A konzervatív művész számára az az érték, ami már van, volt, a múltban létrejött. Abból kell szerinte merítkezni, táplálkozni, minden szép és jó forrásából, a múltból, a jövő is onnan jön. A modern művész számára az az izgalmas, ami még nem volt. Persze konzervatív merítkezésből is létrejöhet új, és a modern újdonsága is valahol valaminek a folytatása, ha nem is derül ki ez rögtön. Így aztán vannak konzervatív modernek (például Nagy László, Juhász Ferenc) és vannak modern konzervatívok (a nyugatozók, újholdazók). Sőt, ómodernek, akik újdonságként tálalják az avantgárd egykori újításait, meglepetéseit. Fölfedezik és újra fölfedezik, mint spanyol a viaszt.
Tehát ezek a dolgok vannak. És olyan még „külföldön”, „jobb országokban” vagyis Nyugaton is lenni szokott, hogy művészek nyilatkozatokkal, aláírásokkal, párttagsággal maguk helyezik el magukat a politikai palettán. Olyan is van, hogy mások helyezik el őket, ami hatással lehet műveik befogadására, sőt még az utóéletére is. A mindenkori politika ezt mindenhol szereti, mert általa is kiterjesztheti hatalmát, és a művészek egy része is szereti, mert vagy „hisznek”, vagy rosszabb esetben mindenfélét remélnek és kapnak, ami szem-száj ingere. Ugyanis két tevékenység csinál szellemiből anyagit: a politika és az üzlet.
Az, ami ma Magyarországon folyik e téren, nem szokatlan, nem érthetetlen. A konzervatív művész – ha nem is mindegyik – a múlt értékelése közben könnyebben megragadja a „nemzet” fogalmát, mert számára mi más lehetne a keret, amelyben minden benne van? Így lesz belőle „nemzeti konzervatív”, azt pedig, aki nem ragadja meg, csak lazán azt képzeli, hogy ő is a nemzet, elnevezik „liberálisnak”, ami művészetről lévén szó, a legnagyobb marhaságok közé tartozik. Csakhogy azoknak, akik mondják, ez a fölajánlásuk a Magyarországon is zajló harcban, mely a helyek és a globális erők közt tényleg zajlik üzleti és politikai síkon. Ráadásul a „liberálisok” nemcsak a helyükön, a „globális piacon” kelendőek, hanem idehaza is. (Csakis a média hathatós közreműködésével, ugyebár.) Ezért fontos, hogy kié a médiauralom. A médiauralom azé, akié a politikai uralom, mondják. Tehát ha a „nemzeti” el akarja érni, hogy számára kedvezően áthangolják legalább a hazai piacot, a „nemzeti” politikát kell támogatnia. Támogatja is egyre hangosabban és magabiztosabban. Mert a közvélemény-kutatások azt jelzik, hogy itt lehetne az idő. A „talpra, magyar!” ma minden önmagára adó „nemzeti” számára azt jelenti, hogy: előrehozott választás.
S mivel ez karnyújtásnyira látszik lenni, nincs hathatós akarat arra vonatkozólag, hogy bármilyen „kettészakadás” csak úgy megszűnjön. Épp most, a cél előtt. Ma a „nemzetiek” számára a „nemzeti politikai” alapon való nemzetegyesítés a cél.
A „népakarat kifejeződése nélkül” az irodalmi értékrendben se jön létre a kívánatos állapot, vélik.
Más kérdés, hogy akkor mi jön létre, mondom én.
- Kistotál [6]