2013. október 15.
nehéz helyzetet teremtettetek.
Írásommal („Szerkesztők a blog-korszakban [2]”) valóságos problémákra igyekeztem felhívni a figyelmet. Ezek a problémák a ti szerkesztői gyakorlatotokban is felmerülnek. Érdemes tehát ezekre ilyen minőségükben reagálni. A válaszaitok azonban semmi mást nem mutatnak, csak azt, hogy valóban aktuálisak ezek a problémák.
Sándor, az iménti a kommentedre [3] én már nehezen válaszolhatok, mert könnyen személyeskedőnek tűnhet a vita, két ember között, ahol a publikum már nem érti, hogy ezek miért nem maguk között vitatják meg a dolgokat, miért a nyilvánosság előtt. Kategorikusan hazavágtál, megvédted magad, amikor én a korábbi hozzászólásodat [4] szerintem gyümölcsöző – vagyis funkcionális módon – felhasználva egy új helyzet (blog-korszak) bizonyos sajátosságait vetettem fel. Úgy is mondhatjuk, hogy ügyesen, de tulajdonképpen hatalmi szóval elvágtad – már az elején - a vita lehetséges fonalát. (Hmmmm…!)
Mégis válaszolok, mert nyilvánvalóan nem magánügyről van szó, legalábbis én nem így tekintem az egészet. Azzal kell kezdenem, hogy nem indíthatunk egyenrangú felek között hozzászólást azzal, hogy „XY kolléga”. (Hasonlót már csináltál velem, az első blogbejegyzésem után.) Az ilyesmi ugyanis eleve megkérdőjelezi az egyenrangúságot: hangulatilag prejudikál, hierarchiát teremt, barátságtalanul eltávolít, az érzelmek és relációk síkjára tereli a szöveget, miközben látszólag az érvek és racionalitás terepén kíván működni. Mellesleg, egy ilyen indítás a „Főnök!”, „Mester!”, „Öcsi bácsi!” és hasonló piaci megszólítások családjába tartozik, és ebben a mi helyzetünkben nem adekvát. Bölcsészként te ezt jobban tudod nálam.
Azt mondod: „mindenben téved”. Pedig te is tudod, hogy nem lehet mindenben tévedni (a minden halmazt tartalmazó halmaz pradoxona?). S persze nem is bizonyítod, hogy mindenben tévedek, hanem csak pár dologról állítod. De felütésnek valóban jól hangzik.
Ha mindenben tévedek, akkor minden állításomat fel kellene sorolnod. A megfogalmazottakat és a ki nem mondottakat is. Ezt nem teszed, mert az endhüméma bizony rafinált dolog, és megnehezíti a helyzeteket. Ha viszont ezek feltárását nem vállalod, akkor nem írhatod le azt, hogy mindenben tévedek. Tévedek például abban, hogy a blogok érdekes szerkesztői problémákat vetnek fel, amiket érdemes megvitatni? Ráadásul írásomnak ez volt a kiemelkedően legfontosabb állítása.
Szerkesztői vagytok ennek a lapnak, aminek gyakorlatához azért szólok hozzá, mert elkezdtem közreműködni, és bennem az újságírás terén mindig erős hajlandóság volt a feladatokkal és ügyekkel való azonosulásra. („Építő kritika”?) Szóban forgó kis írásomban felvetettem, hogy jó gyakorlat-e az, ha egy blogra a szerkesztők reagálnak (elsőként). Szerintem ez egy igazi kérdés, amit most nem is akarok eldönteni, megválaszolni. Abban azonban biztos vagyok, hogy a szerkesztő még hozzászólása esetén sem mehet át egyszer csak puszta vita-résztvevőbe. A szerkesztő mindenképpen szerkesztő marad, akinek a feladata hosztolni – vendégül látni -, tiszteletben tartani, komolyan venni, okosan terelni a vitákat, a felmerülő kérdéseket számon tartani, és ha ők maguk is bele akarnak szólni a vitákba, akkor annak demonstrálására törekedni, hogy elolvasták, és lehetőleg megértették a korábban szólók állításait. Ti alapvetően, és funkciótoknál fogva vendégfogadósok vagytok. Vendéglátók. Persze nem arról van szó, hogy a vendégnek mindig igaza van, de arról igen, hogy illik őt meghallani.
Hozzászólásaitokban semmi tanújelét nem adjátok annak, hogy elolvastátok volna az általam megpendített – imént elismételt - felvetést. Csak hajtogatjátok a magatokét, vagy véditek magatokat. Sándor például kijelenti, hogy már Kőszeg Ferenccel is vitatkozott, „és azzal nem volt a világon semmi baj”. Ez szerintem komolytalan válasz (értsd: a probléma nem komoly tárgyalása), és nem jó, mert nem jó a lapnak (tényleg nem én számítok, mert én az egésszel kapcsolatban több stratégia közül, szabadon választhatok). Nektek okos kérdésekkel, ösztönzéssel, a vitát kell továbblendítenetek. További részvételre, vitára kell provokálni, kedvet kell csinálnotok másoknak is a belépésre.
A Beszélőnek a mai magyar közéletben hihetetlenül fontos funkciója lehetne. Tehát ami itt történik, nem tisztán magánügy. Ezért merek beledumálni. A Beszélőnek otthont kellene adnia sokaknak, akik teljesen elárvultak, kapcsolataikat vesztették, fórumok nélkül maradtak. Nektek nem az a feladatotok, hogy Ádám Zoltánként vagy Révész Sándorként lerendezzétek a hozzászólókat. Befogadó teret kell létrehoznotok, ahova szívesen lépnek be az emberek, és beszélgetnek, elmondják, megvitatják, stb. . Tudjátok, mint a nagyköveti fogadásokon. A követ csak a meghívókat küldi ki, majd az ajtóban áll, és fogadja a belépőket. Alig beszélget. A végén pedig búcsúzik a távozóktól. A kettő között a nárcisztikusok, a sztárok, az „okosak” bent villognak és röpködnek. Hálátlannak tűnő feladat, pedig van jelentősége.
Baráti üdvözlettel, Gyuri
- KultBlog [5],