A magyar polip természete

Magyari Nándor László [1] 2013. november 19.

A mai magyarországi politikai-közéleti viszonyoknak egy elméletileg, módszertanilag és fogalmilag koherens és gyakorlati jelentőséggel bíró keretbe foglalása – többek között a kormányzati-politikai rendszer sajátmagára alkalmazott, politikai kommunikációjában erőteljesen sulykolt (unortodoxia, centrális erőtér, fülkeforradalom, gazdasági szabadságharc, NER, rezsiháború, stb.) nem szokványos, újító kliséi miatt – minden elemző számára óriási kihívás. A politika folyamat – mely feltartózhatatlanul változik, a pillanat zsarnokságának van kiszolgáltatva, a gyors és egyre inkább gyorsuló időnek van alárendelve – ezért is tűnik reménytelen vállalkozásnak egy lezárt, minden vonatkozásban és részletében homogén, formális értelmezési keretbe zárni azt. A most útjára bocsátott Magyar Bálint nevével fémjelzett, általa szerkesztett tanulmánykötet (Magyar polip – a posztkommunista maffiaállam, Noran Libro Kiadó, Bp.) szándéka szerint, egy olyan modellt fogalmaz meg és jár körül, mely éles kritikai beállítottsága mellett az orbáni rendszer „titkainak” megfejtésével, a mögöttes célok leleplezésével kecsegtet.

Nem hagyományos értelemben vett ún. „tudományos objektivitást” ígér a szerző-szerkesztő, hanem 1) egy adekvált társadalomtudományos igényű (minimál) fogalomtárat, és 2) egy olyan analitikus modellt, mely nagy valószínűséggel „el-, és megtalálja” a valóságot, irányítja azoknak az összefüggéseknek a feltárását, melyek rendszerré forrasztják össze a fidesz-kormány kaotikusnak tűnő, improvizációkat valóban tartalmazó intézkedéseit, és a mögöttes politikai szándékokat.

Új szereplők, új fogalmi keretek

Néhány jól kidolgozott és a jelenlegi magyar kormány működésében tetten érhető kategóriát és (köz)szereplőt tár fel, és összefőggéseiben elemez a kötet, mégpedig szinte minden számba jöhető politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális, stb. vonatkozásban.

Posztkommunista maffiaállam rendszerenének megnevezése, melynek Magyar Bálint és tsai különös heurisztikus értéket tulajdonítanak, hiszen amíg megnevezhetetlen az a fogalmi keret és működési mód, ami a jelenlegi kormány tevékenységét jellemzi (a nagyon sokféle összehasonlító és metaforikus kategóriák ellenére), addig „természete” sem tárható fel, lehetetlenség jó kérdéseket megfogalmazni vele szemben. A posztkommunista jelző arra utal, hogy a rendszerváltás előtti politikai berendezkedésnek, állapotoknak szerepe van a mostani kialakulásában, “mely a kommunista diktatúra talaján, annak bomlástermékeként jön létre”, és ennyiben a leginkább a volt szovjet köztársaságokban létrejött (kivétel Balti államok) rendszerekre hasonlít, melyhez Magyarország kitérővel jutott el. A maffiaállam megnevezés azt jelzi, hogy a jelenlegi hatalom működési módozatát, ha úgy tetszik egész stílusát tekintve – már persze a Cosa Nostra-t kísérő erőszakos cselekedetsorozatokat leszámítva –a maffia működési módozatára hasonlít; patriarchális rend alapján szerveződik, de itt a „fogadott család”, a személyesen kontrollált jutalmazott és büntetett, stb. klienturális rendszer játszik központi szerepet, ehhez képest minden más struktúra alárendelt. A maffiaállam egyfajta „illegitim neoarchaizmus”, az úgynevezett „fülkeforradalom” és a parlamenti kétharmados többség ugyanis még utóbb sem legitimálhatja, nagyban hasonlít a feudális patronus-vazallusi rendszerre, de elemeiben, és szereplőiben, valamint főként közvetlen előtörténetében, na meg (késő modern K-K-európai) környezetében, mégis újszerű, stb.

A keresztapa, kifejezés minden kétséget kizáróan Orbán Viktorra vonatkozik, aki, mint a maffiaállam legfőbb hatalma, maga alá gyűri, és mindenben meghatározza a különféle jogállású vazallusok „családias” rendjét, teljhatalmú és önkényes uralkodója a rendszernek, aki első körben csak a pártot, majd a „fülkeforradalom” révén az államot sajátította ki, és formálja saját képére, saját hatalmi és/vagy gazdasági érdekeinek alárendelten.

Fogadott család a politikai és családi kapcsolatok összefonódásából keletkezett szélesebb kör, nem csak a keresztapa leszármazási vagy oldalági családja, hanem a teljes családszerű kötelékekkel összeláncolt klientúráját jelenti. Területenként kiválasztott és kipróbált, jutalmazott, büntetett és oltalmazott, de mindenekelőtt lekötelezett „új vazallusi osztály”, a keresztapa és a köztük levő (párt)kapcsolódást a patrónusi viszony strukturálja, egyszerre „személyes és párt jellegű”, a keresztapa hatalma fogadott családjának (klientúrájának) minden aspektusára kiterjed. A rendszer ebben a vonatkozásban a Korzikán működő sajátos demokráciára hasonlít¹. A fogadott családi kötelékek modellként, elérendő megvalósításként, és végső soron, a nemzeti együttműködés rendszerének (NER) Kárpát-medencét felölelő határáig terjedhet. A feltételekhez, ti. a feltétlen lojalitáshoz mért befogadás gesztusa – természetesen –, más részről, kirekesztő: aki nincs benne ebben a hálózatban, az nem is számít, arra nem tart igényt, azt nem szólítja meg, és főként nem veszi be az üzletbe a keresztapa.

A (politikai és adminisztratív eljárással) szervezett felvilág a posztkommunista maffiaállam “végrehajtó apparátusa”, az aktív legbensőbb-, illetve legfölsőbb “kör”, akik működtetik a rendszert. A kifejezést Magyar Bálint – a szervezett alvilág mintájára, annak ellenében definiálja. Azt mondja, hogy nem egyszerű politikai, illetve közéleti korrupció jellemzi a mai Magyarország viszonyait, nem a mégoly erős state capture (a gazdasági hatalmasok fogságba ejtik a kormányzatot) kifejezés illik rá, hanem éppen fordítva egy “politikai part döntéshozó potenciálját használják magán vagyonok gründolására”.

A modus operandi

Az írások, általános szándék szerint, egy olyan modellt fogalmaznak meg és járnak körül, mely éles kritikai beállítottsága mellett az orbáni rendszer „titkainak” megfejtésével, a mögöttes célok leleplezésével kecsegtet; a posztkommunistamaffiaállam elmélete, induktív logikával, az egyébként egymástól független (legalábbis a külső szemlélőnek annak tűnő) egyedi események, intézkedések és vezetési stílusok, valamint az azokat kísérő elrejtő technikák, stb. rendszerszerű összekapcsolását jelenti. Fontos és gondolatébresztő eljárás, hogy a kötet szerzői minden egyes részterület elemzésénél, értelmezésénél, részletesen szólnak azokról a pr fogásokról, politikai kommunikációs panelekről, elrejtő és megtévesztő trükkökről és az “újbeszél” jellemző kifejezéseiről, melyek az illető területet jellemzik. A kötet egésze “leleplező” és egyben kritikai éllel íródott, és a kritika nyomán, tulajdonképpen kijelöli azokat az irányokat, amelyeken elindulva egyfelől a rendszer totális kiépülése megakadályozható, másfelől pedig alternatívák körvonalazódhatnak. Az is világossá válik, hogy a szerzők nem a jelenleg regnáló kormány intézkedéseinek a “visszacsinálását”, az előző kormányzatok alatt tapasztaltakhoz való visszatérést ajánlják, hiszen szinte a jelenlegi kormányhoz hasonlóan éles kritikát fogalmaznak meg a megelőzőekkel kapcsolatban is.Végső soron, a jelenlegi kormány működési módozatainak, olyan értelmezési keretetét kívánják nyújtani a szerzők, mely többletértelmet, nóvumot, hasznos és eligazító tudást, valamint kritikai fegyvert, éppen a különféle területek összekapcsolásától remél. A tanulmányok, esszék, elemzések azért önmagukban is megálnak, jól leírják és értelmezik az egyes területek problémáit (bár nincs lehetőség itt az összes bemutatásra):

A kötet fő tanulmánya azt a sarkalatos kérdést veti fel, hogy mire valók azok a sajátos, sőt rendkívüli, (ugyanakkor máshol csak szétszórtan egyes elemeiben fellelhető) politikai-kormányzati intézkedéssorozatok, melyek rendszerszerűségükben precedens nélküliek, melyek ugyanakkor alapjaiban forgatják fel azt az elmúlt két évtizedben többé-kevésbé állandósult politikai, jogi, gazdasági, szociális és kulturális rendet (ti. a nyugati típusú liberális demokrácia, és piaci kapitalizmus rendjét), mely nemrég még meghonosodni látszott?

Magyar Bálint és neves szerzőtársainak válasza az, hogy – minden más lehetőséget mérlegelve és sorra kizárva, és persze itt nagyon leegyszerűsítve – egy olyan politikai vállalkozás rendszerének kiépítésénél és bebetonozásánál vagyunk tanúk, és/vagy résztvevők, mely nem az országot, nem a nemzetet, nem a többséget szolgálja, és semmilyen más távlatos célja sincs (még a diktatúra bevezetése sem cél), csupán a hatalmon levők, mindenekelőtt a vezér („keresztapa”) és személye körüli kis számú beavatott („szervezett felvilág”) anyagi hasznát (vagyonosodását) és önkényes hatalmát szolgálja. A nemzeti és szociális populizmus, a megtévesztő és hamis politikai kommunikáció, a végletesen megosztó verbális agresszió, a fenyegetések egész intézményesített arzenálja, a kormányzati és parlamentáris működés központosított és kézivezérléses rendszere, stb., összességükben, és mindent egybevetve, a maffiaszerű szervezett politikai felvilág (hol békés, hol erőszakosabb) kiépítését követik. A posztkommunista maffiaállam kiépülése, annak sikere azt jelentené, hogy a hatalmi elit „nemzeti szinten centralizálja és államilag monopolizálja a korrupció gyakorlatát”; a magánérdek a közérdek fölé kerekedne nem véletlenszerűen és nem egyszer, hanem rendszeresen és általában: a politikai vállalkozás mindenestől gazdasági vállalkozássá válna, új – kizárólag a „keresztapa” és a „szervezett felvilág” számára előnyös – rend jönne létre; és ugyanakkor elhitetnék a „fogadott család”-dal (NER) is, hogy számára előnyös ez a rend, és ezzel hosszútávra be is betonoznák hatalmukat.

Szelényi Iván tanulmánya arra figyelmeztet, hogy a posztkommunista-kapitalista piacgazdasági tulajdonviszonyokat, melyek nemrég még stabilaknak és „nyugati”-nak tűntek, felváltják a „keleti” (putyini, neopatrimoniális) neoprebendális, bizonytalan, feudális jellegű „visszavonható” tulajdonviszonyok, a közvagyon újraosztása folyik, mely újabban a keresztapa és a szervezett felvilág vagyonosodásának alapját képezi, miközben gazdasági leszakadást okoz. További elemzések azt mutatják, hogy a rendszer feléli a gazdasági tartalékokat, piackorlátozó intézkedéseket foganatosítanak, a tulajdonviszonyok újrarendezését, államosítást és egyes szereplők helyzetbe hozását teszik lehetővé. Az új tulajdonosi réteg jellemzője, melyet a rezsim a vagyonok és közszolgáltatások rendszerének “újraosztásával”, tehát nem piaci eszközökkel, hanem politikai beavatkozással, igyekszik kialakítani – akár minden szakértelem és előzetes tapasztalat nélküli személyeket is tulajdonhoz és állami megrendelésekhez juttat – a vezérhez és fogadott családjához kapcsolható. Nem “nemzeti polgárság”, vagy “nemzeti középosztály” építése folyik, mint azt sugallják, csupán a klientúra helyzetbehozása, a “multik”, a bankok és az eddigi tulajdonos (vállalkozó) réteg kárára, no meg természetesen mindazok kárára, akik kimaradnak a NER-ből, akik bírálják, vagy ellenzik a maffiaállamot és a keresztapa hatalmát ahogyan az Csillag István, és Becker András tanulmányaiból kiderül.

