Rövid apológia Csillag Ádámról

Kozák Gyula [1] 2013. szeptember 9.

Tíz évet töltöttem a Balázs Béla Stúdióban (BBS), éppen a hetvenes évtizedet. Szocioló­gus­ként kerültem nagy szerelmem közelébe, filmet csinálhattam, hol szakértőként, hol íróként, hol társalkotóként, hol meg vala­miféle elméleti hátteret biztosítva a profi filmeseknek. Ugyanebben az évtizedben a Magyar Televízióban (MTV) is szá­mos produkcióban vehettem részt. A BBS-ben ebben az időszakban három, egymástól élesen elkül­ö­nülő irányzat alakult ki: a dokumentaristáké, a kísérleti- és a kisjátékfil­meseké. Mai meg­látásom szerint a dokumentaristák hozták létre a máig érvényes, és a mának is sokat jelentő alko­tásokat. A fel­lazuló kádárista világban kevés pénzből nagyon fontos kér­désekhez lehetett a film nyelvén hozzá­nyúlni. Csak esetlegesen említem meg néhány do­kumen­tumfilm-ren­dező nevét, akik azóta a magyar film büszkeségeivé váltak: B. Révész László, Dárday István, Ember Judit, Gulyás Gyula és Gulyás János, Mihályffy László, Szalai Györgyi, Vitézy László, s végül, de nem utolsó sorban Tar Béla.

Ennek a sornak a méltó folytatása és részben kortársa a főiskolát Fábry Zoltán tanítványaként 1980-1984 között elvégző, de még főiskolás kora előtt a BBS-ben sürgölődő Csillag Ádám. Fura fiú volt. Megismerkedésünkkor beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem, miért is furcsa. Az elszántság, amely tekintetéből sugárzott, nem volt egyedüli. Mindannyian elszántak voltunk, a világmegváltás szá­munkra, és persze Ádám számára is evidencia volt. Aztán rájöttem, hogy jobb kezét nem hasz­nál­ja, valami betegség miatt bénán lógatja. Számomra, számunkra ez legfeljebb annyit jelentett, hogy fokozottabban kell vigyázni rá, mert ezzel a hátránnyal nyilván minden dupla erőfeszítést jelent szá­mára. De nem sokat gondolkoztunk: ettől még Oscar-díjas rendező is lehet.

Ádám a főiskola befejezése után az akkori politika által talán legforróbb nemzetközi konflik­tus filmes feldolgozásába kezdett, a csehszlovák-magyar viszonyt évtizedek óta mérgező Bős-Gab­csi­kovói vízlépcsőről készült filmet forgatni. Négy évig dolgozott a végül Dunaszaurusz címet viselő hatalmas opuson, amelyre csak a rendszerváltáskor kapott díjakat, hiszen korábban sokkal inkább bomlasztó tevékeny­ségkét értékelték a munkáját. Aztán következtek a többi filmek, vala­mennyi „kényes” témát érintett. A díjak nem kerülték el¹, itthon és külföldön is értékelték szívós munkáját, hihetetlenül pontos meglá­tásait. 1997-ben megkapta a filmesek legnagyobb magyar­or­szági kitüntetését a Balázs Béla díjat. Számomra, de a filmszakma számára is evidencia volt, hogy van egy nagyszerű dokumentaristánk, akinek Csillag Ádám a neve. Fél kézzel lehet dokumentumfilmet rendezni. Elnézést kérek az olvasótól, hogy Ádám portréjánál ezt a testi fogyatékosságot hangsú­lyo­zom, de a továbbiakban ennek rend­kí­vüli jelentősége lesz. A Mozgássérült gyerekek, a Szív utca, a Bársonyos forradalom, a Mostohák be­vo­nult a fontos filmek közé, tanították ezeket a főiskolán, vetítették a szociológus hallgatóknak. S e fil­mek megkapták a hazai és nemzetközi szcénában is a méltó elismerést.

Csillag Ádámról nem volt nehéz kitalálni, hogy az elesettek, a megnyomorítottak, a kiszolgál­ta­tottak mellett áll, világnézete nem (csak) politikai, hanem érzelmi alapon behatárolható, nem sorolható semmilyen izmushoz, szenvedélyesen kereste, keresi az igazságot, kicsiben és nagyban.

S 2010-ben bekövetkezett a csoda. A Fidesz kétharmados győzelme, az általuk fülkefo­rra­dalomnak nevezett úthenger beindulása után a magányos farkasként kóborló rendező megé­rezte, hogy ami ebben az országban következik, azt neki kötelessége megörökíteni. De ez így nem teljesen világos, hát kifejtem. A második Orbán-kormány nagyon gyorsan kisajátította az elektro­ni­kus médiát, az állami adókon egyre brutálisabb kormánypropaganda, hogy azt ne mondjam kulturkampf folyik, a rendszer elleni demok­ratikus megnyilvánulások nem kapnak nyilvánosságot. Ugyanakkor az Internet rohamos terjedése le­hetővé tette, hogy e korlátozhatatlan második nyilvánosság segítségével akár hosszú, analitikus filmek is eljussanak a legszélesebb nyilvánossághoz, hogy az objektív tájékoztatás mégis létezzen.

Csillag Ádám – s itt kap igazi jelentőséget fogyatékossága – kamerát ragadott, s operatőrként kezdett dolgozni: pontosabban rendező-operatőrként, egyszemélyes stábként. Mindenütt ott volt. Ha akadt valaki, aki kocsival szállította, akkor könnyebb dolga volt, de a legtöbb­ször villamossal, busszal, vonattal ment a fővárosi és vidéki (időnként külföldi) helyszínekre, vitte a felszerelését, a spe­ciális statívot, a kazettákat, a kamerát és erejét nem kímélve, családját elhanyagolva, honorárium nélkül dolgozott. Persze mindig akadtak patrónusok, akik több vagy kevesebb (inkább kevesebb) pénzzel támogatták. Erős jellemét bizonyítja az is, hogy párttámogatást soha nem fogadott el, pedig mindig akadt volna olyan politkai erő, amely nem sajnálja a pénzt a kormány elleni propagandára. De Ádám, tudván, hogy amit csinál, azzal pótolhatatlan értéket hoz létre, nem kötelezte el magát a politikának, tudta, hogy amit létrehoz, az önértékén is megállja a helyét. Egy pillanatra sem adta fel. Hatalmas tábora lett az Internetre fölkerülő, a muszternél gyakran alig rövidebb filmjeinek. Egy délutáni vidéki atrocitást, amelyen náci menetelők félemlítették meg egy falu cigány lakosságát, már éjfékor láthattuk az Interneten.

Amikor segítői (önkéntes vágók, szerkesztők) akadtak, akik szintén honorárium nélkül dol­goztak neki, néhány nap múlva már egy kész film került föl a netre. Megszámlálhatatlan mennyiségű kor­do­kumentumot hozott létre. Olyan műveket, amelyek nélkül az elmúlt három év nem lenne megért­hető. S ismét a drámai „háttér”: mindezt balkézzel! Kérem az olvasót, tegyen egy kísérletet. Ne is ka­merát képzeljen a kezébe, hanem csak 10-15 percig, a lakásában tevékenykedjen félkézzel! Vágjon egy szelet kenyeret, kenje meg vajjal, főzzön teát, üljön a számítógépe elé, s próbáljon meg azon dolgozni! S akkor látni fogja, hogy Csillag Ádám intellektuális és művészi teljesítménye (mert a dokumentumfilm a játék­filmmel egyenlő művészi értéket képvisel, kéretik ezt jól megjegyezni!!), amely önmagában is pá­ratlan, miként töretlen szorgalma és szívóssága is, szinte emberfeletti erőfe­szítést igényel. S Ádám mindezt meglehetősen egykedvűen, rendezői múltjának óriási rutinjával, önsajnálat nélkül végzi. Soha nem hallottam panaszkodni, illetve, ha panaszkdotott (nem egyszer az Interneten is), akkor a panasz tárgya csak az volt, hogy adjatok pénzt, pénzt, pénzt a folytatáshoz. Pénzt kért tőlünk, civilektől. S ilyenkor küldtünk a számlájára, ki mennyit tudott.

Csillag Ádám természetesen kiváló filmrendező, de a körülmények úgy alakultak, hogy ma egyszemélyes forgatócsoport, elsősorban operatőr, harctéri tudósító. Elkészíti a filmet (vagyis: rendező-operatőrkét leforgatja), ha módja van, vágja is, egy kicsit fazonírozza, hogy nézhetőbb legyen, s aztán ingyen, az Interneten a rendelkezésünkre bocsátja. S mi, ki tudja hány ezren vagy tízezren az állami közmédia által negligált, titokban tartott eseményt remek operatőri és rendezői tevékenysége nyomán, az esemény után néhány órával pontosabban megismerhetjük, mintha ott lettünk volna egy tüntetésen, egy ellenzéki gyűlésen, egy romatelepen.

Idén tavasszal, sokan, akik nézzük ezeket a filmeket, összefogtunk, s elhatároztuk, hogy pénzt gyűjtünk Csillag Ádámnak, mert egyrészt tudtuk, hogy a teljes anyagi csőd fenyegeti (nem tartotta titokban, közzétette tragikus helyzetét a facebookon, szégyelje magát az, aki őt ilyen helyzetbe hozta -- s ebben mélységesen igaza volt), másrészt ennek a pénzátadásnak valami nemesebb formát kívántunk adni: így született meg az Alternatív Pulitzer Díj ötlete. Mindez a facebookon szerveződött, s ha egy Kossuth-díjnyi összeg nem is gyűlt össze, a két millió forintot közelítő támogatást adhattunk át ünnepélyes műsor keretében Ádámnak. A nemes gesztus nagyon sok adakozót minősít, de nem oldotta meg Ádám filmkészítési problémáit. Hiszen nem csak a forgatásokat kell folytatnia (kell, mert közelednek a választások, egyre sűrűsödnek az események), hanem élnie is kell(ene), a már lefor­ga­tott tekercsek százait (ezreit?) is rendezni, szakszerűen archiválni kellene, sok tucat filmet készre kellene csinálnia, s mindehhez társakra, a társaknak pedig fizetésre lenne szükségük. S magának Ádámnak is a leg­fontosabb az len­ne, hogy emberi körülmények között járhasson a forgatások hely­színeire, ne kelljen cipelnie már a forgatás előtt a felszerelését, s ne neki kelljen a kazettákat számító­gépbe másolni, rendszerezni.

Beszélgetésünk során próbáltam kifaggatni, hogyan fér bele a nap 24 órájába mindez? Mikor eszik? Mikor van a családjával? S egyáltalán? Ádám önsajnálat nélkül, derűsen válaszolgatott kérdé­seimre, de semmi nem derült ki, hiszen maga sem tud eligazodni munkarendjében, mert ha menni kell, megy, ha archiváni kell, archivál, ha editálni kell editál, s ha a családdal kell lenni, akkor … hát bizony arra jut a legkevesebb idő.

Csillag Ádám az Orbán-rezsim egyik első számú ellenségévé vált, mert minden filmje a dik­tatúra felé haladó rendszer leleplezése, a legkézenfekvőbb eszközzel: a másik valóság, az elta­gadott valóság – manipuláció mentes – képi rögzítésével². Csillag Ádám történelmet ír, miként történelmet írt anno, a rendszerváltáskor a Fekete Doboz is, amelynek indulásakor – természetesen – ott volt Ádám is, a Bősi erőműről készített filmje volt a Feket Doboz egyik első produktuma. Csillag Ádám filmjei nélkül a magyar történelem utolsó 3-4 éve, az Orbán rezsim regnálása, dúlása nem lenne megérthető. Igen ám, de ezek a filmek ugyan le vannak forgatva, de még nincsenek készen. Láthatjuk őket, melyiket milyen állapotban, s a hozzáértők megállapíthatják, hogy mindegyik „leforgatott anyagban” benne van a nagy mű.

Miközben a hatalom szórja a milliárdokat stadionokra, tanácsadó intézetekre, trafikos haverokra, és az állami televíziók tízmilliárdokért sugározzák a lapos kormánypropagandát, egy dedikált filmes nyo­morogva, villamoson döcög a megörökítendő esemény helyszínére. Jövőre választások lesznek. A „királyi televíziók” (sajnos, ma már jogos a többesszám) népbutítása megállíthatatlan. Mi marad azoknak a többségben lévő millióknak, akik meneszteni akarják ezt a rezsimet? Az internetes, objektívan tájékoztató portálok és a nagyon kevés ellenzéki média mellett: Csaillag Ádám minden fontos eseményt dokumentáló filmjei.

Jegyzetek

 

• KultBlog [28]