Orgonika

Centauri [1]

Adalbert tanár úr Canossa-járása oltári kálváriává nőtte ki magát, míg azt próbálta elérni a várban, hogy a Szt. Sebestyén-templom száznegyvenöt éves, neobarokk orgonáján olyan újítást teszteljen, aminek semmi köze az egyházi vagy hitbeli dolgokhoz. Özséb tisztelendő atya, az esperes még a miséktől is féltette a hangszert, ugyanis hétévnyi hercehurca után, csak 1989-ben került sor arra, hogy a szekrény stabilizálása után a sípmű és a pozitív homlokzata visszakerüljön az orgonaház alsó részébe, ráadásul ez utóbbi számára teljesen új játszótraktúra készült, a főmű horganysípjait hetvenszázalékos ónötvözetből gyártott homlokzati sípokra cserélték, s néhányuk domborított díszítést is kapott. Nem csoda, ha a Szt. Annának fel­ajánlott, újjászentelt orgonát óvta a széltől is.

1982-ben, amikor Arnold bíboros megállapodott a „kékkörösökkel”, vagyis a városvédőkkel, hogy az egyházkerület és az egylet közösen állják a költségeket, Adalbertet életre szóló trauma érte. A kisvárosi zenetanár megváltásként élte meg Stella Silbermann felfedezését, aki csodagyerekekhez méltó tempóval fejlődött a keze alatt, és tizennégy évesen úgy bánt a zongorával, mint Arthur Rubinstein fénykorában. Stellának hamar híre ment, minden versenyen és fellépésen maga mögé utasította kortársait, néhány év után a tanárait is, és ez Adalbert ázsióját jelentősen növelte – új korszak nyílt a fantazmagóriák között vergődő férfi életében.

A kislány és a tanár között meghitt viszony alakult ki. Adalbertben a legkülönfélébb, édes sugalmazások ébredtek, többek között meggyőződésévé vált, hogy Stella nemcsak név-, hanem vérrokona is a világ leghíresebb orgonaépítőinek, a Silbermann fivéreknek, Andreas és Gottfried Silbermann-nak. Bele is fogott a família családfájának összeállításába, de Stella apja ezt rossz szemmel nézte, és amikor kiderült, hogy a nagyapának tisztázatlan szerep jutott a Reichstag felgyújtásában, egyáltalán nem segítette. Ugyanakkor Adalbert és Stella között olyasmi is éledezett, aminek árnyékában – helyesebb volna azt mondani: fényében – a származás tökéletesen érdektelenné vált.

1982 őszén napi három órát gyakoroltak a Collegium Musicum versenyére, Adalbert ihletett állapotba került, Bach orgonaműveiből állított össze néhány zongorára átírt dallammontázst, amit Stella könnyed, kislányos s mégis zseniális díszítésekkel egészített ki, és aminek közösen a Black Rose címet adták. Az egész felkészülés egyfajta előre megélt diadalmenetté vált. Se a tanár, se a tanítvány nem feszengett, a máskor oly gyakran érzett drukknak nyoma sem volt, s mindketten tudták, hogy – először a zeneiskola történetében – elhozzák az aranytriangulumot. A muzsika, főként a Black Rose dallamai, áthatolhatatlan, védelmező, közös burokba vonta Adalbert elhivatottságát és Stella tehetségét, mintha a zongorafedél alatti világ a közösen bérelt garzonlakásuk lenne, létezésük közös és kizárólagos tere, és ez olyan erős kötelék lett kettejük között, amihez foghatót talán csak a szerelem hívhat létre. Csak zenéről beszéltek, semmi másról, mégis: mintha minden önmagukról, kettejükről szólna.

