Az összetorlódott idő – Második nekirugaszkodás

Kis János [1] 2013. május 5.

3 hozzászólás

1. Bevezetés¹

Az 1990. évi választások működésbe hozták a harmadik köztársaság alkotmányos gépezetét. A 2010. évi választások szabad kezet adtak a gépezet szétveréséhez.

Hogyan kerülhetett sor a köztársaság lerombolására húsz évvel a létrehozása után? Önként kínálkozik, s a baloldalon sokakat vonz egy egyszerű válasz. Ami 2010 májusa után történt, csupán betetőzte a jobboldal két évtizedes törekvéseit. Amikor kormányon volt, a jobboldal mindig az ellenzék marginalizálására, amikor ellenzékbe szorult, mindig a kormány megbénítására törekedett. Önmagát mindig is az ország természetes vezetőjének, a baloldalt mindig is hatalombitorlók gyülekezetének tekintette; az 1989-es alkotmánnyal soha nem azonosult.

Ezekben az állításokban sok igazság van. De a teljes igazságot nem tartalmazzák. Semmit nem mondanak arról, hogy miért a jobboldal attitűdjei gyűrték maguk alá a köztársaságot, miért nem a köztársaság formálta a maga képére a jobboldal attitűdjeit.

Egyáltalán nem magától értetődő, hogy így kellett történnie. Végtére is, a „centrális erőtér” elgondolása – mely szerint az országot egy leválthatatlan kormánypárt irányítja, s a kormánynak sem parlamenti ellenzékével, sem a független hatalmi ágak korlátozó erejével nem kell törődnie – mélységesen anakronisztikus: nem felel meg a magyar társadalom mai állapotának, és nem illeszkedik az ország mai nemzetközi környezetéhez.

A kiegyezés és a II. világháború közti szűk nyolcvan esztendőben, amikor a magyar Országgyűlés egyetlen rövid megszakítással egy örök kormányzó párt hegemóniája alatt működött, társadalmunk szerkezetét még rendi, vallási, származási különbségek tördelték szét, a műveltség az urak és polgárok kiváltsága volt, a földbirtokos tegezte az uradalmi cselédet, a cseléd megsüvegelte a földbirtokost. A kommunista rezsim a modernizáló diktatúrák családjába tartozott: erőszakkal és torz módon ugyan, de közelítette a fejlett országokéhoz Magyarország társadalomszerkezetét. Bukásakor társadalmunk rétegződése jóval kiegyenlítettebb volt, iskolázottsági szintje jóval magasabb, települési struktúrája jóval urbanizáltabb, az élet jóval szekularizáltabb. Az egy főre jutó bruttó nemzeti termék 1989-ben két és félszerese volt az 1939. évinek; messze elmaradt a szomszédos Ausztriáétól, de valamivel magasabb volt, mint az osztrák GDP 1969-ben, amikor nyugati szomszédunk már konszolidált demokráciának számított. Amennyire negyvenöt év pártállami rezsim után egy társadalom fel lehetett készülve az alkotmányosan korlátozott, versengő többpártrendszer befogadására, a magyar társadalom készen állt.

A geopolitikai környezet változásai is hozzátették a magukét a „centrális erőtér” tervének anakronisztikussá válásához. 1945-ben eltűntek Európa térképéről a náci és fasiszta diktatúrák, 1989-ben szétesett a szovjet birodalom. Magyarország vagy az európai demokráciák családjában találja meg a helyét, vagy sehol.

A harmadik köztársaság húszéves fennállása alatt hazánkban politikai váltógazdálkodás működött. Az országnak két ciklusban jobboldali, háromban baloldali kormánya volt. Ha kizárólag régen meghaladott jobboldali rögeszmék terelték volna az országot politikai zsákutca felé, akkor nem a baloldalnak kellett volna a második évtized végén, hanem a jobboldalnak már jóval korábban magába roskadnia. A valóság már réges-rég kikényszerítette volna a politikai fordulatot és a jobboldali gondolkodás megújulását.

Egy saját virtuális világába bezárkózó politikai irányzat szabad és demokratikus társadalomban nem kényszerítheti rá egy modernizálódó országra lejárt szavatosságú világszemléletét.

Összetettebb magyarázatra van szükség tehát. [4]

Önként kínálkozik a következő magyarázat: talán a magyar társadalom objektív, szociológiai szerkezetéhez és Magyarország objektív, geopolitikai helyzetéhez képest a „centrális erőtér” terve valóban túlhaladott, az átlagos magyar választóra jellemző gondolkodási és magatartási mintázatokkal azonban szinkronban van: ha anakronisztikus, csupán a hazai közszellem anakronizmusát tükrözi. Az átlagos magyar választó nem híve sem a kapitalizmusnak, sem a demokráciának, nem értékeli a szabadságjogokat és a jogállam intézményi garanciáit. Bár 1989-ben Európa felé törekedett, de nem a nyugati gazdasági és politikai viszonyok vonzották, csupán a nyugati életszínvonal.

Ezt a közhelyet olyan sokszor és sokfelől ismételgetik, hogy hajlamosak vagyunk fontolgatás nélkül hitelt adni neki. Nem biztos azonban, hogy jól tesszük. Aki szerint a magyarok úgy általában előnyben részesítik a paternalista államot a piaccal szemben, annak meg kell magyaráznia, miért választotta több millió magyar a magánnyugdíjpénztárat 1997-98-ban, és miért nehezményezte a közvélemény nagyobb része a magánnyugdíjpénztárak visszaállamosítását 2011-ben. Aki szerint az országlakosok számára közömbös, hogy Magyarországon jogállam van-e, meg kell magyaráznia, miért kifogásolta a többség 2010 végén az Alkotmánybíróság jogköreinek csorbítását. Aki szerint a választók nem értékelik demokratikus jogaikat, meg kell magyaráznia, miért utasította el 2012 tavaszán a megkérdezettek nyolcvan százaléka a választójog gyakorlásának előzetes regisztrációhoz kötését.

Egy adott népesség jellegzetes értékei és attitűdjei nem alkotnak zárt egészet; nem olyanok, mint valami axiomatikus elmélet. Sok-sok ember közt oszlanak el, más és más konfigurációkban. A magyar társadalom toleranciaszintje például nem jellemezhető egyetlen mutatóval. Az abortusz és az eutanázia kérdésében kiugróan magas, kétharmad körüli. A romákkal szemben fájdalmasan alacsony, a tíz százalékot is épphogy eléri. Az életforma-kisebbségekkel szemben valahol a kettő között – harminc százalék közelében – van. Nem jelenthető ki, hogy a magyar választó ne tudna tartósan együtt élni a liberális demokráciával, mert eredendően intoleráns. A paternalizmussal is így áll a dolog. Senki nem mond le szívesen az állam garantált jóléti szolgáltatásairól az ismeretlen kockázatú öngondoskodás kedvéért. De ebből nem következik, hogy a magyarok minden körülmények közt az állami ellátást részesítenék előnyben: ha az állam szolgáltató képessége hanyatlik, a magánbiztosítással járó rizikó pedig csökken, növekvő arányban választják a magánbiztosítást.

Tegyük hozzá: a hosszú távú gondolkodási és viselkedési minták hatnak ugyan az emberek politikai viselkedésére, de nem determinálják egyértelműen. Olyanok ezek, mint a kaleidoszkóp színes lapocskái: maguktól nem adnak ki értelmes mozaikképet: a mindenkori politikai kínálat dönti el, hogy mivé rendeződnek össze. A kérdés nem úgy szól, hogy a társadalmunkban uralkodó közszellem eleve kudarcra ítéli-e a liberális demokrácia kísérleteit, hanem úgy, hogy milyen ügyekben számíthat a demokratikus politika kellően széles támogatásra, milyen ügyekben kell erős fenntartásokat semlegesítenie, s végül melyek azok a vélekedések és attitűdök, melyekkel föl kell vennie a harcot. Az összkép akkor válik kétségbeejtően rosszá, amikor az ország politikai zsákutcába kerül, amikor – legalábbis rövid távon – senki nem kínál a választóknak racionális megoldást a halmozódó problémákra.

Magyarország azonban 1989-ben nem zsákutcában menetelt előre. Az I. világháború óta soha nem voltak ilyen jók az esélyeink, hogy felzárkózzunk a társadalmi és politikai fejlődés európai fővonalához, mint most. A demokratikus versenynek papírforma szerint korrigálnia kellett volna a politikai anakronizmusokat.

Ezért alább egy másik magyarázatot javaslok. Alapeszméjét így foglalnám össze. Idejüket múlt politikai világképek akkor tudnak sikeresen ellenállni a demokratikus verseny korrigáló hatásának, ha nemcsak az egyik oldal látásmódja anakronisztikus. Az egymást tagadó anakronizmusok meg is erősíthetik egymást; az egyik fél korszerűtlen nézetek által inspirált viselkedésmódja igazolhatja a másik oldal legrosszabb várakozásait, kiváltva azt a viselkedést, mely viszont az ő balsejtelmeit erősíti meg. Ilyen körülmények közt bármerre forduljon a választók sokasága, mindenütt idejüket múlt konstrukciókba ütközik.

Egyszóval, abból indulok ki, hogy a rendszerváltást követő húsz évben két anakronizmus viaskodott egymással és tartotta egyszersmind életben egymást: a Horthy-korszakba visszavágyó jobboldali és a Kádár-korszakról leválni nem tudó baloldali gondolkodásé.

A „rövid 20. század” magyar történelmét a jobb- és a baloldal közti hadiállapot uralta. Hol az egyik, hol a másik oldal kerekedett felül; hol az egyik, hol a másik verte szét ellenfelét. A két világháború közti tekintélyuralmi rezsim illegalitásba szorította a kommunistákat, zaklatta az őszirózsás forradalomhoz hű „oktobristákat”, karanténban tartotta a szociáldemokratákat. 1945 után a hagyományos jobboldalt rekesztették ki már az első két év megszorított demokráciájából is. Az 1989 utáni rendszer volt az első, mely az egykor élet-halál harcot vívó feleket békés – periodikus választásokhoz kötött – versenyre kényszerítette. A vesztesnek most először kellett tudomásul vennie, hogy ellenfele legitim módon alakít kormányt. A győztesnek most először kellett megbékélnie a gondolattal, hogy ellenfele nem semmisül meg, hanem parlamenti ellenzékként legitim módon számoltatja el a kormányt terveiről, döntéseiről és cselekedeteiről, a következő – előrelátható biztonsággal bekövetkező – választáson pedig újra ringbe száll a kormányhatalom megszerzéséért. Ennek a külső nyomásnak kellett volna belső indítékká lefordítódnia.

Várható volt, hogy a politikai szabadságjogok alkotmányos garantálása felszínre segíti a kibeszéletlen sérelmeket. A sebek felfakadása azonban hozhatott volna tisztulást és kiengesztelődést is; elvégre a háborúság letűnt korszakokhoz kötődött, a demokrácia játékszabályai pedig végső soron a két oldal összeszokásának kedveztek. Csakhogy a múlt megelevenedésével életre keltek a régi keletű kölcsönös félelmek is, s ezek nem kioltották, hanem megerősítették a két oldal egymást kizáró anakronizmusait. A Horthyt kormányzati részvétellel újratemető, Teleki Pálnak, Wass Albertnek szobrot állító jobboldal viselkedése láttán a baloldal igazolva látta háború utáni múltját. A gulyás-szocializmusról ábrándozó baloldal viselkedése láttán a jobboldal igazolva látta háború előtti múltját.

A jobb- és a baloldal apologetikus viszonya saját múltjához önmagában is sokat ártott a demokratikus közszellem meghonosodásának, mert antidemokratikus viszonyokat idealizált. Ám ezen túlmenő kárt is okoztak, mert a kétféle múlt nem egyesíthető egyazon politikai közösség közös hagyományává. A két világháború közti tekintélyuralmi rezsim az 1918/19-es forradalmak elleni harcra alapozta létjogosultságát. A II. világháború utáni totalitárius rezsim a „Horthy-fasizmus” elleni harcra. Nem lehetséges politikai közösség olyan erők között, melyeknek identitása a másikkal való totális harchoz kötődik. Írásom érvelése erre az alapföltevésre épül.

Ugyanakkor kiinduló föltevései közt van az a megállapítás is, hogy a demokratikus rendszer normái és működési szabályosságai szembementek az egymást kizáró és épp ezáltal életben tartó anakronizmusokkal. A történet kimenetele nem volt eleve eldöntve. A régi jobb- és baloldal egyaránt antidemokratikus volt; a ’89 utániak egyszerre éltek a múltba forduló – demokráciaidegen – nosztalgiáiknak és kezdtek beletanulni a demokratikus politikába. Volt idő és alkalom az anakronizmusok korrigálására. Túlélésük magyarázatának az elszalasztott tanulási lehetőségekről is számot kell adnia; később ezekről is szó esik majd.

Még nem tisztáztam, milyen szociológiai csoportokat értek jobb- és baloldalon. Nem a parlamenti pártok tisztségviselőire gondolok. De nem is a jobb- és baloldali választók összességére. Az előbbiek köre túlságosan szűk, az utóbbiaké túlságosan széles.

A politikai vezetők szerepe kitüntetett. Az ő feladatuk lett volna átvezetni pártjaikat a modern demokráciába. Ha nem ezt tették, az ő személyes felelősségük. De nem magyarázza meg, hogyan lehettek ennek ellenére sikeresek. Ehhez nagyobb embersokaságok szemléletét és magatartási módját kell szemügyre venni.

Választóik összességének gondolkodása és viselkedése viszonylag lazán függ össze a pártjuk által megtestesített politikai világképpel. Van azonban mindkét nagy választói táboron belül egy-egy világnézetileg erősen motivált kör, mely nagyságrendekkel kisebb az egy irányba szavazó polgárok összességénél, és nagyobb a politikai tisztséget viselők csoportjánál, s amely döntő szerepet játszik a jobb-, illetve a baloldal ideológiai arculatának formálásában – ezáltal pedig abban is, hogy a szélesebb választói rétegek milyen politikai alternatívákat láthatnak maguk előtt. Magyarországon őket szokták a pártok „értelmiségi holdudvarának” nevezni. Alább jobb- és baloldalról szólva mindig a két oldal „holdudvaráról” teszek állításokat. Közelebbről: a vezető kormánypárt szerepére esélyes pártok – a jobboldalon először az MDF, majd a Fidesz, a baloldalon az MSZP – szellemi környezetéről.

Amikor a „baloldal” megnevezést az MSZP szellemi környezete számára tartom fenn, ezzel közvetve egy másik világnézeti tömörülésre is utalok, mely szintén balra állt a rendszerváltás utáni magyar politika virtuális centrumától, mely azonban nem az MSZP vonzáskörébe tartozott: a liberálisokéra. Írásom nem semleges nézőpontból tekint vissza a harmadik köztársaság húsz évére; mint ismeretes, magam is liberális vagyok. Az új magyar liberalizmus kezdettől fogva szemben állt mind a horthysta, mind a kádárista nosztalgiákkal. Ám ez a megállapítás nem ad okot önelégültségre. Hiába volt a liberálisok közössége mentes a jobboldal és a baloldal anakronizmusaitól, nem tudta kivonni magát a „hideg polgárháborúból”, melybe az egymást kölcsönösen kizáró és egyben megerősítő anakronizmusok sodorták a magyar politikát, pártja felőrlődött ebben a konfrontációban, amiről a liberálisoknak számot kell adniuk önmaguknak és az országnak. A liberalizmus önvizsgálatához azonban külön írásban szeretnék hozzájárulni.²

A fenti, bevezető megállapítások nem azt a ma divatos szólamot visszhangozzák, mely szerint az 1990 és 2010 közti rezsim ugyanolyan antidemokratikus volt, mint a 2010 utáni, az elmúlt húsz év vezető pártjai pedig egyforma felelősséget viselnek a politika lezülléséért és az ország lecsúszásáért. Írásomat az a meggyőződés vezérli, hogy Magyarország a múltban soha nem élt ahhoz fogható demokratikus rendszerben, mint a harmadik köztársaság két évtizede alatt. Abból indulok ki továbbá, hogy bár a köztársaság válságáért mindkét oldalt felelősség terheli, felelősségük nem egyforma. A baloldal nagyban hozzájárult az alkotmányos intézmények és a demokratikus politikai kultúra erodálásához, de általános támadást csak a jobboldal intézett a versengő többpártrendszer, a hatalmi fékek és ellensúlyok rendszere ellen. A baloldal is élt a félelemkeltés taktikai eszközével választóinak mozgósítása, elpártolásuk megakadályozása érdekében, de csak a jobboldal vonta kétségbe ellenfelének jogát a kormányzáshoz.

Egyenlőségjelet tenni a köztársaság és a rá következő rezsim közé, a köztársaság mállasztásában részes és a köztársaságot megdöntő politikai erők felelőssége közé: komolytalan és ártalmas dolog. Ám, jóllehet a jobb- és a baloldal felelőssége nem szimmetrikus, a két oldal mégis együtt sodorta válságba a köztársaságot, elválaszthatatlanul attól, ahogy egymást és egymás tükrében önmagukat látták, ahogy látásmódjukhoz igazodva viselkedtek, és ahogy egymás viselkedésére reagáltak. Így szól a tézis, melyet írásom részletesen kifejt majd, és amely mellett érvelni fog.

A következő szakasz a magyar jobb- és baloldal közti háborúság történelmi gyökereiről tesz összefoglaló megállapításokat. A harmadik szakaszban térek rá a rendszerváltás utáni jobb- és baloldal induló anakronizmusainak áttekintésére. Ezt követően írom le a folyamatot, melyben a két anakronizmus kölcsönösen fenntartotta egymást, aláásva a demokratikus rendszer képességét a megbízható és hatékony működésre. A záró szakasz néhány tanulságot foglal össze.

Egy demokratikus rendszer válságának történetét nem lehet megírni anélkül, hogy a szerzőnek ne lenne valamilyen általános elgondolása a demokrácia természetéről és működéséről; arról, hogy stabilitását mi biztosítja, illetve minek a hiánya ássa alá. Írásom függeléké [3]ben próbálok meg áttekintést adni a demokrácia jó működésének néhány feltételéről; azokról, amelyekről az itt következő fejtegetések kimutatják, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországon nem jöttek létre, vagy erodálódtak. A főszöveg megállapításai az elméleti háttérföltevések ismeretében kerülnek igazán a helyükre.

Nem vállalkozom történészi alaposságú összegzésre. Írásom nem szakmunka; része a történetnek, melyet értelmezni próbál. Ahhoz a kollektív tanulási folyamathoz szeretne hozzájárulni, melynek eredményeként mi, magyar honpolgárok, végül szilárd demokráciát adhatunk magunknak. A harmadik köztársaság elbukott, de ha jobban értjük, hogy min bukott el, akkor arról is többet fogunk tudni, hogy mi kölcsönözhet majd szilárdságot a negyediknek. Ha ehhez sikerül néhány használható támpontot adnom, elértem a célomat.

A magam elé tűzött cél motivál arra, hogy a politikai perspektíva változására válaszolva visszatérjek a régi problémához. Amikor (2007-ben) írásom első változata megjelent, a köztársaság sorsa még nem dőlt el; vagy inkább még nem lehetett – és nem is lett volna helyes – biztosra venni, hogy eldőlt. Akkor azt írtam: „Úgy tűnik, az ország tehetetlenül sodródik a politikai válság egyre mélyebb bugyrai felé, míg valami előre nem látott katasztrófa ki nem kényszeríti a fordulatot. A katasztrófavárás azonban nem e világi attitűd.” Cikkem vezérlő kérdése úgy szólt, mi ad némi esélyt a harmadik köztársaság konszolidálására, és mit lehet tenni érte. Ma már az a kérdés, hogyan lehetséges negyedik köztársaság. De persze nemcsak a politikai perspektíva megváltozása indokolta, hogy régi írásomat újra elővegyem. Azt remélem, hogy a történetről adott értelmezésem is pontosabbá vált.

A tanulmányról szóló beszélgetést itt hallgathatja meg. [5]

2. A százéves háború

A magyar jobb- és baloldal közti hadiállapot végigkísérte az I. világháború előidézte nemzeti katasztrófától az 1989-es rendszerváltásig tartó, „rövid huszadik századot”.

Az I. világháború előtt a modern – szociáldemokrata és radikális – baloldal politikai pária-létre volt ítélve. A katonai összeomlás azonban elsöpörte a hagyományos kormányzó osztályt; az így keletkezett politikai űr a korábbi páriákat a hatalom csúcsaira röpítette. A forradalmi kormányzat kimondta Magyarország függetlenségét Ausztriától és a Habsburg-háztól, kikiáltotta a köztársaságot, földreformot kezdeményezett, bevezette az általános választójogot, garantálta a gyülekezés és a sajtó szabadságát, szociális törvényeket hozott. Ugyanakkor eleve gyenge volt, a győztes antant elfogadhatatlan területi követelései pedig végképp tarthatatlanná tették a helyzetét. Károlyi Mihály egy kétségbeesett húzással tiszta munkáskormány alakítására kérte föl a szociáldemokratákat, akik azonban az alig néhány hónapos kommunista párttal egyesülve puccsszerűen félreállították őt, és kikiáltották a tanácsköztársaságot. Kalandjukat részint a marxista utópia megvalósításának ábrándja vezérelte, részint az a remény, hogy Szovjet-Oroszország katonai segítséget nyújt az ország történelmi határainak megvédéséhez. Belső pozícióik megszilárdítása érdekében vörösterrort vezettek be; külső pozícióik megszilárdítása érdekében felvették a harcot az előrenyomuló győztesekkel.

Az antant számára a tanácskormány egyszerre volt elfogadhatatlan a bolsevikok közép-európai előőrseként és Nagy-Magyarország utóvédjeként: így aztán rövid úton eltakarították. A tanácsköztársaság bukását követő ellenforradalmi zűrzavar és fehérterror után konszolidálódott rezsim a forradalmi kormányzatokat illegitimnek, rendelkezéseiket jogon kívülinek minősítette, és deklarálta a jogfolytonosságot az 1918. október vége előtti rezsimmel. De nem a dualizmus kori Magyarországot állította helyre – azt már nem lehetett visszaállítani.

Nem lehetett visszaállítani eredeti határait, mert a nemzetiségek többé nem kívántak a magyar korona fennhatósága alatt élni, a győztes hatalmak pedig attól reméltek tartós békét, hogy Ausztria-Magyarország maradékát a lehető legkisebbre zsugorítják, s náluk nagyobb és erősebb utódállamok gyűrűjével veszik körül.

A dualizmus politikai képletéhez sem lehetett többé visszatérni, és nemcsak azért, mert az Ausztriához való viszony közjogi dilemmái helyett az utódállamokhoz való viszony kérdése került a politika középpontjába. A dualizmus kori társadalomfejlődés dinamikája tört meg, jóvátehetetlenül. [6]

Ez a fejlődés eleve féloldalas volt; háborús katasztrófa nélkül is válságba torkollt volna. Egyfelől példátlanul gyors és széles körű modernizálódást hozott, másfelől azonban az iparosodásnak, városiasodásnak, a közigazgatás racionális és jogállami alapokra helyezésének és a többi modernizációs folyamatnak úgy kellett végbemennie, hogy közben a magyar arisztokraták, dzsentrik, úriemberek politikai és társadalmi hegemóniája érintetlen maradjon. Ez egyre növekvő feszültséget gerjesztett a rezsim és a jogaival élni kívánó – igaz, még gyenge – polgárság, a jogait mind öntudatosabban követelő ipari munkásság, a latifundiumok felosztásában érdekelt agrárproletariátus és nem utolsósorban az ország népességének közel felét kitevő nemzetiségek között.

A „történelmi” vezető osztály, miközben soha nem látott modernizálódást indított el az országban, a modernizáció következményeinek minden erejével ellenállt: a munkástüntetésekre kardlappal, az aratósztrájkokra csendőrsortűzzel, a nemzetiségek autonómia-követeléseire az asszimiláció erőszakolásával válaszolt, a kor fő demokratikus követelésétől – az általános választójog bevezetésétől – következetesen elzárkózott. Kormány és parlamenti ellenzéke ezekben a pontokban többnyire egyetértett; harcaik a kiegyezéspárt és a függetlenségi párt közti, merőben retorikai ellentét körül lángoltak föl. Az ellentét retorikai volt, mert a magyar úri elit hegemóniáján alapuló, történelmi Magyarország sem a Monarchia keretén belül, sem a Monarchiától való elszakadás útján nem volt tartható.

A szociális és nemzetiségi reform, valamint a politikai demokrácia ügyét a párialétre kárhoztatott polgári radikális és szociáldemokrata baloldal vállalta magára, s emelte egy pillanatra a politikai küzdelmek centrumába, amikor 1918 őszén ölébe hullott a hatalom. Gyöngesége és kétségbeejtő helyzete azonban rövidesen a kommunisták karjaiba taszította, akik a társadalmi átalakulást tévútra lökték, a demokráciával pedig szembefordultak.

A magyar jobb- és baloldal közti százéves háború a tanácsköztársaság groteszk és tragikus epizódjával vette kezdetét. Ekkor alakult ki az az alapképlet, hogy a jobboldal a megkövült rendi viszonyokat védi a gazdasági és társadalmi haladás nyomásával szemben, a baloldal a félfeudális rendszer radikális, de a modernizálódás fő vonaláról letérő s ezért zsákutcába vezető átalakítását erőlteti, miközben a demokráciát mindkét oldal mereven elutasítja.

Miután a dualizmus kori szabadelvű elit megbukott, helyét az úri osztály olyan csoportjai vették át, melyek már a kiegyezés utáni felívelés idején is a szabadelvű politika reakciós ellenzékét alkották, s most elérkezettnek látták az időt a hátraarc végrehajtására: a szabadkereskedelem pártolásától a gazdasági nacionalizmushoz és protekcionizmushoz, a jogegyenlőségtől az elit hivatások kierőszakolt újraelosztásához, az asszimilálódásra törekvő zsidóság befogadásától a kirekesztéshez.

Az új hatalom bázisát alkotó réteg magát „keresztény középosztály”-ként definiálta. Szóhasználatában a középosztály nem azt jelentette, amit modernizálódott társadalmakban szokás érteni rajta. Nem a legfelső és legalsó jövedelmi, foglalkozási és vagyoni szinteket összekötő, hatalmas többséget tehát, hanem egy kisebbséget, melynek tagjai az úriember státusára tarthattak igényt. Aki „úr” volt, fölülről nézhetett le a közemberre akkor is, ha a közember vagyoni, jövedelmi, foglalkozási helyzete messze jobb volt az övénél. A „keresztény középosztály” nem kis részben talajvesztett egzisztenciákból állt, akik csekély jövedelemmel honorált és bizonytalan állami állásban próbálták felszínen tartani magukat, s az úriemberi státusba részint az anyagi lecsúszás ellensúlyaként kapaszkodtak, részint hivatkozási alapként ahhoz a követeléshez, hogy a világ hozza őket anyagilag is a vezető osztály tagját megillető helyzetbe.

A „keresztény” jelző nem arra szolgált, hogy leszűkítse a „középosztályként” megnevezett kört, hanem e csoport karakterét határozta meg. Kimondva a „történelmi” egyházak valamelyikéhez való tartozásra utalt, kimondatlanul pedig arra, hogy aki keresztény, nem zsidó. A „keresztény középosztály” tagjai innen merítették a jogcímet a „magyar úr” titulusának viselésére, és erre alapozták a világgal szemben támasztott igényeiket.

A „keresztény” jelző ezért mélységesen kétértelmű volt: pozitív jelentése vallási, negatív jelentése azonban „faji” hovatartozásra utalt. S a „faji” szembeállítás nem puszta osztályozási szempont volt: egy gondolatilag zavaros, céljait tekintve azonban nagyon is egyértelmű „fajvédő” program számára szolgált megalapozásul: azt a törekvést legitimálta, hogy a „keresztény középosztály” lecsúszófélben lévő tagjainak helyzetét a „zsidókérdés” ilyen-olyan megoldása útján szanálják, s az ország valamennyi szociális és gazdasági problémáját a „zsidó térfoglalás” visszaszorítása útján oldják meg.

A „fajvédelem” mellett az „irredenta” volt a jobboldal másik politikai vezéreszméje. Az imént úgy fogalmaztam, hogy a történelmi Magyarország elbukott, mert a nemzetiségek többé nem kívántak a magyar korona fennhatósága alatt élni, a győztes hatalmak pedig Ausztria és Magyarország maradékát minél kisebbre akarták zsugorítani. A trianoni békéhez való racionális viszony kialakítása feltételezte volna, hogy a vezető osztály mindkét összetevővel számot vet; a kormányzó jobboldal azonban csak az utóbbiról kívánt tudomást venni, és ezzel végzetes sérelmi politizálásba hajszolta magát és az országot. Területi igényeit az egész Nagy-Magyarországra kiterjesztette, s a Szent Koronához fűződő történelmi jogokra, valamint a magyar kultúrfölényre alapozta: arra az arrogáns állításra, mely szerint a Kárpát-medence népeit a magyarság hivatott civilizálni. A kiegyezés utáni rezsim tarthatatlanságának mélyebb okaiba nem gondolt bele; és azt sem vállalhatta, hogy Trianonban az ő képviselői írták alá a „nem, nem, soha” jelszavával elutasított békeszerződést. Bűnbakra volt szüksége, s a bűnbakot a háború előtti szabadelvű elitben, a nemzetközi bolsevizmusban és a nemzetközi pénztőkében találta meg, és persze a zsidóságban, melyben egyszerre látta a forradalmi baloldal és a finánctőke megtestesítőjét.

Ezen az összképen belül sokféle árnyalat különböztethető meg, és a korszak dinamikája is változó volt: a fehérterror és az „ébredő magyarok” agresszív nyomulásának időszakára a Bethlen-féle konszolidáció következett, majd Gömbös miniszterelnöksége idején újabb radikalizálódás, ami már Gömbös halála előtt kifulladóban volt. Az antiszemitizmus és az irredenta azonban a „keresztény kurzus” minden árnyalatának közös, lényegi alkotórésze volt, s ez védtelenné tette a kormányzó elitet a térség domináns hatalmává váló náci rezsimmel szemben.

Bár az úri osztály antikapitalizmusa, antiszemitizmusa és a baloldal iránti szenvedélyes gyűlölete nem a náci radikalizmusból, hanem tradicionálisabb attitűdökből táplálkozott, ahhoz mégis elegendő volt, hogy kikapcsolja a vészcsengőket, amikor arról volt szó, hogy elfogadja-e Magyarország Hitler kezéből a versailles-i béke korrekcióját, és kövesse-e a német példát a zsidóüldözés terén. A zsidó „fajhoz” sorolt magyar állampolgárokat már a húszas évek elején numerus claususszal sújtották; most aztán lépésről lépésre megfosztották őket jogaiktól és tulajdonuktól. Megtámadták Jugoszláviát, majd hadba léptek a Szovjetunió ellen; végül pedig együttműködtek a nácikkal több százezer magyar zsidó deportálásában.

Semmi kétség: a nyilasokat megvetették, időnként üldözték is őket. A nyilas csőcseléket Hitler ültette a nyakunkba, miután Horthy, kudarcba fulladt kiugrási kísérlete után lemondani kényszerült. 1944/45 telén nyilas hordák lőtték zsidó magyarok ezreit a Dunába. Csakhogy a zsidóság jogfosztását elrendelő törvényeket Horthy parlamentje hozta, és az ő csendőrsége szolgáltatott ki Eichmannak több százezer, Dávid-csillaggal megbélyegzett magyar állampolgárt. A radikális elitellenességen kívül a nyilas ideológiában szinte minden a „keresztény középosztály” köreiben született eszmék leszivárgása volt. Ezért is történhetett meg, hogy a katonai és államigazgatási elit java része együttműködött Szálasi eszelős rezsimjével.

Így aztán, amikor a szovjet hadsereg a megszálló csapatokkal együtt nyilas bábjaikat is kiűzte az országból, szóba sem jöhetett, hogy az erkölcsi és politikai csődöt mondott „keresztény középosztály” vegye vissza a hatalmat. Az új rend létrehozása nem az utolsó Országgyűlés még élő és itthon maradt tagjainak összehívásával, hanem Ideiglenes Nemzetgyűlés alakulásával kezdődött; egy olyan aktussal tehát, mely demonstratív módon megszakította a jogfolytonosságot az úri Magyarországgal.

A földosztás, a nemesi címek eltörlése, a köztársasági államforma bevezetése fél évszázad múltán is vállalható, új kezdetet nyitott. De már a kezdetekhez hozzátartozik, hogy a felszabadulás magával hozta az ország évtizedekre szóló szovjet megszállását is, s hogy a megszállókkal a háta mögött a kommunista párt – nem egészen harmadannyi szavazattal, mint amennyit a ’45-ös választáson győztes kisgazdák szereztek – hegemón hatalmi tényezővé válhatott. Szimbolikus jelentőségű tény, hogy az 1946. évi I. törvénycikket – a „köztársasági kisalkotmányt” – közvetlenül követte „a köztársaság védelméről” szóló törvény, mely jogalapot teremtett a kommunisták ellenségeinek kriminalizálása számára.

Az uralkodó vélekedés szerint a kommunista vezetők a teljes hatalomátvétel tervével tértek haza Moszkvából; a többpárti, parlamentáris epizódot csupán rövid távra szóló taktikai húzásnak szánták. Ez így nem tűnik pontosnak. A kommunisták nem csináltak titkot abból, hogy végső céljuk a szovjet típusú szocializmus bevezetése. Azt állították azonban, hogy erre majd valamikor a távoli jövőben kerül sor. Véleményem szerint nem csak ők: Sztálin és legközelebbi emberei sem tudták, hogy nem így lesz. Bibó István találóan írta 1945 végén, hogy a Szovjetunió egyszerre több sakkjátszmát játszik a nyugati hatalmakkal, és az összjátszma várható kimenetelétől függ, hogy egy-egy táblán mit lép. Ahhoz nem fért kétség, hogy Lengyelországban csak kommunista kormányt fogad el. Magyarország sorsa azonban 1945–46-ban még nem dőlt el egyértelműen. Csak az összjátszma drámai gyorsaságú leegyszerűsödése – vagyis az, hogy mind a Szovjetunió, mind a nyugati hatalmak elveszítették összes lépési lehetőségeiket a másik fél megszállási övezetében – pecsételte meg. Röviden, a második köztársaság epizódja nem a kommunista diktatúra puszta előjátéka volt, hanem valódi kísérlet a társadalmi és politikai viszonyok demokratizálására, amit a kommunista párt arra használt ki, hogy közben domináns hatalmi pozíciókat szerezzen – egyelőre a sakktábla felborítása nélkül.

A hagyományos magyar jobboldal azonban már akkor B-listázás és kirekesztés célpontja volt, amikor a többpártrendszer még úgy-ahogy működött hazánkban. A kommunista diktatúra bevezetése után pedig az egykori „keresztény középosztályt” kisemmizték, megfosztották politikai jogaitól, diszkriminálták a munkahelyeken és az oktatásban, tömegével telepítették ki, vagy internálták. Ez akkor is az ő külön történelmi sérelmük volt, ha tudjuk, hogy a sztálinista rezsim az általa kedvezményezett osztályok tagjait, sőt a kommunista ügy harcosait ugyanúgy megfélemlítette, elnyomta és üldözte, mint az ellenségeit.

Szerencsésebb körülmények közt a jobboldal bukásának el kellett volna indítania az önvizsgálat és megújulás folyamatát. Ez volt a pillanat, amikor a horthysta politika jobboldali kritikusai kellő súllyal szólhattak volna saját osztályukhoz. Csakhogy ki se nyithatták a szájukat. Így aztán önvizsgálat helyett önigazolás következett. A Szovjetuniót kiszolgáló, totális diktatúra a „keresztény középosztályi” öntudatú emberek szemében igazolta a két háború közti rezsim politikáját: úgy láthatták magukat, mint akik Magyarország szabadságát védték a bolsevik rémuralom fenyegetése ellen.

Az 1956-os forradalomban nem játszottak vezető szerepet, de a megtorlás éveiben őket tették meg első számú bűnbaknak. Öt évvel az ’56-os kataklizma után azonban a restaurációs rezsim mindenkit a hívének nevezett ki, aki nyilvánosan nem fordult ellene. („Aki nincs ellenünk, az velünk van”, mondta Kádár 1961 decemberében.) A „keresztény középosztályi” hátterű emberekről is fokozatosan levették a stigmát; másokkal együtt ők is esélyt kaptak arra, hogy megalkudjanak a realitásokkal s élhetőbb életet teremtsenek maguknak; azzal a feltétellel, hogy egyénenként próbálnak boldogulni, s eszükbe sem jut politikai hagyományaik körül megszerveződni. Ezért, jóllehet személyes helyzetük rendeződött, a nyilvános történelmi önvizsgálatra most sem nyílt lehetőségük.

Aki nem köztük élt, és életük történész kutatójává sem vált, annak kevés ismerete van arról, hogy milyen tudattal illeszkedtek be a posztsztálinista világba. Két dolog látszik biztosnak. Először: többségük, ha elfogadta is a felkínált alkut, identitásának feladása nélkül nem oldódhatott föl a kádári „közmegegyezésben”. A kommunistákat változatlanul hatalombitorlóknak, önmagát jogos örökségéből kiszorított áldozatnak tekintette. Másodszor: a jobboldal a diktatúra bomladozásának éveiben sem kezdett politikai közösségként újjászerveződni, múltjáról, jelenéről és jövőjéről nyilvánosan gondolkodni. A lengyel demokratikus ellenzéknek volt jobboldali megfelelője. Magyarországon a nyolcvanas években sem jött létre önmagát jobboldaliként meghatározó s a rezsimmel nyíltan szembeszálló ellenzék.

Ennyit arról, hogyan ment át a jobboldal a százéves háborún. A baloldalra áttérve nem kell másodszor is visszamennünk a Monarchia összeomlásáig. Míg a rendszerváltás kori jobboldali gondolkodást döntően befolyásolták az 1945 előtti évtizedek emlékei, a baloldal azokra az évtizedekre csak mint a jobboldal történetére emlékszik; saját élő hagyománya nem nyúlik vissza 1945 mögé; addig is alig-alig. A jobboldal is főként a kommunista diktatúrával azonosítja; 1920 és 1945 közti szerepével nem törődik.

A tradicionális jobboldalt 1945-47-ben erőszakkal szorították le az ország politikai térképéről. A baloldal közegében viszont a kommunisták nem csupán a szovjet hadsereg elnyomó apparátusára hagyatkozhattak. Sokan látták úgy, hogy a jobboldal erkölcsi és politikai csődje a kommunistákat igazolja: a náci Németországot a Szovjetunió győzte le, s a régi világ összeomlása után a szovjetek és hazai szövetségesei képviselik a radikális újrakezdést, amire az országnak múlhatatlanul szüksége van. A kommunizmus csábításának ellenálló kevesek – a polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia antikommunistái, a Kovács Imre-szerű, kritikus együttműködők – körül már akkor megritkult a levegő, amikor még nem kényszerültek külső vagy belső emigrációba. A többiek követték a kommunista vezetést a Standard-pertől és a Mindszenty-pertől a Rajk-perig, a kikényszerített békekölcsönjegyzéstől a padláslesöprésig.

Megismétlődött a régi képlet: a baloldal a társadalmi reform és a demokrácia tétova kísérletével kezdte és a kommunista hatalmi gépezet részeként végezte.

Sztálin halála után azonban Magyarországon is megnyíltak a börtönök és internálótáborok kapui, a rezsim bűnei nyilvános beszéd tárgyává lettek, s a kommunista párt vonzáskörébe tartozó értelmiség mély erkölcsi válságba sodródott. Becsapva érezték magukat; a jobbak közülük azt is felismerték, hogy a becsapottság nem ad felmentést a személyes felelősség alól. Ha megtévesztettként is, de támogatói voltak egy bűnös politikai kurzusnak, részük volt a bűnös gyakorlat igazolásában. Úgy érezték, jóvá kell tenniük vétkes tévedésüket; a jóvátétel igénye az antisztálinista mozgalom élvonalába vitte őket. Kiemelkedő szerepet játszottak a rezsim megingatásában az 1956-os forradalom előtti évek során; együtt mentek a forradalommal október 23-a és november 4-e között; részt vettek a forradalom leverését követő ellenállási mozgalomban, és vállalták a forradalom ügyét a börtönig, nem egy esetben a bitóig. Másokat elbizonytalanítottak a szinte minden forradalommal együtt járó kilengések. Voltak, akik ilyen-olyan jelekből a nagybirtok-nagytőke-csendőrség világának visszatérésére következtettek; voltak, akiket már az 1946-47-es koalíció felújítása is aggodalommal töltött el. És persze sokan voltak olyanok is, akik a forradalmat eleve félszívvel fogadták, november 4-e után pedig siettek a restaurációs rezsim mellé állni.

Ez különös súlyt adott annak, hogy a megtorlás éveiben sem minden baloldali fogadta el az „ellenforradalmi lázadás” kötelező meséjét. Kétségtelen, a forradalomhoz való hűség évtizedeken át csupán személyes erkölcsi tartást jelenthetett. Kollektív politikai cselekvés nem következett belőle. Mégis, ez volt az első maradandó törés a kommunista diktatúra és a baloldali értelmiség között.

A hatvanas évektől kezdve aztán – részint az általános kelet-európai trendre, részint a magyar fejlődés sajátosságaira válaszul – a baloldali értelmiség a marxista gondolattól is gyorsuló ütemben távolodott. A folyamat a marxizmuson belüli polémiával indult, Marx szabadságelvű, humanista újraértelmezésével; az így értelmezett Marxszal szembesítették azután a „létező szocializmus” valóságát és hivatalos ideológiáját. Ez a kísérlet rövidesen mellékösvénynek bizonyult. Az előrevivő kérdések az 1968-as gazdasági reform körüli vitákban merültek fel. Fel tudja-e venni a versenyt az adminisztratív tervgazdaság az elsődlegesen piacvezérelt gazdasággal? Melyik elégíti ki jobban az emberi igényeket? Melyik biztosít gyorsabb fejlődést és nagyobb szabadságot a fogyasztói és termelői döntések terén? Ha a piaci alapú gazdaság mindent egybevetve előnyben részesítendő az adminisztratív tervgazdasággal szemben, milyen kilátásai vannak az állami tulajdonra alapozott gazdaság „piacosításának”?

Ezek a kérdések fokról fokra radikalizálták a reformbarát értelmiséget; a nyolcvanas évek második felében már a kapitalista piacgazdaságba való ámenetre is programszerű javaslatok születtek.

A rezsim gazdasági ígéreteinek lelepleződésével párhuzamosan lepleződtek le szociális ígéretei. A közgazdasági rendszerkritikával nagyjából egy időben színre lépett a szociológiai rendszerkritika, kimutatva, hogy a piacgazdaság felszámolása nem hozott egyenlőséget és tartós mobilitást, hanem csak más típusú – a javak és pozíciók állami elosztásához kötődő – egyenlőtlenségek és merevségek forrása lett.

E vízválasztó szempontokhoz a hetvenes évek második felétől egy újabb adódott hozzá. Akárcsak a térség többi országában, Magyarországon is elindult az emberjogi mozgalom, létrejött a demokratikus ellenzék. Fellépése részint új tartományokra terjesztette ki az eszmei vitákat: eddig arról volt szó, mi jó az embereknek – a demokratikus ellenzék azt kérdezte, mihez van joguk. Részint rávilágított arra is, hogy változóban van az eszmei viták politikai környezete. Eddig a rendszer javíthatóságában hívők és a rendszert reformálhatatlannak gondolók egyaránt abból a rendíthetetlen bizonyosságból indultak ki, hogy gyakorlati megvalósulásra csak olyan alternatíváknak van esélyük, melyek a rezsim hivatalos intézményein belül is képviselhetők. A demokratikus ellenzék színre lépése megmutatta, hogy az állampártra immár a hivatalos intézmények közül kilépve, kívülről is nyomást lehet gyakorolni.

A nyolcvanas évekre a rezsim hivatalos ideológiája kiüresedett: nem volt már számottevő baloldali értelmiség, mely hitt volna benne. Az évtized végére pedig – a gazdasági reformerség, a szociológiai társadalomkritika és a demokratikus ellenzék találkozásából – létrejött az új magyar liberalizmus, mely a baloldali értelmiség számottevő részét magához vonzotta.

A megmaradt, szűk értelemben vett baloldal nem egy másik, a liberalizmussal összemérhető és tőle jól megkülönböztethető politikai világnézet körül alakult ki. Bár a baloldalon belül voltak csoportok, melyek sürgették a számvetést az állampárt múltjával és a baloldali ideológia újragondolását, a baloldal egészében nem a múlt kollektív feldolgozása alapján formálódott. Igencsak heterogén körökből állt össze: mindazokból, akik egyfelől a liberális öntudatú értelmiség, másfelől a rendszerváltást elutasító – lényegében értelmiség nélküli – szélsőbal kiválása után hátra maradtak.

Először is, a pártállam szellemi környezetét nem kizárólag a tőle előbb apró lépésekben, majd gyorsuló ütemben távolodó reformer értelmiség alkotta: masszívan jelen voltak itt a reformok ellenzői is; a politikai kurzus hullámzásaitól függően hol az egyik, hol a másik áramlat kerekedett felül. A reformellenes hagyomány a ’89 utáni baloldalnak ugyanolyan szerves része lett, mint a reformerek hagyománya. Aztán ott voltak azok, akik egy pontig együtt mentek a reformer értelmiséggel, de a magántulajdon elsőbbségén alapuló – kapitalista – piacgazdaságot már csak mint valami elkerülhetetlen rosszat vették tudomásul. Ők – szemben a liberálissá vált reformerekkel – soha nem tudták elfogadni, hogy a kapitalizmus ismert hátrányaival együtt is a legjobb a ma elgondolható gazdasági rendszerek közül. Másoknak az alapvető jogok liberális koncepciójával volt bajuk; ismét mások a népnemzeti eszmekör felé tájékozódtak, s ez állította szembe őket a liberalizmussal. Végül sokakat nem a liberális nézetekkel szembeni ellenérzés tartott a szűken vett baloldalon; egyszerűen csak a múltjukhoz ragaszkodtak, mely a pártállami rezsimhez kötődött, s melynek az új magyar liberalizmus – egyik fő hagyománya, a demokratikus ellenzék révén – egyenes tagadása volt. Ez a sokféleség megfelelt, persze, az MSZP néppárti igényeinek, de nem segített abban, hogy a szocialista baloldal végrehajtsa a maga Bad Godesberg-i fordulatát.

Megemlítettem a népnemzeti eszmeáramlatot – befejezésül erről is kell szólnom néhány szót. A népi írók mozgalma, ahonnan a népnemzeti irányzat eredeztethető, nagyobbrészt a baloldal része volt; elsősorban a „hárommillió koldus” nyomorúsága, megalázottsága és kiszolgáltatottsága miatti felháborodás vezérelte. Bár a kor balliberális – akkor „urbánus”-nak nevezett – csoportosulásával ellenségessé fajult a viszonya, a kommunistákkal együttműködött az Új Márciusi Frontban, a háború után pedig – a Nemzeti Parasztpárt révén – a kormányban is. A népi eszmekör volt az egyedüli, melynek többé-kevésbé kimondott ideológiai különállását a kommunista egyeduralom idején is megtűrték, s mely körül így a nyolcvanas évekre úgy rendeződhetett önálló szellemi áramlat, hogy résztvevőinek nem kellett vállalniuk a hivatalos intézményekből való kilépést és a nyílt ellenzékiséget.

A népi gondolat azonban időközben alapvető változáson ment át. Az uradalmak és nincstelen zsellérek, az urak és szolgák világával együtt eltűnt a népi eszmekört átható paraszti radikalizmus és a társadalmi igazságosság iránti szenvedély – maradt az, amit a népi írók újabb nemzedékei „nemzeti sorskérdéseknek” neveztek. A nemzet erkölcsi tartásának megroppanásával magyarázott „egykézés”, kiegészülve a magyarságát híven őrző, „romlatlan” – erdélyi, felvidéki – magyar ember kultuszával, akit viszont az asszimilálási kényszer fenyeget; mindez együtt a nemzethalál komor vízióját táplálta. Innen az önmegnevezés változása: a népiek újabb nemzedéke kezdte „népnemzeti”-ként azonosítani magát.

A népnemzeti szellemiséget nem csupán a szociális kérdések iránti érzékenység tompulása különböztette meg az elődökétől, hanem a gondolkodási stílus változása is. Illyés Gyula, Kovács Imre, Szabó Zoltán és társaik szociológiai egzaktságú állapotleírásokat kínáltak és jól körvonalazott programpontokat fogalmaztak meg – az utódok tragikus látomásoknak adtak kifejezést, és homályos jövőképeket rajzoltak fel. Ez alkalmassá tette őket arra, hogy a rezsim bomlásának korai szakaszában a társadalmi önszerveződés élvonalába kerüljenek. Céljaik apolitikussága, nyelvezetük homályossága folytán az induló mozgalmak közül az övék tűnt föl a legkevésbé veszélyesnek mind a hatalom birtokosai, mind az önálló cselekvés lehetőségét már kereső, de a „visszarendeződés” és megtorlás kockázatával még komolyan számoló állampolgárok szemében. Így válhatott gyermekük, az eredetileg közéleti vitafórumnak szánt MDF a formálódó ellenzék legerősebb tényezőjévé 1987 ősze és 1989 ősze között. És ugyanezért csúszott ki az MDF a népi írók kezéből, amikor a modern, demokratikus pártpolitika erőterébe került. Erre a helyzetre a népiek nem voltak felkészülve – idegenkedtek a többpártrendszertől, valamiféle körvonalazatlan össznemzeti mozgalomban gondolkodtak –, s ezért nem tudták megőrizni a vezető szerepet a maguk alapította szervezetben.

Az elődök azonban ugyancsak meglepődtek volna, ha látják, kinek a kezébe került át a népi hagyomány jegyében létrehozott szervezet. Az MDF a rendszerváltás körüli magyar jobboldal gyűjtőpártja lett; az ideológiai karakterét meghatározó csoportok közt a keresztény-nemzeti tradíció folytatói jutottak domináns szerephez. Ez az eltolódás nem volt előzmények nélküli. Ahogy a népi gondolat átvedlett népnemzetivé, ahogy szociális radikalizmusa kiüresedett, úgy csúszott át a népi írók mozgalma is a szellemi baloldalról a szellemi jobboldalra. Az MDF alapító atyáit már nem fűtötte az elődök megvetése az úri osztály és áporodott levegőjű „keresztény kurzusa” iránt: a Horthy-korszakba visszavágyó örökösökben ők már csak a „nemzeti sorskérdések” iránt fogékony rokonlelkeket látták.

Ezzel elérkeztünk a százéves háború legújabb szakaszának küszöbére.

3. Jobb- és baloldal a rendszerváltás után

Ha a népiek korán léptek színre, a hagyományos jobboldal viszont későn. A rendszerváltást közvetlenül megelőző években sem politikai, sem szellemi mozgalomként nem tűnt föl a közéletben. Önálló politikai tényezővé s egyben az MDF legerősebb jellegadó csoportjává azt követően vált, hogy Antall József lett a párt elnöke, majd miniszterelnök-jelöltje.

Ezért, amikor a rendszerváltás bekövetkezett, a formálódó magyar jobboldal nem rendelkezett nyilvános, megvitatott politikai koncepcióval. Saját múltját nem vetette alá kritikai vizsgálatnak. Alapvető érzülete a sérelemérzés volt, valamint az az igény, hogy visszaszerezze örökölt státusát, melyből szerinte jogtalanul kiforgatták. Alig reflektált a fejlődésre, melyen a jobboldali ideológia a demokratikus Nyugaton 1945 és 1990 közt átment. A politikai küzdelmek értelmezéséhez és a politikai mező felosztásához szükséges fogalmakat elsősorban a Horthy-korszakból rá maradt keresztény-nemzeti szellemiségből merítette. Ez a szellemiség, Rainer M. János találó metaforájával élve, búvópatakként élt tovább a családi hagyományokban, az öröklött kulturális identitásban és csoportöntudatban, mely a „keresztény középosztályi” hátterű egyéneket egymáshoz fűzte, és elkülönítette őket azoktól, akik pedig szociológiai helyzetük szerint nemigen különböztek tőlük.

Sokan közülük hívők, de ha nem gyakorolják is a vallásukat, számon tartják, hogy a „történelmi” keresztény felekezetek valamelyikéhez tartoznak. Különleges jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy magyarok. Önmeghatározásukban – akárcsak az elődeikében – szerepet játszik a zsidóságtól való elhatárolódás. Úgy érzik, kitüntetett kapcsolat fűzi őket a magyarság nemzeti lényegéhez, míg a zsidó származású vagy a zsidó szellemiség hatása alá került egyének legfeljebb felszínes kapcsolatban vannak a nemzettel.

A „keresztény középosztálytól” örökölték a politikai aréna felosztását „nemzeti” és „nemzetidegen” erőkre, s a magabiztos hitet, mely szerint a jobboldal lényegénél fogva „nemzeti”, míg a másik oldal lényegénél fogva „nemzetidegen”. A „keresztény középosztály” mentalitásában gyökerezik a kapitalizmustól – a banktőkétől, a piactól és a versenytől – való idegenkedésük. Innen ered sérelmi viszonyuk a trianoni békéért felelős hatalmakhoz, a nemzeti önsajnálat és a visszavágyás a mitizált nagymagyar múltba. S végül ide vezethető vissza hajlandóságuk, hogy vélt vagy valós hátrányaikat hatalmi eszközökkel egyenlítsék ki, ami az első médiaháborútól a kultúrharc újabb stációiig végigkísérte a rendszerváltás utáni évtizedek történetét. Tradicionális jobboldalnak fogom nevezni őket.

A rendszerváltás pillanatában minden politikai szereplőnek el kellett fogadnia a többpártrendszerű, demokratikus jogállamot, és a tradicionális jobboldal is elfogadta. De ambivalens érzelmeket táplált vele szemben. A versengő demokráciával való azonosulás nehezen fért össze azzal a vélekedéssel, hogy az egyik oldal történelmi jogon hivatott az ország vezetésére, míg ha a másik kormányra kerül, csupán bitorolja a hatalmat. A jogállammal való azonosulás nehezen fért össze a hatalmi eszközökkel való területszerzés igényével. A szekuláris állam elfogadása nehezen fért össze a jobboldali politika és a kereszténység összekapcsolásával, és így tovább. [7]

Ahogy a demokráciát, a tradicionális jobboldal az európai békerendszert is elfogadta, de nem kevésbé ambivalens módon, mint a versengő többpártrendszert. A trianoni határok revíziója komoly formában nem merült föl, de a „határokon átívelő nemzetegyesítés” ábrándjaként mégis megjelent: benne volt már Antall József elhíresült kijelentésében, mely szerint lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni, és ott volt az új és új elgondolásokban – a státustörvénytől az áttelepülés nélküli honosításig –, melyek mind arról szóltak, hogyan lehetne határmódosítás nélkül is kiterjeszteni a magyar állam és a területén élő magyarok közti közjogi viszonyt a szomszéd államok magyar ajkú polgáraira.

A kommunista rezsim idején elszenvedett sérelmek felhánytorgatása nem párosult a háború előtti rezsim okozta sérelmek elismerésével; a baloldal történelmi felelősségének firtatása a jobboldal történelmi felelősségének kimondásával. Ha a fehérterror került szóba, a vörösterrorra terelték a beszédet. A zsidótörvényeket azzal mentegették, hogy a még rosszabb elkerülését szolgálták. A holokausztért minden felelősséget a német megszállókra és a nyilasokra hárítottak.

Az 1990 januárjában elhangzott antiszemita Csurka-szöveg („Ébresztő, magyarság!”) feszengést váltott ki köreikben, de a felháborodott tiltakozás elmaradt. A jobboldali írástudók többsége legföljebb kellemetlennek találta, de nem égbekiáltó botránynak, hogy vezető pártjuk alelnöke szerint Kun Béla és a Lenin-fiúk leszármazottai – mert ki más vezette volna az SZDSZ-t –, miután bolsevik vállalkozásuk megbukott, most a másik, liberális vállalkozásuk cégére alatt próbálják uralmuk alá hajtani a magyarságot. Csurka később kiszorult az MDF-ből és szélsőjobboldali pártot alapított – a MIÉP volt az első náci szellemiségű párt, mely legalább egy ciklusra a parlamentbe is beverekedte magát –, de a tradicionális jobboldal ezután sem húzott határvonalat önmaga és az önállósuló szélsőjobb közé. A szélsőjobb jelszavait délibábosnak, beszédmódját vállalhatatlannak tartotta; politikai ösztönei azonban nem fújtak riadót az otromba rasszizmus és a jogállamot fenyegető aktivizmus láttán. Inkább látott a „nemzeti radikálisokban” túlzó eszközökkel, de mégiscsak a magyarság ügyéért síkra szálló, derék magyar embereket, mint egy erkölcsileg és politikailag elfogadhatatlan szélsőség megtestesítőit, akiknek a demokratikus közösségben nem lehet helyük. Az alapvető törésvonalat soha nem egyfelől a jogállamot elfogadó, másfelől a jogállamot elutasító politikai erők és véleményalkotó körök közt húzta meg: mindig a teljes jobboldal és a baloldal között. Ama keveseknek, akik megpróbáltak átlépni a politikai mező e felosztásán, hamar tapasztalniuk kellett, hogy a jobboldali közösség összezár a hátuk mögött.

Míg a jobboldal történelmi elégtételként élte meg a rendszerváltást, tele az elszenvedett sérelmek miatti revansvággyal és az őt – mint vélte – természetszerűen megillető vezető szerep visszaszerzésének ambíciójával, a baloldal számára a rendszerváltás vereség volt, mely politikai túlélésében fenyegette.

A baloldal szellemi arculatának formálói nem rendelkeztek ahhoz fogható kulturális identitással, mint a tradicionális jobboldal. Nem tekintették magukat vallási vagy etnikai jegyek által megkülönböztetett, külön kategóriának tágabb foglalkozási, képzettségi és jövedelmi rétegükön belül. Ezért aztán politikai őseik sincsenek, akikkel pusztán leszármazási alapon éreznének folytonosságot.

Első nemzedékük azonban tagjainak saját, személyes múltja révén kötődött így vagy úgy a kommunista rendszer apparátusaihoz. S ezért a baloldal is súlyos történelmi terheket cipelt.

Az új rend alapvető intézményeit, akárcsak a jobboldal, a baloldal is elfogadta, de nem törődött bele, hogy az alkotmányos demokrácia a pártállami rezsim egyenes tagadása. Önképétől elválaszthatatlan volt a hit, hogy a régi rend vállalható, s hogy az új rend alapjában kontinuus vele. A sztálinista terrort magától értetődő természetességgel ítélte el; a sztálinizmust is vállalók a rendszerváltást mindenestül elutasító szélsőbalon keresendők. Az ’56 utáni rezsim örökségét azonban a mainstream baloldal is folytatható hagyománynak tartotta. A forradalomhoz, a forradalom leveréséhez és a rá következő tömeges megtorláshoz a legjobb esetben is kétértelműen viszonyult. Szeretett volna úgy emlékezni a történtekre, mintha a forradalom úgymond zűrzavaros napjaira nem a rendcsinálás és megtorlás évei következtek volna, mintha a kádári „konszolidáció” 1956 novemberében vette volna kezdetét. Úgy gondolt vissza Kádárra, mint aki a legjobbat hozta ki a Szovjetunió által megengedett lehetőségekből. A totális mozgósítás, kontroll és elnyomás évei után megbékélt a társadalommal. Véget vetett a mindennapi élet átideologizálásának. Hagyta, hogy az emberek a maguk módján boldoguljanak. Eltűrte, hogy ki-ki megkeresse a réseket a szabályok között. Nem bánta, hogy az utasítás helyét az alkudozás veszi át. Nagy léptékű reformokba kezdett. A mainstream baloldal szeretett volna úgy gondolni a rendszerváltásra, mint az apránként összeadódó kádári reformok végkifejletére.

Ez a kép tartalmazott valós részleteket, egészében mégis hamis volt. Nem adott számot a kádári kurzus fénykorában is tovább élő elnyomás tényeiről. Nem vett tudomást az önfeladás és megalkuvás változatos formáiról, melyek nélkül a hatvanas évek után sem lehetett boldogulni. Megfeledkezett a megnyomorított, derékba tört életek sokaságáról. A megfélemlített hívőkről. A kommunistaellenes kocsmai kifakadásért börtönbe vetett munkásokról. A megfigyeltek százezreiről és a megfigyelőül beszervezettek tízezreiről. A legvidámabb barakk állítólag boldog lakóinak szegényes életkörülményeiről, félelmeikről és gyanakvásaikról. Arról sem vett tudomást, hogy a rendszerváltás előtti, gazdasági fejlettségünkhöz képest magas szintű jóléti szolgáltatások árát a rendszerváltás utáni nemzedékek fizetik meg.

Végképp hiányzott belőle az ’56 utáni rezsim időbeli kettőssége. Kádár nemcsak a hatvanas évek összekacsintós konszolidációját hagyta maga után, hanem az azt megelőző restaurációt is, a november 4-i hazaárulást, a fegyveres, majd békés ellenállás vérbe fojtását, a tömeges internálásokat, a terrorpereket és a temetetlen holtakat. A restauráció soha nem vált befejezett múlttá, mert soha nem tették jóvá, csupán tabu alá helyezték.

Amikor szovjet mintára nálunk is kitört a glasznoszty, a tabut nem lehetett fenntartani többé. Az alakulóban lévő baloldal, mely magát a haladás motorjának hitte, egyszer csak azt találta, hogy a haladás ellene fordult.

Progresszív gondolkodású csoportjai számára 1987-88 táján már világos volt, hogy a régi rend nem tartható tovább. Már nem az állami vállalatok működésének piacosításában gondolkodtak, hanem olyan piacgazdaságban, melynek jogi szabályai a magántulajdont is be tudják fogadni. Ha nem is a hatalomért versengő pártok, legalább az érdekszervezetek pluralizmusának teret kívántak adni. Távolságot akartak teremteni az egypárt és az állam között, közéjük iktatva a párt által jelölt, de a nép által választott köztársasági elnököt. S a népszavazás intézményével szerették volna ellensúlyozni az állampárt túlhatalmát.

Ami a gazdasági átalakulást illeti, azt egészen a rendszerváltás pillanatáig a pártállamhoz kötődő csoportok tartották kézben. A politikai átalakulás fölött azonban elvesztették az ellenőrzésüket. A ’87-88-as tervek még ki sem érlelődtek, s már túl is szaladt rajtuk az idő. 1989-ben az MSZMP már csak futott az események után. Törvényt hozott a gyülekezési és egyesülési szabadságról, de ezzel csak áldását adta arra, amit megakadályozni már nem tudott, hisz addigra rendszeresek voltak már a tüntetések Budapest utcáin, és egyre-másra alakultak a hivatalosan be nem jegyzett szervezetek. Elismerte a szabad pártalakítás lehetőségét, de csak akkor, amikor már színre léptek a rendszerváltás pártjai. Beleegyezett, hogy az ’56-os kivégzettek hozzátartozói eltemessék szeretteiket, de csak akkor, amikor a Történelmi Igazságtétel Bizottsága már nyilvános újratemetést szorgalmazott. Belement a nyilvános temetői szertartásba, de csak akkor, amikor a TIB már a Hősök terén akarta felállítani a ravatalokat. Akkor állt elő a „középerős” államfőt és korporatív felsőházat magában foglaló alkotmánytervezetével, amikor a formálódó ellenzék már tiszta parlamenti demokráciát követelt – a félprezidenciális rendszer elgondolása ekkor már nem a rezsim belső reformja felé mutató, progresszív javaslat volt, hanem az MSZMP utolsó kísérlete, hogy hatalmából még átmentsen valamit. A munkásőrség feloszlatásába és a munkahelyi pártszervezetek megszüntetésébe is akkor ment bele az állampárt, amikor már gyűltek az aláírások a „négyigenes” népszavazáshoz.

De nem a sodródás volt az igazi traumatikus élmény a formálódó baloldal számára, hanem az, hogy egyszer csak a vádlottak padján találta magát. A Nagy Imre-temetés éles fényt vetett a bukófélben lévő rezsim szégyenletes titkára. Aki ennek a rezsimnek a hagyományát folytatta, 1989 történelmi pillanatában hazaárulók és gyilkosok örököseként jelent meg a nyilvánosság előtt.

Innen a magyar baloldal mélységes ambivalenciája a rendszerváltással szemben. Tudomásul vette és közreműködött benne – de soha nem érezte a sajátjának. A baloldali véleményalkotók java része úgy érezte, hogy a rendszerváltás 1989 nyarán-őszén kisiklott, vissza kellene zökkenteni az eredeti kerékvágásba. Ezért tett pártjuk új meg új kísérletet a rendszerváltás alkotmányának felülírására: ha megvalósul a közvetlenül választott államfő és a korporatív felsőház ötlete, az MSZMP kormányának alkotmánykoncepciója diadalmaskodott volna az Ellenzéki Kerekasztal alkotmánykoncepciója felett.

A későbbi gazdaságpolitikai hübrisz, a 2002-ben meghirdetett „jóléti rendszerváltás” hátterében is ott lappangott a ’89-es politikai rendszerváltás korrekciójának igénye. Amikor a szocialisták előálltak a „jóléti rendszerváltás” programjával, nem csupán arra gondoltak, hogy a 13. havi nyugdíj, a közszolgálati bérek ötvenszázalékos emelése s a hasonló intézkedések sora szavazatokat szerez nekik. A „jóléti rendszerváltás”-nak elnevezett szociálpolitika reményeik szerint az állami gondoskodás régi modelljét restaurálta volna. Bebizonyította volna, hogy az új rend oly módon válhat szerethetővé, hogy helyreállítja a ’89 előtti rezsimmel való folytonosságot.

Nagyjából így festett a két hagyomány – a jobboldalé és a baloldalé – a rendszerváltást közvetlenül követő időkben. Ezek a tradíciók kölcsönösen kizárták, de épp ezért kölcsönösen igazolták is egymást. A jobboldal horthysta nosztalgiái megkönnyítették a baloldal számára, hogy igazolva lássa az antidemokratikus kommunista rezsimet; a kádári „konszolidáció” iránti baloldali nosztalgiák pedig a jobboldal számára könnyítették meg, hogy a „keresztény kurzust” a kommunista diktatúra elleni keresztesháborúként rehabilitálja.

Nem sokkal az első szabad választások után megindult a magyar politika vészterhes polarizálódása. Közben azonban más is megindult. 1990-ben a legnagyobb kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki párt, túllépve sérelmeken és zsigeri ellenszenveken, átfogó megállapodást kötött, biztosítva az ország kormányozhatóságát. Működni kezdtek a demokrácia intézményei. Gyakorlattá vált a parlamenti váltógazdálkodás. Az első kormányok nagyvonalú bizalomépítő gesztusokat tettek ellenzéküknek: az Antall-kormány az SZDSZ-szel való konzultáció alapján jelölt vezetőket a közmédia és a Nemzeti Bank élére, valamint az Állami Vagyonügynökség igazgatótanácsába; a parlamentben is fontos bizottsági tisztségeket engedett át a kisebbségnek. A Horn-kormány is tett ilyen gesztusokat, előbb a parlamenti tisztségek elosztása terén, majd azzal, hogy önként korlátozta magát kétharmados többségének gyakorlásában, végül pedig azzal, hogy módot adott ellenzéki kezdeményezésű vizsgálóbizottságok felállítására. Igaz, e gesztusok java része menet közben semmivé lett. A Nemzeti Bank konszenzussal jelölt elnökét elmozdították, a médiaelnököket lemondásra kényszerítették, az elnöki jogköröket tisztogató alelnökökre ruházták, az ÁVÜ igazgatótanácsából kinyomták az ellenzék által jelölt tagokat. Mindez az Antall-kormány idején történt, de sor került hasonló visszakozásra a Horn-kormány idején is. Hivatali ciklusa vége felé a Horn-kormány is ellépett az önként vállalt alkotmánymódosítási moratóriumtól (igaz, a legfontosabb módosítással, az Országos Igazságszolgáltatási Tanács felállításával a kormány szűkítette saját hatalmát), s egy idő után arra is volt példa, hogy a kellemetlen vizsgálóbizottságok felállását a szocialista-szabaddemokrata többség megakadályozta. De mindez még nem zárta ki, hogy hosszabb távon a közeledés kerekedjen felül, ne a polarizáció.

Végtére is, mint e tanulmány bevezetőjében már említettem, a két oldal közti hadiállapotért felelős történelmi nosztalgiák reménytelenül anakronisztikusak. És mégis, a demokratikus intézmények összetartó ereje és a feldolgozatlan múlt polarizáló hatása közti küzdelemből a polarizáció került ki győztesen. Hogyan történhetett ez? Mi törte meg a tanulási folyamatot, melynek az anakronizmusok – s velük a két oldal közti háborúság – felszívódásához kellett volna vezetnie?

4. Csatajelenetek történelmi jelmezekben

A teljes húsz év – mégoly vázlatos – áttekintésére nem vállalkozom. A történet három csomópontját emelem ki, három elszalasztott alkalmat a tanulásra.

Az elsőt az 1990-es választások utáni évek kínálták, mindenekelőtt a baloldalnak. Pártja súlyos vereséget szenvedett; az állammal összenőtt hatalmi tényezőből kicsiny ellenzéki párttá zsugorodott. S ez még nem volt a vége megpróbáltatásainak. Az új rend indulásakor óhatatlanul napirendre kerültek a régihez való viszony kérdései. A demokratikus köztársaságnak világos erkölcsi határt kellett húznia önmaga és a megelőző, totalitárius rezsim közé. Ez az igény elkerülhetetlenül napirendre tűzte a múlt lezáratlan kérdéseit: vagyonelszámolás, kárpótlás, igazságtétel, az elnyomó apparátusok titkos ügynökei, a kommunista rendszerben szerzett helyzeti előnyök konvertálása az új rendben értékesíthető előnyökre (mindenekelőtt: a privatizáció terepén).

1990 májusában Antall József megköszönte a Németh-kormánynak, hogy az országot rendezett állapotban adta át. A baloldal fellélegezhetett. De csak egy pillanatra.

A múltlezárás rövid időn belül a szocialisták megbélyegzésének és karanténba szorításának eszköze lett, s összefonódott a fellángoló kultúrharccal és médiaháborúval, melyek révén a jobboldal a maga képére próbálta formálni a nyilvánosságot. Hamis bűnügyet kreáltak, hogy megszabaduljanak a tévé elnökétől; elévült bűncselekményeket az elévülési idő utólagos újraindításával akartak büntethetővé tenni; az igazságügyi miniszter a bírói karon belüli szavazás eredményét lesöpörve nevezett ki bírósági vezetőket; a belügyminiszter bőrfejű szabadcsapatokat vett pártfogásába. Ezzel egy időben a jobboldali közbeszédet hihetetlen gyorsasággal öntötte el a Horthy-korszak iránti nosztalgia és az antiszemita érzület mind kódolatlanabb kifejezése, a kormányzati viselkedést pedig az úri gőg.

A fenyegetettség légkörében a baloldal összezárta sorait; a reformer és reformellenes hagyományokhoz kötődő, progresszív és káderöntudatú körei a politikai karanténban egymáshoz szorultak. Igaz, e közben a reformer, progresszív szellemiség tényleges súlyánál nagyobb szerephez jutott a baloldali identitás formálásában. A baloldal számára ugyanis a parlamenti ciklus első éveiben egyetlen lehetőség kínálkozott a talpon maradáshoz: ha a jobboldallal szemben a demokratikus jogállam védelmezőjeként lép fel. Kezdte úgy látni, hogy a szerepek felcserélődtek: nem a múlt az övé, míg a jobboldalé a jelen, hanem megfordítva: ő áll az új demokrácia talaján, míg a jobboldal a távoli múltba rángatná vissza az országot.

Ez előrelépés volt. De visszalépés is járt vele. A karanténba szorítás kísérlete, a Horthy-korszak rehabilitálásával való próbálkozás, az antiszemita beszéd és az úri gőg szindrómája felmentést is adott a baloldalnak a saját múltjával való szembenézés alól.

Egyszeriben fölfedezte antifasiszta hagyományait. Ideológiai önmeghatározásában központi helyet nyert a rasszizmus elleni küzdelem. Vannak posztkommunista pártok az egykori szovjet világrendszer kelet-európai végein, melyek szívesen pengetnek rasszista húrokat. Méltánylandó, hogy a magyar baloldal antifasisztaként azonosította önmagát. Ám az antifasizmus egyben az önfelmentés eszköze is lett. Lehetővé tette, hogy a baloldal azt mondja magának: Kádár alatt legalább zsidózni és cigányozni nem lehetett. Ennek ára volt, ezt a baloldaliak is látták. A szabadság a kádári rezsim legpuhább éveiben sem állampolgári jog volt, csupán bármikor visszavehető kedvezmény. A hatalom nem avatkozott bele mindenbe, de bármibe beavatkozhatott. Csakhogy, a baloldalon kialakuló nézet szerint, ebben az országban a szabadságjogoknak is áruk van, és nem biztos, hogy ezt az árat érdemes megfizetni.

Így aztán a baloldal egyszerre lépett fel a jogállam védelmezőjeként és az önmagát a jog fölé helyező pártállami hatalom apologétájaként. A demokratikus jogállamhoz való viszonya kétlelkű maradt. Ez a kétlelkűség lett a progresszív, reformer szellemiségű baloldal és a reformellenes hagyományokhoz kötődő, káder lelkületű baloldal közti közös nevező.

A baloldali összefogásnak része volt az is, hogy tudomásul vették az MSZP manővereit a vagyonelszámoltatás megkerülésére; nem adták jelét, hogy bárkit aggasztana a párt körüli gazdasági birodalom kiépülése, melynek tünetei már az első parlamenti ciklus idején érzékelhetők voltak, s mely a szocialisták kormányra kerülése után elindította pártjuk korrumpálódásának folyamatát, ami később lényeges szerepet játszott erkölcsi és politikai bukásában. Az ostromlott vár légkörében mindez a jogos önvédelem velejárójának tűnhetett föl: nem éppen elegáns, de nélkülözhetetlen eszköznek a talpon maradáshoz.

Amikor aztán 1993-ban megindult az MSZP támogatottságának hirtelen felívelése, az önvizsgálat végképp lekerült a napirendről. A szocialisták jubiláltak. Jelképes tény, hogy cseppet sem zavarta őket első miniszterelnökük karhatalmista előélete. A magam részéről nem gondoltam, és utólag sem gondolom, hogy Horn Gyula ne lehetett volna miniszterelnök. A választók abban a tudatban szavaztak az általa vezetett listára, hogy 1956 végén tagja volt az ellenállás erőszakos letörésére verbuvált szervezetnek: az 1994. évi választási kampányt Horn a pufajkás múltja miatti szakadatlan támadások közepette küzdötte végig. Az viszont elvárható lett volna, hogy a demokratikus köztársaság miniszterelnökeként foglaljon állást a múltja ügyében. El kellett volna ismernie, hogy a forradalom utóvédharcainak idején a rossz oldalon állt. Ezt nyugodt lélekkel megtehette volna, hisz mögötte volt már a rendszerváltás, melyet tevőlegesen támogatott: beszélhetett volna arról, hogyan vált a pártállam katonájából a demokrácia hívévé. Azonban semmi effélére nem volt hajlandó sem a beiktatásakor, sem később; ellenkezőleg, tüntetően vállalta életének karhatalmista epizódját, amit politikai hátországa rendjén valónak talált.

Rendjén valónak találta azt is, hogy a következő szocialista miniszterelnök a diktatúra elnyomó gépezetének fedett állományú tisztje volt. Medgyessy Péter eltitkolta ügynökmúltját a választók elől, megsértve a demokratikus politika alapelvét, mely szerint a választóknak joguk van a tájékozott döntéshez, és a baloldal ebben sem talált kivetnivalót. Miként abban sem, hogy a baloldali propagandagépezet valóságos hősmítoszt kerekített a miniszterelnök szt-tiszti szerepe köré.

Kissé azonban előre szaladtunk. A második nagy alkalom a tanulásra 1994-ben következett el, ezúttal a jobboldal számára. Az MDF választási veresége túlságosan súlyos, a baloldal győzelme túlságosan nagy volt, semhogy már ekkor kétségbe lehetett volna vonni az MSZP jogát a kormányzáshoz. Ez volt az első pillanat, mely alkalmat adhatott volna a hagyományos magyar jobboldal önvizsgálatára.

Közben a Fidesz benyomult a vezető jobboldali párt üresen maradt helyére. Nem volt teljesen alaptalan a várakozás, hogy az MDF helyébe lépve modernizálja a jobboldali politikát, hiszen az első parlamenti ciklust még nyugatias, szabadelvű pártként kezdte meg, egy olyan nemzedék pártjaként, mely a rendszerváltás körüli években vált felnőtté. Végül azonban nem a párt igazította magához újdonsült szellemi környezetét, hanem környezete a pártot.

A mértékadó jobboldali körök gyanakodva méregették Orbánt. Azt a fiatalembert látták benne, aki a demokrácia első éveiben provokatív antiklerikalizmusa, nacionalizmusellenessége és piacbarátsága révén híresült el. Ha már 1990–1994 között ott lett volna, ahová 1994-től tartott, azt mondhatta volna a válságba került jobboldalnak: azért buktunk meg, mert nem voltunk hajlandók igazodni a modern demokrácia követelményeihez; ha nem akarunk a politika perifériájára sodródni, el kell szakadnunk történelmi nosztalgiáinktól, modernizálódnunk kell. Ám mivel a másik oldalról jött, ha akart sem beszélhetett volna így. Látványosan azonosulnia kellett a jobboldal világképének minden anakronizmusával, hogy feledtesse az első parlamenti ciklus Orbánjának kihívó gesztusait.

Viselkedését kezdetben nyilvánvalóan cinikus számítás vezérelte; ha mindvégig ennél marad, akkor négy évvel később, kormányra kerülése után elérkezettnek láthatta volna az időt, hogy nekilásson a jobboldal átformálásának. Pálfordulása sötét foltot hagyott volna a jellemén, de az ország nyert volna rajta. Csakhogy menet közben kiderült, hogy valójában most talált rá az alkatához illő politikai világképre. A jobboldali közönség, melyet meg kellett hódítania, meghódította őt magát.

1994 előtti énjéből Orbán egyetlen lényeges vonást őrzött meg s adott hozzá a magyar jobboldal alkatához: harcmodorának brutalitását. A „harcmodor” kifejezés már önmagában elmond valamit politikai személyiségéről, mert számára a politikai verseny mindig a totális győzelemért vívott harc; a rivális megsemmisítendő ellenség, a kompromisszumok értéktelenek, a megegyezésre, önkorlátozásra való készség a gyöngeség tünete; a saját erőknek is, akár a hadra kelt seregnek, csak egy mindenható fővezérük lehet; aki nem paríroz, ledózeroltatik.

Azzal, hogy 1994 és ’98 között a balközépről érkező Fidesz vált a jobboldal vezető pártjává, lényegében eldőlt, hogy a jobboldal fő erői a következő ciklusban sem fognak tanulni. De miért nem konszolidálódott még egy periférikus helyzetű kisebbség sem a „keresztény-nemzeti” hagyomány felülvizsgálásának programjával?

Kétségtelen, Orbán minden erejével azon volt, hogy rákényszerítse személyes vezérségét a teljes jobboldali közegre, leszalámizott, szétvert, meghódoltatott maga körül vetélytársakat és szövetségeseket egyaránt. Ám ez egymagában nem magyarázza meg a történet alakulását. Számos körülmény együttállása kellett ahhoz, hogy a mérsékelt jobboldal létrehozására tett kísérletek nyom nélkül porladjanak el.

Írásom nem törekszik e körülmények átfogó számbavételére. Tárgyához egyetlen tényező tartozik: az, amivel a baloldal viselkedése járult hozzá a jobboldali mentalitás megcsontosodásához. Önáltatás volna azt gondolni, hogy nem járult hozzá semmivel.

Miközben a Horn-kormány leállította a médiaháborút és a kultúrharcot, miközben sikeresen végigvezette a gazdaság stabilizálását, és lépéseket tett a bírói függetlenség intézményi megalapozása felé, egyszersmind tüntetően vállalta a folytonosságot a bukott rendszerrel, lejáratott kádereket vett elő, zavaros tranzakciók sokaságával fűzte egymáshoz az államot, szocialista kötődésű vállalkozókat és a szocialista pártot. A tb-önkormányzatokat hitbizományba adta a régi szakszervezeti kádereknek. Megengedte magának, hogy elővegye a dunai vízlépcső projektjét, melyet a rendszerváltás előestéjén társadalmi nyomásra állítottak le. Ő maga pedig személyében testesítette meg a vezető kormánypárt posztkommunista jellegét; nem annyira múltjának vállalhatatlan tényeivel, mint inkább azzal, hogy kihívóan vállalta őket.

A jobboldal mindezt éberen figyelte. Igazolást merített belőle régi keletű vélekedéséhez, mely szerint a baloldal nem legitim részese a nemzetnek. Megerősödött – amúgy hamis – hitében, mely szerint a rendszerváltás utáni baloldal a Szovjetuniót kiszolgáló egypártrendszerű diktatúrához kötődik, és azt folytatja most is, más eszközökkel. És persze azt is hajlamos volt megértéssel fogadni, hogy a baloldal gazdasági túlerejét a jobboldal erőltetett térfoglalással igyekszik megtörni, s hogy az MSZP háttérbirodalma mellett a jobboldalon is kiépül a politikával összefonódó gazdasági birodalom.

Harmadik példánk az elszalasztott tanulási alkalmakra 2006 őszének morális és politikai válsága lesz. Talán ez mutatja legszemléletesebben, hogyan erősítették meg és tartották életben egymást a két politikai oldal egymást kizáró anakronizmusai. S egyben ennek következményei bizonyultak a legvégzetesebbnek. Mielőtt azonban a 2006-os válság szorosan vett történetébe belevágnék, mondanom kell valamit az előzményekről; e nélkül 2006 őszének drámája nem érthető meg.

Amikor a jobboldal alulmaradt a 2002. évi választásokon, olyat tett, amit ellenzék korábban nem. A Fidesz vezetői meglebegtették, hogy az eredmény törvénytelen, és tiltakozásul az utcára szólították híveiket. Orbán Viktor a parlamenti politika kereteit feszegető „polgári körös” mozgalmat hívott életre. „Mi nem leszünk ellenzékben”, mondta a Várban összegyűlt híveinek, „mert a haza nem lehet ellenzékben”; ellenfeleinek kormányra kerülését a török és tatár dúláshoz hasonlította.

2002-ben csak egy hajszál ­választotta el a jobboldalt a győzelemtől, a baloldalt a vereségtől. Ez minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a magát az ország természetes vezető erejének érző jobboldal nem hitt a szemének az eredmény kihirdetésekor, a baloldal pedig megrettent a kudarcába beletörődni képtelen ellenfél utcára tóduló tömegeitől.

A Medgyessy-kormány mindenesetre az „árokbetemetés” ajánlatával próbálta leszerelni a felizgatott jobboldali szavazókat, ami ésszerű stratégia is lehetett volna, ha a győztes nyugalmával hirdetik meg. Csakhogy a kormánypártokat és politikai környezetüket megbabonázta a félelem. Képtelenek voltak a demokratikus politika normáinak megfelelően kezelni a miniszterelnök beiktatását nem sokkal követő D-209-es botrányt. Nem is igazán értették, mi a baj Medgyessy eltitkolt ügynök-múltjával, és ráadásul rettegtek, hogy ha Medgyessy megy, visszajön Orbán. Gyávaságból született rossz reakcióik tovább apasztották amúgy is megcsappant önbizalmukat.

A baloldal, mely a szabadságjogokhoz a kilencvenes évek eleje óta kétlelkűen viszonyult, most egyre inkább fenyegetést látott bennük; rögeszméjévé vált, hogy a szélsőjobb elleni hathatós fellépés fő akadálya az Alkotmánybíróság, mely a gyűlölködő beszédet nem engedi tiltani és büntetni; elnézte, időnként bátorította a gyülekezési szabadság elleni rendőri akciókat. Hagyta, hogy kormánya elmulassza felülvizsgálni a Fidesz-kormány megalapozatlan jóléti vállalásait, s hogy haladéktalanul, az utolsó vesszőig teljesítse saját, ugyancsak tarthatatlan ígéreteit. Fázott a Horn-kormány idején megkezdett, ám az Orbán-kormány által leállított reformok folytatásától. Ahhoz sem volt ereje, hogy még a ciklus letelte előtt belássa: a „jóléti rendszerváltásért” az állam külső eladósodásával kell fizetni, az pedig nem folytatható tovább.

Vásárolt magának négy év viszonylagos nyugalmat, és négy év vesszőfutással fizetett érte.

A 2006. évi választás eredménye a jobboldalnak, a rá következő politikai válság a baloldalnak kínálta fel az alkalmat a politikai szemléletváltásra. Ezúttal el is indult valami. Orbán vezéri mítosza megtépázódott, alvezérei arról nyilatkozgattak, hogy a „táltos” szerepét talán a jövőben is betöltheti, de miniszterelnök-jelölt többé nem lehet. Igaz, csak személyi alkalmasságát kérdőjelezték meg, politikáját nem. A személyi konzekvenciák levonása azonban elvezethetett volna a jobboldal önvizsgálatáig – ha bekövetkezik. Csakhogy a 2006. évi választások végső vesztese nem Orbán lett, hanem ellenfele, aki a szavazófülkékben megalázó vereséget mért rá.

A megszorításokat nem lehetett tovább halogatni, és ugyanaz a koalíció jelentette be őket, mely a költségvetési hiány elszaladásáért a fő felelősséget viselte. A választók mindig nehezen törődnek bele, ha a kormány az ő rovásukra hozza rendbe a gazdaságot; akkor is, ha korábban haszonélvezői voltak a hiány megugrásának, s ha helyzetük romlásával a korábbi, fedezetlen költekezésért kell fizetniük. Azt azonban különösen rosszul viselik, ha azok fizettetik meg vele a stabilizáció árát, akik a bajt okozták. Felháborodnak, amikor szembe kell nézniük a keserű valósággal. Becsapottnak érzik magukat; haraggal és megvetéssel gondolnak azokra, akik félrevezették őket. Megszorításellenes indulataik erkölcsi tartalmúak, és a kormány nincs abban a helyzetben, hogy a morális felelősség terhét másra hárítsa, vagy visszairányítsa azokra, akiknek a bizalmát elveszítette.

Ez a hangulat már a nyár végén, a megszorítások bejelentésekor a levegőben volt. Szeptember 17-én aztán nyilvánosságra került Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde. Az emberek a miniszterelnök szájából hallhatták, amit addig is gondoltak: a kormány hazudott nekik.

Még aznap ezrek tódultak az utcára; tüntetések és zavargások végeérhetetlen sora vette kezdetét. Szeptember 18-a éjszakáján tüntetők egy csoportja megostromolta a köztévé székházát; a készületlen rendőrség sem az épületet, sem saját kivezényelt tagjait nem tudta megvédeni.

A politikai túléléséért küzdő Orbán nem csinált titkot abból, hogy választási riválisának bukására játszik. Már a „hazugság-beszéd” nyilvánosságra kerülése, a tiltakozó mozgalom beindulása előtt a kormány politikája elleni „nyílt és rejtett ellenállás”-t emlegetett, az adókerüléstől az útlezárásokig (hozzátéve, hogy ezek „az elmúlt tizenhat évből és a nyugati demokráciák példáiból ismert” ellenállási formák). Amikor Gyurcsány bizalmi szavazást kért maga ellen, ezt „ócska, hazug trükknek” minősítette; közölte, hogy pártja nem vesz részt a szavazáson; hetvenkét órás ultimátumot adott a kormánypártoknak, hogy menesszék a miniszterelnököt, és tárgyalásokat kezdjenek egy szakértői kormány alakításáról. Azzal fenyegetőzött, hogy ellenkező esetben a Fidesz folyamatos utcai tüntetésekkel fog érvényt szerezni követelésének.

Az ostrom alá vont baloldal elveszítette helyzetmegítélő képességét. Totális érzéketlenséget mutatott a közfelháborodás tényei és természete iránt. Nem vett tudomást a megszorító csomaggal szembeni ellenérzések erkölcsi dimenziójáról, az őszödi beszédről pedig kizárólag abban az összefüggésben volt hajlandó gondolkodni, hogy mire akarta ráébreszteni Gyurcsány pártjának képviselőit, kétségbeesetten hárítva a kérdést, hogy mit üzent a beszéd a választóknak, akiknek a miniszterelnök köteles lett volna, de nem tartotta fontosnak számot adni két év hazugságairól és a „trükkök százairól”.

Az események október 23-án kulmináltak, amikor békés tüntetések mellett ismét sor került erőszakos megmozdulásokra is; a rendőrség ezeket – igen helyesen – feloszlatta. A rendőri vezetés azonban – azzal, hogy a rendőrök értésére adta: nem kell személyi azonosítót viselniük – előre jelezte, hogy szemet fog hunyni az utcára küldött állomány esetleges jogsértései fölött, s a rendőrök egy része ki is élte dühét, frusztrációját és bosszúvágyát.

A jog uralmáért viselt felelősség ilyenkor azt kívánja a kormánytól, hogy indítson vizsgálatot, és a felelős rendőri vezetőket váltsa le. A miniszterelnök azonban hivatali vizsgálat elrendelése helyett egy szakmai kutatócsoportot bízott meg az események áttekintésével, a rendőri vezetők menesztésétől pedig eleve elzárkózott. Ez végzetes hibának bizonyult, amit nem tudott ellensúlyozni, hogy a kormány utóbb komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy a rendőri fellépés szakszerűbbé és jogtisztelőbbé váljon.

2006 őszének drámájával a magyar jobb- és baloldal közti „hideg polgárháború” döntő csomópontjához érkezett. A jobboldalon megszilárdult a mitologéma, mely szerint október 23-án a rendőrök politikai megrendelésre ütlegeltek, rugdostak védekezésre már képtelen embereket, lőtték ki békés járókelő szemét, vertek össze országgyűlési képviselőt. S a rendőrállam toposza remekül illett abba a tágabb mitologémába, mely szerint a „kommunisták” ma is ugyanazok, akik mindig is voltak: korlátlan hatalomra törnek, hatalmukkal visszaélve gátlástalanul kifosztják az országot, és erőszakkal törik le a tiltakozást, amikor a nép az utcán tüntet ellenük.

Ezek hamis állítások. A vád, mely szerint a szocialista-liberális kormányok az ország tönkretételén mesterkedtek volna, nevetséges. 1994 és ’98 között felelős, 2002 és 2006 között felelőtlen gazdaságpolitikát űztek, ez utóbbival a Fidesz-kormány által 2001-ben megkezdett kurzust folytatva tovább, annak az ígérgetési versenynek a foglyaiként, melybe a két oldal belehajszolta egymást, s amelyből nem volt erejük idejekorán kiszállni. Gyöngeségük és rövidlátásuk felróható nekik; tudatos országrontással azonban jóhiszeműen nem vádolhatók. Komolytalan az a vád is, mely szerint október 23-án a kormány békés tüntetések szétverésére utasította volna a rendőrséget. 2006 óta parlamenti, ügyészségi és civil vizsgálatok és ellenvizsgálatok egész sorára került sor, oknyomozó riportok születtek, de egyetlen tényt sem ásott elő senki, mely ezt az állítást alátámasztaná. Szemére vethető a kormánynak, és szemére vethető a környezetét alkotó baloldali közvéleménynek, hogy az utcai zavargásoktól való félelmükben elmaszatolták a rendőrség felelősségét, de más dolog ezt kifogásolni, és egészen más dolog azzal a váddal előhozakodni, mely szerint Gyurcsány állt volna a békés járókelők és már ártalmatlanná tett rendbontók bántalmazása mögött.

A baloldalnak igaza van, ha 2006 őszének jobboldali narratíváját hazugnak minősíti. Igaza van, ha az események elfajulásáért felelősnek tartja azokat, akik e narratívát kieszelték és bedobták a politikai köztudatba. Ugyanakkor nincs igaza, ha magát vétlennek tartja a történtek alakulásában, és sajnos abban sem vétlen, hogy a hamis narratíva megtapadhatott.

Hozzájárult ehhez a közfelháborodás iránti érzéketlenségével, az őszödi beszéd hatásának következetes félreértelmezésével. Hozzájárult azzal, hogy a rendőri jogsértések ügyét félrekezelte. És hozzájárult azzal, hogy a jobboldali mitologémával egy másik mitologémát állított szembe.

Míg a jobboldali elbeszélés szerint 2006 őszén egy illegitim kormány rendőri erőszak segítségével verte le a távozását követelő békés népmozgalmat, a baloldali szerint a választási vereséget szenvedett jobboldal puccsal próbálta megdönteni a legitim kormányt. Ez a narratíva sem állja ki a tényekkel való tárgyilagos szembesítés próbáját.

Orbán valóban kormánybuktatásra törekedett, s ebben valóban kezére játszott, hogy a kormány elveszítette ellenőrzését az utca fölött. De ha követelése megvalósul, akkor a parlamenti kisebbség nem puccsot hajtott volna végre: rászorította volna a parlamenti többséget, hogy – noha matematikailag egymaga is képes kormányozni – álljon be egy politikailag semleges technokrata kabinet mögé. Attól, hogy a parlamenti erőviszonyokat az utca nyomása írta volna felül, a szakértői kormány létrehozása még nem vált volna puccsá: van olyan, hogy a matematikai többség politikailag nem elegendő a kormányzáshoz, és van olyan, hogy a politikai deficitet utcai megmozdulások teszik nyilvánvalóvá.

A baloldali mitologéma szerint azonban „az utca nyomása” is a jobboldali hazugságok tárházából való. Minden utcai megmozdulást – békéseket és erőszakosakat egyaránt – a Fidesz szervezett és hangolt össze. Az utca csupán eszköz volt Orbán kezében, aki a maga vezényelte „nyílt és rejtett ellenállás” révén próbálta megsemmisíteni az országgyűlési választások legitim eredményét. [8]

Nos, Orbán retorikája és a Fidesz magatartása kétségkívül bátorította a demonstrálókat; a zavargások résztvevőit csakúgy, mint a békés tüntetésekét. Nem vitás, hogy a kormányellenes gyűlések egy részét a Fidesz szervezte, s hogy más gyűlésekre – így a Kossuth téri, „alkotmányozó nemzetgyűlés”-nek kikiáltott, permanens szélsőjobboldali demonstrációra – megpróbált rátelepedni. Meglehet, olyan események hátterében is ott volt, melyeken nem vállalt azonosítható szerepet. Ám hogy a zavargásokban meghatározó szerepet játszó futballhuligánok Orbán szabadcsapatai lettek volna, erre nincs több bizonyíték, mint arra, hogy a jogsértő rendőrök Gyurcsány parancsára cselekedtek. S ami a legfontosabb: más dolog leszögezni, hogy Orbán meglovagolta a közfelháborodást, és más dolog kétségbe vonni, hogy az utcát elözönlő sokaságot valódi, spontán felháborodás mozgatta.

A választások másnapján a közhangulat kormánypárti volt. A megszorító csomag okozta bizalomvesztés és a „hazugság-beszéd” drámai hatása nélkül Orbánnak esélye sem lett volna arra, hogy a népvezér pózában lépjen föl. A baloldal súlyos árat fizetett azért, hogy ezzel a sarkalatos ténnyel nem volt hajlandó szembenézni.

A rendszerváltás utáni magyar jobb- és baloldal viszonyát kezdettől fogva áthatotta a kölcsönös félelem, hogy a másik az alkotmányos keretek áttörésére készül. 2006 őszén mindkét oldalon szilárd meggyőződéssé vált, hogy a másik már át is törte az alkotmányos kereteket. A jobboldali mitologéma szerint a baloldali kormány megmutatta igazi, rendőrállami arcát. A baloldali mitologéma szerint a jobboldali ellenzék megmutatta igazi, puccsista arcát. Innentől kezdve már semmi nem fékezte a „hideg polgárháborút”.

A politika polarizálódása az Orbán vezette jobboldalnak tagadhatatlanul érdekében állt, a baloldal azonban csak veszíthetett az egyre elviselhetetlenebb konfrontáción. Elemi érdeke lett volna, hogy a kedélyek lecsillapodjanak, s hogy a két oldal közt helyreálljon a beszélő viszony, vagy magát szigetelje el a Fidesz, ha ettől elzárkózik. Ehhez azonban mindenekelőtt le kellett volna választani a helyzet eszkalálódásában érdekelt Orbánról és szűkebb jobboldali környezetéről a közvélemény nagyobb részét, mely értetlenül állt a belpolitikai hidegháború előtt, szenvedett a politikai gyűlölködés légkörétől, és megrettent az utcai zavargásoktól. A közvélemény megszólítása viszont feltételezte volna, hogy a baloldal szembenéz a kormány iránti bizalom megrendülésének valódi okaival és természetével, s hogy a kormány és pártjai azonnali, határozott és meggyőző lépéseket tesznek szavahihetőségük visszaszerzése érdekében.³

Mivel azonban a baloldali mitologéma szerint a szavahihetőség el sem veszett – ellenkezőleg, épp az őszödi, „szenvedélyes igazságbeszéd” állította helyre –, ezért nem is történt semmi a visszaszerzéséért. A mulasztás végzetes következményekkel járt.

A kormány egyirányú utcában haladt: a költségvetési megszorításokat nem lehetett visszavonni, s folyamatban voltak az államháztartás hosszú távú egyensúlyának biztosítását célzó reformok, melyek mellett a miniszterelnök személyesen kötelezte el magát. Csakhogy a megszorításoknak és a reformoknak mindig vannak veszteseik; ezért csak akkor vihetők sikerre, ha a vesztesek elhiszik, hogy az áldozatok szükségesek és hosszabb távon nekik is megtérülnek. Ehhez pedig bízniuk kell azokban, akik a szorító gazdaságpolitikát és a reformokat meghirdetik. Hinniük kell a kormányon lévők szavában – márpedig Gyurcsány és kormánya 2006 őszén elveszítette a szavahihetőségét, amivel azonban sem ő maga, sem szellemi hátországa nem volt hajlandó szembenézni.

Kormányzása ezért vergődéssé vált. Miközben támogatói a Fidesz demagóg támadásait tették felelőssé a szűnni nem akaró kudarcokért, meg sem próbáltak belegondolni, hogy a közvélemény miért lehetett fogékony a Fidesz retorikája iránt, és arra sem reagáltak, hogy a mind jobban demoralizálódó MSZP kihátrált a meghirdetett reformok mögül. Amikor sor került a népszavazásra, a vezető kormánypárt már maga sem hitt benne, hogy a megkérdőjelezett intézkedések védhetők volnának. A kormány ezért képtelen volt meggyőző vagy akárcsak követhető kampánnyal válaszolni a népszavazási kezdeményezésre, és a csúfos vereség után szétesett. A 2008 őszén kitört nemzetközi hitelválság már csak a kegyelemdöfést adta meg.

2006 őszének válsága négy súlyos, maradandó következményt vont maga után. Először is, véget vetett a lehetőségnek, hogy a harmadik köztársaság politikai közösséggé egyesítse a magyar állampolgárok jobb- és baloldali részét.

Másodszor, megbuktatta az egyetlen komoly kísérletet a szocialista párt identitásának átformálására. Gyurcsány Ferenc volt az MSZP első és mindeddig utolsó vezetője, aki a szocialisták szemébe mondta, hogy fenntartás nélkül el kell fogadniuk 1989-et, s hogy választaniuk kell Kádár és Nagy Imre között. A baloldal és az ország szerencsétlenségére erre Gyurcsány politikai hitelvesztése után került sor, amikor pártja már kihúzódóban volt mögüle.

Harmadszor, 2006 őszének válsága – s ami utána jött – végképp elidegenítette a jobboldalt a harmadik köztársaságtól; az új demokráciával szembeni ambivalencia ekkor váltott át abba a meggyőződésbe, hogy a ’89-ben létrehozott berendezkedés megérett a pusztulásra. Amikor a Fidesz, kétharmados többsége birtokában, felszámolta a harmadik köztársaságot, s a politikai rendszert szimbolikusan és intézményesen kisajátította a jobboldal számára, szellemi környezetében alig akadtak kritikusai, és ez a tény nem érthető meg a 2006-os válság, a baloldal politikai csődje nélkül.

Negyedszer, a harmadik köztársasággal való lelki szakítás indítékai közt lényeges szerepet játszott az állam – a kormány és a neki alárendelt apparátusok – gyengeségének tapasztalata. A mainstream jobboldal ezt úgy értelmezte, hogy a hatékony, erős, jó kormányzás érdekében központosítani kell a döntési hatásköröket, és meg kell szabadítani a végrehajtó hatalmat felesleges korlátaitól. A szélsőjobb ezzel ellentétes következtetésre jutott: arra ugyanis, hogy eljött az idő az állam erőszakmonopóliumának megkérdőjelezésére. Néhány év távlatából jól látható, hogy 2006 ősze hatalmas lendületet adott az egészen addig a politikai periférián tengődő szélsőjobboldalnak. A „cigánykérdés” meglovagolása mellett a Jobbik annak köszönhette sikerét – bár ugyanakkor felemelkedésének határait is az jelölte ki –, hogy folyamatos támadásokat intézett az önvédelemre és a polgárok megvédésére képtelennek mutatkozó állam autoritása ellen.

Mindent egybevetve: 2006 őszének drámája pörgette föl a folyamatokat, melyek 2010-ben a köztársaság bukásához vezettek.

A 2010 utáni rendszerátalakítást a Fidesztől balra alkotmányos puccsnak szokás nevezni. Joggal: a „nemzeti együttműködés rendszerének” elkeresztelt rezsim: merénylet az alkotmányosság elvei ellen, melyeket a ’89-es alkotmány meghonosított Magyarországon. Más kérdés, hogy erre a puccsra csak alkotmányozó többség birtokában, technikailag alkotmányosnak beállítható eljárásban lehetett sort keríteni; s még így is csak a politikai kiábrándultság és apátia körülményei közt, egy önbizalmában megrendült, demoralizált baloldallal a politikai aréna egyik térfelén, és a baloldali polgártársak vágyai, reményei és félelmei iránt semmiféle empátiát nem tanúsító jobboldallal a másikon. Kétharmados többség nélkül, az utcáról, erőszakkal soha nem lehetett volna végrehajtani. Az a puccs, melyet a baloldal 2006 őszén vizionált, nem tartozott a gyakorlati lehetőségek közé. Vizionálása azonban hozzájárult a választások után kirobbant morális és politikai válság félrekezeléséhez, s ily módon a baloldal összeomlásához, ami aztán az alkotmányosság elleni merényletet lehetővé tette.

Itt tartunk most.

Az Orbán-rezsim előbb-utóbb bukni fog, mert a mai Magyarországot nem lehet tartósan az ország egyik felét kirekesztve, egy leválthatatlan kormányzó pártra támaszkodva vezetni. Nem garantált azonban, hogy a romeltakarítást a harmadik köztársaságnál szilárdabb demokratikus rend létrehozása kövesse. Követheti véget nem érő bukdácsolás is az egyik gyenge kormánytól a másikig, miközben az ország egyre mélyebbre züllik az európai periféria bugyraiban. Feltűnhetnek új vezérjelöltek, akik a terméketlen pártharcokba belefáradt országnak azt ígérik, hogy kormányuk nemcsak szavakban lesz a „nemzeti ügyek kormánya”, mint Orbáné, mely „nemzeti együttműködésen” a jobboldal uralkodását értette, hanem átadja a múltnak a jobb- és baloldali pártoskodást, és minden jó erőt a közös nemzeti célok megvalósítására mozgósít. Akadhat az önjelölt össznemzeti vezetők közt sikeres is, aki mindkét oldal szavazótáborából hatalmas tömegeket leszakítva ismétli meg a versengő többpártrendszer felszámolásának kísérletét.

A rossz forgatókönyvek megjósolhatatlanul számosak. A jó forgatókönyvek száma korlátozott. Szilárd, jól működő többpárti demokrácia csak a jobb- és baloldali érzelmű polgárok közti politikai közösség talaján lehetséges. Erre pedig csak akkor van esély, ha a két oldal eljut egy új, a ’89-esnél nem kisebb horderejű, de annál mélyebb alapozású és ezért tartósabb megegyezésig.

5. Kitekintés

Írásom fő gondolatainak összegzésén kezdeném. A harmadik köztársaság ingatagságának mélyen fekvő oka a magyar jobb- és baloldal közti százéves háború anakronisztikus kiújulásában keresendő. A majdani negyedik köztársaság csak akkor szilárdulhat meg, ha a két oldal közti hadiállapotot sikerül átadni a múltnak. Ehhez először is meg kell érteni a háborúskodás ideológiai alapjait. Meg kell érteni továbbá, hogyan támogatták egymást a két oldal régi keletű szellemi beidegződései, jóllehet mindkettő anakronisztikus volt. Mindkét oldalnak szembe kell néznie a saját felelősségével. A jobboldal nem mentheti föl magát az önvizsgálat alól azzal, hogy egy karizmatikus vezér elcsábította: át kell gondolnia, miért lehetett elcsábítani. A baloldal nem mentheti föl magát az önvizsgálat alól azzal, hogy nem ő döntötte meg a harmadik köztársaságot: át kell gondolnia, hogy ő maga miért nem volt kibékülve a köztársasággal.

Nem valamiféle történelmi végzetre kell magyarázatot keresni. A köztársaság bukása nem volt elkerülhetetlen. Fennállásának húsz éve során számos alkalom kínálkozott a tanulásra. Nem volt megírva a csillagokban, hogy valamennyi kudarccal végződjön. Amikor a kudarcokra magyarázatot keresünk, nemcsak arra kell figyelmet fordítanunk, hogy miért nem sikerült élni az eséllyel, hanem arra is, hogy maga az esély miben állt. S amikor arról gondolkodunk, hogyan teremthető a harmadiknál szilárdabb negyedik köztársaság, ismét csak abból érdemes kiindulnunk, hogy mi adhat esélyt a vállalkozás sikerére.

Íme. Az Orbán-rezsim kalandjáért egy szűk privilegizált réteget leszámítva az egész ország súlyos árat fizetett, a jobboldali érzelmű és gondolkodású magyar állampolgárok túlnyomó többsége is. A közoktatás államosításáért úgyszólván minden pedagógus és gyakorlatilag minden család, melynek gyerekei önkormányzati iskolába jártak. A felsőoktatási keretszámok durva szűkítéséért és önkényes elosztásukért, az egyetemi autonómia aláásásáért a diákok és oktatók túlnyomó többsége. A nyugdíjkort elért egészségügyi dolgozók nyugdíjba kényszerítéséért mindenki, aki a kellő számú orvos és asszisztens híján megszűnésre ítélt kórházi osztályok eltűnése miatt orvosi ellátás nélkül marad. Az egykulcsosnak nevezett jövedelemadó torzításaiért az alacsony jövedelmű munkavállalók: a népesség nagyobbik része. A bankok és multik különadói, a piac működésébe való szeszélyes beavatkozásokért, a rendre megszegett kormányzati ígéretekért minden befektető és vállalkozó, aki személy szerint nem tartozik a kedvezményezett klientúrához, közvetve pedig mindenki, akinek jóléte és munkalehetősége a magyar gazdaság növekedésétől függ. A földbérleti pályázatok elbírálásának szemérmetlen klientelizmusáért mindazok a gazdálkodók, akik terveiket arra az ígéretre alapozták, hogy a bérbeadandó állami földek elsősorban a családi gazdaságoknak fognak jutni. A magánnyugdíjpénztári vagyon einstandolásáért, majd eltapsolásáért mintegy hárommillió pénztártag. A bírák kötelező nyugdíjkorhatárának drasztikus leszállításáért a bírói kar nagyobb része, és mindenki, aki az igazságszolgáltatás hatékony és pártatlan működésében érdekelt. A kultúra és a média úgyszólván teljes központosításáért – a személy szerint helyzetbe hozott jobboldali művészek és sajtómunkások szűk köreit leszámítva –mindenki.

Ezek a veszteségek jól látható módon összefüggenek az Orbán-rezsimre jellemző államosítási és központosítási tendenciával, az alkotmányos fékek és ellensúlyok lebontásával, a jogállam aláásásával, a versengő többpártrendszer megingatásával. Nem kell a Fidesz-kormány ellenzékéhez tartozni, hogy az összefüggés látható legyen. A jobboldali közgazdászok, alkotmányjogászok, közírók egy része már ma is nyíltan beszél róla, még ha többnyire kerülik is, hogy Orbánnal és pártjával szakítsanak.

A 2010-es választásokat megelőző egy-másfél évtizedben a köztársaság hívei defenzívába szorultak; csak bonyolult magyarázatok kíséretében tudták – amíg tudták – védeni a demokratikus jogállamot. A „fülkeforradalom” botrányos közjogi dúlása nyomán azonban új konszenzus alakulhat ki az alkotmányosság, a versengő többpártrendszer, az alapjogok és a joguralom eszméi körül. Ha valóban kialakul, erre alapozódhat a jobb- és a baloldal közti megegyezés.

A közjogi rendszer parlamentáris szerkezetén – egykamarás, népképviseleti Országgyűlés, az Országgyűlésnek felelős kormány, valamint az Országgyűlés által választott, végrehajtó hatalmat nem gyakorló államfő – az Alaptörvény sem módosított; ez tehát közös alapként kezelhető. A demokratikus hatalomgyakorlás, a szabadságjogok, a bírói hatalom függetlensége, az AB csorbítatlan hatáskörei, a versengő többpártrendszer a fő kérdések, melyekben egyetértésre kellene jutni. Feltéve, hogy az Orbán-rezsim kalandjából mindkét oldal levonja a tanulságokat, az egyetértés előbb-utóbb megszülethet. A jobb- és a baloldalt megosztó világnézeti és erkölcsi viták, amilyen a család és a házasság meghatározása, az abortusz szabadsága vagy a hitoktatás ügyében dúl közöttük, nem állhatnak az alkotmányos egyetértés útjába, ha mindkét oldal elfogadja, hogy a közös alkotmánynak olyan absztrakciós szinten kell alapelveit megfogalmaznia, ahol bárki el tudja fogadni őket, ha őszintén keresi a megegyezést polgártársaival.⁴ Ettől még a közös alkotmány keretei közt hosszú évtizedekig küzdhetünk egymással az elfogadott elvek gyakorlati értelmezéséért; a küzdelem időnként elkereseredett és éles lehet. Az országnak mindazonáltal olyan alkotmánya lesz, melyet mindkét oldal a magáénak tekint, és amelyről tudja, hogy felelőtlenség kockára tenni a másik oldal margóra szorításának kedvéért. Ezt követően már úgy fog szólni a kérdés, hogy egymásról is tudják-e, amit külön-külön tudnak, vagy hiába a közös alkotmány melletti elköteleződés, a kölcsönös félelmek újra felborítják a demokratikus rendet.

Nos, ha az alkotmánnyal valóban mindkét oldal azonosul, akkor véleményem szerint arra is lesz esély, hogy erről kölcsönösen tudomást szerezzenek. Aki ugyanis az alkotmányt a magáénak érzi, annak azt is be kell látnia, hogy a demokratikus jogállam alkotmánya szerint a szabad és tisztességes választások mindenkori győztese legitim módon alakít kormányt, a vesztes pedig legitim módon tölti be a kormány ellenzékének szerepét. Tudomásul kell vennie, hogy bármilyen mély ideológiai szakadék válassza is el a két oldalt, a jelenben mégis egyazon alkotmányos rend részesei. E belátás nélkül a közös alkotmány meg sem születhet.

Ha a 2010 utáni közjogi, gazdasági és társadalmi dúlás sokkhatása meghozza a tanulságot, hogy az alkotmányos berendezkedést mindkét oldalnak nagy önmérséklettel kell óvnia, akkor tartózkodni fognak attól, hogy politikai küzdelmeikben a végsőkig kihasználják pillanatnyi erőfölényüket. Újraindulhatnak a kölcsönös önkorlátozás gesztusai, melyek révén a felek kinyilvánítják készségüket az együttműködésre. Lassan konszolidálódhat köztük valamiféle bizalmi viszony, ami azután kedvezőbb feltételeket teremt a százéves háború újragondolásához és befejezéséhez.

Röviden: ha a jobb- és a baloldal legalább abban egyetértésre jut, hogy az alkotmányosság mindenekfölött védendő érték, akkor készek lehetnek átmenetileg zárójelbe tenni múltbeli sérelmeiket és a múltban gyökerező ellentéteiket, időt hagyva és egyben kedvezőbb feltételeket teremtve a múlt feldolgozása számára. Ez egyszersmind elindíthatná a jobboldal mérvadó, kormányzásra esélyes részének lelki távolodását a szélsőjobboldaltól, hisz a szélsőjobb kívül helyezi magát az alkotmányos konszenzuson. Ha ez nem történnék meg, hiába volnának a fokozati különbségek a mérvadó és a szélsőséges jobboldal nézetei közt, a szélsőséges nézetek a mérvadó jobboldali nézetek radikálisabb változatának tűnnének föl, ami egyszerre legitimálná a szélsőjobboldali álláspontot a mérsékelt jobboldali választóközönség szemében, és fosztaná meg legitimitásától a mérvadó jobboldali álláspontot a baloldal szemében. Ez pedig egyet jelentene a permanens hadiállapot fenntartásával. Az alkotmányos konszenzus megszületése azonban a szélsőjobb elszigetelésére is esélyt adna.

Az itt kifejtett gondolatok arról próbálnak mondani valamit, hogy a harmadik köztársaság bukása és a „nemzeti együttműködés rendszerének” kalandja után milyen feltételek közt lehet kísérletet tenni a negyedik megalkotására és megszilárdítására. Hogy az ország e feltételekkel hogyan él, az már a politikai cselekvés kérdése. Aki nyilvánosan beszél róluk, nem jóslatot fogalmaz meg, hanem állást foglal.

Így tesz ez az esszé is. Abban a tudatban fogalmazódott, hogy az írástudók hozzáteszik a magukét a szellemi környezethez, melyben a politikai cselekedetekre sor kerül. Egy-egy ember szava nem sokat nyom a latban. A tét azonban óriási. Minden mondatot azzal a komolysággal kellene végiggondolni, mintha épp ezen a mondaton múlna az összetorlódott idő kiegyenesítése.

FÜGGELÉK [3]

Jegyzetek

(Képek: Szilágyi Lenke munkái)

A tanulmányról szóló beszélgetést itt hallgathatja meg. [5]

Balázs Zoltán kritikai megjegyzései a HVG-ben: A kisimult idő [9].

• E-közélet [10],