2013. szeptember 19.
Közhely, hogy a déli népeknek semmi sem sürgős. Petőfi („ej, ráérünk arra még") és Moldova („nicht ugribugri, aber langsam spazieren") „igazsága” az északi szélességi fokok csökkenésével egyenes arányban erősödik. Az viszont még a Szaharán túli Afrikában is szokatlan, hogy egy parlamenti választás az eredeti kiíráshoz képest hat évet késsen. Akkor ennyit, ha 2013. szeptember 24-én végre valóban megnyílnak a szavazóhelyiségek, s nem csupán a demokrácia látszatát igyekeznek fenntartani ezzel az újabb dátummal. Guinea népe persze a történelem során hozzászokhatott, hogy nem sok választása van: akkor nem volt, amikor marcona fehér emberek ezrével hurcolták el őket egy másik kontinensre rabszolgának, sem a gyarmati érában, de még a függetlenné válást követő úgynevezett afrikai szocializmus korában és az azt felváltó katonai diktatúrák alatt sem.
Guineát – az európaiak számára – a portugálok fedezték fel a XV. század közepén, ám a nyugat-afrikai térségben már évszázadokkal korábban léteztek a maguk korában jelentősnek számító államok. A legkorábbi ismert államalakulat a IX. században létrejött Ghána Birodalom, melynek a nevén kívül semmi köze a mai Ghánához. Ez kiterjedt kereskedelmet folytatott az észak-afrikai, közel-keleti népekkel, portékái (arany, só, elefántcsont) Európába is eljutottak, cserébe korabeli készáruért, iparcikkekért. Fő szállítóeszközük a teve volt, amelynek háziasításában a különböző, fekete bőrű nyugat-szudáni törzsek több száz esztendővel megelőzték az arabokat. A XI. században jelentős változáson ment keresztül a birodalom, hiszen az északról (a mai Marokkó területéről) terjeszkedő berber Almoravidák hódításai nyomán lassanként Ghánában is az iszlám lett az uralkodó vallás. A leigázott törzsek pedig az idők során vagy asszimilálódtak a hódító berberekhez, vagy pedig csatlakoztak a mandingók alapította és vezette Mali Birodalomhoz, amely ugyancsak Allah hitét követte. A mai Mali egyik legjelentősebb városából, Gaóból nőtt ki a nyugat-afrikai térség harmadik nagy államalakulata, a Szongháj Birodalom, amely a XIV. században szakadt el Malitól és egészen a XVI. század végéig uralkodó szerepet töltött be a térségben.
Ezek a birodalmak azonban csak súrolták a mai Guinea területét. A partvidéken a portugálok, majd később az angolok és a franciák kiterjedt és kegyetlen rabszolga-kereskedelmet folytattak, és egyes törzsfőnökökkel összejátszva afrikaiak tízezreit szállították el brazíliai és karibi ültetvényekre ingyen munkaerőnek.
Miközben a tengerparton az egymással korábban alig-alig érintkező törzsek egyre ádázabb harcokat vívtak azért, hogy melyikük szerezzen több rabszolgát a fehéreknek, az óceántól távolabb eső fennsíkra északról egy igencsak népes és katonailag is erős nép, a fulbe vándorolt be, s ha már megérkezett, birtokba is vette a hegyes-völgyes vidéket, még nyugatabbra űzve az addig ott élő mandingókat és szuszukat. Az Allah hitét nemcsak valló, de tűzzel-vassal terjesztő fulbék a Futa Jallonnak nevezett vidéken (a mai Guinea középső részén) két iszlám királyságot is létrehoztak. A Futa Toro Imamátus és a harcos muzulmán Futa Jallonke sokáig békésen élt egymás mellett, egészen az 1725-ben kirobbant „szent háborúig", amelynek során a Futa Jallonke valósággal felfalta a szomszédos imamátust. Az új, szigorú iszlám törvények alapján kormányzott királyságot kilenc kevéske autonómiával rendelkező tartományra osztották. Lehet, hogy végül ez a szétdaraboltság okozta a királyság vesztét, mert az egymást követő utódlási harcok annyira meggyengítették az országot, hogy a franciák az 1896-os poredakai csatában legyőzték Bubakar Biro almami (király) hadait. Két évvel később pedig a mai Guinea, Mali és Elefántcsontpart határán a XVIII. század eleje óta fennállt, fulbe, mandingó és bambara törzsek alkotta Vasszulu birodalmat is, miután korszerűbb fegyvereiknek köszönhetően leverték Samori Touré, mandingó uralkodó seregeit. Ezzel a franciák végleg birtokba vették Guineát.
A hódítók néhány halászfalu helyén kiépítették a gyarmati közigazgatás bázisát, s az újonnan épülő város az egyik település, Conakry nevét kapta. Itt épült az első nagy kikötő (1890), s innen indult ki 1914-ben az ország első, máig leghosszabb (662 km), igaz, keskeny vágányú vasútvonala, amely a belső területek legnagyobb városával, Kankannal teremt összeköttetést. Mindkettő a gyarmati áruknak (elsősorban aranynak, gyémántnak, trópusi faféléknek, de idővel egyre inkább a bauxitnak is) minél gyorsabb és biztonságosabb Franciaországba juttatását szolgálta. A bennszülöttek legfeljebb építhették a vágányokat, s nézhették messziről a vastag füstöt eregető, hangosan zakatoló szerelvényeket. A franciák a meghódított területeken 1893-ban Francia Guinea néven gyarmatot alapítottak, amit 1904-ben Francia Nyugat-Afrikához csatoltak, miután lezárultak a tárgyalások a britekkel a nyugat-afrikai fenségterületek határairól. A rabszolgatartás betiltása után a gyarmatok ásvány- és egyéb természeti kincseinek lerablása, valamint az ültetvényes gazdálkodás kiépítése került előtérbe. (Elsősorban kávét, rizst, banánt, pálmaolajat termeltek, természetesen a francia igényekhez igazodva.)
A második világháború és annak lezárása egyben a gyarmatbirodalmak széthullásának kezdetét is jelentette. Egyrészt azért, mert a világégés szétzilálta a gyarmati közigazgatást, elvonta mind a katonai erőt, mind a figyelmet a gyarmati „rendfenntartástól", másrészt a már egy-két évtizeddel korábban kibontakozó pán-afrikai és függetlenségi mozgalmak törekvései, politikai, szociális és emberi jogi céljai a háború szörnyűségei után mind kedvezőbb visszhangra találtak az úgynevezett fejlett világ közvéleményében, elsősorban az értelmiség és a művészek körében. Ezzel együtt kinevelődött egy új, afrikai születésű, de többnyire Európában és/vagy Amerikában tanult politikusgeneráció, mely elképesztő hittel és elszántsággal szállt síkra szülőföldje szabadságáért, az afrikai emberek egyenjogúságáért, kizsákmányolásuk megszüntetéséért. (Mint tudjuk, e tiszteletre méltó, hősies szabadságharcosok jelentős hányada később gonosz, kapzsi, embertelen, gyilkos zsarnokká vált a hatalom birtokában.)
Guineában 1945-ben alakult meg az első szakszervezet a későbbi kormány-, majd államfő, Ahmed Sékou Touré, a Vasszulu Birodalom uralkodója, Samori Touré dédunokája vezetésével. Két esztendővel később megalakult Madeira Keita vezetésével a pán-afrikai szervezésű Afrikai Demokratikus Tömörülés (RDA) helyi tagja, a Guineai Demokrata Párt, amely az egyre erősebb ellenállás élére állt. A francia gyarmati rendszer sajátossága volt, hogy a gyarmatok is küldhettek képviselőt a nemzetgyűlésbe, így Sékou Touré és több későbbi afrikai államfő is képviselhette a függetlenségi törekvéseket Párizsban, s ehhez jelentős támogatást kaphattak a baloldali pártoktól és a jelentős politikai befolyással bíró szakszervezeti szövetségtől. A francia fővárosban találtak egymásra az egykor rabszolgának a karibi szigetekre elhurcoltak leszármazottai, valamint a fekete földrész legkiválóbb fiai, akiket a lényegében közös sors, a francia gyarmati elnyomás, a megalázottság sodort egymás mellé. Párizs a szülővárosa az afrikai és a szintén afrikai eredetű karibi fekete kultúra nemes mozgalmának, a négritude-nek és politikai megfelelőjének, a pán-afrikai mozgalomnak is. (L. Pál Attila: Négritude és fordított apartheid [3], Beszélő, 2007/6.)
1957-ben az immár Sékou Touré vezette PDG megnyerte a guineai területi választásokat, s kormányt alakíthatott. Első lépésként leváltotta a korábban a franciák által kinevezett törzsfőnököket, s helyükre tanácsokat választottak.
Az igazi fordulatot az új francia alkotmányról a gyarmatokon is lebonyolított népszavazás hozta meg 1958. szeptember 28-án. Az összes afrikai gyarmat közül egyedül Guinea nem fogadta el a gaullista alaptörvényt, s döntött az azonnali függetlenség mellett, ráadásul elsöprő többséggel (95,4 százalék). Néhány nappal később, október másodikán már ki is kiáltották a Guineai Köztársaságot, amelynek első elnöke talán nem is lehetett volna más, mint az ország legnagyobb tekintélyű személyisége, Sékou Touré. Párizs nehezen nyelte le ezt a békát, és politikai, valamint gazdasági szankciókkal igyekezett megfojtani az újdonsült kormányt. Válaszul Guinea a szocialista táborban keresett és természetesen talált is új barátokat, hiszen a szovjet blokk számára minden, a kapitalista oldalról "elhódított" ország, legyen bármilyen szegény, óriási nyereség volt, hiszen újabb és újabb példával lehetett igazolni a szocializmus felsőbbrendűségét, nem beszélve egy új nyugat-afrikai szövetséges geopolitikai jelentőségéről. De Conakry igyekezett szorosabbra fűzni a kapcsolatait más afrikai országokkal, ezzel is segítve az elképzelt, ám soha meg nem valósult pán-afrikai egység ügyét.
S ha már a szocializmus felé fordult, Sékou Touré az állami berendezkedésben is követte a szovjet példát. Gyakorlatilag amúgy is a PDG volt az egyetlen számottevő politikai erő Guineában, de azért az elnök 1960-ban deklarálta is az egypártrendszert. A gazdasági függetlenség érdekében államosították a bányákat, a bankokat, minden jelentősebb magánvállalatot, s a KGST tagországaihoz hasonlóan tervgazdálkodást vezettek be. Nem csoda, hogy Sékou Tourét 1961-ben Lenin-békedíjjal tüntették ki. A „belső béke” érdekében a szocialista rendszer legtöbb ellenzőjét előbb-utóbb letartóztatták, bebörtönözték, vagy száműzték, sőt a hatvanas évek végén, amikorra már igencsak felgyülemlett az elégedetlenség a gazdasági kudarcok és a fokozódó önkény miatt, a Touré-rezsim félelmetes titkosrendőrséget épített ki s gyűjtőtáborokat létesített ellenségei megfékezésére. Gyakorlatilag ugyanaz a „fékezett habzású" hatalmi paranoia alakult ki Guineában, mint a kelet-európai szocialista államokban, csak a megnyilvánulásai voltak sokkal nyersebbek. Ugyanez jellemezte a külpolitikát is, 1965-től kezdve Conakry minden kapcsolatot megszakított Párizzsal. Sékou Toré ezt azzal indokolta, hogy „Afrika túlságosan sokat veszített a gyarmatosítás idején, ezért a fiatal független államoknak minden szálat el kell szakítaniuk, amely korábbi gyarmatosítójukhoz köti". Sékou Touré ellenérzése a franciákkal szemben később sem enyhült, noha amikor 1978-ban árnyék vetült a Szovjetunió és Guinea viszonyára, hajlandó volt fogadni a békítő szándékkal az afrikai országba látogató Valéry Giscard d'Estaing francia államfőt. Noha még Afrikában is sokan nézték rossz szemmel a guineai államfő ellenségeskedését a franciákkal, Sékou Tourét mint a pán-afrikai mozgalom egyik vezető alakját és a gyarmatosítás elleni küzdelem egyik élharcosát feltétlen tisztelet övezte s nem csupán a fekete földrészen. Ellentmondásos viszony fűzte őt – s ezáltal Guineát – az Egyesült Államokhoz. John Fitzgerald Kennedyt egyenesen a barátjának tartotta, amiért érdeklődést tanúsított az afrikai fejlesztések iránt, s tisztelte az elkötelezettségét is a feketék emberi jogainak érvényesítése mellett az USA-ban. Az 1963-as dallasi merénylet után azonban nem bízott többé a washingtoni vezetőkben, és meggyőződése, ha nem rögeszméje volt, hogy a CIA az ő hatalmának megdöntésén ügyködik. A hatalmi téboly lassan eluralta az egykori szabadsághős gondolkodását, s egyre-másra záratta gyűjtőtáborokba, főként a hirhedt Boiro-lágerbe politikai ellenfeleit, vélt és valós ellenségeit. A becslések szerint Sékou Touré uralma alatt mintegy 50 ezer ember vesztette életét ilyen táborokban, s másként gondolkodók tízezrei menekültek el az országból.
Az afrikai szocializmus mint gazdasági rendszer már a hetvenes évek derekén megbukott, követői egymás után kezdtek újra nyitni a Nyugat felé politikai és gazdasági téren egyaránt, s ezt Guinea sem kerülhette el, bármennyire is szívta a fogát miatta Sékou Touré. Diktatúra ide, nyomor oda, a függetlenség élharcosát egyeduralmának 26 esztendeje alatt négy alkalommal választották újra államfőnek, s az is maradt 1984. március 26-án bekövetkezett haláláig. Ráadásul mindannyiszor elsöprő többséggel nyert, ellenjelölt nélkül, ahogy az egy szocialista ország vezetőjéhez illik.
Ahmed Sékou Touré azon kevés diktátorok egyike, aki nem merénylet vagy puccskísérlet során, nem száműzetésben veszítette életét, hanem betegség következtében halt természetes halált.
Sékou Touré helyét ideiglenesen – a 45 napon belül megtartandó választásokig – Louis Lansana Beauvogui miniszterelnök foglalta el. De még meg sem melegedett a trónuson, amikor április 3-án, alig néhány órával a PDG új vezérének (az államfői poszt „természetes” várományosának) megválasztása előtt Sékou Touré egyik régi híve, a szuszu néphez tartozó Lansana Conté, vezérkari főnök gyors, csendes és vértelen katonai puccsal magához ragadta a hatalmat. Aztán, mintha semmi köze nem lett volna az elmúlt évekhez, ostorozni kezdte Sékou Touré rezsimjét, azonnal szabadon engedett 250 politikai foglyot, az emigránsokat pedig (mintegy 200 ezer embert) hazatérésre buzdította. A feltörő lelkesedést pedig kihasználta arra, hogy felfüggessze az alkotmányt, feloszlassa a parlamentet. Betiltott minden politikai tevékenységet, s még mielőtt bárki is felocsúdott volna, 25 tagú katonai tanácsot állított fel, amelynek égisze alatt április 5-én már köztársasági elnöknek nyilváníttatta önmagát.
Államfőként Lansana Conté látszólag fordított utat járt be, mint Sékou Touré. Ő a demokrácia lehetőségétől a marxizmusra hivatkozó rendszeren keresztül viszonylag hamar eljutott a proletár jelző nélküli egyszemélyi diktatúráig, amelyben a szocializmus elveit gyakorlatilag csak az államosítás és a tervgazdálkodás idézte, valamint a központi utasítások mindenre kiterjedő szoros ellenőrzése. Lansana Conté viszont formálisan lazított a gyeplőn, a katonai diktatúrától 1993-ra eljutott az ország történetének első többpárti választásáig, miután 1990 végén feloszlatta az országot irányító katonai juntát, s a következő esztendőben új, demokratikus elveken alapuló alkotmányt fogadtak el.
Az 1993. december 19-ikén lebonyolított választásokon Conté az újonnan alapított Egység és Haladás Pártjának (PUP) színeiben indult, s az első fordulóban elért 51 százalék éppen(csak) elegendő volt, hogy második fordulót már ne is kelljen tartani. A második helyezett Alpha Condé – a Guineai Népi Gyűlés (RPG) jelöltje – nem egész húsz százalékot kapott. A tetemes különbség ellenére az ellenzék csalást emlegetett, különösen azután, hogy a legfelsőbb bíróság két prefektúrában érvénytelenítette az eredményt. Különös módon éppen két olyanban, ahol Condé nagy fölénnyel nyert.
Noha Conté minden nyilatkozatában és egyes intézkedéseiben is a demokrácia iránti elkötelezettségét demonstrálta, valójában önkényuralmi rendszert valósított meg, még ha szelídebb formában is, mint elődje. Mégis, 1996-ban éppen csak megúszott egy katonai lázadást, amely a zsoldok késedelmes kifizetése miatt szerveződött. Némi pénzzel és ígérettel sikerült lecsillapítani a kedélyeket. Noha a guineai szocializmus lágereit felszámolták, Conté sem kényeztette el politikai ellenfeleit. A legkevésbé Alpha Condét, akit az állambiztonság veszélyeztetésének vádjával börtönbe is csukatott, igaz, nyolc hónap után szabadon bocsátották.
Lansana Conté gazdasági reformjai ugyan leheltek némi életet a tervutasításos rendszertől bénult gazdaságba, a lakosság ebből vajmi keveset érzékelhetett. Guinea gazdag ásványkincs-készlete ellenére a világ legszegényebb országai közé tartozott. 1990-ben az egy főre eső nemzeti össztermék (GNP) mindössze 440 dollár/év volt. Conakry megállapodott a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) és a Világbankkal a reformok finanszírozásáról. Ezek keretében privatizálták az állami kézben vegetáló bányákat és feldolgozóüzemeket, liberalizálták a külkereskedelmet és az árakat, ugyanakkor jelentős leépítéseket hajtottak végre a közszolgálatban, ami a meginduló gazdasági növekedés ellenére nem kis elégedetlenséget szült a lakosság körében.
1998-ban Conté ismét csak vitatott győzelmet aratott az elnökválasztáson, bár egy csöppet még növelte is fölényét. Még második mandátumának lejárta előtt (2001-ben) keresztülvitte egy népszavazáson az elnöki mandátum ötről hét évre emelését, hogy aztán két évvel később – igaz, az ellenzék bojkottja mellett – Sékou Tourét idéző, elsöprő fölénnyel (95,6 százalék) őrizze meg a helyét az elnöki székben. Ezután Conté egészsége megrendült: cukorbeteg lett, és szíve is rendetlenkedni kezdett. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy egy televíziós beszédben harcot hirdessen a korrupció ellen (nem sokkal később éppen a kormányzati korrupció miatt mondott le és kért menedéket Párizsban a miniszterelnök, Francois Lonseny Fall). Ezzel cselekvőkészségét és erejét kívánta demonstrálni, mert egyre terjedt a pletyka az országban, hogy nem fogja megérni mandátuma végét. Voltak azonban, akik mégis tartottak ettől, mert 2005. január 19-én ismeretlenek rálőttek az elnöki konvojra, de Conté sértetlen maradt. A sikertelen merénylet természetesen jó alkalom volt arra, hogy hangoztassák rádióban, televízióban, mindenhol. hogy „ez a merénylet azok ármánya, akik nem nézik jó szemmel Guinea fejlődését", az elnök pedig nyomatékosítsa, hogy őt nem lehet megfélemlíteni, halad tovább megkezdett útján.
Noha az elnök „örök vesszőparipája" a korrupció elleni küzdelem volt a nyilatkozatok szintjén, e téren nem sok sikert könyvelhetett el, mivel a Transparency International 2006-os rangsorában Guinea „ezüstérmes" lett a világ legkorruptabb állama címet kiérdemlő Haiti mögött.
2006 áprilisában, amikor az elnök Marokkóba utazott kórházi kezelésre, sokan úgy vélték, már nem tér vissza. Tévedtek. Ő maga vezényelte le a rizs és az üzemanyagok áremelkedése miatt kitört zavargások leverését májusban. Augusztusban svájci gyógykezelésre utazott, s amikor hazaért, csalódottan konstatálta, hogy nem várja őt a megszokott ujjongó tömeg. Erre némi magyarázatul szolgálhatott, hogy első feleségét, Henriette Contét megvádolták azzal, hogy az elnök megrendült fizikai és mentális állapotát saját hatalmának erősítésére használja fel. Másrészt pedig éppen ekkor látott napvilágot a Human Rights Watch jelentése az emberi jogok guineai megsértéséről. Az ismertté vált esetek felsorolása nem kevesebb, mint 30 oldalt vett igénybe, a helyzet romlásáért pedig a jogvédők az elnök elhúzódó betegségét, illetve az amiatt kialakult hatalmi vákuumot kárhoztatták.
Az elnök azonban ismét talpra állt, s októberben egy interjúban határozottan kijelentette, hogy ki akarja tölteni 2010-ig tartó mandátumát. Ugyanakkor elkottyantotta, hogy helyettest keres olyan ember személyében, aki „szereti az országot, és megvédi ellenségeivel szemben". Még egy évvel később, a majdnem egy hónapon át tartó, véres zavargásokba és rendkívüli állapotba torkolló országos méretű általános sztrájk után is hangoztatta: „én vagyok a főnök, mindenki más csak beosztott". Mégis, a sztrájk nyomán saját jelöltje helyett a szakszervezetek és a civil szervezetek listájáról kellett új miniszterelnököt választania, és sovány elégtétel volt a számára, hogy távol maradt Lansana Kouyaté hivatalos beiktatásától. Az új kormányfő azonban nem váltotta be jelölői reményeit, hamar népszerűtlenné vált, így Conté nem ütközött ellenállásba, amikor 2008-ban leváltotta, s helyére Ahmed Tidiane Souarét ültette a miniszterelnöki székbe, megerősítve ezzel saját pozícióját.
A betegségek azonban lassan legyűrték az államfőt, és 2008. december 23-ikán a parlament elnöke, Aboubacar Somparé szomorúan jelentette be az állami televízióban, hogy előző nap este elhunyt Lansana Conté elnök. Sompaoré negyven napos nemzeti gyászt hirdetett, s nyugalomra intette a lakosságot, miközben a hadsereget kérte fel a rend fenntartására. Ám alig telt el hat óra a halálhír bejelentése után, Moussa Dadis Camara százados rövidre zárta az utódlás kérdését: a Nemzeti Tanács a Demokráciért és Fejlődésért (CNDD) nevű testület nevében és élén magához ragadta a hatalmat, feloszlatta a kormányt és a köztársaság minden intézményét. (Hogy éppen ő lett a testület feje, s nem például tiszttársa és jó barátja Sekouba Konaté, vagy egy harmadik tiszt, kinek nevét homály fedi, az a szó szoros értelmében a véletlen műve, hiszen a kérdés eldöntésére ők hárman sorsot húztak.) Camara felfüggesztette az alkotmányt és betiltott minden politikai és szakszervezeti tevékenységet.
Camara az iszlámról tért át a keresztény vallásra, ekkor vette fel a Moise nevet – ami igencsak ritka Afrikában. Keresztényként s szent este napján a hadseregével afféle díszszemlét tartott a fővárosban, s mivel a guineaiaknak már elegük volt Conté rezsimjéből is, sokan fogadták rokonszenvvel a változást. Rádióbeszédében Camara leszögezte, hogy a CNDD csak két évig, a 2010 decemberére tervezett elnökválasztásig kíván hatalmon maradni. (Apró szépséghibája az ígéretnek, hogy az előző nap még hatvannapos határidőre ígérte az új referendumot.) Addig is hiteles és átlátható kormányzást ígért, és természetesen harcot hirdetett a korrupció, valamint a kábítószer-kereskedelem ellen is. Hozzátette, hogy voltak, akik őt, majd családját is megkörnyékezték hatalmas zsák pénzekkel, de őt nem lehet megvenni. Conté kormányfőjének, Souarénak viszont csak a lojalitásáról kellett biztosítania Camarát, hogy megőrizhesse bársonyszékét. Igaz, új "mandátuma" alig több mint három hónapig tartott, akkor ugyanis nemcsak leváltották tisztségéről, hanem mindjárt egy katonai börtönben is találta magát a bányászatért felelős két miniszterrel együtt.
Camara népszerűsége, mivel sem a szegénységgel, sem a korrupcióval nem tudott – igaz, különösebben nem is akart – mit kezdeni, hamar elapadt. Alig nyolc hónappal „trónra lépése" után, 2009. szeptember 28-án az „Eleven Erők" néven egyesült ellenzék óriási tömegdemonstrációt tartott a főváros legnagyobb stadionjában. A rendezvényt a hatóságok betiltották, így várni lehetett, hogy megtartását megpróbálják valahogy megakadályozni. Arra azonban senki nem számított, hogy a biztonsági erők se szó, se beszéd, azonnal tüzet nyitnak a tömegre, majd brutális rohamra indulnak a menekülők ellen. Legalább 157 ember veszítette életét, s mintegy 1200 sérült meg súlyosan. Nők tucatjait erőszakolták meg helyben az eszük- és fékük-vesztett fegyveresek. (Az iszlám harci hagyományban fontos szerepe van az ellenség nőtagjai meggyalázásának. Ez a győzelem, a leigázás demonstratív eszköze. Ha egy mohamedán harcos magáévá teszi a – bármilyen vallású, nemzetiségű – ellensége asszonyát, lányát, a születendő gyermek már az ő népéhez tartozik. Ez Szíriától Egyiptomon át Nyugat-Afrikáig ma is a tradíció élő eleme. A Hágai Nemzetközi Büntetőbíróság még ma is folytatja a vizsgálatot, a közvetlen felelősök kilétének megállapítását ebben az ügyben. Az Egyesült Államok, az Európai és az Afrikai Unió azonnali fegyverembargót rendelt el Guinea ellen. A két kontinentális szervezet ezen felül befagyasztotta a guineai tulajdonú bankszámlákat, és beutazási tilalmat rendelt el az afrikai ország vezetői számára. Az ENSZ és az EU is megpróbálta rávenni az elnököt, hogy mondjon le, de ő erre azt válaszolta, hogy akkor újabb katonai puccs következne, s különben is: a nép őt támogatja.
Ennek azért némiképp ellentmond, hogy december 3-ikán Camara kis híján életét vesztette egy lövöldözés során. A tűzpárbaj eredete a szeptemberi stadionbeli vérengzésre vezethető vissza. Akkor ugyanis az elnöki gárda vezetője, Aboubakar „Toumba" Diakité ott volt a stadionban, s igaz, Camara utasítása nyomán, de ő adta ki a parancsot a támadásra. Emiatt az elnök megpróbálta az egész balhét ráverni. Emiatt megromlott a két régi jó barát viszonya. Éppen ezt a vitát akarták rendezni, amikor a két egykori bajtárs emberei lövöldözni kezdtek, s Diakité fejbe lőtte Camarát, akit testőrei nyomban el is menekítettek a helyszínről. Mint kiderült, a seb nem volt halálos, de arról megoszlanak a vélemények, hogy az elnök valóban teljesen felépült-e, s lesz-e még valaha is egészséges.
Mindenesetre 2010 januárjában Camara, a decemberi lövöldözés után az ország irányítását a maga kezébe kaparintó Sekouba Konaté alelnök és Blaise Compaoré burkinai államfő Ougadougouban megállapodott arról, hogy Guinea hat hónap múlva visszatér a polgári kormányzáshoz és új elnököt is választ. A katonai junta átmeneti kormányt állított fel, amelynek élére Jean-Marie Dorét, az ellenzéki erőket összefogó Eleven Erők nevű szervezet szóvivőjét állították. A kormányban az Eleven Erők, a Camara-párti CNDD tíz-tíz tagja és az egyes guineai régiók képviselői kaptak helyet. A kormány céljának a békés átmenetet jelölte meg, valamint egy átlátható, tiszta választás lebonyolítását. A kormányzati posztok elosztása azonban igen sok vitát, veszekedést szült, hiszen több volt az eszkimó, azaz a jelölt, mint a fóka, azaz miniszteri tárca. Doré számos bírálatot is kapott, hogy nem vette elejét e veszekedéseknek, ám a kormányfő azzal védekezett, hogy neki számos, sokszor egymásnak ellentmondó szempontot kell figyelembe vennie a tárcák, posztok elosztásánál. Végül Sekouba Konatéra hallgatva a következő három szempont alapján döntött: a szakmai hozzáértés, az etnikai egyensúly és hogy egyetlen kormánytag se essen nemzetközi szankció hatálya alá.
2010 decemberében, némi ügyeskedés és erősen vitatható második forduló nyomán a félig burkinai, félig mali származású, de magát a mandingo nép fiának valló Alpha Condé nyerte meg az elnökválasztást. A 75 esztendős politikus régi motorosnak számít a szakmában, hiszen 1993-ban, az első többpárti választásokon, mint írtuk, már ő volt a második Lansana Conté mögött. Condé megörökölt minden bajt és bizonytalanságot elődeitől. Guinea továbbra is természeti kincsekben gazdag, ám adottságaival élni képtelen ország labilis politikai erőviszonyokkal, a politikai és a gazdasági életet sűrűn átszövő korrupcióval, a lakosság döntő többségét sújtó mélyszegénységgel, állandóan robbanással fenyegető etnikai feszültségekkel, valamint egy mindig tettre kész, ám korántsem egységes hadsereggel, amely változatlanul nagyon közvetlenül kapcsolódik a mindenkori hatalomhoz. Egy puskaporos hordó égő kanóccal ehhez képest maga a megtestesült biztonság.
A minden guineai elnöknek „kijáró" merényletkísérletet Condé sem úszta meg. 2011. július 19-én ágyútűz vette célba az elnöki palotát, ám a testőrség visszaverte a támadást, és az államfő sértetlen maradt, ám egy testőr az életét vesztette. A támadás után néhány órával már őrizetbe vették a hadsereg egyik korábbi vezérkari főnökét, majd néhány nappal később 38 katonát is, akik állítólag részt vettek a merényletkísérletben. Az ENSZ nyugat-afrikai különmmegbízottja, Szaid Dzsinnit algériai diplomata sürgette a guineai haderőreformot azzal, hogy „ez a támadás is rámutatott Guinea védelmi és biztonsági rendszerének továbbra is fennálló gyengeségeire, s csak megerősítette az ENSZ elhatározását, hogy minden lehetséges eszközzel támogassa az ország haderőreformját".
Bár néhány elnökválasztást tartottak már az ezredforduló óta (utoljára 2010 decemberében), de parlamenti képviselőket utoljára 2002-ben választottak. Azt a testületet 2008 decemberében feloszlatta Moussa Dadis Camara, s csak 2010 elején jelöltek ki a helyébe egy 150 fős országgyűlést. A választások eredeti időpontja 2007 júniusában lett volna, de azt a januári-februári sztrájkhullám, a kormány- és kormányfőváltás miatt decemberre tolták ki. Az új kabinet azonban jobbnak látta, ha a választók csak 2008 márciusában járulnak az urnákhoz, ám mivel az országos választási bizottság (CENI) felállítása és a választói névjegyzék felülvizsgálata időt igényelt, ezt az időpontot is megváltoztatták, és november-decemberre tervezték a referendumot. Hosszas huzavona után – mivel a pártok nem tudtak megegyezni, hogy melyikük hány taggal képviseltesse magát a testületben –, Kouyaté miniszterelnök kijelölt egy ad hoc választási bizottságot, amely november 23-át és december 14-ét jelölte meg a két forduló időpontjaként. Csakhogy a bizottság elnöke, Ben Sékou Sylla október 20-án bejelentette, hogy a választást legkorábban 2009 márciusának második felében lehet megtartani, mert a regisztráció megszervezése komoly nehézségekbe ütközik, és nem halad a terveknek megfelelően. Hűbele Balázs módjára meg mégsem lehet egy ilyen fontos eseményt lebonyolítani. Sidya Touré, az ellenzéki Köztársasági Erők Szövetségének (URF) prominens tagja szerint viszont kizárólag politikai és nem technikai akadálya volt a választásoknak. Sekou Konaté, a kormányzó Egység és Haladás Párt (PUP) főtitkára visszautasította ezt a vádat, s reményét fejezte ki, hogy a parlamenti választást majd a helyhatóságival együtt, vagy legkésőbb a 2010-es elnökválasztással egybekötve le lehet bonyolítani. Nem sokkal később be is jelentették, hogy 2009. május 31. lesz a jeles dátum, ám közbeszólt a decemberi katonai puccs. A politikai és civil szervezetek egybehangzóan javasolták, hogy novemberben kerüljön sor a szavazásra. Ám hiába, mert a voksolást újra elhalasztották, ezúttal 2010. március 16-ra. De még ez is korainak bizonyult. A 2010-es elnökválasztás után újabb politikai megegyezés született egy újabb időpontról: 2011. december 29. Ezúttal azonban újra közbe szóltak a politikai zavargások és a szervezetlenség. 2012. júliusa lett a következő időpont, ám áprilisban Alpha Condé úgy döntött, bizonytalan időre elnapolja a parlament megválasztását. Az elnökválasztás nyomán előállt új politikai erőviszonyoknak megfelelően át kellett alakítani a választási bizottságot, s az bizony nem megy egyik napról a másikra. Annyira nem, hogy az először meghatározott új időpont, 2013. május 12. tovább csúszott, előbb június 30-ra, majd július 28-ra, végül (végül?) szeptember 24-ére.
Itt tartunk most, alig néhány nappal a kitűzött és (még) érvényes dátum előtt. Sokan kételkednek benne, lesz-e még egyáltalán valaha választott parlamentje az országnak. A hatalom számára ugyanis nincs kényelmesebb helyzet, mint az általa kijelölt képviselő-testület „ellenőrzése" mellett dolgozni. Hiszen a három-harmad mégiscsak több, mint a kétharmad.
(Fénykép forrása: conakryinfos.com)
- Afrika-kikötő [4],