LÉT – és/vagy bér?

Krémer Balázs [1] 2014. január 28.

A napokban látott napvilágot a Bánfalvi István vezette munkacsoport által jegyzett dolgozat, amely a feltétel nélküli alapjövedelem, a „basic income” hazai bevezetését javasolja. A patetikusan és drámaian blikkfangos LÉT néven becézett, minden Magyarországon élő magyar állampolgárnak nyújtani javasolt szociális támogatás mérlegelés nélkül minden gyereknek 25 ezer, nagykorúnak 50 ezer, terhes anyának 75 ezer forintos havi apanázst biztosítana. A javaslat elolvasható a 255075.hu [3] honlapon.

A szöveg számos igen értékes gondolatot vet fel, sok tekintetben jól számol, és ügyesen keveri a patetikusan fennkölt értékdeklarációkat empirikus adatokkal és a javaslatot kifejtő számításokkal, táblázatokkal. Az ügyes keverés olyan szöveget eredményez, ami „unortodox, és a racionális értelmezést határozottan megnehezíti. De az anyag készítőinek éppen az volt a bevallott célja, hogy a „tudományos” kifejtésnél „ütősebben” provokatívabb, vitára késztető szöveget adjanak közre.

Nem könnyű véleményt fogalmazni a már eddig is komoly hullámokat vert anyagról, hiszen egyszerre kellene értékelni a javaslat racionális mondandóját, kívánatosságát és kivitelezhetőségét, valamint azt a letagadhatatlan politikai tartalmát, provokatív, propagandisztikus, mozgósító jellegét. A gondolatébresztő, terjedelmes anyag szisztematikus elemzésére és kritikájára itt nincs mód – ezért csak néhány gondolatára, és az azokra eddig megjelent reflexiókra térnék ki az alábbiakban.

1. Kívánatos-e a szociális biztonság?

A LÉT legfontosabb ideológiai alapvetése az, hogy igen, kell. Méghozzá a biztonságot kollektív erőfeszítéssel, össztársadalmi szinten, közpénzekből kell biztosítani, feltétel nélkül és mindenkinek. A LÉT legvehemensebb ellenzőivel szemben én speciel ebben bizonyosan egyetértek a LÉT szerzőivel, akkor is, ha megtévesztőnek gondolom azt a tárgyalásmódot, amely a szociális biztonság kizárólagos eszközének kívánja beállítani a feltétel nélküli alapjövedelmet, a LÉT-et. A szociális biztonság, illetve ezen belül a minimális szinten garantálandó jövedelem biztonságát más technikákkal, eszközökkel is, például negatív jövedelemadóval, univerzális – azaz csak demográfiai kategóriákkal jogosultságokat meghatározó – szociális ellátásokkal is lehet biztosítani.

A LÉT kritikusai¹ nem mondják ki, de tagadják a szociális biztonság értékét, annak fontosságát. Tárgyalásmódjukban az egyenlőtlenségek alapvetően individuális természetűek. Tokfalvi kifejező, az amerikai underclass fogalmára hajazó szóhasználatában Szub-Magyarország lakói képzetlenek, buták, lusták és nem akarnak dolgozni, és ezen a problémán csak ront az, ha minimális biztonságuk garantálása révén további ösztönzést kapnának arra, hogy ne képezzék magukat és ne is dolgozzanak. Ebből adódóan szociális biztonság helyett a morális fensőbbséget és gőgöt kifejező, idegen nyelvre lefordíthatatlan „rászorultság” alapú szociális ellátórendszer fenntartása mellett érvelnek, amely a jövedelmi helyzet mellett az ellátást kérelmezők karakterét, személyiségét erkölcsi tulajdonságát is mérlegeli, és amely a rendes és igyekvő emberek okosodásához és boldogulásához ad némi támogatást, másoknak, az „érdemteleneknek” pedig nem. Mindezekkel a kritikákkal nem szeretnék részletesebben foglalkozni: nekem nem tetszenek, nem tartom sem elég erkölcsösnek, sem kellően alátámasztottnak és bölcsnek ezeket az ellenvetéseket. Szerintem a szociális biztonság igenis fontos érték. Ezeknek az ideológiai ellenvetéseknek egyetlen elemére mégis vissza fogok térni.

2. Veszélyezteti-e a kapitalista berendezkedést a szociális biztonság?

Arra a kérdésre, hogy veszélyezteti-e a kapitalista berendezkedést az, ha a minimális létfenntartás jövedelmi biztonságát kivonják a piaci mechanizmusok hatálya alól, és valamilyen mértékben állampolgári joggá teszik, nem könnyű válaszolni. Történelmi tapasztalataink szerint a társadalmi lét számos területe a modern társadalomfejlődés során kikerült a piaci befolyás alól. Például a közügyekbe való beleszólás súlyát a befizetett adók arányában megállapító virilis szisztémák helyett, ma minden választójog alapja az állampolgári egyenlőség, amelyben minden szavazat ugyanannyit ér. Ugyancsak általános törekvés, hogy az igazságszolgáltatás legyen független az érintettek anyagi helyzetétől. Az európai jóléti államok átfogó törekvése a „dekommodifikáció” – fordítsuk „árutlanításnak” – amely különösen az oktatást és az egészségügyi alapellátást ki akarja emelni a tőke fennhatósága alól, és mindenki számára egyenlő hozzáférést és lehetőségeket kíván teremteni. Ezeket a piacidegen elosztási mechanizmusokat nem csupán a kapitalizmus által „megtűrt” és „elviselt” anomáliáknak szokás tekinteni, hanem ellenkezőleg: a kapitalista berendezkedés – tehát a születési előjogokkal helyett a tényleges teljesítményeket értékelő, és a tehetségek és képességek szerint mérlegelő szisztéma – fenntarthatóságát szolgáló feltételnek.