A jelzett cél érdekében a fülkeforradalmi kétharmad új alkotmányt ír, (aztán ezidáig már ötszőr írják át/módosítják). Szakértő szerzők nem csak azt róják fel a jelenlegi rezsim jogalkotó és alkalmazó eljárásaiban, ami a leglátványosabb, és amit a legtöbb (nyugati) bírálat ért, hogy zavaros és inkoherens alaptörvényt írtak mindenféle konzultáció nélkül, hogy az Ab hatáskörét megnyírbálták, hogy a bíróságok működését önkényessé tették, és általában gyengítették a “fékek és ellensúlyok” rendszerét, hanem – az újszemléletnek megfelelően – a jogalkotási rendszer egészét kritizálják. A kormányzó partook arra használják a parlamentet, pontosabban az ottani kétharmadukat, hogy akár utólag is “lepapírozzák” az önkényes intézkedéseiket, elfedjék illegitim és törvénytelen dolgaikat, stb. : “A parlament az önkényes döntések lepapírozását szolgálja csupán. A törvény előtti egyenlőséget felváltotta a törvény utáni egyenlőtlenség”. A jogállamiság (részbeni) felszámolása a maffiaállam működésének alapfeltétele, ugyanis, amintazt Fleck Zoltán tanulmányának bevezetésében írja: “A jogállam elvileg és az intézményi gyakorlatok szintjén is kizárja a maffiaszerű működést”.

A regnálóhatalom, nem egy ponton, hősiességet mímelve szembemegy az európai intézmények elvárásaival, alig értelmezhető szabadságharcot folytat az EU ellenében. Lattmann Tamás ezzel kapcsolatban arra a pesszimista következtetésre jut, hogy a jelenlegi magyar kormány olyan ügyesen képes kihasználni az EU-rendszerében fellelhető „kiskapukat”, jogi és intézményes hiányosságokat, hatástalanítani az eszközöket, melyek a hatékony ellenőrzést (és/vagy büntetést) lehetővé tennék, hogy „Európa még akkor sem biztos, hogy segíteni tud, ha akar”.

A kormányzati intézkedések már-már szétfeszítik a liberális demokráciák bevett intézményi és működésbeli rendszerét. A Magyar Bálint és tsai által leírt rendszert, talán a Fareed Zakaria által elsőként felvetett “illiberális demokrácia” kifejezésével lehetne illetni. Az eredeti helyen a szerző azt mondja, hogy az illiberális demokráciák legitimitásukat a vékony, csupán formális,  “még” demokratikusnak nevezhető voltukból nyerik, vagyis a formálisan többség által választott parlamentiségből és az ez alapján kialakított kormányzásból. Zakaria arra hívja fel a figyelmet viszont, hogy az illiberalizmus, a “fékek és ellensúlyok” rendszerének hiánya, a civil társadalmi kontroll gyengesége, és az autokratikus vezetési módszerek magát a liberális demokrácia eszméjét kompromittálják. A “keleti blokkot”, a volt szovjet tagállamokat és a harmadik-negyedik világbeli formális demokráciákat sorolja ide². A nyugaton jellemző liberális hatalmi eszközök (fékek és ellensúlyok, civil társadalmi kontroll) túltengését elemzi éppen a keleti illiberális államok hatalomgyakorlatával szemben Colin Crouch, és nevezi posztdemokráciáknak azokat. A posztdemokráciát a liberális és demomratikus elemek szétválásával, az előbbieknek a gazdasági főszereplők és az erős civiltársadalmi szerveződések nyomására való dominanciájával jellemzi³. Az Orbán-rendszer ezt bírálva fordul “keletnek”, kezd egy illiberális és autokratikus rendszert kiépíteni, melyhez segítségül a végletesen megosztó verbális agressziót, az “aki nincs velünk, az ellenünk van” “osztályharcos”, reakciós diskurzust, a kirekesztés és megbélyegzés, önviktimizációval és a mások kriminalizálásával, stb.

