Halmai Tamás

Nyomtatóbarát változat

Éjszaka a kastélyban

Nem, mondja a szolgáknak, ma már
nem lesz szükségem semmire. Térjetek
nyugovóra. És torlaszoljatok el minden
ajtót, és deszkázzátok be az ablakokat.
A tükröket törjétek össze. A könyvekből
pernye váljék. Burkolózzatok sorsotokba,
ki tudja, merről támad majd a Jó.

Tisztások népe

Hosszú volt az álom, mégis
az ébredés nem telik pillanatba se.
Szemük nem hunyorog, kezükben
nem reszket meg az első csésze kávé.
Ablaktalan létet hagynak hátra, amikor
útnak indulnak. Mindenki egymaga,
de csapatostul érnek el mindenüvé.
Az álmatlanokat keblükre ölelik,
a madaraktól világvégi híreket vesznek.
A város főterére csak ők hiszik, hogy
tisztás, atlantiszi erdő közepén.
S hogy alattuk nem süllyed el.

A menet

Miért az erdő felé tart a menet?
Nem vezeti és nem zárja senki a sort,
a fanfárok hangjához sem igazodik a léptük.
Miért az erdő felé, távolodva a lakott
világ ismerős nyomorúságától és
a szerelemtől? Hátrahagyva a hajnalokat
és a barokk zenét? Nem sietnek, de
nem is lassul szemükben a táj vonulása.
Alleluja, kiáltják kétely nélkül, mielőtt
belépnek a sűrűbe.

Ha tudtuk volna

Ha tudtuk volna előre, hogy ez lesz, mindent
ugyanígy csináltunk volna, és most
éppígy megbánnánk mindent, amit tettünk.
Ha ismernénk előre bűneinket.

Koszlott mélyekből támad fel a fény,
s csak fény támad fel szomorúság nélkül.

Valami puritán melegség, csodatévők hite
helyett csoda – és hit a csodában; az lenne
ártatlanabb a búzánál, és érdemesebb
a kérdésnél: Csembalóhoz ülni ki fog?

Versillusztráció

• Vers

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges