Berlini méz

Halmai Tamás

Nyomtatóbarát változat

Minden igaz.
Az olvasástól elfinomult ráncok
a szem körül éppúgy, mint a berlini méz,
melyet halandó még soha meg nem ízlelt.
Minden vallások minden szentjei. A férfiak
hideg kétségbeesése. A tenger legmagasabb
pontja. Boldogságunk, mely nem volt több
tiszteletre méltó spekulációnál. Az idő,
ez az ügyetlen mágus, aki visszavarázsolni
semmit se tud, és a halhatatlanság, mellyel
nincs dolga élőnek. A gésák kiművelt tartózkodása.
A rabbik szakállában az évszázadok.
A sár csipkéit szépnek látó fölindultság éppúgy,
amint a kagylókat gyűjtő szenvedély,
melyet nem olt ki elutazás, hirtelen eső,
betegség. A síró ember, akit csak a könnyei
vigasztalnak. És az öröm, hogy hallgatnak
a kürtök, és megjönnek a lovasok. A glória
az alvók feje fölött, s az antik rémület,
a Szapphó sorai közt megbújó. A kincsekkel teli
gömbök, álmokból, mesékből ismerősek.
A hegyek válasza, a visszhang. A szavak sötétje
bennünk, és a beszéd világossága a
könyvekben. A tánclépések az ütközetben,
egy megíratlan Satie-keringőre. Az édes,
pontatlan homály, melyben a legpontosabb
boldogság esik meg a szeretőkkel. Mind,
akik az ölelésben reményt, az elválásban még
nagyobb reményt találnak – a képzelet óvatos
szakszerűségével, az elmúlás árnyaival szemközt,
a tengerből tündöklő nap oltalmában. A ragyogás,
egymásban, egymás nélkül, vagy egymás
helyett. Az átkelés, csak mint fűtetlen szobán,
a hómezőkön. A kerubok lábnyoma a ház előtt.
Ikonok aranyával elfedett poklok. Ráismerés
az ismeretlenre. A spanyol nyelv, mely túl lágy
átokhoz, miséhez, és a vattás ködben a puha
idegenek. Minden, minden igaz, és minden
szent, akár van, akár nincs, akár a harmadik.
Gazdátlan sebek nincsenek.

Versillusztráció

• Vers

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges