1 hozzászólásA hajdan oly nagy sikerű Lenin lámpácskáiból megtudhatta az érdeklődő ifjúság, hogy Vlagyimir Iljics piciny gyermekként leginkább az erdőben szeretett bóklászni. Majd egyetemistaként, immáron a szegényekért küzdve, börtönbe került, ahol is tintatartót gyúrt kenyérbélből, s láthatatlan titkosírást fejlesztett ki (tejjel a sorok közé; az elővarázslás teába mártással történt). A száműzött, érett Uljanov félig-meddig visszatért az erdőbe: amikor csak lehetett, rókászni indult. Egy alkalommal azonban igen szép róka komát látott, és futni hagyta.
Nem tudom, Sutyák Tibor egyetemistaként harcolt-e a szegényekért, miként azt sem, milyen viszony fűzi az erdőhöz. Ám immár második könyvével igazolja: pazar filozófiai művek szerzője, melyek nem egyszerűen a még többször érintendő alkalom szülöttei, de a lehető legjobb értelemben vett pazarlásé-túlcsordulásé, ama hírneves zarathustrai „adakozó erényé” – Nietzsche Sutyák fontos referenciapontja! – is. Kötetei „nem lövik le a rókát”, inkább nagyszerűmód elevenné varázsolják. Ajánlhatóak erős tea mellé, vagy akár finom, telt, kellemesen kitartó utóízű, ún. hosszú vörösborokhoz. No nem mintha Sutyák alkotásai ilyeténképp szorulnának desifrírozásra; nem vélek bennük fölfedezni semmiféle erőszakosan rejtjelezett mögöttes tartalmat. Egyszerűen szólva: gyönyörűséges nyelven íródnak, kárt okoznak a butaságnak, és jó sokáig elgondolkodtatnak.
Tehát hogyisne éreznénk erőteljes késztetést Sutyák Tibor új könyvéről (A Freud-elv. A pszichoanalízis mint lélekfilozófia. Pozsony, 2008, Kalligram, 196 oldal, 2200 Ft) és ennek örvén egyéb opusairól írni. Több és más ez, mint Sutyák ösztönös gutírozása, írott és szóbeli szövegeinek ínyünkre valósága. Hiszen a „késztetés, ellentétben az ösztön biológiai kategóriájával, fenomenológiai fogalom, és a pszichés viselkedés dinamikai aspektusát ragadja meg” (154.) – miként a szerző Freud nyomán, Freudot értelmezve megjegyzi. S szinte nyomban hozzáfűzi: „Az ösztönnek semmi dolga a lélekkel, aminthogy a léleknek sem vele. A késztetést ezzel szemben a lélek hatókörébe utasítja az a jelentőség, amit az életben képvisel. Viselkedésem értelmességének princípiuma az örömelv, lebonyolítója a késztetés.” (155.) Erről van szó, késztetésről, Freudról és az ő Freudenprinzipjéről. „Szűkebben” pedig az ún. első freudi topográfiától a másodikig, azaz a lelki apparátus első pszichoanalitikus modelljétől a másodikig ívelő út (mindközönségesen: tudat-tudatelőttes-tudattalan vs. ősvalami-én-felettes én), s ezzel egyetemben az ún. késztetés- dualizmusok változásának (én-, ill. szexuális késztetések vs. élet-, ill. halálkésztetések) fenomenológiai távlatú, mindenekelőtt Michel Henryt követő és vele vitatkozó láttatásáról.
Majdnem minden egyéb ebből következik. És persze abból a kifejezetten meggyőző meggyőződésből, hogy az igazi fenomenológia tárgya az affektív adódás: az, ahogyan a jelenségek a mindenkor jelen lévő lelki minőségeinkben (érzelmeinkben, hangulatainkban és indulatainkban) tárulnak föl. Aligha véletlen, hogy épp a késztetések imént citált tárgyalásánál bukkan föl egy vallomásszerű, szenvedélyes sutyáki lábjegyzet az életfilozófiai hagyomány megszakíthatatlanságáról: a fenomenológiáról mint örökösről. S éppen ezért válhat A Freud-elv filozófushősévé az a Michel Henry, akivel „az affektivitás teljes mértékben kiszabadul az áthagyományozott másodlagosságából” (136.).
No de az eddigiek miből következnek?
Jelentős részben Sutyák eddigi munkáiból következnek. Nem árt leszögezni: amennyire tudom, Sutyák Tibor két kötete éppen fordított keletkezési sorrendben publikálódott; előbb lett kész a doktori értekezés, a nemrég megjelent A Freud-elv, s csak utána az elsőként napvilágot látott Foucault-monográfia. De munkán persze nemcsak könyvek értendők – a saját gondolkodói alkat ki- és megmunkálása legalább annyira.
Sutyák szenvedélyes, s ez a szenvedélyesség párosul nála játékossággal, valamint nagyfokú tudományos pontossággal – felhívták erre a figyelmet már Bényei Tamás és Deczki Sarolta értő könyvrecenziói is.1 Hozzátennénk: voltaképpen az összes írásában ilyen. A sajnálatosan megszűnt Vulgo Nietzsche-számában egy helyütt azt fejtegeti, hogy Deleuze végső soron XVII. századi filozófus, akinél szinte nyomát sem lelni metafizikaellenességnek; „a lehető legüdítőbb anakronizmus ez”, kiváltképp annak, „aki képes még a metafizikában a gondolkodás igazi szenvedélyét és kalandorságát felfedezni”.2 Sutyák nyilvánvalóan képes, nem kérdéses; megállapításának ismét csak önvallomásos jelleget kölcsönöz a megfogalmazás heve – tán túlzott heve és erőteljes precizitása.
Apropó: XVII. század. A Freud-elv zárórésze hangsúlyozza, mennyire alapvető korszaka, az egyik nagy korszaka ez az „alkalom” amúgy elhanyagolt filozofémájának; a nyitórésze pedig azt, hogy az igazi szellemi munka mindig okkazionális (181. skk., 31. skk.). Bényei teljes joggal mutat rá, hogy az utolsó oldalakon egy egész lehetséges könyv ötlete villan föl az „alkalom” fenomenológiai és pszichoanalitikus hasznosítása révén. Ehhez meg azt fűznénk hozzá: és ott van ez a potenciál már a Michel Foucault gondolkodásában is.3 Hallgassuk csak a Foucault-monográfia utolsó oldalát: „Ami adott, az a rend; ha van nyers tény, akkor az nem lehet más, mint hogy a dolgok is, a szavak is mindig már rendezetten, valamilyen konfigurációban jelennek meg. A megjelenítés terhét nem vállalja magára valamiféle transzcendens szellem, de nem írható egy kényszerítő hatályú történelmi dialektika vagy misztikus esemény számlájára sem. A fenomének szféráját felnyitó hatalom apró véletlenekből, lokális furfangokból, lehangoló érdekekből, félvállról vett lehetőségek hirtelen kihasználásaiból áll össze”.4
Nem csupán egy – a XVII. század iránt egyébként kitüntetetten érdeklődő – francia bölcselő interpretációjával van itt dolgunk. Sutyák nagy témája ez – a világ figuralitása; az „abból főzünk, ami van”; hogy csak ami van, annak lesz, lehet bokra, mert egyedül az, ami adott, lett légyen látszólag „hiba hiba hátán”, nyújthat alkalmat és lehetőséget valami másra és újra. Ami így kirajzolódni látszik, az egy transzcendens mozgatórugók nélküli, a testi végességgel és az érzelmi hangoltsággal folyamatosan számot vető, sajátos fenomenológiai okkazionalizmus. Ezt jól kiegészíti Sutyák nem túl ismert, de – kár is volna tagadni – kollegiálisan és barátilag ismerhető evolúcióbiológiai érdeklődése: mindenekelőtt az egyik sokszor háttérbe szoruló vagy félreértett darwini alaptörekvésre gondolunk, a természeti célelvűséggel való szakításra, mely a véletlent, illetve véletlen alkalmak opportunista kihasználását állítja középpontba. Mindezek találkozása nem egy, hanem akár több további kiváló kötet generálója lehetne. De miért, milyen alapon akarhatnók is Sutyák elkövetkezendő műveit találgatni-latolgatni (kár, még lennének écáink: deontikus logika, lehetséges világok…)? Hát azért, mert olyan jó a már meglévőket olvasni.
Itt álljon néhány mondat Sutyák Tibor patriotizmusáról.
Sutyák Tibor patriotizmusáról
Azt hiszem, Sutyák Tibor, ha egyáltalán, akkor a Simone Weil megengedte egyetlen módon szereti pátriáját: részvéttel. Ám ahogy az öreg Zákonyi szerette a Balatont – és Zákonyi Feri bá’ nagyon szerette a Balatont; alaposan ismerte, mindent tudott róla –, nos, úgy szereti Sutyák az anyanyelvét. A vonzalom ráadásul kölcsönös. Mindez már csak azért is lényeges, mert hazánk tengerével szemben a magyar nyelvű tudományosság, pláne filozófia, korántsem természetes adottság. Létezéséhez kellenek roppant innovatív elmék, akik nem csupán tájékozódni képesek gondolatok közt, méghozzá egyetemes világpolgári szemszögből, erőnek erejével negligálván mindazt, ami idehaza lábszagú, provinciális – de ugyanakkor mégis magyarul teszik ezt. Lehetőleg úgy, hogy ne csikorogjon az így keletkező nyelv. Sőt, esetleg Valami – no erre mindjárt visszatérünk – nyugodt szívvel áthagyományozható legyen belőle; nem feltétlenül a nyelvezet, hanem ahogy létrejött. Ráadásul ebből a szempontból az ún. „freudizmus” további kihívást jelent: összekapcsolja a legkeményebb fiziológiai realizmust a lelki jelenségek már-már szépirodalmi minőségű elemzésével. Létrejött ilyen fordítói tradíciója nálunk is; és Sutyák ennek méltó letéteményese, mit letéteményese: megújítója.
Valami készül
Nagy találat a Valami! A Valami lesz az ’Es’ pszichoanalitikus terminus magyarítása A Freud-elvben. Mint viszonylag ismeretes, eddig az ’ösztön-én’ volt a legelterjedtebb megoldás. Mindössze annyit szegez vele szembe a szerző, hogy az ’Es’-nek semmi köze biológiai ösztönhöz (Trieb és Instinkt megkülönböztetése az első lábjegyzettől végigvonul a könyvön) vagy énszerű ipszeitáshoz. A Kosztolányi révén elterjedt ’ősvalami’-ben pedig jogosan kifogásolja az előtag terminológiai foglaltságát. A példázatos egyszerűség eleganciáját és az eddigi hibák kiküszöbölését ugyanakkor finoman kiegészíti az új fordítói variáns fogyatékosságának felemlítése.5
Az innovatív nyelvhasználat tetszetős és jól adagolt kísérője a fanyar, olykor vaskos sutyáki humor.6 Némelykor önreferenciális – nem elsősorban a viccbéli kínkerülő kalapácsos emberre célzunk (147.), vagy az elvétések szerepét kiemelő „ülök és írok” - „ölük és írok” ügyesen szcenírozott játékára (50. sk.), inkább a Molyneux-kérdésen töprengésre (19.)7 –, de szinte sosem öncélú. Önreferencialitásában ugyanoda, ugyanafelé mutat, ahová a „pszichoanalízis” fogalom kreatív, szellemes és a hasonnevű teória „túldetermináltságának” jegyében álló elemzése (121. skk.).8 Hátra Platón és előre Lacan felé. Az „isteni Platón erósza” és „a lélek: nyelv?” lacani Freud-interpretációja felé.
Nem, a lélek nem nyelv, hangzik a válasz (134.), ami nem meglepő, hiszen A Freud-elvet nem az igennel felelő Lacan mozgatja. Ehelyütt megismételnénk a lábjegyzetben már említetteket: Sutyákot első renden nem a recepciótörténet érdekli – mi több, tisztában van azzal, hogy az efféle érdeklődés túltengése pozdorjává zúzná célkitűzéseit –, noha imponáló mélységben ismeri a Freud-recepció történetét. Éppen ezért kiküszöbölhetőnek érzem Pintér Judit Nóra kötetkritikájának azt a fölvetését, hogy a szerző miért nem tér ki Lacan idevágó gondolataira: ugyanis Sutyák maga küszöböl ki minden efféle lehetőséget, jó előre és világosan (125.).
Ugyanakkor Pintér Judit Nóra és Molnár Kristóf rámutatnak némely hiányosságra – pl. a bibliográfiában valóban célszerű lett volna eredeti nyelven feltüntetni a hivatkozott Freud-műveket. A magam részéről nem észleltem viszont a könyv felépítésének esetlegességeit, azt pedig nettó figyelmetlenségnek tudom be, hogy Pintér szerint Sutyáknál a fenomenológia boronája mindent kiengesztelő happy enddel az öröm kertjévé varázsolja Freud kínokkal teli ösztönerdejét…
Mindegy is; nehogy már csak unisonóban agyondicséret legyen. Valami készül, de inkább már el is készült Sutyák révén, mint ahogy készül, de tán már el is készült a hazai fenomenológiában a fiatal és épp-hogy-középnemzedék révén is. Jók vagyunk fiatal és majdnem fiatal fenomenológusokból, az az igazság. De ezt az igazságot szinte csak idehaza ismerik, s itt se sokan.
Nemcsak Hunniában
A hatalomhoz, jelesül Lenin egy időben bizonnyal legfőbb lámpásához, Trockijhoz való közelség és a freudomarxizmus szintéziskísérletei nem óvták meg sem az orosz/szovjet analitikusokat, sem az orosz/szovjet pszichoanalízist, sőt9 – de hát ezt sokkal részletesebben és pontosabban elmondja Jurij Etkind magyarul is olvasható, kiváló könyve, A lehetetlen Erósza. Az emigrációba kényszerült Nyikolaj Oszipov emígyen pszichoanalizálja a forradalmat az Álom és forradalomban: „Mind a forradalom, mind az álom értelmezésre vár. Az értelmezés pedig megmutatja, hogy a forradalom jelszavainak éppúgy az álcázás [a] szerepe, mint az álmoknak.”10
Oszipov – itt éppen – rejtett premisszája Sutyák Tibor könyvének egyik legfőbb, nagyon is látható tartópillére. Hogy a pszichoanalízis nem csupán hol több, hol kevesebb, hol pedig semmiféle sikerrel sem járó gyógymód, de a világunkban feltáruló, mert valamelyest mégiscsak feltárható egyetemes értelem heurisztikus-kísérletező hermeneutikája is. Legalábbis: hermeneutikájának lehetősége. Egyik lehetősége. Egy nagy filozófiai tradícióhoz hasonlóan a pszichoanalízis is „logosz szerint” próbálja, szeretné elmondani nekünk a világot, de ez a logosz, logika, logikus rendezés legfennebb lokális oksági magyarázatokat ismer el. Egyetemes értelem, lokális okság, hm... „A világ feladat, ám ez a feladat végső soron az öröm maga” (187.) – már amennyire az, de ez a mindétig ürömmel teli öröm nem a teljes vágykielégülés illúziója s nem is valaminő elvont örömelv, hanem az „elérhető öröm”.
Olvassunk Sutyákot!
Jegyzetek
1 Bényei Tamás: A formák csodálatos élete. ÉS, 2008. május 30.; Deczki Sarolta: Megszabadulni önmagunktól. Aspecto, 2008/I/1.
2 Sutyák Tibor: Képarc. Gilles Deleuze: Nietzsche és a filozófia. Vulgo, 2000/1–2. 328. o. Ha már a XVII. században járunk, megjegyezném: tán még sosem találkoztam annak ilyen tömörségű és clare et distincte megfogalmazásával, hogy Leibniz miért nem Freud előképe, mint éppen Sutyáknál. A Freud-elv szerint a freudi tudattalan fenomenológiailag világtalan, míg Leibniznél a nem-tudatos percepciók is a világot építik föl (59.).
3 A két könyv számos egyéb közös vonást, párhuzamos motívumot mondhat magáénak. Pl. 1. A vége felé természetesen mindkétszer tömör és ügyes számvetés történik a másik nagy „alkalmi” időszakkal, a kairósz antikvitásával. 2. Egyik kötet sem a recepciótörténetre fókuszál – ez persze lehetetlen vállalkozás is volna, miként Török Ervin a Foucault-monográfia kapcsán megjegyzi (Mindent Foucault-ról. A Hét, 2007. augusztus 9.) –, noha kiderül, hogy Sutyák imponáló mélységben ismeri azt. 3. Mindkettő nyomatékosítja olyan hanyagul kezelt, gyakran csak a maguk negativitásában tekintett, ámde centrális jellegű fogalmak, valamint a mögöttük húzódó elgondolások konstitutív szerepét, teremtő jellegét, mint amilyen a „hatalom” Foucault-nál, illetve az „elfojtás” Freudnál. 4. Erős fényű rávilágítás a Kant-szálra, vagyis Foucault és Freud nyilvánvaló, de persze korántsem problémátlan Kant-kapcsolódására. Utóbbi esetében kiváltképp izgalmas, ahogy ez a Räumlichkeit, a pszichés apparátus térbeli kiterjedtségének problémájával összeér, l. 63. skk.! (Schmelowszky Ágoston fontos Hermann-tanulmánya az ÉS-ben – Az igazságkeresés dicsérete. ÉS, 2008. október 17. – kiemeli: a pszichoanalízisben máig nóvum, hogy egészséges és kóros lelki jelenségek térérzetekkel modellezhetőek.) 5. Tartózkodás az olcsó moralizálástól – meg az ellenkezőjétől is; Sutyák a látszatát is kerülni óhajtja annak, hogy gutgesinnt volna. Nem is az. Jellemző mondjuk a 29. lj. (34.), tessék megnézni. 6. A szexualitás-felfogáshoz kötődő legelterjedtebb tévedések kiigazítása. Mit jelent a „szex unalmas” Foucault-nál, miért nem állja meg a helyét a pánszexualizmus vádja Freuddal szemben. Lényeges: a pánszexualista értelmezés mit sem ért a „rátámaszkodás” gondolatából, a test fokozatos szexualizálásából, a gyermekkori szexualitás túlinterpretálása meg (legalább) kétszeres félreértés. Pedig csak ezt a Freud-mondatot kéne alaposan elolvasni: „A libidó az életszükségletek kielégítésére támaszkodik, és az ebben érintett személyeket teszi első tárgyául.” A rátámaszkodás alkalomszerűsége már Deleuze Nietzsche-könyvének olvastakor megmozgatta Sutyák fantáziáját. A pszichoanalízis nietzschei gyökereit nem feledő nagy hagyomány nyomdokain felhívja a figyelmet arra az analógiára, mely egyfelől a nietzschei értelemben vett reaktív erők aktív erőkön megkapaszkodása, másfelől a libidinális rátámaszkodás között fennáll (Képarc, id. kiad. 331. o.).
4 Sutyák Tibor: Michel Foucault gondolkodása. Máriabesnyő–Gödöllő, 2007, Attraktor, 188. o.
5 Így „például sajnos nem szoktuk a »gyerek« megfelelőjeként alkalmazni”, szemben a német eredetijével. (164.) Valóban nem. Azonban e fogyatékosság részint éppenhogy stabilizálja a ’Valami’-t: hiszen a meghatározatlanság és személytelenség akkor is átitatja az ’es’-t, ha a ’gyerek’ jelentésében áll. Amikor mondjuk Heidrun Diele történész I. D. Mauchart pedagógiai naplóját böngészi – Mauchart lánya születésétől kb. egyéves koráig vezette feljegyzéseit –, felhívja a figyelmet a gyermek megszólításának/jelölésének fokozatos változásaira: tulajdonképpen a személlyé válására (mármint az apa szemében). A kezdeti, nemcsak nyelvtanilag neutrális, már-már tárgyiasított ’es’-ből kis idővel egyre izgatottabban fogadott ’sie’ [’ő’, nőnemben] lesz, majd pár hónap múltán méltóságteli „das Mädchen” [„kislány”, grammatikailag semlegesnemű]. Csak a legutolsó bejegyzésből derül ki a leányka neve, méghozzá becézett formában – Lottika. L. H. Diele: „Egyre inkább szót érthet vele az ember”. 2000, 2004. január, 53–55. o.
6 Emitt rövid úton megválaszolnánk egy bizonyos kérdést. Létezett-e Freud idejében a dick szó ama markánsabb jelentése? – tűnődik a könyv (72.). Válaszunk: okvetlenül, mert legkésőbb XIX. sz. végi források szerint a brit katonaszleng ismeri és közkeletűen használja eme markánsabb jelentést. Vö. http://www.etymonline.com/index.php?term=dick [2]
7 Az ilyesmi az énkésztetések és a szexuális késztetések összeütközésének katasztrofális következménye – írja ezt az a Sutyák, aki egyetemi kurzust tart a Molyneux-problémáról.
8 E sorok írója messzemenően nem ért egyet Molnár Kristóf, illetve Pintér Judit Nóra szakszerű recenzióinak (A kimondott és a kimondatlan. Világosság, 2008/7–8., illetve Sutyák Tibor: A Freud-elv. BUKSZ, 2008. ősz) vonatkozó ítéletével. Molnár és Pintér láthatóan nem kedvelik a „pszichoanalízis” kifejezés Sutyák-féle játékos megközelítését, etimológiai és pszichoanalitikus értelmezéskísérletét. Szívük joga. Abszurditásról, karikatúráról, paródiáról (Pintér), a korábban és a későbbiekben magas színvonalú szöveget lehúzó passzusról (Molnár) beszélnek. Ekképpen azonban épp a dolog tulajdonképpeni játékosságáról feledkeznek meg. Pintér mintha általában véve sem kedvelné Sutyák úgymond tüntetően outsider stílusát, fennakad azon, hogy lényegi összefüggések kerülnek lábjegyzetbe – de hát miért ne kerülhetnének? szerzőnk az egyik legnagyobb magyar lábjegyzetelő, Vajda Mihály, nem jut eszembe jobb szó, tanítványa, s üdítően az –, és infotainment (tudományos-szórakoztató) esszét lát a könyvben. Kétségtelen, Sutyák Tibor nem az a kifejezett porosz gárdatiszt-alkat. Miért, Freud vagy Foucault azok voltak? És baj, ha nem?
9 Pedig némelyek még a bukás pillanatában is igyekeztek hasznosnak tekintett alkalmazott kutatást folytatni. Így pl. Mojszej Vulf a moszkvai autóbuszvezetők és villamoskalauzok körében végzett tömeges vizsgálatot. „A mélyebb analízis megmutatta, hogy az út során több sofőr nemi gerjedelmet érez, a koitusz alatt azonban épp ellenkezőleg, a kormány mögötti helyzetükre emlékeznek vissza.” Etkind: A lehetetlen Erósza. Bp., 1999, Európa, 391. o.
10 Uo. 406. o.
- Kultúra [6]