Dragomán György

Nyomtatóbarát változat

Bencsik Jánosnak

Doktor Lukics délutánra mindig belefáradt már a cédulázásba, fél négyig azért általában kitartott, csak akkor melegítette meg magának a kisrezsón az ebédet, amit özvegy Kerekesné hozott fel minden reggel. Többnyire állva evett, lábosból, kanállal, ide-oda járkált a hosszú, poros padlásszobában, a polcok között, a könyv-, hanglemez-, újság- és képeslaphalmokat kerülgette, evés közben a cédulákon gondolkozott, azon, hogy hogyan illenek majd be a többi közé, a kronológiába. Esténként aztán meggyújtotta a villa­nyokat, levette a nagy falipolcról a kapcsos cédulatartókat, kicsatolta a rögzítőgyűrűket, kivette a szekrényből a kartotékos fiókokat, kihúzta a cédulákat rögzítő fémrudakat, és éjfélig vagy sokszor még tovább dolgozott az ideális sorrenden és elrendezésen. A friss cédulákat bele kellett illeszteni a többi közé, Doktor Lukics néha hajnalig is rakosgatta és szortírozta a cédulákat, amíg nagy nehezen minden összeállt.

Ebéd után mindennap engedélyezett magának egy-két órányi szabadidőt, kitette az üres lábast a lábtörlőre, az ajtó elé, aztán egy darabig le-fel járkált a szobában, közben fejkörzéseket és törzshajlításokat végzett, hogy jobban menjen az emésztés, aztán odaült a nagy ablak mellé, és a szemközti házat nézte, a legfelső emelet látszott csak a szürke, örökké lehúzott redőnyökkel. Az egész ház szürke volt, ahogy mindent a városban, ezt is bevonta a cementgyár szürke pora, de Doktor Lukics még ezt a szürkeséget is szerette.

Az évek során megtanulta, hogy a szürke csak látszólag egyhangú, valójában mindig más egy kicsit, attól függően, hogy éppen miként esik rá a fény, esős napokon például egészen sötét tudott lenni, az ablakok sarkaiban gyülekező sötétség feketén örvénylett olyankor, a ferdén zuhogó esőcseppek hol eltávolították, hol közelebb hozták a látványt. Derült napokon a szürke szinte élt, szinte színesnek látszott, megjelentek benne a különböző árnyalatok, Doktor Lukics olyankor majdnem biztos volt benne, hogy a ház vakolata eredetileg aranysárga lehetett, a tető ormait tartó kariatidák fehérek, a redőnyök pedig barnák, néha már-már el is tudta képzelni az egészet, főleg abban az egy-két percben, amikor a nap még az alkony előtt utoljára felragyogott, ilyenkor olyan gyorsan változott a fény, hogy a kariatidák valóban kifehéredtek, a lehajtott fejű, csuklyás alakok kőizmaiba egy pillanatra feszültség költözött, mintha valóban tartaniuk kellett volna a tető súlyát. A tetőcserepek is pirosaknak látszottak ilyenkor, Doktor Lukics mindig próbálta megjegyezni a látványt, titokban azt remélte, hogy ha eléggé összpontosít, akkor majd máskor is színesnek tudja látni a szürkeséget, mindig, mindig, amikor csak akarja, mintha nem fedne mindent a cementpor. Doktor Lukics azt gondolta, ha ez sikerülne, akkor már azt is el tudná képzelni akár, hogy a város egészen máshol van, valahol délen, és ha kinyitná az ablakot és kihajolna, és lefele és oldalra nézne, akkor szűk sikátorokat látna, az ablakok közé aggatott levendulaillatú száradó ruhákkal, és valahonnan, nem nagyon távolról érezhetné a tenger szagát is. Amikor Doktor Lukics erre gondolt, mindig elszégyellte magát, hogy miért, azt igazából maga sem tudta; gyerekes, kamaszos dolognak tartotta az effajta képzelődést. A célnak viszont megfelelt, kitisztította a fejét, elterelte a figyelmét a cédulákról és a kronológiáról.

Aznap tiszta idő volt, a nap, igaz, nem sütött, de Doktor Lukics hallotta, hogy elég erősen fúj a szél, ez pedig azt jelenti, hogy bármikor felragyoghat az ég. Éppen elindult volna az ablak felé, hogy leüljön a szokott helyére, a régi füles fotelbe, amikor valaki durván megzörgette az ajtót. Először azt hitte, csak özvegy Kerekesné jött az edényért, többnyire csak reggel szokott ugyan, de előfordultak már kivételek, csak a kopogás sokkal hangosabb volt, valaki határozottan ütötte az ajtót az üres lábossal, Doktor Lukics érezte, hogy mindjárt megfájdul a feje a zajtól, úgyhogy gyorsan odament és kinyitotta.

Egy magas, szürke szemű férfi állt a lábtörlőjén, terepszínű kezeslábasban, az üres lábossal a kezében, Doktor Lukics jól hallotta: valóban azzal zörgetett be. Doktor Lukics érezte, hogy elönti a harag. – Hogy képzeli? – mondta. – Tegye le a lábosomat azonnal.

A férfi erre Doktor Lukics kezébe nyomta a ki­ürült, barna zománcú edényt: – Tessék – mondta közben, és már be is lépett a szobába.

Doktor Lukics ösztönösen megfogta a lábost, szinte alig kapott levegőt a meglepetéstől. – Hogy képzeli – mondta újra –, menjen ki azonnal, ide soha nem jön be senki, érti, ide nem jöhet be senki, érti, én itt dolgozom, érti?

A férfi ügyet sem vetett rá, határozott léptekkel ment az ablak felé, a nyomában megremegtek és eldőltek a könyv- és hanglemezkupacok, Doktor Lukics látta, hogy a férfi bakancsa sáros, és egy távcső lóg szíjon a nyakában, és ez valahogy még jobban feldühítette, a lábossal a kezében indult a férfi után. – Álljon meg, hallja! – kiáltotta közben.

A férfi már majdnem a fotelnél volt, amikor végre megállt, hirtelen Doktor Lukics felé fordult, kinyújtott kézzel feléje tartott egy széthajtogatott gépelt papírlapot. – Átmenetileg igényt tartunk az ablakára – mondta. – Itt a határozat.

Doktor Lukics látta a lap alján az aláírást és a pecsétet, kinyúlt volna, hogy megfogja, de a férfi már össze is hajtotta, és be is gyűrte az egyik zsebébe. Ledobta a hátizsákját a füles fotel mellé, körülnézett. – Mit csinál maga itt? – kérdezte közben, már oda is lépett az íróasztalhoz, fel is markolt pár cédulát.

– Mit képzel? – kiáltotta Doktor Lukics. – Azonnal tegye le!

A férfi vállat vont, visszadobta a cédulákat az asztalra a többi közé. – Jól van, jól van – mondta. – De tényleg, mit csinál itt? A házban azt mondták, hogy több mint nyolc éve nem lépett ki ebből a szobából.

Doktor Lukics idegesen megrázta a fejét. – Egy történelmi szakmunkán dolgozom. A világ összes eseményének kronológiáját állítom össze – mondta, aztán a férfi hátizsákja felé intett a fejével: – Mi az, hogy lefoglalják az ablakomat?

A férfi visszament a fotelhez, a szemközti ház felé biccentett: – Lesz ott ma valami – mondta. – Csak innen van oda rálátás.

Doktor Lukics nemet intett. – Nem lesz ott semmi – mondta. – Sosincs ott semmi. Húsz éve le van zárva az a ház. Még az én időm előtt lezárták.

A férfi vállat vont. – Lehet – mondta. – Nekem az a dolgom, hogy itt legyek. Az előírás szerint magát ki kéne raknom, de úgy ítélem meg, hogy maradhat – végignézett Doktor Lukicson. – Mindig öltönyben van itthon is?

Doktor Lukics kihúzta magát. – Én kérem így jártam a levéltárba is. Meg kell adni a tiszteletet a munkának.

A férfi bólintott. – Ebben igaza van – mondta, leguggolt, kicsatolta a zsákját, elkezdett kipakolni belőle, kampókat, hevedereket, csigákat, sodronyokat és kábeleket szedett ki a zsákból. Doktor Lukics egy darabig nézte, aztán amikor a férfi egy puskaagyat húzott elő a zsákból, nem bírta tovább, muszáj volt megszólalnia: – Az egy fegyver?

A férfi intett: – Á, nem, csak egy nyílpuska. Ezzel lövöm majd át a kábelt.

– Tessék? – Doktor Lukics a puska agyát nézte, műanyagból volt, nagyon rosszul sikerült a belenyomott diófaminta.

A férfi fémrudakat és karabinereket vett elő egy vászonzacskóból, belenyomott valamit a puskaagyba. – Ne törődjön vele – mondta. – Inkább a házat nézze. Ha jó az infónk, mindjárt kezdődnie kell.

Doktor Lukics engedelmesen az ablak felé fordult, a szomszéd ház felé nézett. Az pont olyan szürke volt, mint máskor, a szél mégsem fújhatta szét a felhőket, a délutáni fény sápadt volt, egészen ki­fe­je­zé­s­telenre halványította a szemközti szürkeséget is. – Nem lesz ott semmi – mondta, előrehajolt, egész az ablaküvegnek nyomta az arcát, hogy jobban lásson.

A szomszéd ház irányából mintha valamilyen halk, lüktető dallam szállt volna feléje, először azt hitte, csak képzeli, de hallotta, hogy a férfi csattogva egymásba nyom két fémalkatrészt, közben a foga között szűrve a szót megszólal: – Mondtam én. Kezdődik az.

A dallam felerősödött, az örökké csukott redőnyök megrendültek, aztán megmozdultak, lassan, nyikorogva felemelkedtek, szemben hatalmas üvegab­lakok látszottak, mindegyik üvegtábla törött volt, szürke karcolások és repedések futottak rajtuk mindenfelé, Doktor Lukics világosan látta, hogy csakis az üveg­táblákra minden rendszer nélkül keresztben és átlósan és hosszában ragasztott fekete szigetelőszalag-csíkok tartják egyben az üvegtáblákat, attól a furcsa, dallamtalan zenétől az üveglapok finoman lüktettek és re­megtek, halk recsegésük nyikorgó ritmust adott a dallamnak. Doktor Lukics hunyorogva előrehajolt, próbált belátni az ablakon túlra, az épület belsejébe, és akkor egyszerre kisütött a nap, és átvilágított a törött üvegeken.

Doktor Lukics egyetlen nagy, fehér padlós termet látott, egészen üres volt, csak az ablak repedé­sének mintája vetített valami folyton változó és oszcilláló, labirintusszerű fekete mintát, olyan volt, mintha valahogy remegne vagy hullámzana a padló.

A zene hirtelen felerősödött, a terem közepén vörös folt virágzott. Egy ember volt az, a padlón guggolt, szétterült körülötte a padlón a vörös ruhája, Doktor Lukics nem tudta, hogy került oda, aztán már ott volt mellette egy másik alak is, türkizkék ruhában, ugyanúgy összegörnyedt, nem látszott csak a gerincének íve, a hátának vonala, aztán újabb és újabb figurák jelentek meg, a zene lüktetni kezdett, az alakok meg mozogni, kerülgették egymást, mintha táncoltak volna, lepleket forgattak, a leplek mögül súlyos masz­kokat viselő újabb alakok bújtak elő, egymás fölé tornyosultak, szétváltak, újra összecsaptak, Doktor Lukics mintha egy lovat látott volna, aztán valamilyen fekete bálványt, egy nagy lepel úgy hullámzott, mintha víz lett volna, egy pillanatra mindent eltakart, Doktor Lukics előrehajolt, az ablakpárkányt markolta, a színek még a piszkos üvegen át nézve is ragyogtak, nagyon régen nem látott ilyen pirosakat, ilyen zöldeket, ilyen sárgákat, ilyen kékeket. – Mi ez? – kérdezte. – Mi ez?

A férfi megszólalt: – Igazából nem tudjuk pontosan. Házfoglalók vagy mik. Régóta figyeljük őket. Időnként feltűnnek, és előadják ezt a műsort. Sokáig azt hittük, hogy valami szeánsz. Most az az elmélet, hogy amit gyakorolnak, az valami harci koreográfia lehet. Tömegoszlatás-ellenes cucc. Valahol külföldön tanulták, ott nagyban mennek az ilyenek. Engedélyük nincs rá, az egyszer biztos. Eddig megúszták, de most elkapjuk őket.

Doktor Lukics az ablaküvegnek nyomta a tenyerét. – Minek kéne ehhez engedély? – kérdezte, a forgatagot nézte, ha akart volna, akkor se tudott volna elmozdulni az ablaktól, muszáj volt néznie, ahogy az alakok előbukkannak a takarásból, az ablak szigetelőszalag- és repedésmintája szétszedte és újra összerakta a látványt, Doktor Lukics a saját céduláira gondolt, a kartotékokban és cédulatartókban feljegyzett események százaira, ezreire, millióira, közben egészen az ablakhoz nyomta az arcát, úgy érezte, hogy ott van előtte Bizánc és Róma és Velence és a déltengeri szigetek, és ott van észak is és kelet is és dél is, ott az egész történelem, mintha az összes cédulája ott kavarogna, aranylóan és zölden és sárgán és ezüstösen, mintha egyszerre látna mindent, mintha a kavargásban valahogy összeállna tényleg a kronológia, az egész kronológia, a világ minden eseménye, minden csata és minden bál és minden koronázás, és mind a gyűlések, és mind az intrikák, és mind a tűzvészek, és közben tudta, hogy nem, ezt csak beleképzeli a látványba, nincs ott semmi, csak furcsa ruhákban táncoló emberek, de mégis, mégis ott volt minden a szigetelőszalagokkal összetartott, nyikorogva és recsegve hullámzó ablakok mögött, éppúgy, ahogy az ő céduláin is ott volt felírva minden, a világ valamennyi eseménye.

Érezte, hogy valaki megfogja a vállát, annyira belefeledkezett a látványba, hogy meg is feledkezett a férfiről, a férfi keményen fogta, elhúzta az ablak elől. – El az útból – mondta, az asztal felé lökte, közben felrántotta az ablakot.

Doktor Lukics majdnem elesett, de végül meg tudott kapaszkodni, csak a ceruzatartóját lökte fel. – Mit csinál? – kérdezte.

A férfi az ablakhoz lépett, a vállához emelte a nyílpuskát. – Átmegyek, és rendet csinálok – mondta, meghúzta a ravaszt, ezüstszínű kábel süvített át a le­vegőn, az ablak fölött akadt egy kariatida feltartott karjába.

A férfi a földre dobta a nyílpuskát, megrángatta a kábelt, a végét egy kampóra akasztotta, azt meg odarögzítette az ablak alatt álló öntöttvas fűtőtest bordái közé. – Ez így jó is lesz – mondta.

Doktor Lukics ellépett az asztaltól, a szomszéd házra nézett, az ablakok mögött még mindig ott kavarogtak a képek: – Hagyja békén őket – mondta. – Nem ártottak magának.

A férfi megrázta a fejét: – Nem az a lényeg – mondta. – A lényeg, hogy nincs erre engedélyük. – Ráakasztotta a kezeslábasán lévő hevederről lógó karabinert a kábelre, és mielőtt még Doktor Lukics bármit is mondhatott volna, már át is vetette magát a nyitott ablakon.

Doktor Lukics az ablakhoz ugrott, látta, hogy a férfi előretartott lábbal, szinte hanyatt fekve a levegőben csúszik végig a kábelen az ablakok felé. – Ne! – kiáltotta. – Hagyja őket! – Odanyúlt a férfi hátizsákjához, kihúzott belőle egy feszítővasat, rávágott a fűtőtestre. Hiába. Semmi sem történt, a kábel kitartott, a zene is szólt tovább, az alakok is ott mozogtak színesen és kavarogva az ablakok mögött. A kábel pengett és surrogott, ahogy a terepszínű ruhás férfi az ablakok felé száguldott. Doktor Lukics érezte, hogy elfogja a kétségbeesés, a földre dobta a feszítővasat, nem akarta látni, hogy a férfi bakancsai bezúzzák az ablakokat, nem akarta látni, hogy mi történik, nem akarta látni, hogy miként robban szilánkokra a látvány.

Elfordult, meglátta a nyílpuskát, lehajolt, felemelte, ujjai a húr fémsodronyára kulcsolódtak, a sodrony a kezébe vágott, ahogy megrántotta, a puska elején a fémíj megfeszült, a húr a helyére kattant, közben Doktor Lukics már bele is nyúlt újra a hátizsákba, kikapott belőle egy rövid gumitollas fémnyilat, a puskára helyezte, aztán a vállához emelte a fegyvert, célzott, lőtt, a húr fémeset pendült, a nyíl elsüvített. Doktor Lukics elfordult, hallotta a hördülést, de azt már nem látta, hogy fúródik a nyíl a férfi hátába, hogy fröccsen a szájából vér az ablak üvegére, hogy szakad szilánkjaira minden.

A földre dobta a nyílpuskát, visszament az íróasztalához, kihúzta a székét, leült. Az utcáról szirénák vijjogó hangja hallatszott, Doktor Lukics próbált nem odafigyelni, a céduláin gondolkozott inkább, a céduláin és a kronológián. 

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges