2013. december 19.
Ahogy napfény vagy levegő, úgy víz nélkül sincs élet. A H2O talán a legfontosabb vegyület a számunkra, a legértékesebb természeti kincsünk. Az úgynevezett civilizált világban erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hiszen elég megnyitni a csapot, s a kívánt hőmérsékletű tiszta, iható víz folyik belőle, amennyi csak kell. De ez egyrészt korántsem volt mindig így, másrészt a világ nagyobbik részén ma sincs így. Sőt a jelek szerint meg vannak számlálva az évtizedeink, amíg ez így lesz akár a fejlett országokban is. A tiszta, iható víz – olvasom egyre többször és több helyen – a XXI. század legfontosabb stratégiai cikke lesz, jelentőségében felülmúlja majd az előző század "aranyát", a kőolajat is. A kőolaj ugyanis mint energiaforrás helyettesíthető, a tiszta víz mint lételem soha. A Föld népessége egyre nő, a vízkészlet viszont legfeljebb állandó, még akkor is, ha vigyázunk rá. De persze nem is vigyázunk. Kérdés, mikor jön el az a pont, amikor a mérleg átbillen, s a (viszonylag könnyen) hozzáférhető készletek már nem lesznek elegendőek az emberi társadalom "üzemeltetésére". Mikor, hol lép fel először az áthidalhatatlan vízhiány? Milyen módon reagál majd erre az adott ország, régió – a világ? Képes lesz-e az emberiség békés megoldást találni a gondok enyhítésére, vagy olyan háború, netán háborúk sorozata indul el az életet jelentő vízért, amely(ek) feltehetően minden eddiginél nagyobb, akár végzetes pusztulást okoz(nak) a "kék” bolygón?
Mint tudjuk, a Föld vízkészletének alig 3,5 százaléka édesvíz, és ennek túlnyomó többsége is a(z egyre fogyatkozó) sarki jégtakaróban, valamint (változó mélységben) a felszín alatt rejtőzik. A hozzáférhető készleteknek jelenleg 55 százalékát használjuk, de a várható népességnövekedés miatt ez az arány a következő évtizedek során 70 százalékra is felkúszik majd. Laikus számára talán még ez sem hangzik túlságosan ijesztőnek, a készletek eloszlása azonban nagyon egyenlőtlen, s ez már ma is súlyos egészségügyi, élelmezési és gazdasági problémákat, olykor diplomáciai, sőt fegyveres konfliktusokat okoz, s okozott korábban is. Csak az utóbbi fél évszázadban is számos ilyen eset dúlta föl az egyes régiók békéjét. Még a hatvanas években "veszett össze" a Mekong vizén az akkori Dél-Vietnám és Kambodzsa, míg Izrael azt vette zokon, hogy Szíria megpróbálta elterelni a Jordán-folyót. Dél-Amerikában Paraguay húzta ki a gyufát Brazíliánál és Argentínánál a Paraná folyóra épített hatalmas vízerőművel. A legsúlyosabb konfliktusok azonban Afrikában robbantak ki: 1989-ben több százan vesztették életüket, amikor szenegáli és mauritániai csapatok harcoltak a Szenegál-folyó birtoklásáért, s hasonlóan véres küzdelem folyt a Csád-, illetve a Viktória-tóért a környező államok hadai között. Amerikában az Egyesült Államok és Mexikó keveredett vitába a Rio Grande vizével kapcsolatban. A folyó vízhozamát keveslő déli szomszéd az Egyesült Államokba irányuló migráció megfékezéséért 2,8 millió köbméter vizet és 20 milliárd dollár hitelt kért Washingtontól. Uncle Sam megfontolta az ajánlatot: pénzt (kölcsönbe) adott, ám vizet egy csöppel sem többet, mint addig. Igaz, a mexikói-amerikai határvidék sem lett sokkal kevésbé forgalmas, mint azelőtt volt. Az egyoldalú beavatkozás talán az indiai szubkontinensen járt a legsúlyosabb következménnyel: az 1984-ben a Gangesz indiai szakaszán épített gát kínzó vízhiányt okozott Bangladesben. Ha ehhez hozzávesszük, hogy éppen e dél-ázsiai országnak – ráadásul a világ egyik legszegényebb államának – a népessége növekszik majdnem a leggyorsabb ütemben a világon, a helyzet egyre kilátástalanabbnak tűnik.
[3]
Afrika sok tekintetben a végletek kontinense. A víz eloszlásában és hasznosításában is. Egyrészt a trópusi öv bőséges csapadéka hatalmas folyamokat (Nílus, Niger, Kongó stb.) táplál, amelyek számos országot ászelve teszik lehetővé a mezőgazdasági termelést és a lakosság ivóvízellátását, másrészt óriási területeket ölelnek fel a végtelenül száraz sivatagok (Szahara, Kalahári) és az aszálytól ugyancsak gyakran sújtott vidékek, mint az Etióp-fennsík és Kelet-Afrika nagy része.
A Nílus a maga 6685 kilométeres útjával Afrika leghosszabb folyója, és világviszonylatban is alig szorul a második helyre az Amazonas mögött. Forrásától a földközi-tengeri torkolatáig tíz országon (Ruanda, Burundi, Uganda, Tanzánia, Kongói Demokratikus Köztársaság, Etiópia, Dél-Szudán, Szudán és Egyiptom) halad keresztül, s teszi lehetővé az emberi életet évezredek óta. A kőkorszaktól kezdve alapvető szerepe van az itteni emberek életében. Az ókori egyiptomiak Hápiról, a termékenység és megújhodás istenéről nevezték el. Mai neve, a Nílus a görög Neliosz (folyóvölgy) szóból ered. Az évente ismétlődő áradás mellett a már több ezer éve kialakult öntözéses gazdálkodás teszi lehetővé itt a gabona, a zöldségek és a gyümölcsök termesztését. Számtalan kisebb-nagyobb település mellett négy ország fővárosa (Kairó – Egyiptom, Kartúm – Szudán, Kigali – Ruanda és Kampala – Uganda) is a folyó partjára épült, aligha véletlenül. Másodpercenkénti 2830 köbméteres vízhozamával azonban a Nílus a fekete kontinensen is csak a harmadik helyet foglalja el a Kongó és a Niger mögött. Mégis a Níluson épült meg a kontinens első vízerőműve, az 1902-ben átadott első asszuáni gát, amelyet második gát is követett az ötvenes években angol-amerikai támogatással, majd azok megvonása után (amikor kiderült, hogy Nasszer egyiptomi elnök nem nyugati, hanem szovjet forrásból szerezte be fegyvereit) moszkvai anyagi és műszaki támogatással.
A Kongó az Amazonas után a világ második legbővizűbb folyója. Másodpercenként 42 ezer köbméter vizet szállít (kb. hatszor annyit, mint a Duna). Hatalmas kincs ez a három ország (Közép-afrikai Köztársaság, a Kongói Köztársaság és a Kongói Demokratikus Köztársaság) számára, amelyeket érint, mielőtt belefolyik az Atlanti-óceánba. A folyó nagy vízhozama és helyenként jelentős esése szinte kiált a vízenergia hasznosításáért, ám egyelőre csak egy ilyen létesítmény termel áramot, a Malebo-tó alatti Inga vízerőmű. Miután majdnem végig hajózható, a Kongó Közép-Afrika egyik legfontosabb kereskedelmi szállítási útvonala.
Afrika harmadik leghosszabb folyója, a Niger 4180 kilométeren át kanyarog Nyugat-Afrikában. Medencéje a földrész területének 7,5 százalékára terjed ki és tíz országot érint. A Niger keresztülfolyik Guineán, Nigeren, Malin, Beninen, Nigérián, de a medencéje kiterjed Burkina Fasóra, Elefántcsontpartra, sőt messze kinyúlva észak-keletre Algériára is. Keleti nyúlványa eléri Kamerunt is, nyugaton pedig megcsípi Mauritánia dél-keleti sarkát. Az esős időszakban az áradások óriási területet öntöznek lehetővé téve számos növény, köztük a létfontosságú köles termesztését. A Niger is jól hajózható, s ez a nyugat-afrikai térség egyik jelentős közlekedési és szállítási útvonala.
[4]
Az egyenlítő tájékán ered a kontinens legtöbb folyója. A lépcsőzetes felszín miatt szinte mindegyiket számos zuhatag "díszíti". A Zambézi legnagyobb zuhataga, a Viktória-vízesés, a maga 122 méteres esésével az egyik legszebb természeti látványosság. Fontos gazdasági szerep jut a dél-afrikai Oranje, a nyugat-afrikai Szenegál, valamint a délkelet-afrikai Limpopo folyónak is.
A kontinens azonban nem csupán folyókban, hanem tavakban s azok természeti szépségeiben is gazdag. Itt található a Föld (a Kaszpi-tenger és az észak-amerikai Felső tó után) harmadik legnagyobb tava, a Viktoria-tó, valamint a Bajkál-tó után a világ második legmélyebb tava, Afrika második legnagyobb állóvize, a Tanganyika-tó. És a harmadik legnagyobb is – amely szintén a kelet-afrikai árokrendszerben jött létre –, a Malawi-tó. És hol marad a Csád-tó? – kérdezhetnénk. Valaha a világ hatodik legnagyobb tava volt, mára egykori kiterjedésének öt százalékára zsugorodott össze, részben az éghajlatváltozás, részben pedig a "túlhasználat" miatt. A vízkészlet drasztikus csökkenése volt az egyik oka a dárfúri válságnak is. (l. Pál Attila: Észak Dél ellen [5], Beszélő, 2004. október.)
Időről-időre megjelennek cikkek arról, hogy valahol mélyen a Szahara alatt a jelenleg ismert vízkészletek százszorosa található, valóságos tenger, amely még a jégkorszakban alakult ki. A gond csak az, hogy egyrészt ehhez a „tengerhez” csak igen drágán lehetne hozzáférni, másrészt az úgynevezett fosszilis (azaz nem, vagy még földtörténeti léptékben is csak lassan megújuló) készletek ipari méretű kiaknázása hamar a készletek kimerüléséhez vezetne.
Afrika területének egyharmada azonban lefolyástalan terület, ahol már ma is többet ér a tiszta víz, mint az olaj vagy az arany. A földrésznek a nemzetközi politikai hierarchiában "történelmileg kialakult helye" sajnos tükrözi, milyen esélye van rá, hogy a természeti kincseit a maga javára, s ne más földrészek kiváltságosainak további gazdagodására, jólétének garantálására fordíthassa. Ez a "történelmileg kialakult hely" minden látszat ellenére sem változik. A felfedezések korát követően, a gyarmati érában az arany, a gyémánt és más ásványkincsek, továbbá a fűszerek, trópusi termények s nem utolsó sorban az ingyen munkaerő hajózott át angol, francia, spanyol, portugál, holland zászlók alatt Európába vagy az újvilági ültetvényekre. Később az ipari nyersanyagok legolcsóbb forrása lett a kontinens. Új korszakot hozhatott volna számos afrikai állam életében a felfedezett olajkincs, ám látványberuházásokon és a politikai elit szemérmetlen meggazdagodásán kívül alig hozott ez előrelépést. Sem Angola, sem Nigéria, még kevésbé Csád vagy Egyenlítői Guinea, de még Líbia lakóinak többsége sem részesül jóformán egy árva petákkal sem a busás bevételekből. A rossz kormányzás, a korrupció és/vagy a külföldi tőke lefölözi a kitermelés hasznát. A "cserébe" érkező nyugati, illetve mindinkább kínai és indiai beruházások sem szolgálnak más célt, mint a saját igényeik lehető legolcsóbb kielégítését, a kitermelés gazdaságosabbá, könnyebbé tételét, ám az infrastruktúra korlátozott kiépítése ( kormányokkal kötött megállapodások alapján épített néhány út, iskola vagy kórház) is csak XXI. századi üveggyöngy a kivitt értékekhez képest.
S most az új stratégiai cikk a tiszta ivóvíz. Ebből is lenne elég – legalábbis még jó ideig – Afrikában, de valószínűtlen, hogy a gyenge és többnyire korrupt állami vezetők képesek lesznek megvédeni készleteiket a tőkeerős, "minden áldozatra kész" külföldi befektetőktől. Pedig a tét ma sokkal nagyobb, mint valaha. Nem a területek feletti hatalom, nem a szén, nem az arany, a gyémánt, azaz nem a gazdagság forog kockán, hanem a puszta lét. Vészjósló fordított arányosságot mutat a népesség növekedése és a víztartalékok (a használatba még nem vett édesvíz-készlet) fogyása.
[6]
A harc a vízért már megkezdődött. Mondhatjuk ezt a világ újrafelosztásának is – melyben már lényegtelenek az államhatárok – vagy a gyarmatosítás legújabb formájának. A szenvedő fél ezúttal is Afrika, annak is a kevésbé fejlett országai, bármekkorák is a készleteik.
A fejlett – saját készleteikkel óvatosan, takarékosan bánó – országoknak sohasem volt, fontos, hogy az elmaradott vidékeken is ugyanazzal a gondossággal járjanak el, mint otthon, különösen, ha ez a gondosság sok pénzbe kerül. A vízkészlet legnagyobb felhasználója a mezőgazdaság. Egyes források szerint a globális vízfogyasztás 80, mások szerint "csak" 70 százalékát teszi ki a földművelés és állattenyésztés vízigénye. Az viszont egyértelmű, hogy az elmúlt bő fél évszázadban megháromszorozódott az öntözésre felhasznált víz mennyisége. Az öntözés pedig drasztikusan apasztja a talajvíz szintjét, s ez a vízben amúgy sem gazdag vidékeken különösen aggasztó következményekkel járhat. (Az öntözés kiterjesztését tartják például az Aral-tó kiszáradása és a Csád-tó zsugorodása egyik okának is.) Borúlátó előrejelzések szerint hamarosan abszolút vízhiány várható a világ több pontján, köztük Afrika déli részén, és 2020-ra akár a 250 milliót is elérheti a vízhiányban szenvedő afrikaiak száma. (Ez nagyjából annyi, mint a kontinens két legnépesebb országa, Nigéria és Egyiptom mai lélekszáma együttvéve.) Kérdés, hogy a klímaváltozás, a Szahara terjeszkedése, a létfeltételek további romlása, helyenként ellehetetlenülése milyen mértékű és irányú népvándorlást gerjeszt. Lesznek-e még fogadó országok, s ha nem, mit kezdenek a határon toporgókkal? Hogyan kezelik majd a vízhiányt az afrikai országok vezetői? Milyen technikai, gazdasági, ökológiai és társadalmi megoldásokat találnak a kínzó kérdésekre? Marad-e békésen járható út, vagy kirobban a víz világháborúja, amely akár az emberiség fennmaradását is veszélyeztetheti?
És éppen a mezőgazdaság lehet a XXI. századi "gyarmatosítás" fő eszköze. (Pál Attila: Gyarmatosítás pepitában [7], Beszélő, 2011. június.) Már ma is szembetűnő, hogy más földrészek termőföldben és vízben szegény, ám pénzben gazdag országai – elsősorban az olajon megtollasodott öböl menti államok – óriási területeket vásárolnak meg Afrikában, ahol korszerű, öntözéses gazdaságokat építenek ki, s a termést haza "exportálják". Mivel soha nem korábban terméketlen területeket vásárolnak, ez azt jelenti, hogy az afrikaiakat fosztják meg újabb és újabb termőföldektől, ami viszont az afrikai népesség várható rohamos számbeli gyarapodása tükrében újabb egyéni és társadalmi tragédiákat, a földért, vízért, a puszta létért folyó szabadságharcokat vetít előre. Miként a gyarmati korban a rabszolga-kereskedelemhez, az ásványkincsek szétrablásához, a helyi lakosság kiszipolyozásához jócskán hozzájárultak egyes akkori törzsfőnökök, ma is részesek egyes pénzsóvár afrikai vezetők a földek, vízhasználati jogok kiárusításában, akár azon az áron is, hogy az ott lakók (saját honfitársai!) elvesztik hagyományos víznyerő helyeiket, s csak jóval messzebb lelnek ivóvízre, ha egyáltalán, ami megint csak elvándorláshoz, vagy politikai, netán fegyveres konfliktusokhoz vezet.
[8]
És van, ahol ez a jövő már a jelen. A Nílus évezredeken át kényelmesen eltartotta a teljes északkelet-afrikai lakosságot. Ma már egyre kevésbé képes erre. Etiópia, Szudán és Dél-Szudán gyorsan növekvő népessége ma már annyi vizet igényel, hogy Egyiptomnak egyre gyakrabban nem marad elegendő. A kairói vezetés már 1991-ben kijelentette, hogy hajlandó akár katonai beavatkozás révén is gondoskodni az ország számára szükséges vízmennyiségről. Hasonló konfliktus lappang a kontinens déli felén is, ahol Angola, Namíbia és Botswana veszekszik egymással az Okavango folyó vizéért. A jelenlegi tendenciák mellett csak idő kérdése, hogy konfliktusok sora robbanjon ki a ma még látszólag kimeríthetetlen Kongó és Niger folyók felett is, a kevésbé bővízű folyókról, tavakról nem is beszélve.
Az afrikai farmerek érdekeit képviselő Grain nevű nemzetközi szervezet idén kiadott jelentésében megállapította, hogy a Nílus és a Niger mentén már eddig is jóval nagyobb területek megművelésére kötöttek szerződést líbiai, szaúdi, kínai, sőt brit cégekkel, mint amekkorát e folyók vizéből egyáltalán öntözni lehetne. Az sem lehet véletlen, hogy ezek a földbérleti szerződések átláthatatlanok és/vagy titkosak, nem lehet tudni, hogy melyik cég pontosan mit kap a pénzéért. (Hogy a befolyó pénz hova kerül, az aztán pláne átláthatatlan és titkos.) A kiszivárgott információk szerint mindenesetre a földbérletek mögött minden esetben a vízhasználat kiárusítása rejlik.
Jelentésében a Grain arra is figyelmeztet, hogy ezeknek az ügyleteknek nemcsak helyi hatásaik vannak, nem csupán a folyók mentén élő, öntözéses földművelésből élő közösségek vannak veszélyben, mert az afrikai vízkészletek elhasználódása hosszú távon ökológiai katasztrófához is vezethet, s az már nem csak Afrika tragédiája lesz.
S ha még a külföld – és az afrikai politikusok – mohósága nem lenne elég, a lakosság tiszta ivóvízzel való ellátását gátolja a meglévő készletek nem megfelelő hatékonyságú felhasználása is, elsősorban a fejletlen infrastruktúra miatt. A kevésbé korszerű technológiák a mezőgazdaságban, az iparban és a közműszolgáltatásban is a szükségesnél nagyobb vízfelhasználással járnak, erősebben szennyezik és kevésbé tisztítják a vizet. Hiába folyik el Brazzaville és Kinshasa között a világon az egyik legtöbb édesvizet szállító folyó, a Kongó, a lakosság jó része nem jut elegendő tiszta ivóvízhez belőle, ha nem áll rendelkezésre megfelelő kapacitású víztisztító mű, megfelelően kiépített és karbantartott vezetékhálózat. Sok helyütt igyekeznek a szennyvizet bizonyos kezelés után öntözésre használni, ám ez igencsak veszélyes, hiszen a szennyvízben mindig marad veszélyes anyag, elsősorban nehézfémek, amelyek a földbe, majd a termesztett növényekbe jutva károsítják az egészséget. Számos országban kísérleteznek a tengervíz sótalanításával is, ám ennek technológiája ma még igencsak költséges, ráadásul az eredményként kapott víz sok esetben nem iható.
[9]
A fejlett világban is előfordul időnként, hogy szennyeződik a hálózatban lévő ivóvíz, s látjuk, hogy ez mennyi gondot okoz, mennyi egészségügyi kockázattal jár. Képzeljük magunkat oda, ahol, az a rendkívüli, ha tiszta az ivóvíz! Afrikában ma a nem tiszta víz több ember haláláért felelős, mint a malária, az AIDS és a háborúk együttvéve. Még a viszonylag fejlett Nigériában is naponta ezren halnak meg a nem tiszta víz okozta vagy közvetítette betegségekben. Aligha járt messze az igazságtól, aki megállapította, hogy a fogyó ivóvízkészletek korában a víztisztítás és a víztakarékosság eszközeinek gyártása lehet az igazi bombaüzlet. Ezt látszik igazolni, hogy számos cég állt már elő olyan készülékekkel, amelyek mostoha infrastukturális viszonyok között is használhatóak, de sokat ígér annak a mintegy félévszázados technológiának a felélesztése és fejlesztése is, amellyel a trópusokon igen gyakori hajnali ködből lehet vizet fakasztani. Ez utóbbi még a világ egyik legszárazabbnak tartott vidékén, a Negev-sivatagban is használható, hiszen éves átlagban még ott is 64 százalékos a levegő páratartalma. Kérdés persze, hogy a köd "kifacsarása" hosszú távon milyen klimatikus és/vagy ökológiai következményekkel jár.
Szakemberek szerint van és még sokáig lesz is elegendő ivóvíz a Földön. A gond a népesség gyorsuló növekedéséből, valamint a vízkészletek és utánpótlásuk eloszlásának egyenlőtlenségéből s ennek – a klímaváltozás miatti – fokozódásából fakad. Ehhez jön még a globális és helyi politika rövidlátása, olykor tisztességtelensége, a tőke mohósága, egyszóval az emberi gyarlóság, ami végső soron minden baj forrása. A XXI. század végének, a XXII. század elejének sorsdöntő kérdése lesz, hogy puszta fennmaradásunk érdekében a döntéshozók felül tudnak-e majd emelkedni a pillanatnyi politikai, gazdasági és személyes érdekeiken, s képesek lesznek-e békésen gondoskodni arról, hogy a lehető legtöbben jussanak hozzá az életet adó vízhez. Ha az önzés kerekedik felül, nincs esélyünk.
(Fotók: Szilágyi Lenke)
- Afrika-kikötő [10],