A lapok hírül hozták, hogy az egyetemi vezérifjak egy fölhívást szándékoznak szétküldeni. Címezik e fölhívást az egyetemi ifjúsághoz különösen, és az egész magyar nemzethez általában; a szövegben pedig ki lészen hirdetve, hogy immár kétségtelenül elkövetkezvén a gyalázatos abszolutizmus, a nemzet minden buzgó fiának egyesülnie kell a honhaza védelmére. A nemzet minden buzgó fia tehát varrasson magára magyar ruhát: s ekként, mint nemes eleink a forradalom idején, már a hazafias külszínnel is jelképezze hő keblének fennkölt érzeményeit. Amíglen pedig a magyar ruha el találna készülni – nehogy a honhaza addig is megrövidítessék –, a vezérifjak a maguk köznapi öltözetüket kicsinosíthatják magyar zsinórral. És ajánlják a példát követésre a többi hőslelkű honfiaknak is: hordják a zsinórt. – Minél több zsinórt. – A lapok hoztak egy hírt, alig pár hete, az angol munkás-miniszterről, John Burnsről. Ez a John Burns valóságos gyári munkás volt mindeddig. Nem kalandvágyó úri amatőr, nem tolsztojánus komédiás, hanem egész közönséges szükségmunkás, mint a többi mind.
Ez a John Burns, hogy miniszterré lett, azon melegében beadott az angol királyhoz egy folyamodványt. Furcsa egy folyamodvány volt: az ember nem azt kérte, hogy neki valamit adjanak, hanem azt, hogy valamit vegyenek el tőle. Nem rendjelet akart John Burns, nem kinevezést, nem privilégiumot és nem protekciót. Hanem, hogy engedtessék el neki legfelsőbb kegyelemből az angol miniszterek alkalmi díszruhájának köteles viselése. Hogy neki az a ruha nem kell. Sok azon az arany. Meg a zsinór.
E két kis esetben lehetetlen azt meg nem látni, hogy két világnézet ütközik egymás ellen s két emberi típus áll szemközt egymással: a magyar vezérifjúnak és az angol munkás-miniszternek a képében. Az egyik ember rajong a zsinórért, a másik irtózik tőle. Az egyik passzív pozőr, a közlékeny szavaló, a hívő színész, a lelkes karzat, a kis apostol a mellényzsebben. A másik a hideg fej, a lecsendesült gondolkodó, a hallgatag szemlélő, a hangtalan akarat, a rettenthetetlen puritán, az ércből öntött Szentgyörgy lovag. A zsibongó és lelkesülő szétforgácsolódás az egyik, egy nyári tűzijáték százfelé hulló, tarka és vakító sugárkévéje. A feltartóztathatatlan és ellenállhatatlan céltudatosság a másik: az egyenes, erős, meg nem tévedő, komoly istennyila.
A zsinóron fordul meg az egész. Csak egy sima zubbony és egy sujtásos kacabajka; és két kultúrának a kézzelfogható szimbóluma van előttünk: a Kelet és a Nyugat. Nyugaton, amerre útját veszi a haladás, egyszerűbbé lesz minden, közvetlenebbé, simábbá, természetesebbé. Széles nagy vonalakban, könnyű és általános formákban alakul ki az élet. És mindenünnen halandó, okos, energikus és fiatal kezek fejtegetik le a régi zsinórzatot.
Minálunk pedig felvirul a szűrszabóknak sorsa. Mi nem rombolunk. Mi nem egyszerűsítünk. Mi felbuzdulunk a hímes tradíción. Mi visszamenekülünk a cirádás múlt végváraiba. Nekünk a paszomántos veri ki kacskaringókban és tulipántokban, gyönyörű nemzeti ékességekben, bojtokban, sallangokban és vitézkötésekben veri ki szép magyar abaposztóra a diadalt és a mi megváltó lelki meggyőződésünket.
- Kultúra [6]