2013. március 7.
1 hozzászólás
Révész Sándor minapi írásában [3] az előítélet és az előföltevés közti különbséggel foglalkozik – tanultam eszmefuttatásából, nem is ezzel vitáznék; csak a kiindulópontul választott Új Színház-példához fűznék egy-két gondolatot, megszólított színikritikusként.
Nem járok a jelenleg Új Színház néven működtetett intézménybe, mert semmi keresnivalóm nincsen ott. Nézőként azért, mert nem nekem szól, kritikusként azért, mert a (számomra ráadásul gyalázatos) ideológiai-politikai eszmék jegyében létrehozott játszótér nem a színikritika terepe. Ilyen egyszerű ez – és kifejezetten örülök annak, hogy a jelek szerint, vagyis a kritikai visszhangot tekintve számos kollégám gondolja ugyanígy. Ez, ugyebár, ítélet, de nem elő. Ráadásul megalapozott.
Mert mi is történt? A főpolgármester úgy döntött, hogy egy ideológiának, egy politikai gondolkodásnak adja át ezt a valahai színházépületet – megtehette, bár nem volt szép tőle, hogy finom legyek. Az igazgatóként kinevezett Dörner György mellett egyetlen szakmai érv sem szólt; a színházat nem is ő, hanem Csurka István kapta.
Miért kéne meggondolnom magam pusztán attól, hogy Csurka meghalt? Az intézmény gyáva lett (Csurka nem volt az), nem folyik nyílt uszítás, de ettől még nem színház. Ez csak Tarlós főpolgármester úrnak jött jól, elégedetten dőlhet hátra: el is ment ünnepelni az egyéves évfordulón. Pedig hát – és erre a mindent kibíró Zappe László kollégám hivatkozott írása is példa – tényleg nem méltó szakkritikai szóra, ami ott történik, mert nincs köze esztétikához, színházhoz, művészethez.
De ahhoz, hogy ezt tudjuk, a lábunkat sem kell betenni, legalábbis nekünk, színikritikusoknak biztosan nem. Elég elolvasni a műsort, a színlapot, rajta a rendező és a játszó személyek nevét. A látszat ellenére ez nem előítélet, hanem (elő)tapasztalat: tudjuk, amit tudunk, mert láttunk már Pozsgai Zsolt-opuszt, és tudjuk, honnan vonszolta át némi szükségszerű változtatással a Döglött aknákat Koncz Gábor…
Vagyis: az előítélet és az előföltevés mellé – színház esetében biztosan – odatolakszik harmadikként a tapasztalat. A látott előadások hatalmas tömege, a művészek ismerete és a darabválasztás így együtt egy igen szűk sávon jelöli ki a legtöbb előadás nívóját. És azt is, hogy kell-e, érdemes-e írni róla; ajánlani az olvasóknak, vagy kifejezetten lebeszélni őket.
Mindegy is ebből a szempontból, hogy Csurka távoztával ez az Új Színház Pozsgai Zsolt játszótere, akinek magvas ideológiai-politikai meggyőződését Ascher Tamás indukálta azzal a kapitális sértéssel, hogy valamikor az őskorban nem olvasta el a darabját. De nem árt, ha ezt azok is tudják, akik most odanyomják neki a nem kevés állami pénzt, és még meg is segítik a távolmaradó nézők helyett nagy anyagi szorultságában egy kis minisztériumi plusz-támogatással. Ami ugyanis ott folyik, attól még Budapest szégyene, hogy a szélsőjobb nem tülekszik a jegypénztárnál. Ráadásul ezt is lehetett tudni előre. Vagyis jelenlegi működtetőinek akkor sem lenne más választása, mint gagyizni a köbön, ha egyébként tudnának mást is.
És akkor elárulok még valamit: mégiscsak jártam az épületben. Kiválasztottam egy olyan estét, amikor az internetes jegyárusítás szerint teltház volt, fölmentem a töküres második emeletre, és lefényképeztem a földszinti félházat. És mivel amit a színpadon láttam, köszönőviszonyban sem volt a színházzal, hát nyugodtan mentem haza a szünetben.
- E-közélet [4]