Skip to main content

Tántiszórák

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Mesék a Palotából

Amikor kimentem a mosdóból a folyosóra, hogy visszamenjek a hálótermünkbe, a hármas terembe, egyszer csak megéreztem mámáci zöldalmaszappanának a szagát, a mi városunkban egyedül csak mámácinak volt olyan szaga, mert senki másnak nem volt olyan különleges szappana, csak neki, még azelőtt kapta külföldről csomagból, hogy én megszülettem volna, és nagyon vigyázott rá, csak nagyon ritkán használta, és utána mindig visszatette a komód legfelső fiókjába a bugyii és a harisnyái közé, és annak a zöldalmaszappannak olyan erős szaga volt, hogy mámáci mindegyik ruháján lehetett egy kicsit érezni, de ott a folyosón sokkal erősebb volt a zöldalmaszag, olyan erős, amilyennek igazából még sose éreztem, és akkor egy kicsi időre azt gondoltam, hogy mámáci mégiscsak felült a vonatra, és eljött utánam, hogy hazavigyen a Tábornok Elvtárs palotájából, de aztán megláttam a fehér ruhás néniket a folyosó végén, és már tudtam, hogy mégse mámáci az.

A nénik nagyon sokan voltak, tízen vagy kilencen, de engem nem vettek észre, mert egymást figyelték, mert félkörben álltak, és egyetlen szó nélkül mutogattak egymásnak, úgy mozgott a kezük, mint hogyha azt a játékot játszották volna, amit mi is játszottunk régebb az óvodában, hogy nem szabad beszélni, hanem csak a kezünkkel szabad elmutogatni, hogy mi a mesterségünk, és tudtam, hogy az ő fehér köpenyükből jön a zöldalmaszag, és akkor ahogy néztem őket, észrevettem, hogy az egyiknek, amelyik nekem félig háttal állt, pont olyan vörös volt a haja, mint mámácinak, és ahogy mutogatott, megláttam oldalról az arcát is, de az már egyáltalán nem olyan volt, és akkor éreztem, hogy elkezd lefele görbülni a szám, és tudtam, hogy mindjárt sírni fogok, úgy, mint első nap, amikor el kellett menni az iskolába, amikor az egész osztályból én sírtam egyedül, és akkor elhatároztam, hogy nem fogok sírni azért se, de a sírás ott volt a torkomban, és ahogy próbáltam összeszorítani a torkom, mégiscsak kiszakadt belőlem egy nyikkanás, mert a sírás úgy jött felfele a torkomon, mint egy gombóc, és nagyon nehéz volt visszanyelni, és akkor a nénik egyszerre mind felém fordultak és megláttak, és elkezdtek gyorsan mutogatni egymásnak, és közben már jöttek is felém, nagyon gyorsan, majdnem szaladtak, és láttam, hogy a lábukon olyan fehér cipő van, amilyet az óvodában a lányok a ritmikázáshoz hordtak, és akkor már oda is értek hozzám, és körbevettek, de mondani nem mondtak semmit, hanem csak mosolyogtak, és csak mutogattak, de hogy mit, azt nem értettem, és akkor azt gondoltam, hogy biztos a nevemet kérdezik, úgyhogy megmondtam szépen, hogy hogy hívnak, és azt is, hogy csak egy napja vagyok itt a Tábornok Elvtárs palotájában, és csak három napra jöttem, és akkor az a néni, amelyiknek pont olyan vörös volt a haja, mint mámácinak, egyszer csak lehajolt hozzám, és megölelt, és megszorított, és felemelt, és pont fix olyan almaszappanszaga volt, mint mámácinak, de ölelni nem úgy ölelt, máshogy fogta a hátamat, és máshogy tartott, de azért mégiscsak visszaöleltem, mert olyan nagyon erősen szorított, és akkor éreztem, hogy nem kell már olyan nagyon sírni, és a többi nénik is mind körülálltak, és egy másik néni is megölelt, és egy harmadik is, és valaki a fejem simogatta, és valaki más meg a hátamat, és valaki más meg a nyakam puszilta meg, és éreztem, hogy egy másik néninek a haja az arcomat simogatja, és akkor behunytam a szemem, és semmit se gondoltam, hanem csak mélyen beszívtam a zöldalmaszagot, és éreztem, hogy a nénik erősen tartanak, erősen ölelnek, erősen erősen erősen, de mondani egyik se mondott semmit, pedig amikor mámáci megölelt, mindig mondta, hogy kicsifiam, kedves kicsifiam, jaj, de ügyes vagy, jaj, de nagyot nőttél, téged szeretlek legjobban az egész világon, és olyankor én is mindig mondtam mámácinak, hogy én is őt szeretem a világon a legjobban, és ha kell, elmegyek érte a világvégéig is, és akkor ő mindig azt mondta, hogy kicsifiam, drága kicsifiam, és akkor egyszer csak meghallottam, hogy az egyik néni nagyon-nagyon halkan a fülembe súg valamit, úgy, mint hogyha belepuszilta volna csak azt a suttogást a fülembe, és azt suttogta, hogy jaj, milyen édes vagyok, milyen édes kicsi fiú, milyen édes kedves kicsi fiú, pont akkorka, amekkorka az ő kicsifiacskája lenne, jaj jaj jaj jaj jaj, és éreztem, hogy a suttogásától egész nedves lett a fülem, és akkor olyan erős volt már a zöldalmaszag, hogy azt éreztem, hogy mindjárt megfulladok, és a néni még mindig ott suttogott a fülembe, nagyon-nagyon halkan, úgyhogy abból már csak egy szót hallottam, azt, hogy kicsike, kicsike, és akkor kinyitottam a szemem, és azt mondtam, hogy nem, nem vagyok kicsike, és nem vagyok kicsi, és nem vagyok a fiacskájuk, senkinek se vagyok a fiacskája, és megfeszült a testem, és kinyújtottam a karom és a lábom, és megfeszítettem magam, úgy, ahogy birkózás közben kell, hogy ne tudjanak tusba tenni a nagyobbak, de a nénik minthogyha meg se hallották volna, ugyanúgy fogtak, és ugyanúgy öleltek, és ugyanúgy suttogták mind, hogy kicsi kicsi kicsi kicsi, és akkor én nagyon hangosan azt kiáltottam, hogy nem vagyok kicsi, és hagyjanak és engedjenek, és akkor hallottam, hogy valaki hangosan ránk kiált, és odanéztem, és Doktor Pisztrujátú volt az, és azt kiabálta, hogy jól van, lányok, elég a játékból, engedjétek el, és akkor a nénik egyből letettek, és hátraléptek, el tőlem, és az arcukon látszott, hogy nagyon meg vannak ijedve, és akkor Doktor Pisztrujátú odajött hozzám, és a vállamra tette a kezét, és a nénik lehajtott fejjel álltak, és a papucsaik orrát nézték, és akkor Doktor Pisztrujátú azt kérdezte, hogy nem nyomtak agyon, és akkor én mondtam, hogy nem, és akkor doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy akkor szerencsém volt, mert ezek a tántiszórák nagyon veszélyesek, és ezen aztán nevetett, mint hogyha valami vicc lett volna, de a nénik nem nevettek vele, hanem csak álltak, és a padlót nézték, és akkor Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy jól van, lányok, tűnés, aléhopp, munkára, és akkor a nénik egyszerre mind megfordultak, és gyorsan-gyorsan elindultak a folyosó vége felé, és gyorsan-gyorsan lementek a lépcsőn, úgy, mint hogyha ott se lettek volna, és akkor Doktor Pisztrujátú rám nézett, és azt mondta, hogy ezek a tántiszórák, ők takarítanak és főznek és mosnak és mosogatnak itt, a Tábornok Elvtárs palotájában, szegények sajnos nem tudnak beszélni, mert csak az kerülhet ide tántiszórának, aki néma, és akkor én mondani akartam, hogy velem igenis beszéltek, de aztán inkább nem mondtam mégse, és akkor Doktor Pisztrujátú rám kacsintott, és azt mondta, hogy örülhetek, hogy megmentett tőlük, mert ha nem, akkor agyonsimogattak volna, és legközelebb jobban vigyázzak, megértettem, és erre én bólintottam, hogy meg, és akkor Doktor Pisztrujátú azt kérdezte, hogy mi van, én is megnémultam, és akkor mondtam, hogy nem, és akkor Doktor Pisztrujátú azt mondta, hogy jól van, akkor szaladjak, mert aztán megint utolsó leszek, úgyhogy szaladtam, és ahogy mentem, éreztem, hogy egy kicsit még mindig nyálas az egyik fülem, és felemeltem a karom, és a kezeslábasom ujjával megdörzsöltem, jó erősen, olyan erősen, ahogy csak tudtam.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon