géppuskafészkek már hetek óta várták a kitörést, és amikor ez bekövetkezett, megnyitották a pergőtüzet, és úgy kaszálták le a rohamozó német gyalogságot. Legtöbben elszórták hátizsákjukat, melyben zsir, szalona, cukor, konzerv, egyszóval a német határig elegendő élelmiszer volt, és csupán fegyvereikkel folytatták az előnyomulást, míg sikerült egy házba bemenekülni. A Városmajor és Olasz fasor tele volt sebesültekkel. Akik a ház közelében sebesültek meg, bevánszorogtak, vagy becipelte őket egy bajtársuk, de a Városmajor területén egész éjjel jajgattak az ottmaradtak, míg el nem véreztek, vagy meg nem fagytak. A géppuskák pedig szüntelenül szóltak. Az utcán elszórtan és csoportosan mindenfelé halottak hevertek a nagy csata után. Körülbelül 400 katona vesztette életét a Városmajor és Olasz fasor mentén.

Február 12., hétfő

Aggházy nyug. ezredes háztömbparancsnok azt tanácsolta a házunkba menekült katonáknak, hogy reggelre tegyék le a fegyvert. A legtöbben tényleg belátták, hogy a helyzet reménytelen, és reggel az udvar közepén letették fegyvereiket. Egész hegyet képezett a rengeteg géppisztoly, lőszer, páncélököl, kézigránát. Ezzel még sokáig lehetett volna harcolni, de nem a nyomasztó túlerővel szemben. Fehér zászlót tüztünk a bejárat fölé megadásunk jeléül, ne hogy az oroszok ujból ostromolják a házat. Egész nap vártuk vissza az oroszokat, de nem jöttek.

Február 13., kedd

Reggel megjelentek az oroszok. A német katonákat felsorakoztatták az udvaron, és mint hadifoglyokat elhajtották őket. A magyar katonákkal barátságosan kezetfogtak. Aggházy ezredes vállalta a felelősséget, hogy senkinél nem akad fegyver, és minden katona megadta magát. A lakásokból még egész nap cipeltük le a fegyvereket és hadianyagot, és az udvar közepén halmoztuk fel, később pedig ruhakosárral az utcára vittük ki, és a kocsiut szélére kiborítottuk a hóba. A sebesülteket nekünk kellett hordágyon a kórházba juttatni. Egy súlyosan sebesült német őrnagyot, ki nem tudott volna saját lábán a foglyokkal menni, a helyszinen agyonlőtték. Általában csak magyar sebesülteket szabadott hordágyon szállítani, a németeket géppisztollyal intézték el. Egy haslövéses súlyos sebe­sültet én segítettem hordágyon a kórházig. Havas, jeges uton borzasztó nehéz volt cipelni. Az Olasz fasoron orosz teherautó oszlop vonult egész nap kifelé a dunántúli frontra, a gyalogjárdán pedig orosz lovaskocsik vonultak, és ágyukat vontattak. Mi az ut szélén a hóban botorkáltunk. Kerülgettük a hullákat, melyek változatlanul ott hevertek a kitörés óta. Az autók nagy zökkenővel hajtottak rajtuk keresztül. Mi már semmin sem csodálkoztunk. Az Uj Szent János Kórház tele volt sebesültekkel. Betegünket átvették az ápolók, mi pedig visszasiettünk. A Szilágyi Erzsébet fasoron foglyok végeláthatatlan tömegét hajtották. Futó lépésben mentek, alighanem lóval vagy autóval kergették őket. Vigyáztunk, ne hogy közéjük keveredjünk, a meggyötört arcu, rongyos ruhás alakok közé, akik alig vonszolták magukat a kimerültségükben. Javarészt németek voltak.

Február 14., szerda

A lakók elhagyták az óvóhelyet, és megkezdték a felhurcolkodást a lakásokba. Én is felmentem, ablakokat szegeztem, törmeléket hordtam ki, és takarítottam egész nap.

Február 15., csütörtök

Családommal együtt visszaköltöztünk a lakásunkba 6 ½ heti pinceélet után, és ezzel számunkra az ostrom állapot Isten segitségével végetért. Az egész lakásból csak a cselédszoba volt lakható, ott huzódtunk meg nagy boldogsággal, és a gyermekek vidám jókedve töltötte be a kis szobát.

• Befejezetlen múlt [6]