Szétszabdalják a szociális állam megmaradt hálóját, szegénységet és mélyszegénységet hoznak létre, illetve arányukat növelik. Krémer Balázs arról ír, hogy a maffiaállamnak nincsen ideológiája és a legtöbb ideológiai alapon szerveződő politikai formációtól eltérően az egyenlőség eszméje sem fontos számára, egyre nyíltabban és következetesebben „csak” és kizárólag a vezér és a szervezett felvilág érdekeit követi, minden szociálpolitikai intézkedése az egyenlőtlenségeket, a szegénységet és mélyszegénységet növeli (olykor – lásd hajléktalanok esete – kriminalizálja), a klientúra nyerészkedési vágyának javára.

Az újra központosított oktatási rendszeren keresztül mintegy sajátos – letűnt időkre emlékeztető – tartalmakat közvetítenek, aternatív programokat és tankönyveket szüntetnek meg és ultrakonzervatív nemzeti curriculum-okat támogatnak.

Felszámolják a kultúra intézményes autonómiáját, Bozóki András izgalmas fejtegetései között találjuk azt a kijelentést miszerint „Nem kulturharc zajlik, hanem harc a kultúra ellen”, a kultúra területén csak a vezér kulturfilozófiájának (sic!) megfelelő szimbolikus, antikommunista, antiglobalista, múltat idéző, a NER-nek elkötelezett kulturális tartalmak kaphatnak támogatást. A biztosíték erre pedig az intézményes és művészi autonómia színtereinek einstandolása, felszámolása, az intézményvezetők lojális „fogadott családtagokra” való leváltása, illetve a nem tetszők kivéreztetése, ami gyors ütemben folyik.

Megszállják és saját befolyás alá vonják a média majdnem teljes spektrumát, stb. Vásárhelyi Mária arra hívja fel a figyelmet, hogy a média megszállása és alárendelése, nemcsak annak üzenet(hír) közvetítő és véleményformáló hasznáért folyik, hanem egyben a pénzmosás egyik fontos helyszíne, amelyen keresztül a klientúra, a médiamogulok kistafirungozása is történik.

Kitérő: a polip expanziós kísérletei

A posztkommunista maffiaállam hazai téren, mint neokolonialista megszálló erő, a fennálló intézményes rend felforgatója és maga alá rendelője, mint az autonómiák felszámolója lép fel, ezért nem kétséges, hogy exportcikként is ezen jellemvonásokat kínálja át-, illetve megvételre. A tanulmánykötet külön nem foglalkozik a posztkommunista maffiaállam exportjával a Kárpát-medence határontúli magyarok lakta területeire, de az elemzések lehetőséget adnak egy ilyen létező expanziós kísérlet leírására és az anyaországi rendszerhez való adekválás momentumainak, a modell-export elemeinek feltárására. Csepeli György tanulmánya, mely többek között a „nemzeti” retorikai panel használatának rendszerspecifikus sajátosságairól is szól, éppen az alkalmazott nemzetegyesítő „filozófia”, illetve etno-nacionalista ideológia, határontúliakra is vonatkozó szempontjai szerint segít, az export és annak mechanizmusait megérteni. A posztkommunista maffiaállam nem saját ideológiai alapon, hanem alkalomadtán, egy-egy bevett ideológiai panel használatával, annak ismételgetésével, nemzeti populizmussal igyekszik annektálni a határontúli magyar közösségek, arra fogékony csoportjait, de semmiképpen nem a teljes közösségeket! Ez az új rend bevallottan arra törekszik, hogy kiterjedjen a magyarság, a „magyar Kárpát-haza”, egészére (NER), a polip fojtogató karjai, a „centrális erőtér” akarata, a határontúli magyarság vonatkozásában is érvényesüljön. Azzal kezdődően, hogy a budapesti kormány eleve „megválogatta” azokat a határontúli magyar szervezeteket, melyekkel együttműködik, és elsorvasztotta, marginalizálta azokat, melyekkel nem kívánt tárgyalni sem. Kénye-kedvére szemezget a politikusok között is, van akit kegyeibe fogad, van akit pedig ösztrakizál közülük, persze a behódolókat favorizálja, az engedetlenség (autonómia!) legkisebb jele pedig kegyvesztéshez vezet; csak „barátok” (értsd vazallusok, hodolók, kliensek) vagy „ellenségek” (árulók, idegenek) vannak, és jaj ez utóbbiaknak: a barátoknak csurran-cseppen, persze a vezér tenyeréből, mintegy személyes jótéteményként, az ellenség pedig pusztuljon. Ebben a vonatkozásban mindenekelőtt a nemzeti retorika és populizmus hat, különös módon, nemcsak az itteni szervezett felvilágra (a korrupciós láncolat helytartóira), vagy azokra az „egyszerű voksolóra”, a köznépre, akik „hisznek és hinni akarnak a hatalomnak”, akiket meghat az erő felmutatása, a „kiállás” (függetlenül annak tartalmától), hanem még a látszólag minden hájjal megkent politikai osztály tapasztalt „öreg harcosaira” is. Gyér tapasztalataim és hiányos ismereteim okán nem szólhatok a felvidéki, kárpátaljai vagy vajdasági magyar kisebbségben folyó megosztó, kliensé tevő és másik oldalon kirekesztő gyakorlatokról, de a romániai magyar hasonló eljárásoknak tanúja vagyok nap mint nap. A jelenlegi magyar rezsim expanziójának kapcsán megrendítő és minden bizonnyal hosszú távon is drámai hatásokkal járó következményeit tapasztalhatjuk meg annak⁴. Rengeteg kérdés tornyosul a romániai magyar közéletben és a politikában egyaránt, és megtévelyedettség, zavarodottság látszik minden szinten. Vajon milyen rációból, milyen alapon gondolja a romániai magyar politikai elit és az értelmiségi mainstream, hogy az autonómiák felszámolásában jeleskedő, a mindent maga alá rendelő vezér, a polip csápjainak átnyúlása és szorítása, kivételesen autonómiát fiall minálunk? Vajon nem az a kevés beavatott – Orbán itteni helytartói és egyelőre titkos ügynökként viselkedő „szervezett felvilág” tagjai – érdekelt csupán a rendszer itteni „bevezetésében”? Minden esetre a kisebbségi lét tehertétele, a román állam korrupciója (saját részvétellel, persze) és a magyarországi posztkommunista maffiállam begyűrűzése, megítélésem szerint, túlságosan nagy terhet ró az erdélyi magyarságra, mindnyájunkra. Kérdés, hogy ekkora súlyt még el bírunk-e viselni? Ezen az úton haladva vajon nem porladni fogunk, mint a „szikla”? És ami a legfontosabb a posztkommunista maffiaállam különösen perverz hatásokat eredményez sajátos közegünkben, a Kelemen-féle RMDSz-nek a magyar polipirányába való tájékozódása – a székelyföldi „kiskirályok” már-már azonosulása az anyaországi rendszerrel – könnyen EP és bukaresti parlamenti képviselet nélkül hagyhatja a közösséget. Nem titok, hogy a szövetség eddigi sikereit a józan mérlegelő, még pontosabban pragmatikus (reális érdekeket „kijáró szervezet”) voltának köszönheti, annak, hogy a kétfele tekintő romániai magyar szavazó végül, az urnák előtt ezidáig pragmatikusan döntött. Nemcsak kenyérrel élünk, azaz a buzdító nemzeti retorika, és az autonómia populizmus, a bátornak tűnő kiállás, amelyet a jelenlegi magyar kormánypártok és itteni szatelitformációi sugallnak népszerű, viszont mindezidáig, a köznapi dolgok megoldását egy sokkal gyakorlatiasabb politikai formációra bízták az itteniek. A szövetség küszöbön levő bedarálásával, a magyar polip rendszerébe való betagózódással ez a pragmatikus pólus elpárolog (sok lesz a magát jobboldalinak mondó, retorikájában etno-nacionalista, autonomista, zászlólengető párt, csak ahogy azt a székely atyafiak mondanák: „a’nem lesz, akire szavazni”!).

Végül a polipot is lelövik, ugye?

Több, mit egy évtizede követi nyomon Magyar Bálint a maffiaállam kiépülését, az „egész pályás letámadástól”, a posztkommunista maffiaállam kiépülésének jelenlegi stádiumáig. A magyar polip kiépülésének – minden jel szerint – komoly esélyei vannak, és a puzzle, aminek elemeit a tanulmánykötet szerzői közösen raknak össze éppen azt célozza meg, hogy végül összeálljon a reális kép, és heurisztikus értékkel bíró fogalomrendszerrel leírva egy „megfejtett rendszer”-el találja szembe magát az értő olvasó. A megnevezés, nem valami mágikus, ráolvasásszerű módon számolja fel a rendszert, hanem lehetővé teszi a közös továbbgondolását a polip szükségszerű leépítésének.

Mind elméleti, mind pedig módszertani vonatkozásban bírálható a kötet és annak egyes szövegei, mindenekelőtt azért, mert a „modellfüggő realizmus”, fogalma is kritizálható. Az analitikus eljárást, mely pozitív hipotézisek visszaigazolását (verifikálását) tekinti céljának már Karl R. Popper hatásosan bírálta híres falszifikációs elmélete⁵ kidolgozásakor. Ebben a vonatkozásban a legfőbb kifogás az lehet, hogy a kutatók „érdekeltek” lesznek azokat az elemeit, példáit kiválogatni – esetünkben a politikai, közéleti valóságnak – melyek visszaigazolják előfeltevéseiket, és figyelmen kívül hagynak más jelenségeket, melyek mondjuk részben megcáfolnák hipotéziseiket. Meglehet ezért a Magyar Bálint és szerzőtársai által lefestett magyar valóság kiterveltebbnek, következetesebbnek, egységesebbnek, és egy központi akaratnak alávetettebbnek tűnhet, mint az a valóságban jellemző. Eljárásmódjuk nem reflektál a rendszer kiépítésében lépten-nyomon tapasztalható bizonytalanságokra, félrelépésekre, hibákra és botlásokra, melyek egészen biztosan megérnének egy alapos tanulmányt. Megtörténhet, hogy esetleg Magyar Bálint (és társainak) fogalomhasználata, a rendszer kiépülési mechanizmusának modellje nem is válik mindenestől elfogadottá, nem lesz paradigmatikus, további kutatásokat irányító társadalomtudományos keretté. Mint ahogy az is, hogy más megnevezések és fogalmi keretek lesznek az interpretáció domináns kereteivé. Egy dolog azért bizonyos, ha valaki a posztkommunista maffiaállam szükségszerű összeomlását követően ismét azzal a kérdéssel próbálkozna, – mint a szépemlékű Bence György tette a rendszerváltást követően –, hogy ti. „láttuk-e, hogy jön”?, e kötet kapcsán a kérdésre mindenképpen igennel kell majd válaszolnunk. Igen, a kötet szerzői látták, hogy mi jön, sőt figyelmeztettek arra is, hogy mekkora áldozatokkal fog járni, míg eltakarítjuk a magyar polip megrohadó csápjait.

Jegyzetek

 

• Könyvajánló [4]