Számos példa van arra, hogy az elemi létbiztonsághoz szükséges jövedelemhez való hozzájutást is „dekommodifikálják”, és kivonják a piaci allokáció fennhatósága alól. Sok ország gyakorlatilag biztosítja a minimális szociális-jövedelmi biztonságot az állampolgárai számára. Bár a LÉT szerzői jó okkal bírálhatók amiatt, hogy szövegezésükben úgy tesznek, mintha a csak és kizárólag a feltétel nélküli, minden állampolgárnak járó alapjövedelem, a „basic income” szolgálná a szociális biztonságot – a feltételes mód jogos, mert a gyakorlatban még sehol sem szolgálja – valójában ez csak egyike a lehetséges eszközöknek, és a jövedelmi biztonság garanciáinak. A piactól függetlenített jövedelmi biztonságot olyan technikákkal is meg lehet teremteni, mint garantált segélyezési-jövedelmi minimum, vagy a negatív jövedelemadó, az univerzális – azaz csak demográfiai kategóriákkal jogosultságokat meghatározó – szociális ellátások. Történelmi tapasztalataink szerint a piactól függetlenített elosztási mechanizmusok, így a feltétel nélküli alapjövedelem nem veszélyezteti a kapitalista berendezkedést vagy a piacok működőképességét, sőt, számos vonatkozásban ezek a korrekciós mechanizmusok fenntarthatják a szabad versenyt és más piaci fundamentumokat.

3. Kell-e mindenkinek biztosítani az alapjövedelmet?

Elvileg nem, hiszen, ha csak annak biztosítják, akinek amúgy nem lenne meg, akkor egy ilyen szisztéma végeredménye ugyanaz lehetne. A kérdés tehát az, hogy milyen érvek szólnak amellett, hogy mindenkinek, így a saját jövedelemmel rendelkezőknek is meg kell kapniuk az alapjövedelmet; illetve, hogy mi szól ez ellen. A LÉT szerzőinek érvei, miszerint azért kellene mindenkinek biztosítani az alapjövedelmet, mert egyre többeknek nincsen saját piaci jövedelmük, nem igazolhatóak. Ellenkezőleg, az elmúlt száz, ötven, vagy harminc évben a fejlett világ foglalkoztatási mutatói nem csökkentek, hanem kimondottan nőttek. Akkor is, ha Magyarországon nem ez a helyzet.

Számos érv szól amellett, hogy a „valódi”, hathatós szociális biztonságot az szolgálja, ha az alapjövedelem mindenkinek egyformán jár függetlenül jövedelmi helyzetétől vagy életkörülményeitől. Általános tapasztalat szerint a mindenkire kiterjedő biztonsági rendszerek legitimitása, társadalmi támogatottsága sokkal magasabb, mint a csak a szegényeknek juttató programoké. Ez nemcsak Magyarországon van így, ahol például a családi pótlék elfogadottsága és támogatottsága mindig magasabb volt bármilyen segélyénél, akár a szegény gyerekek támogatásánál is, de még Amerikában is. A legvehemensebb és leginkább ortodox konzervatív piachívő republikánusok sem támadják a mindenki számára alacsony összegű alapnyugdíjat biztosító „social security” rendszert, vagy az alapvető egészségügyi ellátást egyetlen biztosítón keresztül finanszírozó Medicare programot – szemben a folyamatos támadások kereszttüzében vergődő segélyezési programokkal, vagy a szegények állami egészségbiztosítási programjával. Vagyis, biztonságot az teremt, ami biztos, amit mindenki elfogad és támogat – és úgy tűnik, hogy a világ a mindenkinek járó biztonságot hajlamosabb elfogadni és támogatni.

Bár Magyarországról csak részlegesen lehet ezt érzékelni, a fejlett világban egyre nyomósabb érvek szólnak a biztonsági programok mindenkire kiterjesztése mellett azon egyszerű ok miatt, hogy egyre elmosódottabb a határ a jövedelmet biztosító „munka”, és a szociális támogatásokra feljogosító „munkanélküliség” között. A munka és a munkanélküliség közötti „szürke zóna” elmélyülése és kiterjedése részben azzal függ össze, hogy a társadalmilag hasznos ténykedések köre tágabb, mint a szerződések alapján intézményesült munka világa. Különösen erős az a feminista kritika, amely szerint a fizetetlen, nem intézményesült, ámde letagadhatatlan társadalmi hasznossággal bíró „munkákból”, például a gyermeknevelésből, vagy az idősek otthoni gondozásából a nők sokkal nagyobb arányban veszik ki részüket, mint a férfiak. A feltétel nélküli alapjövedelemnek jelentős szerepe lehetne abban, hogy a társadalom elismerje ezeket a hasznos tevékenységeket, illetve nők és férfiak arányosabban vegyék ki a részüket ezekből a feladatokból.

A szürke zóna tágulásának másik döntő tényezője az a jelenség, amelyet gyakran a prekariátus, vagy manapság egyre inkább a prekárius társadalom fogalmával szokás érzékeltetni. A fogalom arra a poszt-indusztriális gazdasági szerkezettel erős összefüggésben álló jelenségre utal, hogy a kirekesztett és elszegényedett munkanélküli lakosság felett egyre kiterjedtebb, mára már csaknem az egész társadalomra kiterjedő réteg a státuszában elbizonytalanodott, részmunkaidőben, szezonban, projektekben, határozott idejű szerződésben, önálló vállalkozásban dolgozó tömeg. Ennek a prekárius népességnek általában van valamennyi, megtakarításokra nem elegendő pénze és jövedelme, ám a státuszuk igen ingatag és bizonytalan, és a munka-megszakításokat még akkor is stresszben és bizonytalanságban élik túl, ha nem rossz a keresetük, és a munka-megszakítások időtartama sem túl hosszú átlagosan. A jövedelmi ingadozások, hullámzások „kisimítására”, a státuszok biztonságának javítására megfelelő eszköz lehet az alapjövedelem, amely a megszakítások ideje alatt is feltételek, tehát bürokratikus mérlegelések, macerák, adminisztratív tortúrák nélkül jár. Nagyjából ez az a feszítő gond, ami miatt a feltétel nélküli alapjövedelem kérdése népszavazásra kerülhet Svájcban, vagy a bevezetés előkészületein kormányzati szervek dolgoznak Hollandiában.