Három héttel a verseny előtt, Stella kérésére, gyakorlás után felsétáltak a Szt. János-lávahegy elhagyott kőfejtőjébe, megnézni a bazaltorgonákat, hogy lássák, milyen egy olyan néma, kővé dermedt hangszer, amit a vulkánosság épített. Néha ezt a hegyet tették felelőssé a völgyben és a városban időnként erősen érezhető bűzért, amit egyesek csatornaszagnak tartottak, mások viszont – például Özséb és a kékkörösök szeizmoló­gusa, Joseph Böhm – kénkőszagnak. Aznap frissen, illatosan hömpölygött a levegő a városban és a hegyen egyaránt, lassan alkonyodott, míg a mester és tanítványa azt játszották, hogy megszólaltatják a kőorgonákat. Leültek a bazaltoszlopok alá, a gejzírfülke elé, s míg hollók húztak át a bányaudvar fölött, láthatatlan traktúrán négykezest imitáltak. Adalbert néhány perc múlva valóban hallani vélte a bazaltorgonák hangját, és úgy érezte, hogy a Silbermann lány lelkébe is belát; úgy, ahogy addig senki. Megnyílik előtte, épp olyan erővel, amint annak idején a Szt. János-hegy fekete bazaltrózsáját nyitotta meg a magma. Adalbert egyszerre hallotta a hajdani kitörés, a hegy, a bazaltorgonák fortissimóját és a Stella Silbermann lelkéből felszálló hatalmas és nyugodt, édes és végzetes pianót. A két szólam összhangja tébolyközeli állapotba juttatta, Stella mélyén pedig olyasmit látott, mintha az Istent látná színről színre. A négykezes után Adalbert és Stella újra a városban, egész pontosan a templomkertben találták magukat, de egyikőjük sem emlékezett arra, miként kerültek oda. Mintha csak lerepültek volna a Szt. János-hegy kúpjáról.

Másnap Adalbert elment a Szt. Sebestyén-templomba, mivel azt akarta, hogy Stella orgonán is játsz-szon. A kántor segítőkész volt, Özséb atya viszont rendkívül ellenségesen fogadta, és közölte:

– Az orgona nem azért épült, hogy pattanásos bakfisok klimpírozzanak rajta, amúgy sincs rá mód, mivel felújítás alatt áll.

Adalbert arra hivatkozott, hogy Stella Silbermann egyáltalán nem pattanásos, és főként nem klimpírozó bakfis, hanem istenáldotta őstehetség, aki minden versenyt megnyert, és minden jövőbeli versenyt meg fog nyerni, aki dicsőséget hoz a városnak, a kantonnak és a Szt. Sebestyén-templomnak is, amennyiben ott pallérozhatja magát, ám Özséb összevonta szemöldökét, és még gorombább lett:

– Világi hívságok eléréséhez, a dicsőség hajkurászásához aztán végképp nem asszisztálunk!

Adalbert megrökönyödött a plébános korlátoltságán, és nehezen szűnő zavarodottságba zuhant. Ráadásul a verseny előtti utolsó próbán, amit a zeneiskola második emeleti gyakorlójában tartottak, Stella arról beszélt, hogy rajzolgat is, és a kékkörösök közül felfedezte őt egy helybéli akvarellista, akivel napnyugtákat fognak festeni. Adalbertben nemcsak a szakmai, tanári féltékenység éledt fel, hanem annál jóval több. Látta, hogy Stella hollófekete haja jobban csillog, mint bármikor, sötétkék szemében korábban nem látott fény villog, és hófehér arcbőre kipirosodik, ha a kékkörös piktorról beszél. Adalbert eszét vesztve azon töprengett, miként távolíthatná el Stella Silbermannt a városból, ahol ez a bizonyos festő él, végül felhívta egykori zongoratanárát, a konzervatórium igazgatóját:

– Jöjjön el, nézze meg ezt a kislányt a Collegium Musicum versenyén, mert ilyen tehetség százévente születik. Ilyet nem látott, nem hallott még! Senki a világon.

Adalbertnek megígérték, hogy ott lesznek, és ha Stella Silbermann valóban olyan talentum, amilyennek mondja, akkor felvételi nélkül veszik át, és ösztöndíjat biztosítanak neki.

A verseny már indulásakor sem volt mentes a feszültségektől és a szomorúságtól. A kislány a tanárát faggatta:

– Valami baj van?

– Nem, dehogy, semmi gond – válaszolta Adalbert mindig, miközben egyre csak a nézőteret fürkészte: vajon itt vannak a konzervatóriumtól? Végül felfedezte az első sorban azt a nagydarab, vörös szakállú férfit, aki összemosolygott egy pillanatra a függöny mögül kipislantó Stella Silbermann-nal. A férfi hajtókáján a városvédők csinos, tűzzománc jelvényét, a rézszínű pentagramba süllyesztett türkizkék kört látta, és ebből azonnal tudta: a vikingszerű, drabális ember nem más, mint a tájképfestő. Stella a szokottnál is viharosabban, s ugyanakkor felfokozott érzékenységgel játszott. A versenytársakon már az első percben megmutatkozott a csüggedés, az esélytelenség érzése, valamivel később viszont még rajtuk is elhatalmasodott a lelkesültség. A tapsvihar kitörésekor Stella a függöny felé nézett, ám Adalbert már nem állt ott, kirohant a művészbejárón, és a szűk folyosón át az udvarra jutott: a város levegőjében ismét volt valami szúrós, bántó szag. Később visszament, hogy Stellának gratuláljon, de a folyosón a konzervatórium vezető zongoratanára várta.

