2013. március 5.
1 hozzászólás
Amióta Újszínház lett az Új Színházból én még nem jártam benne. Zappe László kollégám annál inkább. A szombati Népszabadságban be is számol a színház első esztendejéről (Horror az Újszínházban [3]). Kollégám botrányosnak véli az új Újszínházra jellemző mindent átható színvonaltalanságot, gondolatszegénységet, esetlegességet, amitől a színház vezetői a saját szellemiségüket is, ha azt annak lehet nevezni, csak kompromittálni, lejáratni képesek.
Az embernek ezt jól esik olvasni, mert a várakozásainak megfelel. Nem jelent kihívást a számára. Nem igényli azt a fáradtságot, hogy valamilyen mértékben átrendezze gondolatait a várakozásainak ellentmondó információk miatt. Ilyesféle kihívásokból van elég, nem hiányzik eggyel több. De az sem hiányzik, hogy személyesen meggyőződjek róla: egybeesik-e a véleményem a kollégáméval.
Időm sincs sok, pénzem sincs sok, kedvem sincs (nagy valószínűséggel) szar előadásokat nézni, amikor azoknak is csak a töredékére jutok el, amelyek érdekelnének, s melyekről respektábilis emberektől jó véleményeket hallottam, olvastam. Amikor magam is láttam azokat az előadásokat, amelyekről Zappe kolléga kritikát írt, többnyire közel esett a véleménye az enyémhez. Ez akkor is így szokott lenni, amikor az eredmény a várakozásomtól eltér, bizonyára még nagyobb valószínűséggel van így akkor, amikor nem. A nagy-nagy valószínűség és a teljes bizonyosság közötti szűk rést csak irreális ráfordítással lehetne betömni. A Tarlós út által alapított Dörner-színházról való megalapozott véleményalkotáshoz a tizenegy előadás közül, amit a szegény kritikus helyettünk is végigült, legalább ötöt-hatot látnom kellene. Nagyjából ennyiszer jutok el egy szezonban a törzsszínházamba, a Katonába, ahol még kedvezményes vendégjegyet is kapok. Hogy ugyanannyi időt szánjak a Pesten elérhető legalacsonyabb színvonalra, mint a legmagasabbra – normális embernek, ha nem színikritikus, a teljes bizonyosság ennyit nem érhet meg.
Ez eddig rendben is lenne. A probléma ott kezdődik, hogy az Újszínház első évadának tapasztalatai nagyon jól jönnének érvnek és adaléknak sok mindenhez, amiről írni és vitatkozni szoktam. Nagyon szívesen fölhasználnám tehát ezeket a tapasztalatokat. Csakhogy képtelenség véleménnyel rendelkezni egy előadásról, pláne sok előadásról, ha az ember nem látta őket. Ez éppen olyan képtelenség, mint hogy az embernek tetsszen vagy ne tetsszen egy kép, amit nem látott, egy zenemű, amit nem hallott. Összegezve: marhára szeretném, ha véleményem lehetne arról, amiről nem lehet. És ha azt gondolom magamról, hogy a köz számára hasznos véleményt képviselek (és nyilván azt gondolom, különben nem képviselném), akkor még közhasznúnak is vélhetem azt a véleményt, melyet nincs jogom a magaménak vallani. Jelentkezzen, aki nem ismeri ezt a kísértést! Azt nem írom, hogy az is jelentkezzen, aki nem bírt neki ellenállni, mert úgysem fog.
Itt tartottam, amikor bevillant nekem valami. Megkerestem azt az egy évvel ezelőtti írásomat, amiből bevillant. És jól villant. Ezt találtam: „A magas kultúrából kivont pénzt egyszerűen letolták az alacsonyba. A kommersz világába, amit az állam pénze nélkül is bőségesen kitölt és eltart a piac, csak akkor a nép nem a császárnak köszöni a cirkuszt, és nem császárhű tréfákon röhög. A pénz ott van a szórakoztató kisiparosok elbulvárosított színházaiban, a szórakoztatófilm-ipari pénzcsináláshoz és csak ahhoz értő Andrew Vajna zsebében, akinek kiszolgáltatták a magyar filmművészetet, ott van a közfeladataitól megszabadított kommercializált közmédiában, ott van a sport szórakoztatóipari (látvány-) ágazataiban. Az alaptörvény ünneplése pedig a nemzet galériájában az aulikus giccs apoteózisával fonódott össze.” (Mars poetica, Népszabadság, 2012. január 21.) Jól megírtam a magamét, nem is lenne magammal semmi bajom, ha nem kerültek volna bele a szövegbe a szórakoztató kisiparosok elbulvárosított színházai. Ezek alatt olyasféléket kell érteni, olyasmik voltak írás közben a fejemben, mint pl. Balázs Péter szolnoki színháza.
No de láttam én valamit abból a színházból? A fenét láttam. És a többi ilyesféléből? Azokból sem, mert nincs olyan kötelezettségem és nincs olyan indíttatásom, hogy ilyen előadásokat nézzek. Akkor tehát mit tettem? Elkövettem a vakvéleményalkotás vétségét. Tudatosan követtem el? Nem. De miért nem? Tán nem tudtam róla, hogy nem jártam azokban a színházakban, amelyekre gondolok? Nyilván tudtam róla. Akkor mit nem csináltam tudatosan? Az írás, az érvelés lendületében úgy vételeztem az agyamban elraktározott érvekből, hogy nem vizsgáltam meg valamennyit abból a szempontból, hogy mások által alkotott véleményről van szó, melyet megismertem, vagy magam által alkotottról, melyről meggyőződtem.
Az a kísértés, amiről föntebb beszéltem, olyan, aminek nemcsak tudatosan lehet engedni, de nem tudatosan, önkéntelenül is. Bár most több példa a praxisomból nem jut az eszembe, de attól tartok, hogy éppen a tudatosítás hiánya miatt nem. Ha átolvasnám az eddigi életművemet, biztosan találnék, biztosan nem egyet. És nem hinném, hogy ebben a tekintetben gyarlóbb lennék másoknál.
Itt le is zárhatnánk ezt a kis ártatlan eszmefuttatást azzal, hogy lám csak, milyen esendők vagyunk, és mennyire kell vigyázni – magunkra.
De tovább is van. Mert hát miért is írta meg Zappe László az Újszínházról szóló cikkét? És miért írták Koltai Tamás, Csáki Judit és a többiek a heves cikkeiket a szórakoztató kisiparosok által elbulvárosított színházakról? Azért, hogy tudjuk, mi történik a Paulay Ede utcai színházépületben, Szolnokon és egyebütt mi sokan, akik nem járunk arra. És biztosan nem azért, hogy többen legyenek azok, akik látatlanban azonosulnak véleményekkel, véleményt bátorkodnak formálni arról, amit nem is láttak. Mi, többi tollnyűvők is gyakorta írunk ilyesféle szándékkal mindenféléről. Amikor könyvekről írok a Népszabadságba, a Mozgó Világba vagy a Beszélőbe, nagyon is hatni akarok a tisztelt olvasóra, de azt nem akarnám, hogy az én írásom alapján meglegyen neki a véleménye olyan művekről, melyeket nem is olvasott.
Ez így van, de még sincs egészen így. Talán nem akarják a jeles színikritikusok a közvéleményt formálni a magyar színház állapotával kapcsolatban? Talán nem kívánják eme törekvésük részeként elérni, hogy sokkal több ember legyen meggyőződve arról, hogy egynémely színházban borzasztó dolgok történnek, mint ahányan eljutnak ezekbe? Talán nem kívánják a hitelük és írásaik ereje által ily módon erősíteni a közvélemény nyomását az általuk jónak vélt irányba? Dehogynem. Hiszen mindannyian ilyesféle szándékkal írunk, ha már írunk.
Miközben tehát vigyáznunk kell magunkra, hogy ne legyen saját véleményünk arról, amit nem ismertünk meg, el kell fogadnunk, hogy hatniuk kell ránk, választásainkat, lépéseinket, tiltakozásainkat, támogatásainkat befolyásolniuk kell olyan véleményeknek is, amelyeket általunk nem látott, nem hallott dolgokról alkottak általunk mérvadónak tekintett személyek. Itt van tehát ez a két dolog. Az egyik, ami elfogadhatatlan. A másik, ami elkerülhetetlen.
Ha ezt a keretet általánosítjuk – és persze azért ácsoltuk, hogy általánosítsuk, mert mit érdekelne minket az Újszínház maga –, akkor megnevezhetjük azt, ami elfogadhatatlan, és azt, ami elkerülhetetlen. Ami elfogadhatatlan, az az előítélet. Ami elkerülhetetlen, az az előföltevés. Ha látatlanban azt mondom, hogy az Újszínházban szar előadásokat tartanak, akkor előítélek. Ha nem nézek meg az Újszínházban semmit, mert a körülményekből valamint az eddigi tapasztalataim szerint hiteles információkból arra következtetek, hogy rosszul költeném el ott a színházra szánható pénzem és időm, akkor előföltevés alapján cselekszem.
Nagyon fontos lenne ezt a két dolgot megkülönböztetni. Tudniillik az előítélet fogalmával csúnya visszaélések történnek. Hagyján, hogy csúnyák, de mindannyiunk bőrére mennek és fölöttébb veszélyesek. A visszaélés alapja ez az állítás: elkerülhetetlen, hogy előítéletek vezéreljenek bennünket a mindennapi életben, tehát hagyjanak minket békében a lila, életidegen, liberális előítéletellenes dumával. Hiszen: miként is lehetne elfogadhatatlan, ami elkerülhetetlen?!
Ezzel a tézissel nem tudunk mit kezdeni, ha az előítélet fogalma megőrzi a mostani tágasságát. Mert az most olyan tágas, hogy összekeveredik benne az elfogadhatatlan az elkerülhetetlennel. Ha viszont leválasztjük róla az előfeltevést, ami valóban elkerülhetetlen, akkor az előítéletet megőrizhetjük annak, ami: elfogadhatatlannak.
Ha józannak látszó emberek azt mondják nekem egy számomra idegen településen, hogy bizonyos környékre ne menjek, mert veszélyes, akkor nem megyek oda. Ha senki nem mond semmit, de a külső jegyek alapján arra következtetek, hogy nem túl biztonságos helyen járok, akkor eliszkolok. Előföltevéseim alapján járok el. Ha elhiszem, hogy adott környéken csupa bűnöző nigger lakik, és X-ről lakóhelye és bőrszíne alapján véleményt alkotok, az az előítélet. Az előbbivel mindenkinek élnie kell, az utóbbival mindenkivel szemben visszaélhetnek. Aki biztonságosabb világban szeretne élni, éppoly elfogadhatatlannak tekinti az utóbbit, mint amilyen elkerülhetetlennek az előbbit.
- KultBlog [4]