A mindenkinek járó alapjövedelem bevezetése elleni legfontosabb érv az, hogy a mindenki számára biztosított alapjövedelem nagyságrendekkel drágább lenne, mintha csak azok kapnak jövedelmet, akiknek piaci és biztosítási jövedelme alatta marad az elfogadott küszöbértékeknek. A költségvetési teher persze alapvetően annyit jelent, hogy borzasztóan nehéz, talán lehetetlen adókban, elvonásokban összeszedni azt a pénzt, amiből finanszírozni lehet a mindenkinek járó alapjövedelmet. E nehézségeket vesszük számba a következőkben.

4. Mibe kerül a feltétel nélküli alapjövedelem?

Nagyon sokba. Az anyag szerzői igen akkurátusan mutatják be azt, hogy az általuk javasolt konstrukcióban (25-50-75 ezer Ft/fő/hó) az alapjövedelem költségvetési terhe 5100 milliárd forint. Neheztelhetünk a szerzőkre azért, hogy nem hasonlítják össze ezt az összeget a jelenlegi szociális transzferek, tehát a lakosságnak juttatott pénzbeni ellátások államháztartási kiadásaival. Bár nem áll módunkban a LÉT-hez hasonló akkurátussággal összeszámolni a vonatkozó tételeket, nem tudunk az adózás-újraelosztás konszolidált, az államháztartáson belüli mozgásokat kiiktató, nettósított hatásaival számolni és így akár 100 milliárdos nagyságrendű becslési és kerekítési hibákkal jelezzük az anyagból hiányzó értékeket, mégis, a jelenlegi és a javasolt elosztási összegek nagyságrendjét érdemes jeleznünk. Ma az államháztartás kb. 4000 milliárd forintot „oszt vissza” a lakosságnak, ennek több mint háromnegyedét a nyugdíjrendszeren keresztül. Ennél több mint ezermilliárddal több a LÉT költsége, ám, ha ehhez hozzáadjuk az 50 ezer forint feletti nyugdíjaknak a tervezet szerint megmaradó kiadásait – a koncepció szerint ennek költsége 1700-1800 milliárd forint – valamint a javaslat szerint a LÉT-be nem összevonandó, megmaradó szociális ellátások kiadásait – akkor nagyságrendileg körülbelül 7000 milliárd forintra nő a jelenlegi 4000 milliárdos szociális jövedelmi „csomag” államháztartási ára. Nagyjából a megvalósíthatóságnak az a kérdése tehát, hogy belső átrendezéssel és elvonási többlettel elő lehet-e állítani ezt a 3000 milliárdnyi többletet? Hogy előre jelezzük sejtésünket: nem nagyon…

5. A szociális jövedelmek átcsoportosításának „ára”

A javaslat azzal számol, hogy a jelenlegi szociális ellátások nagy részét megszünteti, és beépíti a LÉT-be. Elvileg aggályoskodhatnánk ezen, hiszen így könnyen előfordulhat, hogy a jelenlegi szociális támogatásokból, a jelenleg támogatottak jövedelméből kellene megfizetni a mindenki alapjövedelmét. Gyakorlatilag azonban ilyen gond nincsen, hiszen a jelenleg irányadó 23 ezer forint körüli segélyezési küszöbértéket a javaslat felviszi 50 ezer forintra – és nem kis részben ezzel, valamint a munkaadóknál és munkavállalóknál maradó „konstrukciós haszonnal” állítja elő a 3000 milliárdos költségvetési többletigényt.

Ennél súlyosabb probléma az, hogy az anyag lecsupaszítja és lepusztítja a szociális támogatások célrendszerét, és kizárólag a szegénység elleni védelmet ismeri el elfogadott támogatási jogalapnak. Márpedig, a szociálpolitika ennél egy differenciáltabb és problémaérzékenyebb rendszer egy józan világban. Pusztán érzékeltetve a problémák és kompenzálandó társadalmi hátrányok színességét: a fogyatékosság vagy a munkanélküliség kétségkívül jelentős szegénységi kockázattal jár, és nagy előrelépés lenne, ha e kockázatokat a LÉT törekvése szerint jelentősen enyhíteni lehetne. De, a fogyatékosság nemcsak szegénységi kockázat, hanem, minden jövedelmi pozícióban drágábbá is teszi a fogyatékos emberek életét – amit méltányosnak lehet tartani, ha kompenzálni igyekszik a szociálpolitika. Vagy a munkanélküliség nem csupán jövedelemhiány és szegénységi kockázat – hanem, a munkanélküliektől elvárt munkakeresés, így különösen az ezzel járó utazási költségek drágábbá teszik a munkát kereső munkanélküli életét, mint a munkát nem kereső hasonló helyzetben élőét – azaz, helyes az, ha a létfenntartási, szegénység ellen védelmet nyújtó támogatáson felül a támogatási rendszer elismeri e megnövekedett költségigényt is. Mindezekkel a méltánylandó, támogatandó, speciális költség- és támogatási igénnyel jellemezhető élethelyzetekkel nem számol az anyag, ezeket mintegy „beáldozza” a LÉT érdekében.

6. A mindenki számára járó LÉT finanszírozásához szükséges elvonási többlet

A LÉT javaslat kidolgozóit alapvetően az a szociális hevület hajtja, hogy a szegényebbeknek is legyen legalább 50 ezer forintos havi jövedelmük, amely jövedelmi szint valóban biztonságos és legitim biztosításához mindenki számára garantálni igyekeznek e minimumot. Ez a cél világosan tetten érhető abban, hogy mindazoknak, akiknek ma is magasabb a jövedelmük, akik számára a LÉT majdhogynem szimbolikusan biztonságot garantáló gesztus – azoknak azt a „pénz az ablakban” megoldást szánják, amely szerint speciális adóként ki is vesznek a zsebükből 50 ezret, majd ugyanazt az összeget a LÉT formájában vissza is csúsztatják a zsebükbe. A „pénz az ablakban” elv jól működik az ultiban („a negyvenszáz felmegy az ultival”) meg a tarokkban („a négykirály felmegy a tulétroával – sznoboknak: tout les trois)”: az egyik teljesítés nyeresége megegyezik a másik teljesítés bukásából adódó veszteséggel, tehát, senki nem fizet senkinek, „pénz az ablakban”.

Ám már az anyagot beharangozó rendezvényen felszólaló, amúgy elég különböző közéleti karakterű „nagy nevek”, Surányi György vagy Ferge Zsuzsa² is felhívta a figyelmet arra, hogy a „pénz az ablakban” megoldás túlzottan és veszélyesen leegyszerűsítő. Az adózás-elvonás és a szociális jövedelmek megkapása időben, technikájában és intézményeiben elválik egymástól, és nem úgy megy, mint egy lejátszott kártyaparti után a fizetési kötelmek elszámolása. Legfeljebb csak elvont elméleti spekulációkban, vagy még azokban sem tehetünk úgy, mintha valakinek, aki családi pótlékot kap, azt mondhatnánk, hogy neki a személyi jövedelemadója nem annyi lenne, mint amennyi, hanem sokkal kevesebb – olyan számítási alapon, hogy a befizetett adót csökkenteni kellene a megkapott családi pótlékkal. Egyszerűen azért, mert az elvonás, az adózás mértéke és mechanizmusa is egy kérdés, amihez képest a családi pótlék is egy másik kérdés.

Ha a spekulatív számítások alapján „pénz az ablakban” konstrukciót a technikailag kivitelezhető, tehát az elvonást és a szociális jövedelmet elválasztó rendszerben képzeljük el, akkor a javaslatnak – különösen az alacsony keresetű munkavállalók esetében – komoly munkaerő-piaci kárai lehetnek. Ezek közül a legegyszerűbb azt belátni: nem valószínű, hogy bármely munkaadó hajlandó lenne bárkit is részmunkaidőben 50 ezer forint alatti keresettel foglalkoztatni akkor, ha LÉT-HO elvonás címen a munkabérnél magasabb összeget kellene adóként befizetnie a részmunkaidőben, részkeresetű munkavállaló foglalkoztatása után.

A LÉT nyilvános bemutatóján megszólaló szakemberek nem fogalmaztak ennyire élesen, és annyira általános kritikát felvetve, mint én a következőkben, de ők is hasonló problémára utaltak.

Nézetem szerint a szociális transzferektől elkülönült elvonási rendszerben az egyösszegű adóelvonás lényegesen igazságtalanabb és károsabb, mint az egykulcsos, lineáris adózás, pusztán amiatt, hogy az egyösszegű elvonás nemhogy nem progresszív, hanem egyenesen degresszív: az alacsony bérekből magas kulccsal von el, a magasabb bérekből meg alacsonyabb kulccsal. Hasonló egyenlőtlen és kirekesztő hatást már a LÉT-HO egytizedét elérő egyösszegű egészségügyi hozzájárulás (EHO) kapcsán is ki lehetett mutatni. Ennek a degresszív elvonásnak iszonyatos kirekesztő hatása lenne mindazokon az alacsony produktivitású, és ezért alacsony bérű területeken, ahol ezt a magas adóelvonást nem képesek „kitermelni” a vállalkozások, például a kisvállalkozási szektor jelentős részében. Tehát az ilyen, egyösszegű elvonási konstrukciónak várhatóan komoly foglalkoztatás-csökkentő hatása lenne.

Surányi, és nyomában több kritikus mindezt a „munkára való ellenösztönzés” fogalmi kereteiben vetette fel – szerintem nem túl szerencsésen. Ugyanis a munkával szembeni érdektelenségre, arra, hogy az emberek ne akarnának dolgozni, Magyarországon semmilyen empirikus bizonyíték nem áll rendelkezésünkre. Nem igaz, hogy kimutatható lenne a munkaerőpiac önkéntes elhagyása; ilyen jelenség a ’90-es évek óta gyakorlatilag nem fordult elő, amint arra sincsen tapasztalat, hogy az emberek ne fogadnák el a felkínált munkalehetőségeket. Ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják a tények: a közmunka legnagyobb tapasztalata épp az, hogy az emberek bármilyen rossz bérért, bármilyen rossz munkafeltételek mellett hajlandók dolgozni – ha van munka.

Tehát, nem a munkarőpiacról való önkéntes kivonulás, az ellenösztönző hatás az igazi kockázat, hanem a munkahelyek elvesztése és megszűnése. Hogy ezt a veszélyt nagyságrendileg érzékeltessem, egy igen durva becslést vetek fel. Ma az államháztartás SZJA bevétele évi 1500-1600 milliárd forint. Ha levesszük a LÉT „lenni vagy nem lenni” pátoszát és költészetét, és a jelenlegihez képest 3000 milliárdos költségvetési többletbevételt az SZJA kulcs növelésével akarnánk beszedni, akkor ez a jelenlegi kulcs háromszorosát igényelné, tehát, a 16%-os „egykulcsot” 48%-ra kellene emelni. Ha a 48%- egy progresszív adózás átlagos adóterhe lenne, akkor a felső adókulcsnak jóval 60% felett kellene lennie. Ez hozna nagyságrendileg annyi bevételt, mint az 50 ezres „pénz az ablakban” javaslat, méghozzá annál igazságosabb, a degresszív kulcsokkal szemben lineáris vagy progresszív elvonás mellett, ám – annak minden kárával és a gazdasági szereplők által megfizethetetlen, foglalkoztatást csökkentő, kiszorító hatásával, amit csak részlegesen, és pszichológiai hatásaiban enyhítene az, hogy a munkában állók is megkapják az 50 ezer forintos összegű LÉT-et…

7. Könnyebb lenne bevezetni a LÉT-et, ha magasabbak lennének a bérek, különösen az alacsony bérek

Kétség kívül, a magasabb bérek egyszerre jelentenének magasabb adóalapot, és így alacsonyabb kulcsok mellett is beszedhető lenne a LÉT „ára”. Az is igaz, hogy az ellenösztönzés mumusának legendáját is érvénytelenné tenné az, ha mindenki legalább dupla annyi pénzt keresne, ha lenne munkája. Az is igaz, hogy a hazai GDP viszonylag kis hányada jut el bérként az emberekhez, és így a bérek átfogóan alacsonyabbak látszanak annál, mint amekkorák azok a gazdaság teljesítménye alapján lehetnének, tehát, a GDP arányában nem tűnik irreális elképzelésnek a bérek emelése.³ Másfelől, a bérek alacsonysága nem kis részben összefügg az alacsony foglalkoztatással és a magas államadóssággal - és az emiatt szükségszerű magas elvonásokkal. A bérek tehát részben azért alacsonyak, hogy bár magas a munkaerő költsége, de a munka költségén belül kicsi a bérek, és nagy az elvonások aránya.

Ugyancsak sajátos gond az, hogy – szemben más országokkal, akár az USA-val – Magyarországon nem ismertek hiteles adatok arról, hogy a jövedelemszerkezeten belül mekkora a béren és szociális juttatásokon kívüli jövedelmek aránya és lakossági megoszlása. Számos jel arra mutat, hogy nálunk elég magas lehet a tőkejövedelmek, ezen belül a rejtett tulajdonú off-shore cégeken keresztül realizált tőkejövedelmek aránya, magas lehet a vállalati költségben elkönyvelt fogyasztás aránya, a nagyobb vállalatok menedzsmentjének vitorlásjachtjaitól a kisvállalkozók hűtőszekrényéig és mobiltelefonjáig. Ugyancsak magasaknak tűnnek a befektetések, megtakarítások, privát-biztosítások utáni adókedvezmények, kamattámogatások. Nem ismerjük a kamatjövedelmek, vagy a vállalkozásokban költségként elkönyvelt fogyasztás jövedelmi csoportok közötti megoszlását. A Világbank ezermilliárd dolláros nagyságrendben becsüli a magyar magánszemélyek és vállalkozások off-shore cégekben fekvő, a nemzetközi legitim adóelkerülési gyakorlatával szemben elrejtett tulajdoni szerkezetű vagyonát. Mindezeket figyelembe véve tévedés lenne azt hinni, hogy a „bér” azonos lenne a „jövedelemmel”, a lakosság piaci bevételeivel – ami miatt kétes értékű vállalkozás lenne az egyéb jövedelmektől függetlenül, kizárólag a bérek által kijelölt kontextusban vizsgálni az alapjövedelem bevezethetőségének indokoltságát. Ezért mégiscsak, maradnunk kell a bérek és a LÉT viszonyának tárgyalásánál.

Ha viszont kizárólag a bért vesszük viszonyítási alapul, akkor részben azt tapasztaljuk, hogy a hazai béregyenlőtlenség messze nem kiugróan magas, a keresők átlagosnak tekinthető aránya keres kevesebbet, mint a bérek mediánjának 60%-a. Meglepő módon az alacsony bérek elmaradása a medián 60%-ától Európában messze a legalacsonyabb, tehát a „bérszegénység mélysége” Magyarországon igen sekélynek minősíthető. Ennek vélelmezhetően két oka lehet: részben az, hogy nálunk kiugróan alacsony a részmunkaidőben részbért keresők aránya, és ezért az ő bérleszakadásuk nem mélyíti az átlagokat. Bár a munkavállalók nagyon nagy aránya, 40 %-a dolgozik minimálbérért, de a minimálbért is teljes munkaidőre kapják meg, ami kedvezőbb teljes bért eredményez, mint más, nagyobb atipikus foglalkoztatási arányokkal jellemezhető országokban. A teljes minimálbér tehát felette van a bérmedián 60 %-ának, és a 2,5% elmaradást azok a részmunkaidőben foglalkoztatottak - a férfiak 4%, a nők 9% - „produkálják”, akiknek a részmunkaidőre jutó részbére alatta marad a minimálbérnek.

Ezeket az összefüggéseket mutatja be az alábbi ábra:

Forrás: Andrew Watt (2013.10.23.) (http://www.social-europe.eu/2013/10/the-german-minimum-wage-debate-lessons-from-an-eu-comparison/ [4]) A táblázatban használt EUMW rövidítés az Unió „fiktív minimálbér” mutatója: a bérek mediánjának 60%-a „fiktív minimálbér”, vagy inkább, az összevethetően „alacsony bérküszöb”.

A piaci jövedelmek és a LÉT viszonyrendszerben az összegeken túlmutatóan a legnagyobb kérdés az, hogy van-e politikai, jogi vagy államigazgatási eszköz a bérek emelésére? Van-e realitása annak, hogy az 50 ezres elvonás (LÉT-HO) és annak alapjövedelemként (LÉT) való visszaadása után a bérpozíciók kikényszeríthetően, garantáltan változatlanok maradnak? Nos, erre csak az lehet a válasz, hogy a közszektorban nagy valószínűséggel igen, a fizetési kategóriák és tarifák képesek lehetnek ilyen garanciát nyújtani – de a privát szektorban ez igencsak kétséges, és pláne, igencsak kétséges a legérzékenyebb, légvédtelenebb, legalacsonyabb bérű munkavállalók esetében. Ez magyarázza azt, hogy többen, így maguk a LÉT javaslat kidolgozói is felvetették a minimálbér emelésének lehetőségét és szükségességét.

8. Lehet-e, kell-e emelni a minimálbért?

Minimálbért először Új-Zéland vezetett be a XIX. század utolsó évtizedében, és azóta a legtöbb országban valamilyen formában, olykor ágazatok és foglalkozási csoportok között differenciáltan; olykor törvényi szabályozás által, máshol a szociális partnerek megállapodását szabálynak tekintve létezik minimálbér. Németországban például nem létezik minimálbér; a mostani koalíciós tárgyalásokon a minimálbér bevezetése a szociáldemokraták egyik fő követelése volt, és most született politikai program annak bevezetésére. (A fenti grafikon jól mutatja, hogy miért gondolják úgy, hogy mégis szükség lenne rám.) A minimálbért a legtöbb ország minimális órabérként szabályozza, és csak néhány ország, így Magyarország mellett például Oroszország használja a teljes munkaidőre, havi keresetre vonatkozóan megállapított minimumot minimálbérként. Az órabérre megállapított minimálbér azt is jelenti, hogy a minimálbér nem szokott szociális jellegű, jövedelmi minimumot jelenteni, hiszen részmunkaidőben, kevés órát ledolgozva a minimálbér bármilyen kicsi havi jövedelmet is eredményezhet. Valójában a minimálbér inkább gazdaság-szabályozó funkciót tölt be, afféle „produktivitási küszöbként” funkcionál. Vagyis, azt a termelékenységi küszöböt írja körül, hogy az intézményesült munka világában minimálisan mekkora jövedelmet kell kitermelnie minden alkalmazásban álló munkavállalónak. Amikor tehát azt látjuk, hogy Magyarországon a teljes munkaidőre jutó minimálbér aránya a teljes munkaidőhöz képest európai léptékkel közepesnek mondható, akkor ez nemcsak azt jelzi, hogy semmilyen rendkívüli elmaradást nem mutat ez a minimálbér-mérték, hanem azt is, hogy – mivel Magyarországon a foglalkoztatás igen rugalmatlan, a foglalkoztatottaknak nagy aránya dolgozik teljes, és kis aránya részmunkaidőben, ezért – a minimálbért keresők relatív pozíciója az átlagbérhez viszonylag jónak mondható.

A fenti és az alábbi táblát összevetve az látszik, hogy a magyar minimálbér mértéke a régió országaihoz képest kedvező, valamint azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a hazai jövedelmi egyenlőtlenségek forrása kevésbé a bérek és munkajövedelmek egyenlőtlensége, hanem inkább a munkajövedelemmel rendelkezők és nem-rendelkezők közötti jövedelemkülönbségek eredménye.

Forrás: Ronald Jansen idézi a Bizottság adatait a Social Europe honlapján (2013.12.19.): http://www.social-europe.eu/2013/12/beware-the-economist-minimum-wages/ [5] Az ábrán a függőleges tengelyen az alacsony végzettségűek foglalkoztatási aránya, a vízszintes tengelyen a minimálbérnek az átlagbérhez viszonyított aránya van feltüntetve. Az ábrára berajzolt regressziós egyenes azt a sokak számára meglepő összefüggést mutatja, hogy azokban az országokban, amelyekben a minimálbér összege az átlagbérhez képest magasabb, ott nem sokkal, de magasabb az alacsony végzettségűek foglalkoztatási aránya is. Magyarországon a minimálbér aránya az átlagbérhez közepes, ám az alacsony végzettségűek foglalkoztatása –ennek ellenére – alacsony.

A minimálbér emelésének lehetőségeit és következményeit általában három fontos tényező, összhatásában szokás megítélni: mi a hatása a minimálbér emelésének a./ a foglalkoztatás; b./ a jövedelemegyenlőtlenségek; c./ a termelékenység alakulására?

Ha ezeket a tényezőket egymástól függetlenül nézzük, akkor általános az a vélekedés, hogy a minimálbér emelésére a munkaadók jellemzően úgy reagálnak, hogy korszerűbb technika, jobb szervezés mellett a magasabb bért is ki akarják termeltetni a munkavállalókkal – ennek megfelelően a minimálbér emelésének megfelelő piaci keresletek mellett pozitív hatása szokott lenni a termelékenységre, versenyképességre, produktivitásra. Az is eléggé egyértelmű, hogy a minimális bérek emelése alulról „összenyomja” a bérskálákat, és emiatt csökkenteni szokta a bérek és piaci jövedelmek egyenlőtlenségeit. A foglalkoztatásra gyakorolt hatását a klasszikus közgazdaságtan szerint negatívnak várhatjuk: a munkaerő megnövekedett ára várhatóan csökkenti a keresletet, azaz, csökkenti a foglalkoztatás mértékét. Az empirikus tapasztalatok azonban egyértelműen azt mutatják, hogy a kiszorító hatás általában lényegesen gyengébb a klasszikus modellekből várhatóknál – például azért, mert, ha a produktivitás és versenyképesség is nő, akkor ez elősegíti az amúgy, a modell szerint megszűnésre ítélt munkahelyek megtartását is.

Ha azonban nem állnak rendelkezésre produktivitási tartalékok, ha a szolgáltatásokra és termékekre még nagyobb produktivitás mellett sincsen több, vagy jobban fizető vevő, ha a gazdaság szerkezeti problémái miatt nincsen fejlődési lehetőség a munkahelyek jelentős hányada előtt – akkor a minimálbér kiszorító hatása igen erős is lehet: a pusztán adminisztratív eszközökkel, produktivitási növekménnyel nem fedezett munkaerő-költségtöbbletet a vállalatok nem tudják kigazdálkodni, és így elbocsátásokra kényszerülnek. Különösen igaz lehet ez akkor, ha a munkavállalók közel fele dolgozik minimálbéren, hiszen ekkor pusztán a minimálbér emelésétől nehezen várható egy gyakorlatilag a teljes gazdaságot átható innovációs, produktivitást emelő fejlődés beindulása.

Félő, hogy Magyarországon ez utóbbi a helyzet: az alacsony foglalkoztatás nem annyira a munkaerő költségéből adódó keresleti csökkenés eredménye – hiszen, még magas elvonási kulcsok mellett is alacsony a munkaerő-költsége – hanem súlyos szerkezeti, reálgazdasági problémák következménye. Márpedig, ha a vállalkozások által termelt szolgáltatásoknak, jószágoknak nincsenek fizetőképes piacai, piacbővülési lehetőségei – akkor ezen kevéssé lehet javítani a pusztán az árakra ható fiskális vagy adminisztratív intézkedésekkel. A megoldásokat sokkal inkább következetes gazdaságfejlesztési és ezzel összefüggő térségfejlesztési eszközökben kell keresni.

Ez a legnagyobb probléma a LÉT javaslattal. A javaslat előterjesztői az elmúlt évtizedek magyar politikai hagyományait követve, lényegében megtévesztik olvasóikat. Úgy tesznek, mintha egy alapvetően zéró összegű „államháztartási játék” - tehát hogy valakiktől elveszünk pénzt, és az így összegyűjtött pénzt szétosztjuk – a fejlődés és gyarapodás csodaszere lehetne.⁴ Ezt a csodavárást a javaslat konkrét szövege is sugallja: a szöveg többször úgy tesz, mintha az újraelosztás módosításának csak nyertesei lennének, vesztesei meg nem – ami matematikai nonszensz. Akkor is, ha patetikus. Ugyancsak félrevezető úgy tenni, mintha a LÉT bevezetésének csupán a megfelelő fiskális és adminisztratív technikák kidolgozása szabna időbeli korlátokat.

Ferge Zsuzsával és másokkal egyetértve úgy vélem, hogy bármennyire is kívánatos lenne a LÉT bevezetése, csak hosszabb távon, és következetes építkezés nyomán volna erre lehetőség. Ellentétben a szerzők sugallatával – é egyetértve Ferge kritikájával – a LÉT bevezetése nagyrészt nem az elosztás és újraelosztás kimunkálása és bevezetése miatt képzelhető csak el hosszabb távon – hanem azért, mert a magyar gazdaságban jelenleg nem keletkezik annyi jövedelem, hogy abból a feltétel nélküli alapjövedelem finanszírozásához szükséges pénzeket ki lehessen vonni.

9. Na és, mi kellene addig?

Nyilvánvalóan, nem fogok zárszóként egy alternatív javaslatot letenni a LÉT-tel szemben, már csak azért sem, mert én a magam részéről kívánatosnak tartanám azt, hogy legyen feltétel nélküli alapjövedelem abban az esetben, ha ehhez megvannak a feltételek. Ma nincsenek meg, és ezért azt érdemes végiggondolni, hogy milyen változások vinnének előbbre a hasonló célok megvalósításához. A kérdés ebből a nézőpontból tehát az, hogy ahelyett, hogy a LÉT feltétel nélküli hatalmas terhét magára vállalja az államháztartás, lehetne-e ennél moderáltabb összegben, megvalósíthatóbb és jobb, ugyanakkor a LÉT szempontjából is progresszív irányba elkölteni államháztartási pénzeket.

Nos, szerintem igen. És, bár nyilván nem vállalhatok itt be egy a LÉT-tel versengő koncepciót, azért szeretném jelezni, hogy én mely irányokban látnám az előrelépés lehetőségeit.

a./ Gazdaság- és térségfejlesztés, a termelékenység javítása, innovációk

A hazai közgazdasági és gazdaságpolitikai szekértők még a gazdasági reformok időszaka óta ódzkodnak bármilyen reálgazdasági prioritás megfogalmazásától és ehhez kapcsolódó fejlesztési gondolattól. Mintha még mindig a piaci mechanizmusok térnyerését kellene védeni a pici reformok bevezetését elodázni igyekező textilrekonstrukciós és eocén-programoktól. Ennek egyik következménye az, hogy a gazdaságfejlesztő gondolkodás mindig megragad - az amúgy fontos, szükséges, de nem elégséges – fiskális politikák és makrogazdasági egyensúlyt kereső politikák szintjén. Ezzel a hozzáállással szemben ma azzal kell szembesülni, hogy a magyar gazdaság eredménytermelő potenciálja gyenge, a jövedelmezőség javításához nem elégséges a megfelelő, ösztönzőbb fiskális környezet megteremtése. Manapság azzal kell szembesülni, hogy komoly szerkezeti elmaradások jellemzik a magyar gazdaságot ágazati és területi értelemben; hogy túl elaprózott, és ezért a fizetőképes piacokra kijutni képtelen az üzemméreti szerkezet, hogy túlzottan alacsony, és a beruházások elmúlt évekbeli lefagyásával egyre romló az innovativitások szintje és színvonala. Nos, számomra ez lenne az elsődleges, ha úgy tetszik átütő prioritás: a termelékenységet és versenyképességet javítani képes, ámde nem mutyikra és bratyikra épülő, nem maffiózó reálgazdasági fejlesztő politika eszközeinek és forrásainak megtalálása.

b./ Piaci és munkaerőpiaci rugalmasság

Az EU válság utáni gazdasági és munkaerő-piaci stratégiái kiemelt jelentőséget tulajdonítanak a piaci rések, a „niche-ek” megtalálásának és kihasználásának. Ebben szerepet játszik az, hogy a korábbi, főképpen hitelekből vásárolt tartós fogyasztási cikkek tömeggyártó és tömegszolgáltató kapacitásait nagy valószínűséggel a válság után sem lehet a korábbi szinteken működtetni. A rések szerepe ilyen körülmények között két szempont miatt nő meg: egyrészt a tömegtermékekkel szemben felértékelődnek a fogyasztó igényeit hosszasabban és „passzentosabban” kielégítő, „testre szabott” termékek; másrészt a jelenleg csak piaci résként érzékelt keresletekhez való igazodás magában hordozza a válság utáni jelentősebb méretű kibontakozás és felfutás lehetőségét is. Valószínű, hogy ez a perspektíva Magyarországra nézvést még az EU más tagországainál is fontosabb megfontolandó szempont.

A rések megtalálása és kiaknázása csak a mienknél sokkal rugalmasabb piaci és főképp munkaerő-piaci környezetben lehetséges. Egyszerűen fenntarthatatlan az éles határvonal, ami ma Magyarországon a munka és a munkanélküliség között húzódik: ha valaki munkanélküli, akkor kategorikusan el van tiltva bárminemű munkavégzéstől, míg, ha valaki akármilyen kevés pénzért dolgozik is, akkor ezzel elveszíti jogosultságát mindennemű segélyre. Emiatt, a munkanélküliek ellenérdekeltek a megtalálható kis, rövid idejű, alkalmi munkák elvállalásában. Velük szemben az elvárás az, hogy a létező munkalehetőségek (rések) megtalálása helyett együtt ábrándozzanak a munkaügyi hatósággal arról, hogy majd egyszer eljön a teljes munkaidős, nagy keresetű jó munka is.

Ahhoz, hogy a munkaerőpiacokat rugalmasabbá lehessen tenni, ahhoz részben a különböző jövedelmek egymáshoz illesztésének, és a különböző jövedelem-összetételekhez igazodó jogosultságok elbírálásának új rendszereit kell előbb kialakítani, hogy erre építve, a rugalmas munkaerőpiac jövedelemegyenlőtlenségeit enyhítő szociális támogatási konstrukciókat is életbe lehessen léptetni.

c./ Feltétel nélküli garancia az éhen döglés ellen

Nem tudok, és nem akarok gyengébb formulát használni akkor, amikor ma az országban több mint félmillió embernek semmilyen jövedelme sincsen. Ennek elsődleges oka nem a pénzhiány, hanem az a szemlélet, amely a szegénység okait nem a társadalom és gazdaság mechanizmusaiban, hanem individuális, erkölcsileg lenézhető és megvethető körülményekben találja meg. Ma mérvadó szemléletmód Lázár Jánosé („mindenki annyit ér, amennyije van”), a szegények eszerint nem azért szegények, mert nincsen munka, hanem azért nem dolgoznak, mert lusták, buták és tesze-toszák. Ha az ilyen szemléletre épülő, az „érdemes szegényeknek” szelektáltan juttató „rászorultsági” eszmény helyett nem sikerül a szociális biztonság értékét legalább annyira társadalmi felelőséggé tenni, hogy az éhen döglés ellen a magyar társadalomnak minden polgára számára védelmet és biztonságot tudjon nyújtani – akkor a LÉT-nek sincsen semennyi esélye.

Ugyanakkor, ha a minimális szintű szociális védelmet előbb csak a jövedelemmel nem rendelkezők számára akarnánk biztosítani, méghozzá úgy, hogy a hivatalos például adóhatósági jövedelemmérésen kívül ezt más feltételhez nem kötnénk – akkor egy ilyen program pénzügyileg nem túl nehezen megvalósítható lenne. Ha például a minimális jövedelmet, azaz, a segélyezés által garantált minimális jövedelmi szintet valahol 30 ezer Ft. körül határoznánk meg - ez 30% növekedés a jelenlegi 22800 Ft segélyezési szinthez képest - , akkor ennek a költségvetési „ára” 250-300 milliárd forint körüli összegre becsülhető. Ez pedig egytizede a LÉT bevezetéséhez szükséges forrásnak. Ha a LÉT granaciális mértékét, az 50 ezer forintot akarnánk mindazoknak biztosítani, akiknek a jövedelme ennél kisebb – akkor is, az államháztartási kiadás-növekedés töredéke lenne annak, mintha mindenkinek állami forrásból biztosítanánk az 50 ezer forintos alapjövedelmet. Más kérdés, hogy egy ilyen jövedelemkiegészítő programnak addig nincsenek meg a technikai feltételei, ameddig a magyar társadalom nem képes megbízhatóan és teljes körűen jövedelmet mérni, és ezt a „rászorultak” megalázó, megvető, regulázva vegzáló „karakter-mérésével” akarja kompenzálni.

Ízlés dolga. Lehet nagyot álmodni. És lehet megpróbálni megtenni azt, ami megtehető. Az én javaslatom inkább ez utóbbi lenne.

Jegyzetek

 

• E-közélet [11],