Néhány nappal később pedig már búcsúztak: Adalbert és Stella Silbermann.

Adalbert már a Collegium Musicum díjátadója után is úgy érezte: hamarosan felköti magát. Stella azt szerette volna, ha Adalbertnél marad az arany­triangulum, végül úgy állapodtak meg, hogy csak addig őrzi, míg Stella a konzervatórium kollégiumába nem költözik. A diákoknak és felkészítő tanáraiknak adott est közös énekléssel, Stella Silbermann zongorakíséretével, kilenc tájban ért véget. A félrészeg Adalbert egyenesen a Szt. János-hegyig támolygott, felcaplatott a bányaudvarba, nyakában az aranytriangulummal. Bő egyórás csetlés-botlás után érte el a bazaltorgonákat, leroskadt az északi fal elé, és az erőteljes, szappanfehér holdvilágban egyedül játszotta a lávatraktúrákon a Black Rose démonikus futamait, egészen hajnalig. Azzal, hogy a konzervatóriumba küldte Stellát, nemcsak a kékkörös piktortól, de önmagától is elszakította, és ez sosem érzett fájdalommal töltötte el.

Az elkövetkező években is gyakran járt a csonka hegy tetején, sokszor töltötte ott az éjeket, és lassan, de biztosan nehezen körvonalazható, beteges hivatástudatba süllyedt, mintegy kompenzálva Stella Silbermann elvesztését. Mániájává lett az új hangszer, az úgynevezett orgonika megalkotása, amely újra és bármikor megszólaltathatja azt a hangot, ami ’82 őszén a Szt. János-lávahegy és Stella Silbermann duettjeként szólalt meg benne.

Adalbert terve már 1983-ban, vagyis a Szt. Anna-orgona felújításának megkezdésekor sem tartozott az alacsony költségvetésű, ám biztos eredménnyel kecsegtető projektek közé. Nagyságrendjének érzékeltetésére a Notre-Dame nagyorgonája a legjobb, amelyben csak a mechanikát váltó vezetékek hossza több mint hétszáz kilométer. Nem meglepő tehát, hogy hiába kereste Adalbert a költségek csökkentésének lehetőségét, alig talált húzható tételeket az orgonika anyagszükségletét részletező listán; leginkább még az olcsó beszerzésben bízhatott.

– Nincs olyan tojás, aminél olcsóbb tojás ne volna – mondogatta szolfézsórán a szinkópát gyakorló nebulóknak a Kapor-lépcső alatti, roskatag zeneiskolában, ahol heti négy órában fuvolát is tanított.

– Valahol, valakinél biztosan találni ugyanakkorát kevesebbért vagy nagyobbat ugyanannyiért.

Adalbert, a félállású zenetanár, aki mindenféle jelentéktelen agyafúrtságok feltalálásába menekült, s ezúttal – Stella Silbermann emlékének köszönhetően – talán először haladt jelentősebb ötlet megvalósítása felé, abban bízott, hogy valahol fél áron kap meg mindent. Ebben a hitben évekig nyomozott, gyűjtögette az árlistákat, kis- és nagykereskedők, gyártók és forgalmazók lajstromait, s végül megközelítőleg huszonötezer cikkszámot fújt kívülről. Tudta, hogy az AWE-00-224567 valójában nem más, mint a Malaysiában utángyártott hangszínszenzor nikkel-kobalt bimetálja, az IU-7878 pedig a C-rézsíp légáteresztő szelepgumija. A tájékozódásban segítségére volt a Szt. Sebestyén-templom kántora, Miksa, aki az orgona felújításának szakmai részét vezette. A Szt. Anna-orgona hét évig tartó felújításával párhuzamosan tehát az orgonika vázrajza is körvonalazódott, a terv megszületésénél ugyanis Adalbert még hitt abban, hogy a Szt. Anna-orgonán végrehajtott kísérletek után az új hangszert végül maga építheti meg. Ám amikor a lakásában már mozdulni sem lehetett, és dossziék töltötték ki a kádat is, rádöbbent: az olcsó alkatrészek keresése valójában annyi pénzt nyel el, hogy abból réges-rég bevásárolhatott volna, még ha az ón, a kobalt, a nikkel ára a többszörösére emelkedik, akkor is. Az is hamar világossá vált, hogy az orgonika önmagában nem sokat ér, mert nagy és arányos, zárt teret igényel, mondjuk  egy templomot. Végigjárt minden elérhető zsina­gógát és hangversenytermet – főként a németországi Silbermann-orgonákat –, s ezzel további pénz és idő ment el. Arra mégis jók voltak az utazások, hogy megszilárduljon benne a hit: a legalkalmasabb légteret az orgonika számára is az oldalhajós templomok nyújtják. A neobarokk szentélyek választéka lenyűgözte, mégis úgy gondolta, hogy a sok aranyozás, ciráda, és szobor felesleges vargabetűkre kényszeríti a hangot, ezért jobbak a pőrébb neogótikus vagy a puritán ro­mán templomok.

Mivel egyik épülettel se volt tökéletesen elégedett, rövid ideig úgy gondolta, hogy találmányához megépíti az ideális bazilikát is – gigászi altemplommal. A Szt. János-lávahegyen. Ezt a szentélyt pedig egyszer talán Szt. Stella-dómnak hívják majd – gondolta időnként Adalbert, s ebből jól látható, hogy a zenetanár fejében nem kis zűr keletkezett 1982 őszét követően. Azt gondolnánk, hogy költségeinek növekedésével e terv kivitelezhetetlenségét látta be elsőként, de nem: a saját építésű orgonikáról hamarabb tett le, konkrétan akkor, amikor a brémai manufaktúra másfél év alatt megduplázta a réz ajaksípok árát. Ekkor jutott eszébe: „De akkor minek a bazilika?” Másnap pedig az: „Mégis miből építkeztem volna, amikor egy nagyobb traktúrára se futja. Jó, ha belátható időn belül eljutok az egyszerű ládaorgonáig. Egyébként is! Mit gondolnának rólam, ha katedrálist építenék? Hogyan magyarázom el, mit akarok, míg meg nem szólal az orgonika, és nem győződhetnek meg arról, hogy találmányom megváltoztatja a világot?”

Adalbert belátta: jelentékeny kísérletéhez kénytelen segítségül hívni – Özséb atya szavajárásával élve – az Anyaszentegyház elöljáróit, de mielőtt ténylegesen beszállt volna a Szt. Anna-orgona körül dúló, egyre viharosabb harcba, először a Szabadalmi Hivatallal folytatott terméketlen vitát. Ugyanis egy másik találmányától komoly jövedelmet remélt. Csakhogy a bürokraták merevebbnek bizonyultak Özséb atyánál is, s nem voltak hajlandók újításként kezelni az úgynevezett pároltkenyeret, ami annyiból állt, hogy a kiszáradt kenyeret vízzel bepermetezve rövid ideig, magas hőfokon újra kellett sütni. Adalbert statisztikák tömegével bizonyította: a kenyér huszonhárom százaléka a száradás miatt végzi a szemétben, és abban is igaza volt, hogy amennyiben ezt a kenyeret mindenki újrasütné, egész régiók éhezésén enyhíthetnénk – ám ez nem szabadalmi kérdés.

Adalbert világjobbító harcának köszönhetően 1987 tavaszán találkozott Fréziával, az óvónővel, aki rövid ideig enyhítette – s egyszersmind súlyosbította is – a Stella Silbermann után maradó, még mindig makacs és fájó űrt. A nő sokáig ácsorgott a vár nyilvános telefonfülkéje előtt, míg odabent Adalbert a szabadalmisokkal kiabált. Az akaratlanul is kihallgatott, különleges beszélgetés felkeltette Frézia érdeklődését. Ezt követően sokáig összejártak, Adalbert úgy érezte, jóra fordulnak a dolgok, ez időben beíratták a zeneiskolába Stella húgát, Maria Silbermannt, ráadásul kiderült, hogy Frézia a Silbermann lányok nagynénje, s valóban: benne is volt valami Stellára emlékeztető, szelíden sötét és ugyanakkor tiszta vonás. Frézia vonzódott a tanáremberhez, elhivatottságát is sokra becsülte, ám végül épp Adalbert világjobbító szándéka állt kettejük közé, oly erősen, hogy az első csókig sem jutottak el. Annyira túlfűtötte az éhező milliók víziója, hogy az óvónő szemében valóságos szentnek tűnt, a szenteknek pedig legfeljebb a lábát ildomos csókolgatni. Abban is volt valami, amit az óvónő legjobb barátnője, Natascha, az óvoda melletti szépségszalon fodrásza mondott, amikor egy hármasban elfogyasztott vacsora után hazafelé sétáltak Fréziához:

– A szentekkel csak az a gond, hogy unalmasak.

Ez persze hamis frázis, ám Adalbertre mégis illett. Gáláns volt, hisz ő főzött a két nőnek – spagettit. Desszertként pedig pároltkenyeret kínált. Mondhatnánk, szép teljesítmény, hisz aligha várható el egy világ­job­­bító szolfézstanártól, hogy főzzön is, pedig viszonylag jól sikerült, amint azt Natascha is megállapította:

– Nem is volt olyan ízetlen.

Annál inkább a pároltkenyérről tartott, a vacsora teljes időtartamát kitöltő székfoglaló. Adalbert olyan mélységekig taglalta a pároltkenyér felfedezésének jelentőségét, hogy Frézia és barátnője arra gondoltak, a vacsora csupán ürügy. Csak az a fontos a számára, hogy elmondhassa:

– Ez a finom, puha kenyér valójában negyvennapos! Látják? Érzik? Na, milyen? Finom, ugye? Ki hinné, hogy nem friss? És kérem, ezt kidobálják! Hát ez megengedhetetlen – mondta Adalbert, miután a két hölgy letörte a kenyérből az első falatokat. Nem számolt azzal, hogy Natascha – nyomorgó szudániak ide vagy oda – nem kíván negyvennapos kenyeret enni, mert ő bizony épp azok közül való, akik miatt az Adalbert-féle világjobbító bajnokok mindig elbuknak. Frézia nem először evett pároltkenyeret, s javarészt osztotta is a tanár nézeteit, ezúttal mégis feszengett. Szemlesütve, kedvtelenül rágcsált, és rettegett Adalbert további mondanivalóitól; életében először az udvarlója miatt szégyenkezett. Az első és egyszeri vendéglátás kínja akkor ért a csúcspontra, amikor Adalbert – mohón falva a spagettit – az etióp éhezők rémisztő leírásától sem tartózkodott:

– Drága hölgyek – kérdezte, míg ajkai között döglődő gilisztaként fickándozott a tészta –, gondolnak arra evés közben, hogy míg mi jóízűen falatozunk, addig valahol a távoli Szahel-övben egy bantu anya halott csecsemőt szorít a mellére, gondolnák? – kérdezte Adalbert. – Uborkát?

Nem. Amikor a környék legszolidabb, kissé szeplős óvónője palacsintát sütött az öccsének, nem gondolt ilyesmire, amint a barátnője se. Akkor sem, ha ebédszünetben beugrott a Mekibe betolni két sajtburgert és egy epres Mcfrízt. Ami a legszebb: nem is akart – evés közben semmiképp. Ezt az ünnepi alkalmat se így képzelte el, ezt a napot, amikor Frézia végre bemutatja az ő okos és világjobbító lovagját.

A barátnők gyorsan végeztek, Adalbert jóval lassabban, nemcsak azért, mert sokat beszélt (legalább annyit, amennyit evett), hanem azért is, mert a végén a pároltkenyérrel tisztára törölte a tányérokat. Igen, a két nőét is.

– Pardon – mondta. – Megengedik? – és úgy kinyalta mindkettőt, akár a kutya. Az eredményt be is mutatta, méghozzá Özséb atya úrfelmutatásait megidéző szertartásossággal.

– Látják ezt? Elég egy kis hideg víz, nem kell mosogatószer, voltaképp víz se nagyon. Ha mindannyian így nyalnánk ki a tányérokat, ha így törölnénk ki, akkor nem lennének a folyókban elrákosodott keszegek és tumoros pontyok. Jegyzem meg, kitörlésre nincs a pároltkenyérnél alkalmasabb!

Ekkor menthetetlennek tűnt az este – az is volt. Pedig elérkezett az első olyan pillanat, ami viszonylag közel állt a barátnők várakozásaihoz, Adalbert ugyanis pezsgőt bontott. Az olcsó, Buborék nevű konzumpezsgő édes verzióját, és amint várható, az itóka túlcsordult a poharakon. A szolfézstanár pillanatra se jött zavarba, tört a pároltkenyérből, feltörölte vele az asztalt, és megette:

– Mire nem jó a negyvennapos kenyér? Én sem gondoltam még erre, hogy a pezsgő, természeténél fogva, milyen óriási mennyiségben locsog mellé, valószínűleg több millió hektoliterben mérhető ez a mennyiség, de a pároltkenyérrel tunkolva valódi csemege!

Nataschának váratlanul megfájdult a feje, és a hölgyek hazaindultak.

Egy hónappal később Adalbert a helyi lapban négyhasábos és felettébb unalmas cikket közölt a „találmány” forradalmi jelentőségéről. Ehető szivacs! – ajánlotta az alcím, és ez már Fréziánál is kiverte a biztosítékot. Amint 1982-ben tehetségkutatóként ünnepelték, ezúttal „a kistérségi Edisonon” röhögött az egész város. A szolfézstanár és az óvónő a megjelenés másnapján – először és utoljára – összeveszett. Adalbert odáig ment őszinteségében, hogy a pároltkenyér felfedezése miatt egyszer még ott állhat Stockholmban, a Svéd Királyi Akadémia színe előtt, és Béke-Nobel-díjat vehet át. Erre az óvónő csak annyit mondott:

– Egy biztos. Én nem leszek ott – és szép csöndben, szelíden és szomorúan, a szolfézstanár életéből örökre távozott. Éppoly hirtelen, mint Stella Silbermann.

Kétség sem fér hozzá, Adalbert úr női szemmel nézve valóban unalmas alak volt. Ráadásul anélkül, hogy szent lett volna. Frézia okkal hagyta faképnél, mert hisz miféle szent az, aki minden cselekedetét jótéteménynek gondolja, és a lelke mélyén magas kitüntetések után áhítozik? Adalbert nem volt szent, nem bizony, de a megítélése mégsem könnyű. Szánalmas vizionálásai ellenére volt benne valami tagadhatatlanul rendkívüli. Meg kell említeni, hogy azokban a napokban nemcsak az óvónő hagyta el, hanem Maria Silbermann is.

Adalbert hiúsága sokszor lépte át a nárcizmus határát. A ruhásszekrénye belsejében óriási tükör állt, mentségére, nem ő rakatta bele, így örökölte a nagyanyjától, attól az öregasszonytól, aki a dinnyéjéből mindig kipiszkálta a magot, és aki folyton azt hajtogatta:

– Sokra viszed egyszer, Bertuska, nagyon sokra.

A zenetanár akkor érezte először, hogy a jóslat igaz lehet, amikor Stella Silbermann a második órán hibátlanul és érzékeny előadóművészként játszotta el a három nappal korábban egész hónapra feladott darabokat. Úgy gondolta, Stellában ölt testet ez a bizonyos „nagyon sok”, ám később kénytelen volt önmagában keresni. Talán ezért kísérletezett aztán az orgonikával, és az orgonika mellett minden mással is. Esténként, világjobbító terveinek igézetében odáig is eljutott, hogy különféle magas állami kitüntetések átvételét elképzelje. Ilyenkor kinyitotta a nagyi fülledt szekrényét, és a tükör elé állt:

– Hölgyeim és uraim, köszönöm. Megvallom, váratlanul ért ez a kitüntetés, hisz amit tettem, csak és kizárólag az emberiség jobb sorsáért tettem.

Ritkábban az is előfordult, hogy angyalhangokat hallott a ruhák mögül, a tükörképe körül aranyló aurát látott, néhány esetben pedig úgy vélte, hogy elemelkedik a felpúposodott parkettáról, és azzal a légies könnyedséggel lebeg a szoba közepén, amint Krisztus járt a Genezáreti-tó vizén.

1989. január 7-én, kora este az évszázad legnagyobb havazása vette kezdetét, másnapra félméteres hó takarta be a vidéket. Az utakat hiába járták a hómarók, a viharos erejű szél percek alatt hordta vissza a havat. A délutáni szolfézsóra elmaradt, mivel a tizenhárom tanítványból csak egy ért be időben. Adalbert ezt az elárvult nebulót rövid instruálás után útjára bocsátotta, és egyedül maradt a második emeleti gyakorlóban. Tíz-tizenöt percig a havazást bámulta, aztán a zongorához ült, és azt képzelte, hogy az orgonikán játssza a Wir glauben all’ an einen Gott korált, az első versszakot d-mollban, a másodikat esz-mollba emelve, a harmadikat pedig e-mollban. Hogy az orgonika hangját a legtisztább intonációban hallja, nem érintette a zongora billentyűit, hanem pantomimművészként pár centivel fölöttük, a levegőben játszott. Nem kellett sok idő, hamarosan hallotta is az orgonika éteri, lángcsóva alakú hangjait.

Már az a-moll concertót vegyítette a Black Rose Stella Silbermanntól származó díszítőelemeivel, amikor megérkezett Maria Silbermann; az apró, világoskék szemű, hollófekete hajú, de nővérénél jóval kevésbé tehetséges hableány, kezében az iskolától bérelt, kopott fuvolával, és benyitott a terembe. Adalbertben ekkor már olyan szépen, öblösen szólt az orgonika Pokolból feltörő és Mennybe repítő hangja, hogy az ócska furnérajtó csikorgása sem zökkentette ki. Fél méterrel a zongora fölött, átszellemülten, a maga átiratában, tovább játszotta Bachot, ekkor már a triószonáták ötletszerű részleteit. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha ez nem olyan eset, amikor Adalbert saját magát nem látja, se Nobel-díjjal a kezében, se aranyló aurával a teste körül, ám valaki más – ez esetben a megszeppent fuvolista – viszont igen. Azt látja, hogy Adalbert alól kidől a zongoraszék, ám a tanító bácsi nem esik le, s nemcsak Bach-műveket játszik láthatatlan hangszeren a levegőben, hanem ő maga is ott van, ott lebeg, igen, a légben. Maria pontosan ezt látta: Adalbert a levegőben, láthatatlan zongoraszéken szertartásos merevséggel, egyenes háttal ül, holdkórosként klimpíroz, gondosan pucolt lakkcipői a levegőben pedáloznak, ő maga pedig lassan emelkedik, majd süllyed. Odakint havazik, míg a csukott szemű szolfézstanár a második emeleti gyakorló légterében, akár egy leszállóhelyet kereső, bizonytalan lufi, lebeg.

A tizennégy éves lány akkortájt menstruált először, s emiatt kellett kimennie matekóráról, és már a melle is domborodott, ráadásul kissé aszimmetrikusan, sőt, hol az egyik nőtt jobban, hol meg a másik, és – akkor még – mindig a kisebbiket szerette. Úgy érezte, ezeket a kö­vethetetlen és indok nélküli változásokat, a metamor­fózis minden jegyét titkolnia kell az öltözőben, főként a hónaljszőrt. Pár héttel korábban pedig Özséb atya a templomból is kiűzte, mivel a segédlelkész, Antal testvér kérésére, hittanóra végén fuvolával kísérte a többiek allelujázását, a plébános pedig a fuvolázást az orális szex szimbólumának tartotta, ezért kikapta Maria Silbermann kezéből a hangszert, és mint Jézus a kufároknak, a kijáratra mutatott:

– Kifelé! – ordította, mintha a bibircse ordítaná. A megszeppent, ám dacos Maria – mielőtt Antal közbeléphetett volna – elragadta Özsébtől a fuvolát, zo­kogva rohant végig az oldalhajón, átszaladva Bűnbánó Magdolna, Szt. Péter és Pál szobra alatt, egy pillanatra elakadt a szenteltvíztartó oroszlánlábában, nyitva hagyta maga után az ajtót, s hazáig meg sem állt. Antal pedig minden jámborsága ellenére odáig jutott, hogy először Özsébbel veszekedjen, később pedig az atya fallikus teóriáival fertőzött szülőkkel. Az előzményeket figyelembe véve könnyű elképzelni, milyen trauma lehetett Mariának, hogy azon a januári napon leginkább imádott tanárát levitálni látta a düsseldorfi hangversenyzongora mellett. Maria tehát dermedten állt a lebegő Adalbert előtt, aztán – amint korábban a templomból is – elszaladt.

Özséb szexuális paranoiája néhány áttéten keresztül gyorsan elért a zeneiskoláig. Másnap a szülők, megfeledkezve arról, hogy neki köszönhetik nagyobbik lányuk sikereit, az igazgatónál azzal vádolták Adalbertet, hogy bizonyára „közeledni próbált” a kislányukhoz, mert mi egyéb oka lehetne annak, hogy Maria nem akar többé fuvolára járni, míg korábban mindig azt a két napot, a keddet és a pénteket, vagyis Adalbert óráit várta.

A tanár úrnak voltak érzései. A világjobbító szándék nem az. Erre ő is csak január 9-én, a késő esti órákban jött rá. Még mindig havazott, egyedül maradt megint, mint minden más estén, ezúttal is kinyitotta a nagyi szekrényét, és ismét a tükör elé állt:

– Hát úgy nézek én ki?

A következő pillanatban rátört a magány, és az a vágy, hogy elrohanjon Maria és Stella Silbermann nagynénjéhez, Fréziához, ha nem is azért, hogy elpanaszolja, milyen folt esett rajta, csak azért, hogy odahajthassa a fejét a dajka puha ölére, amiről persze nem tudhatta, mennyire puha, de érezte – épp ahogy tisztán hallotta nyolcadikán az orgonika hangját. De megértette: ezt nem teheti, még gondolatban sem – soha többé. És akkor az is megfordult a fejében, hogy hiba volt négyhasábos cikket közölni a helyi lapban a pároltkenyérről. Úgy érezte, hogy milliók halála sem ér fel azzal a veszteséggel, ami őt Frézia távozásával érte. Ez érzés, igen – olyan, amilyen, de érzés.

Tizedikén – düh, sértettség, szégyen vagy prófétai hevület nélkül – fásultan közölte az igazgatóval, hogy beszélni akar Mariával. Az igazgató szelíden, barátilag azt tanácsolta, eszébe ne jusson, mert akkor az isten se mossa le róla, hogy valóban megrontotta – hisz még most is zaklatja. Délután ismét elmaradtak az órák, és már az áramellátás is akadozott. Adalbert a zongoraszéken csüggedt, a kezét az ölébe ejtette, csönd volt, nem hallatszott az orgonika hangja sem, ezért valósággal összerezzent, amikor az igazgató lépett be, és közölte: a dolog rendeződött, Maria mindent tisztázott, már ha tisztázásnak mondható, hogy azt állította, azért fél a tanár bácsitól, mert időnként a levegőben lebeg, és mennydörejszerű hangokat ad.

– A kislányt kiíratták, és pszichológushoz viszik.

Adalbert egy mukkot sem szólt.

– Na, fel a fejjel, öregem – mondta az igazgató. – Ne vedd a szívedre, inkább készülj a jövő heti óráidra!

– Stella – súgta másfél órával később az immár teljesen sötét teremben az összezavarodott Adalbert, még mindig a zongoraszéken szobrozva. Később a portás riasztotta meg:

– Marad még? Vagy becsukhatok mindent?

Adalbert szedelőzködött, felvette a kabátot, felhúzta a kesztyűt, a nyaka köré tekerte a sálat, kilépett az elhagyott utcára, hideg volt, viharos szél repítette a havat, mégis szúrós záptojásszag terjengett. Elhaladt a Szt. Sebestyén-templom sötét, komor ablakai alatt, rövid ideig a templomkert csupasz gesztenyefáinál ácsorgott, majd nyolc óra felé elindult a Szt. János-hegyre. Elmúlt éjfél, mire a hóviharban felért, bekucorodott a gejzírfülkébe, és azt hallgatta, ahogy a szél újra meg újra felzúg a bazaltorgonákon. Reggel elállt a havazás és a szél, az idő megenyhült, Adalbert elbóbiskolt, tíz körül levergődött a hegyről, és ázottan, összefagyva az iskolába ment. Amikor az igazgató meglátta, behívta a tanáriba:

– Nem jó ez így, Adalbert. Kimerült vagy. Hol jártál? Honnan jössz? Pihenned kellene, vegyél ki szabadságot, utazz el. Újabb havazást mondanak, aligha taníthatunk, inkább pihenj. Amúgy is régóta szeretnéd megnézni a Notre-Dame nagyorgonáját, miért nem mész el? Adok kölcsönt is, ha kell. Szívesen.  

Két nappal később, 1989. január 12-én Adalbert Párizsba indult, hogy a drezdai Frauenkirche Silbermann-orgonája, az öreg Coswig-templom, a Stephansdom, a St. Vitus-templom, a neuruppini kolostortemplom orgonája, valamint a pfaffrodai Silbermann-orgona után a világ legjobb hangszerét, a Notre-Dame nagy­orgonáját is szemügyre vegye – azt, amiben több mint hétszáz kilométernyi kábel tekereg. A főhajóban állva úgy érezte, hogy holtak szellemei veszik körbe, éppúgy, mint Dantét az alvilágban. Adalbert pislogni is elfelejtett, úgy szívta magába a hangszer látványát, mégis, mintha lecsukott szemmel állt volna ott, nem látott az orgonán kívül semmit. Azt az atyát sem, aki kitartóan figyelte. Csak állt, akár egy faszent – pianóban zenélő ujjak és kottákat lapozó tenyerek érintését érzékelte, s egy idő után már tudta is, kik ezek a holtak, akik erre a pillanatra régóta vártak.

A novella folytatását [2] a júniusi számunkban olvashatják.

• Kultúra [7]