Tíz éve halott

Mink András [1] 2014. január 7.

Solt Ottilia, 1944–1997

Az én emlékezetemben úgy él, mint a demokratikus ellenzék, a Szegényeket Támogató Alap, a Beszélő egyszerűbben szólva az 1980-as évek "másik" Magyarországának Jeanne d` Arcja. Ám ez túlzás, hiszen nekem ebből az időből semmilyen személyes emlékem nem volt róla. Csak utólag képzeltem így, miután a hetilap Beszélő Déri Miksa utca 10. alatti szerkesztőségében megismertem őt, valamikor 1991 tavaszán. Törékeny, rettenthetetlen alak. Nem volt persze sem fanatikus, sem katolikus, bár ez utóbbit Kőszeg Ferenc tíz évvel ezelőtt írt búcsúztatójá [3]ban egyáltalán nem tartotta lehetetlennek: "Bárha hinnünk lehetne, hogy a győzedelmes egyház egyszer majd jelét adja: hitetlen hívét hitvallói közé emelte."

Metszően okos volt. Kíméletlen éleslátással és remek humorérzékkel leplezte le és tette nevetségessé a hazugság, az alakoskodás, a képmutatás és az önigazolás szánalmas, kisszerű gesztusait. Egy Miss Marple, másfelől, ahogy önironikus önjellemzését idézte pályatársa, F. Havas Gábor, aki mindig a csalóka látszatok, öncsalás, önkéntelen elfojtások mögött rejlő valóságos indítékokat és motivációkat kutatta.

[4]

Mindig tartottam is tőle. Egyszer talán engem is elővesz, ahogy tette ezt a szakszervezeti vagyont fondorlatosan elsinkófáló pártkáderekkel, vagy a hajléktalanok, csavargók, az elhagyott zsákfalu cigánysorán élő ágrólszakadtak ellen magabiztos keménységgel föllépő, majd az ő láttán kissé megszeppenő, és hetet-havat összehordó rendőrtisztekkel.

Az igazság számára erkölcsi kérdés volt. Különösen azok igazsága, akiknek ezen kívül semmi egyebük nem adatott. Közimert, hogy az emberek rendszerint a győztesekhez, a hatalmasokhoz vonzódnak, hiszen maguk is győztesek és hatalmasok szeretnének lenni. Ettől remélnek biztonságot, befolyást, elismerést. Az is közismert, hogy az emberek a szerencséjüket hajlamosak erkölcsi magasabbrendűségük bizonyítékának tekinteni. Ottilia mélyen megvetette mindkét hajlamot.

1967-ben végzett a pesti bölcsészkaron magyar-filozófia szakon. Az ő hajlamai azonban hamarosan a szociológia és a szociográfia irányába sodorták. Kemény István tanítványaként a legújabbkori magyarországi szegénység egyik első krónikása lett. Amikor pedig nem írhatott, mert műveit, majd később őt magát is eltanácsolták a hivatalos nyilvánosságból, akkor csakazértis írt, és tett. Alapítója volt a Szetának, 1982-ben pedig csatlakozott a Beszélő szerkesztőségéhez. A Komjádi utcai lakásban fáradthatatlanul mosta, teregette és csomagolta a beérkező ruhaadományokat, konspirált, könyvelt, levelezett, szervezte az elosztást, kente a zsíroskenyeret, főzte a teát, trécselt, közben írt és szerkesztett. Önálló intézménnyé vált, amint ezt szintén Havas Gábortól olvashatjuk, akihez akkor is eljutottak a levelek, ha azokat "Soltész Offéliának" címezték a "Kányádi" utcába. 1988-ban egyik ügyvivője lett az SZDSZ elődjének számító Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd 1990-től, az első parlamenti ciklusban a szabad demokraták parlamenti képviselője lett. Közben nyomozott, írt, szerkesztett, és lapzártakor, azokon a súlyos hajnalokon, élete tüneményes humorú társával, Nagy W. Andrással együtt szórakoztatta a szerkesztőség kevésbé virgonc munkatársait.

[5]

1990 utáni története mégsem volt sikertörténet. A második nyilvánosság margójáról az országos politika centrumába került, ahonnan szinte egyidejűleg elkezdett újra lassan kisodródni. Tévedés azt gondolni, hogy ebben kompromisszumot nem ismerő intranzigenciája játszotta a főszerepet. Evvel csak azok igyekeztek igazolni önmagukat, akik nem akartak szembesülni azzal, amiről beszél. Kétségtelen, hogy a régi idők megújult elvtársaival nem tudott igazán megbékélni, és viszolygott az új magyar jobboldal újdonatúj, kenetteljes és szemforgató antikommunista hevületétől éppúgy, mint neofita valláserkölcsi buzgalmuktól. Átlátott rajtuk. A fő ok mégis az volt, amivel szociológusként és szociálpolitikusként maga is tökéletesen tisztában volt, és ami ellen szüntelenül, de végeredményben sikertelenül hadakozott. Tudta, hogy a magyar társadalomfejlődés, az alulpolgárosodottság egyik rákfenéje a szűk körű, és a maga módján szintén kiszolgáltatott középosztály, illetve a középosztályba igyekvő rétegek paternalista önzése, amelynek egyik velejárója a társadalom kettészakadása, illetve ennek a kettészakítottságnak a folyamatos újratermelődése.

[6]

A magyar közép- és kispolgárság félelmei történetileg érthetőek. Az első világháború, a trianoni sokk, majd a rákövetkező migrációs nyomás, a polgári lét és életforma durva gleischaltolásának újabb egymást követő hullámai 1939 és 1956 között alaposan beleégették mindenkibe a bizonytalanságtól és a lecsúszástól való felelmet. Érthető közérzület. Ám e folyamatok igazi történelmi vesztese a társadalom alatt élő szegények milliós tömege volt. A kádári konszolidáció viszonylagos jóléte, amely a társadalmi békét a kispolgárosodás biztosításával igyekezett megteremteni, és ennek érdekében csoportosította át a jövedelmeket, nem számolta fel ezt a struktúrális szegénységet, csak egy időre eltakarta a létét. Solt Ottilia első nagyobb tanulmányai, mindenekelőtt "A hetvenes évek budapesti szegényei", kimutatták, hogy a társadalom alatti lét generációkon át öröklődő állapot. Nem a szegénység léte, hanem ez a megállapítás volt az igazi botrány, amely miatt őt is, és a hasonló következtetésekre jutó társait, Lengyel Gabriellát, F. Havas Gábort, Csalog Zsoltot, Kemény Istvánt ki kell szorítani az első nyilvánosságból. Bebizonyosodott, hogy kádári jóléti politika diszfunkcionális és igazságtalan volt, ráadásul jólét helyett eladósodást, és újabb válságot hozott.

[7]

Ám a botrány botrány maradt a rendszerváltás után is. A rendszerváltás pillanatában remélni lehetett, hogy ebből az ördögi körből ki lehet szakadni, és a magyar társadalommal el lehet fogadtatni, hogy a tartós szegénység erkölcsileg elfogadthatatlan, és olyan nyomasztó teher, amely hosszú távon a saját felemelkedési lehetőségeit is gúzsba köti. Nem így történt, legalábbis egyelőre. Nem volt párt, amelyik ne azzal kampányolt volna tavaly tavasszal és ősszel, hogy garantálja a középrétegek jóléti juttatásait, sőt, ha úgy adódik, növeli azokat. A rendszerváltás óta a második költségvetési válságot éljük át, miközben nő a szegénység, az alul lévőknek folyamatosan csökken az esélyük a fölzárkózásra.

Ottilia ezt jól sejtette, de erre a felismerésre 1990 után sem volt kereslet. Ebben is szürreális jelenség volt, amennyiben Magyarországon a valósággal, és az érte viselt magánemberi és közösségi felelősséggel kendőzetlenül szembenézni maga volt a szürrealitás. Félő, hogy még ma is az.

[8]

Ezt az írást bizonyára fölöslegesen érzelgősnek és okoskodónak tartaná. Tíz éve halott. Hiányzik. Nemcsak nekem, mindenkinek. Még ha a legtöbben nem is tudnak róla.

A megemlékezés eredetileg a Magyar Narancs hasábjain jelent meg 2007-ben.

(Fényképek: Szilágyi Lenke)