Skip to main content

Verspalástoktól mesepalotákig

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Szabó T. Anna, Dragomán György és Ambrus Judit levélváltása

Dragomán György: Jó estét mindenkinek! Köszönjük szépen, hogy eljöttek a mi kis családi rendezvényünkre, mert itt az fog zajlani. Dragomán György vagyok, feleségem pedig Szabó T. Anna, és itt mint olvasók vagyunk jelen, akik a hozzánk írott leveleket fogjuk elolvasni, és azokra válaszolunk. Anna kezdi.

Szabó T. Anna: Némi izgalommal teszem, és köszönöm szépen, hogy eljöttek. Remegő kézzel nyitom ki az első borítékot.

Kedves Anna,

Engem a líra nem érdekel, én a lényegre koncentrálok, a világ mozgalmas ütőerén tartom a kezem, s ezek a versnyaffok természetszerűleg hidegen hagynak. De mivel szakmám a nővédelem, s mivel régóta figyelem Magát, jelesül a könyveinek címeit, beljebb nem jutok, és nem is akarok jutni, kérdem, miért ezek a setét címek. A madárlépte hó, Nehézkedés, Fény – jó, itt valami látszik az alagút végén, aztán meg a Rögzített mozgás. Megmagyarázná ezeket? S igazán nem szóltam volna, tőlem maradhatott volna a Maga életnek alávetett lénye felvilágosítatlan, de az utolsó könyvét már nem hagyhatom szó nélkül: „Elhagy”?, hogyhogy elhagyja? Két apró gyerekkel? Nem szégyelli magát? Anna, szedje már össze magát, segítünk, higgye el, vagy már kibékültek? Vagy mi van? Magyarázza el, nyugtasson meg, ha tud, Maga okos nő, nemde?

            Krencsey Titanilla / Nővédelmi Főosztály

Belelapoztam a könyvbe: „Éjszaka van, és mind elhagytak engem” – hát ez szörnyű.

Ha nagy a baj, mobilon megtalál.

Sz. T. A.: Kedves Titanilla, ez egy szép, klasszikus kérdés, gyakran fel szokták tenni a költőknek, különösen a nőnemű költőknek, annak idején Takács Zsuzsának is feltették emígyen: „Mondja, miért olyan szomorúak a maga versei?” Első kötete fülszövegén ő hosszan válaszol is a kérdésre, és többek között azt is mondja, hogy „aki félelmét legyőzte, és azt mondta, hogy boldogtalan, az megvigasztalódik”. Ezek szerint én vigasztalhatatlan vagyok, mert többször is kijelentettem, hogy boldogan élek. Tényleg van bennem valami mély és az örömnek hozzáférhetetlen melankólia (boldogtalanságnak csak azért nem nevezem, mert ez nem valaminek a hiánya, hanem bizonyosság, a fájdalom bizonyossága), amit az utóbbi köteteimen látható, csodálatos ráérzéssel készült Szilágyi Lenke-portré is tükröz. Amúgy sokat mosolygok, szeretek mosolyogni, de a verseimben persze galádul sírásra biztatok mindenkit: „Sírjatok, sírjatok, amíg sírni bírtok, sírjatok, sírjatok, amíg könnyetek van.” Különösen ebben az utóbbi könyvemben, ahol a trükkös cím jó zsíros boldogtalanságot ígér. A Madárlépte hó az nem sötét cím, a Nehézkedés az egyenesen vidám, A fény az ugye nagyon sötét cím, a Rögzített mozgás az félig-meddig sötét cím, az Elhagy az meg nagyon vidám, azt hiszem, ez életem legvidámabb kötetcíme, de amúgy is a boldogságról szól ez a könyv, bárki belelapoz, láthatja. Van benne mama, gyerek, homokozó, akácfák, babazokni. Jól szórakoztam, hogy itt van egy ilyen trükkös könyv, ráadásul én írtam – láttam is, hogy egy könyvesboltban kirakták a polcra a borítóval kinyitva, ehhez én nem vagyok hozzászokva, hogy nem csak a többi könyv közt porosodik, hanem látható. Megvallom, bizony vitézül odamentem, és megköszöntem, mert még ilyet nem láttam, hogy külön kirakják a könyvemet, de kiderült, hogy az eladóknak fogalmuk sem volt, hogy miről beszélek, talán véletlenül volt kint épp ez, a cím vagy a fotó miatt. És akkor kioldalogtam a könyvesboltból, mert azt hittem, versolvasókat találok, de talán éppen a Krencsey Titanilla ügyfeleihez volt szerencsém. Rettegek is a további olvasói levelektől, mert a címadó vers arról szól, hogy az anya elhagyja a gyerekét, és akkor nem a nővédelmet, hanem a gyermekvédelmiseket fogják kihívni.

Ez a világnézetté emelt szó, az „elhagy”, egy nagyon banális alaphelyzetnek a folyománya: az első kisfiam, mikor másfél éves volt, bármilyen kísérletemet, hogy elmenjek otthonról, megpróbálta megakadályozni, csüngött rajtam, és ordított, hogy ne menj el. Most lassan a másik kisfiam ér ebbe a korba, és ahogy itt ülök, végig azon tipródom magamban, hogy vajon sír-e, nem sír-e, úgyhogy ezeknek a nagyon vidám dolgoknak, a gyerek-szülő kapcsolatnak például, mégiscsak valami sötét és fájdalmas érzés az alapja: a függés. Az, hogy függünk egymástól, és azt hiszem, hogy nekem ez nem tetszik, pedig az emberi viszonyok között a függésnek vannak csodálatos oldalai is, barátság, szerelem, egyebek, de milyen felszabadító lenne mégis, amit Nemes Nagy Ágnes mond: „a kéj: nagy szobákon belül le s fel sétálni egyedül.” Néha vágyom egy kis magányra. Nem túl sokra persze. A testi-szellemi függetlenség, az lenne az igazi, csak erre alkatilag képtelen vagyok, hiába vágyom rá.

Drága Egyetlen Annám!

Örülök, hogy végre alkalmam nyílik levélben megkereshetni Önt. S rögtön bele is vágnék mondandómba, öntsünk tiszta vizet a szerelem kelyhébe, én nemcsak a szavak embere vagyok, értek én a legfőbb tudományhoz is. Szerelmes vagyok Magába, forrón. Felteszem, Maga ismeri a költészetemet, talán ismer engem is. Ha ezt jól sejtem, kérem, mondja el, mi a véleménye a verseimről, mi a véleménye rólam, s hogy remélhetek-e.

Ha nem mer a férje előtt válaszolni a levelem „remélhetek-e” kérdésére, megértem, de higgye el, jobban jár, ha bimbózó férjét idős, tapasztalt férfiúra cseréli. Az est után a Déliben várom. Remélem, tudja, mi jó igazán Önnek.

 Szemérmetlenül áhítatos
Vadász Gézája
Sopron, 2007. január 10.

Sz. T. A.: Kedves Géza, azt hiszem, valamit félreértett: nem azt mondtam, hogy magára vágyom, hanem hogy magányra. Ehhez képest egyre-másra ragaszkodó férfiemberek tűnnek fel a színen. Ráadásul költők, ami még rosszabb. Hogy tudnak ezek ragaszkodni! „Engem vigyen fel a padlásra!” Ha a férfiak nem kapják meg a nekik kijáró feltétlen törődést és csodálatot, akkor jaj nekünk, gőgös, rideg nőknek. Persze mint a birtoklás meglevő vagy leendő tárgya, a nők is csodálatot érdemelnek, de kizárólag ebben az esetben (hiszen maga is csak ezért kérdezi: „remélhetek-e”). Ön a szerelem költője, hát igazán tudja, hogy milyen jól szolgálnak a nők mint múzsák, és úgy tudom, valahol azt is szóvá tette, hogy milyen rosszul áll a nőknek, ha kilépnek ebből a szerepből. Hát, kedves Géza, ki kell ábrándítanom. Mivel már lassan hetente kapok magától efféle leveleket, most nem tehetek mást, mint hogy ahhoz a kritikához utasítom, amelyet én magam írtam kicsiny kezeimmel a maga robusztusan tapasztalt férfiúi költészetéről. Keresse ki a Holmiban, olvassa el, aztán döntse el, hogy van-e esélye. Csak annyit bocsátok előre, hogy volt olyan olvasó, akinek éppen ezzel a kritikával nyertem el feltétlen tiszteletét. Most aztán jól megadta ez az ifjú költőnő annak a vén kujonnak! Ezt mondta az illető.

Kedves Szabó T. Anna!

Ön egyszer azt nyilatkozta, hogy Magyarországon a versírási kedv nem olyan erős, mint volt korábban, ezzel mintha azt mondaná, hogy a költők leértékelődnének. Ha így gondolja, akkor mihez képest történik így? Mikor volt nagyobb rangjuk a költőknek? Úgy érzi, más országokban nagyobb tisztelet övezi a versek alkotóit? Vagy mást jobban megbecsülnek, mint a poézist? Azért hozzátenném, a minap olvastam egy újsághírt, miszerint ismeretlenek Esztergomban ellopták Babits Mihály mellszobrát, s a polgármester magas jutalmat ajánlott a nyomravezetőnek. Hogy az Önök országában ilyen bűnesetek történnek, ez mintha nem az Ön állítását támasztaná alá. Vagy ez a hír inkább a szobrászat rangját mutatja?

            Tisztelettel és nagyrabecsüléssel,
            Bob Hardy
            kultúrakutató

Sz. T. A.: Kedves Bob, a szobrászatnak tényleg nagyobb rangja van. Az ember a köztereken szobrokat lát. Hát mikor látunk a köztéren verseket? Pedig nagyon jó lenne. Nemrég készült volna egy verstehén, ez egy tehénszoborra írt versválogatás lett volna, de anyagi és egyéb okokból nem jött létre, tehát ez is mutatja, hogy mennyi esélye van manapság a versnek, hogy még egy tehénen sincs helye a városban. A költészet szerepének leértékelődéséről az itt jelen lévő Dragomán Györgynek van egy elmélete, amit röviden úgy foglalhatnék össze, hogy a gitár rontotta el az egészet, vagyis ha volna időgépünk, akkor a gitár feltalálóját kellene valahogy kiiktatni a történelemből. Na, persze régebben meg ott volt a lant meg a líra. Vers és zene mindig is összefonódott, de most már a tömegek zene és hangosítás nélkül nem is akarnak verset fogyasztani. Állandóan szólnak a slágerek a rádióból, és ezek elégítik ki a most is éppoly erős versigényt, a stadionokban az énekesek verseket, persze többnyire igen gyenge verseket ordítanak bele a mikrofonba, a nézők versre lóbálják loboncukat, vagy versritmusra dobolnak a lábukkal. T. S. Eliot, aki voltaképpen szeretett volna olyan híres lenni, mint a bokszolók, végül a Macskák által lett világhírű, vernyogott versekkel. Ki tudja, ötven év múlva talán a mi szövegeinkre fognak tombolni és tapsolni az emberek. Csak egy kis zene kell hozzá.

Ami viszont Babits szobrát illeti: a bronz igen értékes fém. Amikor pár éve Madách Imre szoborkarját fűrészelték le talán ugyanazok a rablók, akkor nem lett belőle sem országosan körbehordozott ereklye, sem kerti törpe, mint Sztálin jobb kezéből, hanem praktikus csőidom lett belőle, az érte kapott pénzért viszont lehet, hogy éppen mondjuk koncertre mentek a szoborvagdosók, ahol együtt énekelték a refrént: „De élek, mint más, és bejön ez az élet, nincs más... Élek, mint más, hogy rövid ez az élet, szívás.” Amivel persze a legteljesebb mértékben egyetértek, éppen ezt mondom én is, verseken és köteteken át.

Pár éve viszont megtapasztalhattam a költészet és a reklám számomra tragikus kimenetelű karambolját: az egyik régi versemet soha többé nem mertem nyilvánosan felolvasni, mióta egyik fontos sora, „itt napra nap a lét a tét” szinte szó szerint ömlött a tévéből egy valóságshow szlogenjeként. Persze azt remélem, a műsort elfelejtik, a vers megmarad. Csak én nem fogom elfelejteni soha – az a sor már nem lesz ugyanaz. A verseimet amúgy is erősen meghatározza a dallam és a ritmus, nem egyszer simán elmennének rap-szövegnek – afféle egzisztenciális rap ez, csak azt várom, hogy felfedezzenek a széles tömegek. Persze az is tragikus kimenetelű karambol lenne a saját életem és mások elvárásai közt.

Annak idején magam is nagy költészetrajongó voltam – most már, hogy belerázódtam a szakmába, nem úgy rajongok, mint régen, nem kevésbé, csak másképp –, és akkoriban sokat olvastam verset villamoson, trolin, metrón. Most is olvasok persze, csak lehet, hogy fordítom is közben, úgyhogy ez már nem az a tiszta öröm, ez már munka is egyben. Volt a Cserépfalvinak egy remek kis zsebbe való sorozata, többek közt Mesterházi Mónika és Térey János első kötete is ebben jelent meg, na, azt remekül lehetett a villamoson olvasni. A költészetrajongáshoz az is hozzátartozott, hogy egy kis füzetbe átmásoltam a nekem tetsző kortárs verseket, azoktól, akiknek a kötetét nem tudtam megszerezni. Ez volt az oka annak is, hogy megtanultam egy egész Nemes Nagy Ágnes-kötetet, hogy el tudjam vinni magammal fejben Amerikába. Kamaszkoromban, és valamivel később is, mindennap megtanultam egy verset, vagy legalább leírtam magamnak. A padom is versekkel volt tele. A vers volt az út, az igazság és az élet, szóval a vers volt a megváltás. A többlet. Egyszerre Isten-pótlék és istenérv. Jó érzés ma is, ha egy-egy vers olvastán ugyanezt érzem. Jóval ritkábban, de azért meg-megtörténik velem. És csodálkozom, ha másokkal nem.

Kedves Anna,

egyszer azt írtad, hogy „a prózaírás képességfejlesztés és szorgalom kérdése”, ezek szerint a férjedet szorgalmasabbnak tartod, mint magadat? S még mindig úgy gondolod, hogy költőnek könnyebb lenni, mint prózaírónak? S még azt is kérdezném, hogy állsz a három regényterveddel? Megtudhatnánk ezekről valamit?

S nagyon izgat a kérdés, mi az, ami miatt Te is regényt akarsz írni? Nem akarlak megbántani, de nem divat ez már? Nincs valami tévedés itt a levegőben, mintha a regény volna az írás Új Istene? Mintha azt gondolnátok, ezt a hegyet muszáj megmászni. Muszáj? S amiért muszáj, az nem lehetne tárgya annak az esszének, amelyet Te magad is meg akartál írni (vagy már meg is írtad?), s amely a költészet és a pénzkereset viszonyát írta volna le?

Vagy miért ez a késztetés benned?

Volt évfolyamtársad:

Alexandra

Sz. T. A.: Igen, igen, igen, messze szorgalmasabbnak tartom Gyurit, mint magamat. Én elég szorgalmas vagyok, de lusta. Meg kiszolgáltatottabb is vagyok.

D. Gy.: Nem, szerintem a regény keményebb dolog, ott ülni kell.

Sz. T. A.: Nem, nem, dehogyis. Én is ülök eleget, nem erről van szó, de a prózaíró, az egy nagy fenék, mint azt valaki a fürdőruhás Móricz Zsigmond láttán mondta. A vers az rövidtávfutás, az ehhez képest könnyű. Nagyon nehéz, mikor az ember nem írja. Mikor írja, nem annyira nehéz. Regényt írni sokkal nehezebb. Egy költőnek, hogy úgy mondjam, sokkal kisebb a feneke. És nem is lehet úgy regényt írni, hogy közben az ember főz, mos, takarít, bevásárol, ügyintéz, cikket ír, fordít, és közben egész nap együtt van a gyerekeivel, akiknek már komoly szellemi igényeik vannak. A regényhez csend kell, és egyedüllét, hosszú távú tervezés, hogy az ember kívülről nézhessen a világra, kezelni tudja a személyeket, a teret, az időt. Ehhez rengeteg olvasás, módszeres tanulás, felkészülés szükséges. Másféle okosság, másféle fegyelem kell hozzá, mint a vershez. Számomra a próza mindig sokkal inkább kísérlet lesz, passzió lesz, szenvedély lesz, de azt hiszem, hogy regényírónak születni kell. Gyuri biztos beszél majd róla, de ő életében nem írt egy verset sem, illetve csak játékból.

D. Gy.: Nem, írni nem írtam soha.

SzTA: Hát játékból.

D. Gy.: Nem írtam, csak mondtam neked.

SzTA: Igen, ezek versrögtönzések voltak. Kiválóan tud verset rögtönözni, sokkal jobban, mint én. Nagyon jókat nevettem, és ámultam is rajta. Csak mentünk, sétáltunk, mert sokat sétáltunk, és dobáltuk egymásnak a sorokat, de ez kamaszkorunkban volt. Azóta azért megkomolyodtunk egy kicsit. De a próza az igazából egyáltalában nem játék. Talán korábban kellett volna ezt a dolgot elkezdenem. Bár novellákat írtam már, úgy 14 éves korom óta, sőt, azelőtt írtam egy regényt is, ez, kapaszkodjanak meg, karateregény volt. Nagyon szorgos voltam akkoriban, elég sokat megírtam belőle, de aztán tapasztalatok hiányában elakadtam, mert nemcsak a bandaháborúk mikéntjét nem tudtam leírni, de a szerelmi részekkel is problémáim akadtak, lényegi élmények híján. Most már megvallhatom férfiasan, hogy nekem akkor, ha nem is a prózaírói mintaképem, de valahogy a kamaszregény eszményképe Szilvási Lajos egyik műve volt, az Egymás szemében című könyv, igazi nagy felfedezés. Illedelmes és jó nevelést kapott erdélyi polgárleányként, ráadásul egy nyelvész következetes nyelvtisztaságra szoktatott unokájaként nagyon imponált nekem a regény: vadnak gondoltam, felszabadultan szlenges volt a nyelvezete is. Hú, milyen vagány hely ez a Magyarország, hogy így élnek a fiatalok, ilyen szabadon, már persze ahogy azt Móricka az Ötvös Csöpi-filmek, a Szilvási-regények és a C. C. Kicker álnéven krimiket író Harsányi Gábor munkássága alapján elképzeli. Persze akkor sem gondoltam, hogy ez a prózaírás csúcsa, de nagyon tetszett, hogy annyira más, mint mondjuk Jókai vagy Tamási Áron. Érdekes, hogy a versízlésem viszont akkoriban, a kiskamasz útkeresés idején sem bicsaklott meg. Most már persze nagyon is tudom, hogy mi a jó próza, de ahhoz képest az enyém csak kísérlet és próba, nem mondom, hogy játék, mert annál több, de nagyon szerencsésnek tartom azt, hogy eddig legalábbis főleg költő voltam, Gyuri meg csak író.

D. Gy.: Könnyen beszélsz most, mert még nem vagy benne egy regényben, de majd úgyis belekerülsz. Ezt nem fogod megúszni.

Sz. T. A.: Na igen, megúszni. Azért kerülgetem itt a forró kását, sőt kásahegyet, mert tudom, hogy egyelőre az írói eszközeim sem elég biztosak, de a kellő bátorságom sincs meg hozzá, hogy egy ilyen munkába elmerüljek. A három regénytervemet persze nem fogom elmesélni, hétköznapi történetek lesznek mitikus dimenzióban, valahol Kosztolányi és Jékely közt. Érdekes, hogy éppen két költő prózáját nevezem meg kapcsolódási pontnak, de bennük látom a magam lehetőségeit: Kosztolányi távolságtartó részvéte és az, ahogy Jékely a valóságot egyszer csak átcsúsztatja a másvilágiba, megmutatta az utat, amit mindig is kerestem. Az, amit most éppen csinálok, még nem erről szól. Az első két prózatervemet akár most is meg tudnám írni, ha lenne elég időm, évek óta formálódnak bennem, de a harmadik... Abban mindent el szeretnék mondani a nőiség animális fényéről és sötétjéről, és ahhoz nekem is be kellene járnom azt az utat, amit Gyurinál végignézhettem és megélhettem. Ahhoz most nincs erőm. Az írás kockázat, és most nem tehetem kockára magam. Az egyik versemben ugyan benne van, hogy alkut kötök, hogy „megteszek bármit”, ha írhatok, ha más sorsokban elmerülhetek, de most mégsem tenném meg. Még nem. Éppen elég volt a testemet-lelkemet megmutatni a versben. Az Elhagy éppen azért ennyire személyes könyv, mert minden, ami nem személyes, az belemegy a prózába, illetve abba a rengeteg vázlatba és kísérletbe, amit egy laptop elbír. Igazából Woolf módjára naplót kéne vezetni, de hát az hihetetlen fegyelmet kívánna, mikor a gyerekek nagy nehezen végre elaludtak, és halál fáradt vagyok a napi szellemi és fizikai munkáktól, még leüljek naplózni. Pedig én mohó megfigyelő vagyok, vázlatoló író, és ez segítene rajtam.

Ami pedig az írás és a pénzkereset viszonyát illeti, nyilván nem pénzért írnék regényt, mint ahogy a napi betevőt sem versírással keresem. De a felnőttség csapdája éppen az, hogy az ember mégiscsak pénzzé tesz mindent: a szemét, az eszét, a titkait, és ennek még örülni is kellene.

IgenTisztelt Anna,

egyszer azt írja: „a múltadról a változás lemetsz”, máskor meg azt: „Tanulni kell. Tőlük tanultam élni. / Történetük az én történetem. / Répát, nyers krumplit nem ettem, / fagyott földbe sem temettem, / örökségem mégis ostrom, / bombakráter, lótetem.”

Önt például lemetszette a változás? Mennyiben befolyásolja az, hogy honnan jött? S bár természetesen nem gondolom, hogy minden sora önéletrajzi, de ha ez igen, mennyiben a története az ő történetük?

                                   Egy hű olvasója

Sz. T. A.: Igen, lemetszett. Eljöttem Erdélyből, és megváltozott az életem. De alapvetően meghatároz a múlt – nem a történelem, hanem az emberi történetek, a helyszínek, a kövek, a házak, az egymásra rétegződő időszeletek. És a mestereim. Az írás magányos mesterség, az ember csak magára meg a beszámíthatatlan belső hangra számíthat, de azt, hogy kitől akarok tanulni, szerencsére mindig magam választhatom meg. Tovább akarom mondani, amit ők mondtak. De ez csak akkor működik, ha én választok, mert minden, amit kötelességnek érzek, inkább teher, kő a nyelven, se lenyelni, se kiköpni nem lehet, és beszélni sem tudok tőle. De mihelyst van szabad akaratom, én vagyok a leghagyományosabb író.

Anna kedves,

ezt olvastam Magáról, Magától: „Nem szeretek magamról írni. Sokáig szerepverseket írtam, de a bujkálás helyett most mintha kezdeném megtalálni a módját annak, hogy ne az életemről beszéljek, hanem a létemről – arról tehát, ahogy a meghatározott élettények a létezés egészébe ágyazódnak.” Mondja, ezért, hogy most egy nagyon megrendítő, ritka erősen szerkesztett kötettel állt elő, mely a születéstől (a szüléstől) a halálig vezet minket kézen fogva?

S miért, hogy fiatal anyaként kötetében az elmúláshoz is elvezeti olvasóit?

S mit ért azon, hogy: „A létezés horgán a világ a csali?”

            Egy Őszinte Tisztelője

Sz. T. A.: Ezt a mondatot egy esszémben írtam, és nagyjából ugyanúgy értem, mint Nemes Nagy Ágnes az Istenről című versében, ahol többek között azt is megkérdezi az Úrtól, hogy evett-e citromalmát. Ez a citromalma, ez a csali, ez az élet íze, amiért létezni akarunk, amiért szeretnénk kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban. A miért kérdésére én nem azt felelem, hogy ezért vagy azért, hanem azt, hogy mégis. És ez azt jelenti, hogy bekaptam a horgot. És az anyaság is azt jelenti, hogy az élmény erejéért, az ártatlanság és a gyöngédség édességéért önző módon újabb prédát adtam a szenvedély démonainak és a halálnak. Így tesz persze minden szülő, csakhogy én ezt még ráadásul tudom is, már az elején tudtam, és mégis. Megint ez a mégis, ami nem győzelem, hanem a tiszta vereség maga.

Elfogytak a leveleim, és itt most átadom a szót Gyurinak.

D. Gy.: Én pedig rögtön bontok egyet.

Dragomán Úr!

Fel vagyok háborodva az Ön könyvén, én nem kedvtelésből olvasok regényeket, történész vagyok, kutató, az időm nem tengernyi, mint a Magáé, hogy játszódjam vele. Erdély történetét kutatom, Ön állítólag erdélyi, A fehér király Erdélyben játszódik, de kérem, itt semmi nem stimmel. Valami felsejlik, de nem stimmel. Mondja, ha Ön, mint szemtanú meg tudna nyilatkozni, s hírt tudna adni Édes Erdélyünkről, miért kuszálja össze a tényeket?

Fel tudná sorolni, mit s hol rontott a történelem menetén a könyvében?

                                   Enyhe felháborodással,

                        Dr. Kemény Szidor

                        a történettudományok doktora

D. Gy.: Tulajdonképpen nagyon sokáig gyűlöltem a történelmet, utáltam évszámokat tanulni, nemigen érdekelt az se, hogy melyik király mit csinált, de aztán szerencsére rájöttem, hogy az egész történelem nem más, mint egy mese, egy regény, egy szép nagy történelemhazugság. A rendszer segített is nekem ebben a felismerésben, a történelem folyamatosan változott, megváltozott az oktatás nyelve, egyik évről a másikra megváltoztak a királyok nevei. Ettől aztán egyrészt nagyon meggyengült a történelembe vetett hitem, másrészt megszerettem a történelmet, mert rájöttem, hogy én is kedvem szerint formálhatom. És onnantól fogva igen érdekesekké váltak a történelmi feleleteim, Sobieski János várostromát például az egerek nézőpontjából meséltem el. A tanáraim ezt elnézően tűrték, pedig végül is, ha belegondolok, lehetett volna belőle politikai ügyet is csinálni. Sajnos azóta se gondolok mást a történelemről, és ebből a szempontból rossz hír lehet, hogy ha minden jól megy, egyszer írok majd egy ’49-es regényt.

Kedves Dragomán György!

Ön egy helyütt ezt írja: „Eötvös József példája talán a legjobb bizonyíték arra, hogy mekkora csoda a regényírás. Mert ha a kezünkbe vesszük a könyveit, és elolvassuk a Karthauzit vagy A falu jegyzőjét vagy a Magyarország 1514-ben-t, akkor sokkal pontosabban megértjük azt, hogy ki volt Eötvös József, mint ha a róla szóló monográfiákból próbálnánk megtudni ugyanezt.”

Ön szerint Önt miképp kell megértenünk a könyvei alapján? Milyen Dragomán György-képet festenek a könyvei? Ön többször utalt arra, hogy A fehér király nem önéletrajzi mű. Ezek szerint mégis? Mennyiben? Ön megfestette magát valakiben? Dzsátában? Vagy valaki másban? Esetleg csak mint egy régi festő, művének valamely kicsiny alakjában bújt meg?

Tisztelettel várom a válaszait,

Dr. Józsa Júlia

családfa- és életrajzkutató

D. Gy.: Mindig azt gondoltam, hogy az alkotással az ember valahogy elmenti a személyiségét, és ezen keresztül válik igazán megismerhetővé, függetlenül az időtől. Nekem Lengyel Péter munkássága volt ebből a szempontból nagyon nagy élmény, az, ahogy a hátrahagyott fényképeken keresztül igyekszik megismerni a saját apját. Nemrég magam is egy kicsit hasonló helyzetbe kerültem, Szombathelyen dolgoztam, egy drámát írtam, és édesapámra gondoltam közben, ő már két éve nincs velünk. Jól ismertem, és igazán jó barátok voltunk, de most újra végigolvastam a novelláit, és az írásain keresztül olyan kérdéseimre is választ kaptam, amelyekre egyébként sohasem. És ez nagyon sokat segített abban, amit éppen írtam.

A fehér király nem önéletrajzi mű, de a nézőpont, az, ahogy egy tizenegy éves gyerek látja a világot, az nagyon is az én nézőpontom, és az olvasó nemcsak a könyvembe kerül bele, hanem egy kicsit a bőrömbe is – persze csak áttételesen, de megismerhet. És nyilván így van ez A pusztítás könyvében is, ahol empirista módon, az érzékelés lehető legteljesebb rögzítésén keresztül próbáltam megragadni a főszereplő Fábián személyiségét. Akarva-akaratlanul, de bekerültem a könyveimbe.

Kedves Dragomán Úr!

Az Ön első két regényében mindenki Bodor Ádám nyomait kereste (s meg is találta). Az elsőben a téma, a másodikban a szerkezet idézte fel a szerzőt.

A harmadik könyvében (ha jól veszem ki, ez lesz a Mesék a Palotából) szakít ezzel a hagyománnyal? Vagy másképp folytatja? Ez a könyv mivé formálódik majd? Novellafüzérré? Regénnyé?

S ha nem unja már a kérdést, miért épp Bodor Ádám lett a könyvének ihlető atyja?

S ha már az apáknál tartunk, volna más kérdésem is, Ön A fehér királyt Anyjának ajánlja, de apakönyvnek nevezi. Miért apakönyv ez a mű? Mennyiben idézi föl az Apját?

S még valami: az Ön kedves „Harcostársa”, ahogy Ön kedves nejét nevezi, sokat ír az anyaságról.

A szülői lét nem fogja Önt is megihletni, s nem készül valahogy az apaságot, a saját apaságát könyvben megörökíteni? Vagy Önt inkább a fiúi lét izgatja, s abból szól továbbra is ki?

Szeretettel üdvözli,

Egy Olvasója

D. Gy.: Bodor Ádám nekem állócsillag, mindig is az volt, mindig is az lesz. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egészen korán kezembe kerültek a korai novellái, és nagyon sokat tanultam tőle már akkor is, és persze azóta is. Például az Eötvös Kollégiumban öt évig jártam Peter Doherty tanár úrhoz, ahol angolra fordítottunk magyar irodalmat. Ez nagyjából reménytelen dolog, nem kétnyelvű magyar anyanyelvű embernek angolra fordítania, annak sok értelme nincs. Vagyis akkor nincs, ha a fordítás a cél, de én a fordítást inkább arra használtam, hogy a lehető legközelebb kerüljek egy szöveghez. Három novellán át fiktív fordítója voltam Bodor Ádámnak, és nyilván rengeteget tanultam tőle. És remélem, hogy amit hoztam magammal, azt hozzá tudom tenni, és ha nagyon másként is, de folytathatom azt, amit ő elkezdett.

Az első kérdésre visszatérve, meg apámhoz, nagyon fontos elmondanom, hogy az írásról apámtól, Dragomán Páltól tanultam a legtöbbet, egyáltalán, azt, hogy írni kell, írni lehet. A gyerekkorom legszebb pillanatai közé tartoztak azok az esték, amikor apám és az íróbarátai egymásnak olvasták fel a friss írásaikat, és azt hitték, hogy én a gyerekszobában alszom, pedig nem aludtam, hanem őket hallgattam, figyeltem a hangjukat, mindig tele volt izgalommal, nagyon különbözött attól a hangtól, ahogy nekem olvastak fel. Ezért is van, hogy az első könyvem apámnak ajánlottam, apa sose írta meg a saját regényét, én helyette és érte is írtam ezért. Amikor kész lettem vele, és elolvasta, megölelt, és azt kérdezte, hogy honnan tudok én olyan dolgokról, amik vele történtek meg, és nem mesélte el nekem őket. Sosem felejtem el azt a percet.

A fehér királyt pedig azért anyának ajánlottam, mert a könyvbeli anya figurájához nagyon sokat vettem az én édesanyámból, és ezért úgy éreztem, hogy neki szól a könyv. Aparegény abból a szempontból, hogy az apa hiánya határoz meg benne mindent. Édesapám mindig azt kérdezte, mikor olvasta a novellákat meg a fejezeteket, mikor elkészültek: és mondd, még mindig a Duna-csatornánál vagyok? De hát szerencsére nem volt ő sosem a Duna-csatornánál, hála istennek.

Kedves Dragomán Apuka!

Az óvó néni vagyok, és igazán nagy örömömre szolgál, hogy a gyermeke hozzám jár. Kedves, élénk fiúcska. Jó magaviseletű, szorgalmas, az ebédet megeszi, társait nem bántja.

Egy gondom van vele: állandóan Harapósat játszik. Azt mondja, Maga tanította neki, nem lehetne ezt abbahagyni?!

Egyébként azon túl, hogy nem értem, miért kell azt hallgatnom, de megtudhatnám, mi ez? Illetve ki ez a Harapós Izé?

S nem tervez esetleg más meséket írni? Kicsit csöndesebbeket például.

Köszönettel,

Kovács Irma

okleveles óvodapedagógus

D. Gy.: Hát igen, Harapó, az tényleg egy elég animális játék. Nagyon sok nálunk a szerepjáték, ilyenkor jönnek a mesealakok, meg még sokan mások. Egy ilyen markánsan érkező figura Harapó, a félig óriás büfés, aki az Örs vezér téren méri az egzotikus magyar ételeket, de nagyon furcsa gasztronómiai szokásai vannak, nagyon szereti például a csülköt, de aszfalttal, meg a töltött káposztát például, rozsdával. Van neki egy rozsdareszelője, külön bereszeli a töltött káposztába.

Le kell már írnom azt a sok mesét, amit a fiúknak mesélek, különféle bonyolult és nagy ciklusok vannak, mindig megfogadom, hogy le is írom majd ezeket, de aztán sosem. Az a baj talán, hogy nem vagyok elég reflexív, amikor a fiúkkal játszom, vagy mesélek nekik, mert roppantul élvezem, hogy az ötévesek izgalmával mesélhetek vagy kisvonatozhatok, most éppen az ünnepi nadrágomban vagyok, de a többi nadrágjaim mind kikoptak térdnél, annyit mászkálok a földön a fiúkkal négykézláb. De már elkezdtünk közösen írni egy mesét, azt talán befejezzük majd. Mindenesetre nagyon sokat tanulok a gyerekeimtől, meg segítenek emlékezni, hogy milyen is volt kisgyereknek lenni, és ez kell az új könyvemhez, ahol egy hat és fél éves kisfiú a főszereplő. Az egyetlen veszély, hogy túl mélyen átélem ezt a hatéves szerepet, és akkor pajtási agresszív hévvel tépem ki a fiaim kezéből a kisvonatot, persze ilyenkor azt mondom, hogy tanulni kell a konfliktust is egy gyereknek. Mert végül is az óvoda igen kemény hely, ott nagyobbakkal kell együtt létezni.

Kedves Gyuri,

azt hallottam, hogy épp ma fejezted be a drámádat. Miféle dráma ez? Miről szól? Kinek készült? Bemutatják? Hol? S ez az első drámád?

Ez ugyanaz, mint amiről a honlapodon hírt adsz?

S egyébként szerepelhetek benne? Tudod, megígérted, ha írsz, kapok szerepet.

Egyébként megnéztem a Kutyaszorítót az ajánlásod alapján, klassz volt, mellesleg filmkritikákat is írsz? Hová? Milyen sűrűn? Olvasni fogom!

Bíró Zsanett

egy. hallg.

Színművészeti Egyetem, II. évf.

D. Gy.: Hát tényleg ma fejeztem be, de még sokat róla nem tudok mondani. Az a címe, hogy Kalucsni, és egy elég gonosz kivándorlás-darab, nagyon-nagyon sok konfliktussal, egyszerre családi, politikai és metafizikai dráma, olyan, mint egy forgószél, szétvisz egy világot. Hogy mi lesz vele, nem tudom, reméljük a legjobbakat, nagyon keményen dolgoztam rajta, és most azt gondolom, hogy színpadra ennél többet kitenni nem tudok magamból. Van benne négy nagyon különböző és erős női szerep, nekem ez újdonság, nőket mozgatni egymás ellenében.

A filmekről. A filmeket mániákusan szeretem, mert két évig megnéztünk naponta legalább két filmet, de volt hogy négyet vagy ötöt, a munkanélküliség szép éveiben, amikor a szüleimet kitették az állásukból a kivándorlás miatt, és Erdélyben nem volt már se mozi, se tévé, és virágzott a videókalózkodás, és sose tudtuk előre, hogy mit fogunk látni, több ezer filmet láttam így, elvárások nélkül, többnyire idegen nyelven, ezeket én fordítottam a családnak és az alkalmi nézőknek, így tanultam meg tolmácsolni, és így tanultam nagyon sokat a filmről. Később aztán kapcsolatba kerültem a Cinema magazinnal, és sokáig fordítottam és kritikákat írtam oda, szerettem, mert elvárások nélkül nézhettem filmeket, és megírhattam a filmes mániáimat. Sajnos ennek most vége, mert pár napja az egész szerkesztőséget kirúgta a tulajdonos, és ezzel a lap a régi formájában megszűnt.

Szia Gyurikám,

képzeld, csináltam egy honlapot, szakítottam régi kézzel kódolós mániámmal, és kipróbáltam egy dinamikus php alapú blog-motort, a Wordpress-t. Kicsit macerás volt olyanná hekkelni, amilyennek akartam, most viszont be kell látnom, hogy.

Be kell látnom, hogy ezt a levelet így nem folytathatom, de nemcsak azért mert eb nem érti a mi kis közös nyelvünket, hanem azért is, mert más, lényegesebb dolog történik Veled.

Gyurikám, újrakezdem, először is gratulálok, hallottam, hogy nemzetközi sikered lett, hogy tizenhárom nyelvre fogják lefordítani A fehér királyt. Hát ez hogy történt?

S most akkor fenn fogod hordani az orrod, s nem fogunk tovább együtt honlapot készíteni? A Holmiét se frissítjük többé? No ez kivételesen nem hoz nagy változást a Holmi-olvasók számára, de hát ezt tudod.

S ami még jobban izgat, most akkor mi lesz a Mesékkel a Palotából? Folytatod? Vagy most már csak beszélgetős műsorokba jársz majd? S adsz majd még a Beszélőnek palotameséket? Úgy hallottam, nagyon várják az olvasóik, sőt, nagyon-nagyon, meg hogy ők is gratulálnak Neked, ezt is hallottam, válaszaidat várom, és az olvasóiddal együtt továbbra is szurkolok Neked,

            Pejk

D. Gy.: Köszönöm szépen, számomra is váratlan siker, hogy most szerte a világon sok-sok nyelven szinte egyszerre fog megjelenni A fehér király, azt hiszem, igazából fel se fogtam még, hogy mit jelent ez a lehetőség, hogy ez a zárt világ, amiről írok, majdnem mindenhol elérhetővé válik hirtelen. Nekem ez csoda, és nagy boldogság.

Hogy hogyan történt, hát az ilyesmi csak úgy történhet, hogy sok szerencsés véletlen, sok önfeláldozó segítség és sok-sok munka egyszer csak összeáll egy valószínűtlen és törékeny folyamattá, aminek ideális esetben ez lehet a vége.

Kell hozzá egy kiadó, ami kiadja a regényt, és hisz abban, a hogy külföldön is van keresnivalója. Kell hozzá egy megszállott és zseniális műfordító, Olchváry Pali, aki hajlandó a saját szakállára nagy átéléssel lefordítani a szöveget, aztán egy kis bátorság, hogy el merjük küldeni a kéziratokat egy olyan New York-i laphoz, ahol egy évben összesen két vagy három ilyen utcáról érkező szöveget közölnek a húszezerből, aztán egy szerkesztő, aki éppen ezt a szöveget találja meg, aztán egy főszerkesztő, aki engedi, hogy kockáztassanak, és közöljenek egy vad ismeretlent, aztán egy ügynök, aki beleszeret a szövegbe, és azt gondolja, hogy a szöveg ott is és akkor is érvényes, és így tovább sok-sok emberen át, akikről én már talán nem is mind tudok, és akik mind olyasmit látnak A fehér királyban, amit én innen már nem tudhatok, és nem is láthatok át… És így lassan kiderül, hogy az embereket mindenhol a világon nagyon érdekli, hogyan is látta egy tizenegy éves gyerek a legvadabb diktatúrát, a világnak egy olyan kis zárt szegletében, amiről igazából nem is nagyon hallottak még azelőtt, de most ez a történet olyan kiadóknál fog megjeleni, mint az amerikai Houghton Mifflin, az angol Doubleday, a német Suhrkamp és a francia Gallimard. És ha cinikusan akarok fogalmazni, azt is mondhatom, hogy ezt én mind Ceausescu elvtársnak köszönhetem, és remélem, hogy forog a sírjában. Persze azt is mondhatnám, hogy a mamámnak lett igaza, mert vért izzadt, de akkor is előteremtette a pénzt annak idején az angolóráimra, amikor az ócskapiacon kellett minden vasárnap üres teásdobozokat árulni ezért, és Anglia olyan mérhetetlenül messzinek látszott, mint mondjuk a hold, és őt még Bécsbe se engedték el, hiába hagyta volna otthon túsznak a két fiát.

Nem hiszem, hogy ettől én megváltozom, és fenn fogom hordani az orrom, legfeljebb csak annyi történik, hogy néha felnézhetek majd a munkából úgy, hogy ne csak újabb munkát lássak, ahogy eddig, és talán a Holmira is lesz végre időm, már hogy rendesen megcsináljam.

A Meséket a Palotából meg persze hogy folytatom, egyáltalán, küzdök tovább, ahogy eddig, a mondatokkal és a szavakkal szembeülni nem lesz könnyebb, de talán nehezebb se, mert az tényleg elég nehéz volt eddig is. És persze hogy adok palotamesét a Beszélőnek, megígértem, meg amúgy is adnék, ha lesz palotamese, akkor a Beszélő is kap palotamesét, hogyha egyszer van rá igény.

Köszönjük a leveleket, és köszönjük ezt az estét, nagyon jól éreztük magunkat.

A Beszélő januári, a Nyitott Műhelyben tartott Nyitott Estjének szerkesztett változata.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon