[1]A magyarországi közpolitika-csinálás legfontosabb kérdései ma a gazdasági és társadalmi válság kezeléséről szólnak. A gazdasági válságkezelés feladata a kibocsátás visszaesésének minimalizálása és a hosszú távú kibontakozás esélyeinek javítása. A társadalmi válságkezelés legnagyobb kérdése az, mit kell tenni a deprimált helyzetű társadalmi csoportok – mindenekelőtt a nagytömegű és a többségi társadalom előítéleteitől sújtott, alacsony státuszú cigányság – körül forrongó indulatok lecsillapítására és társadalmi integrációjuk elősegítésére. A két problémahalmaz összefügg, a gazdasági és társadalmi válságjelenségekre adandó válaszok együtt értelmezendők.
A liberális közgazdászok és gazdaságpolitikusok szerint a válsághoz a túlságosan nagy és pazarló állam vezetett, amely a társadalmi erőforrásokat elherdálva és „hatalmi érdekeinek” szolgálatába állítva akadályozza a piaci erők hatékony működését. A magyar gazdaság legnagyobb problémája a kiterjedt állami újraelosztás, ami „versenytársainknál” – azaz a nagyjából hasonló fejlettségű kelet-közép-európai országokban jellemzőnél – jóval magasabb GDP-arányos szociális kiadásokkal párosul, és a gazdasági versenyképességet szélsőséges mértékben visszafogó, már-már elviselhetetlen adóterheléshez vezet. Tehát az újraelosztás „érzékelhető” (legalább egy-, inkább két- vagy akár több ezer milliárd forintos) visszametszése szükséges, amihez mindenekelőtt az „improduktív” (a munkavállalás szempontjából gyakran ellenösztönző) szociális támogatások és nyugdíjkiadások csökkentése révén teremthető költségvetési mozgástér. A kibontakozáshoz az adócsökkentésen keresztül vezet az út, de ez elképzelhetetlen a kiadások általános visszafogása nélkül: mindenekelőtt a „koraszülött jóléti állam” ellátásait kell részlegesen visszavonni, többek között meg kell nyirbálni a szociális támogatásokat, ami nemcsak államháztartási megtakarításokhoz vezet, hanem az inaktív csoportok munkavállalási kedvét is serkentheti.
Ez az álláspont főbb vonalaiban jellemzi az SZDSZ elmúlt években képviselt költségvetési és adópolitikáját, Bokros Lajos reformkoncepcióit, a Reformszövetség által összeállított programot vagy épp Simor András jegybankelnök nyilvános állásfoglalásait. Az alapproblémát mindannyian az objektív gazdasági lehetőségeken túl terjeszkedő jóléti államban, a magas munkapiaci inaktivitásban és a nagyarányú adóelkerülésben látják.
A liberális gazdasági reformerek szerint adóterhek csökkentésével lehet a gazdasági növekedést serkenteni, és megakadályozni a közteherviselés alóli kibújást. A gyorsabb növekedést lehetővé tevő alacsonyabb újraelosztási és adószint a jövedelmek magasabb arányát hagyja eredeti tulajdonosaiknál, ezért az adócsalás kevésbé lesz csábító. A koncepció további erénye, hogy a jóléti juttatások visszafogása a „rászorultsági elv” érvényesítésén keresztül a társadalmi igazságosság fokozottabb érvényre jutását is elősegíti. Így lesz a kevesebb több: alacsonyabb költségvetési kiadásszint = alacsonyabb adók = kevesebb adócsalás = gyorsabb növekedés = nagyobb társadalmi igazságosság. S hogy mindez miért nem kézenfekvő a „populista nagypártok” számára, amelyek együttesen a pártpreferenciával rendelkező választópolgárok mintegy 90%-ának támogatását élvezik? Nyilván önös hatalmi érdekeik miatt, amelyek a kormányzati osztogatás fenntartására ösztönzik őket, legyenek kormányon vagy ellenzékben, képviseljenek bal- vagy jobboldali ideológiát.
Ez az elképzelés sok sebből vérzik. Gyengeségeinek végiggondolása egyrészt segíthet megérteni, hogy a valóságban miért tűnik a választóközönség – egyelőre legalábbis, bár ez változhat – viszonylag kevéssé fogékonynak az elfogadására. Másrészt módot adhat arra, hogy összevessük a liberális ihletettségű reformjavaslatok megvalósulásának valószínűsíthető társadalmi következményeit az amúgy igen rokonszenves liberális társadalompolitikai elgondolások – a diszkriminációmentesség és a rászorultakkal való szolidaritás – alapértékeivel és a belőlük fakadó szociálpolitikai megfontolásokkal.
Mi történt?
Sem a közgazdaságtudományi elmélet, sem a gazdaságtörténeti gyakorlat nem ad egyértelmű eligazítást, hogy egy adott történelmi pillanatban a magasabb vagy az alacsonyabb szintű kormányzati újraelosztás serkenti-e a gazdasági növekedést. Mint napjaink nemzetközi gazdaságpolitikai gyakorlatából látszik, a tőkepiaci befektetők bizalmát élvező, konszolidált államháztartási gazdálkodást folytató – bár esetenként jelentős költségvetési hiánnyal és államadóssággal rendelkező – országok kormányai a jelenlegi világgazdasági recesszió idején nem csökkentik, hanem épp növelik az állami újraelosztást. Ez a költségvetési politika anticiklikus jellegéből fakad: amikor a magángazdaság összehúzódik, a kormányzati szféra veszi át a szerepének egy részét, akár a munkajövedelmeket helyettesítő kormányzati transzferek (pl. munkanélküli segélyek), akár a magánberuházások és a magánhitelezés visszaesését ellensúlyozó közösségi beruházások és állami hitelprogramok formájában. Amelyik országnak rendelkezésére állnak az ehhez szükséges források, vagy meg tudja őket szerezni a pénzpiacon, az ezt teszi, mint az Egyesült Államok és Nyugat-Európa nagy része, vagy térségünkből – bizonyos mértékig legalábbis – Csehország.
Magyarországnak ez az alternatíva több más kelet-európai országhoz hasonlóan nem áll rendelkezésére. Ilyen helyzet nem csak a 2002 és 2006 között megengedhetetlenül laza költségvetési politikát folytató és hagyományosan magas államadóssággal rendelkező Magyarországon állt elő. A válság súlyos – adott esetben az itteninél nagyságrendekkel súlyosabb – következményekkel jár pl. a hagyományosan fegyelmezett költségvetési politikával és alacsony államadóssággal jellemzett balti országokban vagy épp Írországban, ahol a gazdasági kibocsátás a hazainál is drámaibb mértékben esik vissza. Általánosságban: a válság hatására azok a gazdaságok kerültek súlyos és költségvetési expanzióval a legjobb esetben is csak korlátozottan kezelhető helyzetbe, amelyek az elmúlt években belső megtakarításaikon túl nagy arányban támaszkodtak a válság közepette elapadt – vagy éppenséggel a válság hatására távozó – külföldi forrásokra. Ez stabil többleteket felmutató államháztartás mellett is előfordulhatott, ha a háztartások és a vállalati szektor működését jelentős mértékben finanszírozták külföldi hitelek és tőkebefektetések.
Magyarország esetében természetesen más volt a helyzet, hisz az államháztartás 1991 óta stabilan deficites volt. Ennek jelentős a szerepe abban, hogy az ország rendkívül sebezhető volt a globális pénzügyi válság tavaly őszi eszkalálódásakor, de ez nem változtat azon, hogy az államháztartási gazdálkodás 2006 közepétől öles léptekkel közeledett az egyensúlyi pályához: az államháztartási hiány tavaly 2000 óta először a maastrichti 3 százalékos szint közelébe süllyedt, 2008 harmadik negyedévében pedig 18 éve először volt pozitív az államháztartás nettó finanszírozási képessége, azaz rendelkezett a kötelezettségeit meghaladó pénzügyi eszközökkel. A tavaly őszi problémát éppen ezért nem is elsősorban a jórészt már konszolidált – a két évvel korábbinál nagyságrendekkel jobb állapotban lévő – államháztartás okozta, hanem a romló jövedelmi viszonyok dacára a korábbihoz hasonló szinten fogyasztó és hitelfelvevő lakosság csökkenő megtakarításai (2007 ősze és 2008 ősze között negyedére esett a nettó finanszírozási képessége) és a vállalati szektor megnövekedett (12 hónap alatt megduplázódott) hitelfelvételi igénye jelentették. Ez a 2007-es GDP-arányos csökkenés után ismét növekvő külföldi forrásbevonási igényhez vezetett: a válság közepette viszont drámaian romlottak a külső hitelfelvételi lehetőségek. A magyar kormány ebben a helyzetben fordult – igen helyesen és felelősségteljes módon – a Nemzetközi Valutaalaphoz és az Európai Unióhoz pénzügyi segítségért.
Lehet persze „szégyenteljesnek” minősíteni az IMF-finanszírozás tényét, amely úgymond „lélegeztetőgépen tartja” az önmagát finanszírozni képtelen országot. Ez tény, csak nehéz érte a 2006 óta hivatalban lévő második Gyurcsány-kormányt felelőssé tenni, amely jellemzően túlteljesítette az előre bejelentett költségvetés-politikai célokat, és mindeddig betartotta az EU-val, majd az IMF-fel szemben vállalt kötelezettségeit. Az államháztartás 2008-as nettó finanszírozási igénye – a GDP 3,1%-a – éppen harmada a 2006-os 9,3%-nak. A magyar gazdaság nem ezért, hanem ennek ellenére maradt külsőleg fokozottan sérülékeny, amiben nem a 2006–2007-es stabilizáció úgymond elhibázott szerkezete, hanem a 2002 és 2006 között folytatott fenntarthatatlan fiskális expanzión alapuló gazdaságpolitika játszotta a meghatározó szerepet. Az adóterhelésnek a tervezettnél nagyobb mértékű emelkedése valószínűleg mérsékelte a potenciális növekedés szintjét. 2007 közepe és 2008 első negyedéve között – a stabilizációt követően, de a válság beköszönte előtt – ennek ellenére növekedési pályán mozgott a magyar gazdaság, igaz a növekedés mértéke szerény maradt.
A miniszterelnöknek és pénzügyminiszterének (másokkal együtt) természetesen súlyos a felelőssége a 2002 és 2006 között folytatott hibás gazdaságpolitikáért. De amit 2006 óta tettek, az minden hibájával és gyengeségével együtt is az egyensúly helyreállítását szolgálta, a válság tavaly őszi eszkalálódását követően pedig mind ez idáig sikerült elhárítaniuk a Magyarországra leselkedő legsúlyosabb veszélyeket. Hogy az állampapírpiac normális működése befektetők hiányában máig nem állt helyre, és a jelenlegi kamatszintek és növekedési kilátások mellett az államadósság finanszírozása egyre nehezebb, az alapvetően nem a kormány felelőssége: a befektetők nemcsak a magyar, hanem pl. a görög vagy az olasz állampapírokat sem igen keresik, mivel elsődleges befektetési szemponttá a kockázatok minimalizálása vált. Éppen ezért, az objektív piaci körülmények miatt volt fontos az IMF–EU–Világbank-finanszírozás megszerzése és megőrzése – és lesz fontos a jelenlegi körülmények nemkívánatos, de korántsem kizárt fennmaradása esetén a megújítása 2010 tavaszán. Mindebből azonban a reálisan szóba jöhető szcenáriók legrosszabbika esetében sem a felelőtlen hisztériakeltés által kilátásba helyezett államcsőd, hanem a gazdaság külső sérülékenységének fennmaradása és növekedési kilátásainak tartós gyengesége következik.
Mit javasolnak a „reformerek”?
A reformjavaslatok jellemzően ráolvasásszerűek: a radikális adócsökkentés melletti legfontosabb érv az, hogy mások is ezt teszik. Más országok eltérő külső konjunkturális feltételek között nyert tapasztalataiból azonban felettébb nehéz a mai hazai helyzetre következtetéseket levonni. Viszonylag pontos ismereteink vannak ellenben a magyar munkaerőpiac jellemzőiről, így pl arról, hogyan alakul a foglalkoztatás szintje a különböző társadalmi csoportokban, hol találhatóak az adó- és járulékcsökkentéssel esetleg stimulálható munkaerő-tartalékok. Nagy vonalakban: a foglalkoztatás a szakképzetlen népesség körében kirívóan alacsony, miközben a közepes és felsőfokú végzettséggel rendelkezők között nagyjából megfelel az uniós átlagnak. Nem biztos, hogy a nem foglalkoztatott szakképzetlenek tömegeit adó- és járulékkedvezményekkel aktivizálni lehet, de az esetleges közteherenyhítést elsősorban rájuk fókuszálva érdemes végrehajtani. A tehercsökkentés foglalkoztatási szempontból feltételezhetően leghasznosabb módja a bérjárulékok mérséklése, mivel a munkaadó szempontjából ez közvetlenül a foglalkoztatási kiadások csökkenéséhez vezet. A minden munkavállaló után azonos – jelenleg havi 1950 forintos – összegű tételes egészségügyi hozzájárulás csökkentése vagy megszüntetése volna a legkézenfekvőbb, mivel ez fajlagosan leginkább az alacsony bérű foglalkoztatás költségeit növeli.
A nagyszabású adóreformok kidolgozói ezzel szemben jellemzően nem az alacsony bérű, hanem elsősorban az átlagosan vagy annál jobban kereső munkavállalók közterheit kívánják enyhíteni, a személyi jövedelemadó csökkentésével. Ez – szerintem – az adócsökkentéshez felhasznált erőforrásokkal való pazarló gazdálkodáshoz vezet: a ma is foglalkoztatott, jellemzően magasabb jövedelmű munkavállalók szja-terheinek csökkentése sokkal inkább a magánfogyasztás növelését eredményezné, mint a foglalkoztatás bővülését. Ezzel a társadalom foglalkoztatásban álló és viszonylag jómódú rétegei járnának jól, miközben a munkaerőpiacról kiszorult csoportoknak – a járulékcsökkentés eredményeképpen – legjobb esetben is csak kisebb mértékben javulnának a foglalkoztatási esélyei. A társadalmi igazságosság érvényesülését tovább rontja, hogy az adórendszer átalakításának legfontosabb forrását az alacsony jövedelműeket fajlagosan nagyobb arányban terhelő áfa- és jövedékiadó-emelés jelentené, miközben nagymértékben emelkedne az alacsony bérű foglalkoztatást sújtó tételes egészségügyi hozzájárulás (teho) összege. A Reformszövetség pl. 2010-től 5000 forintos tehót javasol, a jelenleginél 8 százalékponttal alacsonyabb munkaadói járulékszint mellett. Ez a jelenlegi minimálbér szintjén azt jelentené, hogy a járulékcsökkentés hatásának több mint felét elvinné a teho megemelkedése – szemben a magasabb fizetési kategóriákkal, ahol a százalékos járulékcsökkentés hatása nagyságrendekkel haladná meg a tételes teher emelkedését. Azaz nem az alacsonyabb jövedelmű foglalkoztatás terhei mérséklődnének inkább, nem ott keletkezne tehát a jelenlegihez képest addicionális foglalkoztatási ösztönzés, ahol igazán szükség van rá. De ez az elképzelés is szelíd Bokros Lajos javaslatához képest, aki nem 5, hanem 10 ezer forintos havi tehót javasol, és nem is csak a foglalkoztatottak, hanem valamennyi nagykorú magyar állampolgár esetében. Ebbe beleértendők a nyugdíjasok, az egyetemisták, a munkanélküliek és a kismamák is, bár a legszegényebbek terheit talán részben átvállalná az állam.
Ezek az elképzelések azt célozzák, hogy a közterhek alól ne lehessen kibújni, és azon alapulnak, hogy a minimálbéres és más alacsony jövedelemszinttel jellemezhető foglalkoztatás jórészt az adóelkerülést szolgálja. Bizonyos, hogy az alacsony bevallott jövedelmek gyakran adóelkerüléssel párosulnak, ennek mértékére azonban nem állnak rendelkezésre megbízható adatok. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy nem minden minimálbéres adócsaló. Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy a Reformszövetség javaslata 2011-től megszüntetné az adójóváírás intézményét, a javaslat potenciális társadalmi hatása Gyurcsány Ferenccel szólva valóban „dermesztőnek” nevezhető: ez annyit jelent, hogy Magyarországon – szemben például a szlovákiai gyakorlattal – nem lenne adómentes jövedelemsáv, azaz nemcsak relatív, hanem abszolút értelemben is növekednének a legszegényebbek bérterhei. (Bokros Lajos az egyszerűség kedvéért valószínűleg azonnal bevezetné ezt az intézkedést: feltehetőleg erre gondol, amikor az egyébként már évek óta nem teljesen szja-mentes minimálbér „adómentességének” megszüntetését sürgeti.) Az szja sávhatárának évi 5, majd 15 millió forintra emelésével a Reformszövetség koncepciójában mindezt a közepes és magas jövedelműek számára biztosított nagyarányú adócsökkentés egészíti ki (amivel lényegét tekintve minden bizonnyal Bokros is egyetért).
Mi következik mindebből?
Ami a liberális ihletettségű javaslatokból kirajzolódik, az a társadalmi jövedelemviszonyok tartós átrendezése a legszegényebbek kárára és a közepes és magas jövedelemmel rendelkező társadalmi csoportok javára. A szegények szja-terhe nő, a gazdagabbaké csökken. A foglalkoztatást ösztönző járulékkönnyítés elsősorban a magasabb termelékenységű foglalkoztatást teszi olcsóbbá. A könnyítéseket részben ellentételező többletbevételek a szegényebbeket nagyobb arányban sújtó – bár szerencsés esetben ideiglenesnek bizonyuló – áfa-emelésből származnak. Mi ez, ha nem a középosztályi önzés újracsomagolt, a közgazdász elit és a liberális értelmiség által ujjongva ünnepelt, technokrata köntösbe bújtatott megnyilvánulása? Egy, a szegényebb társadalmi csoportokat az átlagosnál egyébként is nagyobb mértékben sújtó, gyakran drámai foglalkoztatási és jövedelmi hatásokkal járó világgazdasági válság kellős közepén.
Ahhoz, hogy a társadalmi integráció megingott eresztékei ismét megerősödjenek Magyarországon, egyebek mellett az ilyen javaslatok nyílt és egyértelmű elutasítására van szükség. A társadalom alatti létbe süllyedt szegények – köztük a faluszéli cigánytelepek ma már fizikai létükben is veszélyeztetett lakói – akkor illeszkedhetnek vissza a társadalomba, ha a rendelkezésre álló erőforrásokat az ő boldogulásukra összpontosítjuk. Ez a legsúlyosabb növekedési akadálynak tekinthető alulfoglalkoztatás enyhítésén keresztül minden ellenkező híreszteléssel szemben tisztán gazdaságpolitikai szempontból is a leginkább racionális stratégiát jelenti.
- Folyamatos jelen [6]