Halmai Tamás

Nyomtatóbarát változat

1

A közép kora véget ért.
                                        A műhely
kihalt, nincs mester, ki adós a művel,
és nincs lovagrend, és nincs angyalok,
se kegyelmesek, se hatalmasok;
félbehagyva a legszebb katedrális.
A szemhatár csupasz falainál
a láthatatlan kórus még feláll,
és levegőt keres a régi hanghoz,
de partitúra nélkül a korál is
kevés az énekhez, tenger a parthoz –

Körös-körül az égbolt romjai.
Aki letérdel, az volt itt a pap.
A szája mozog, de kimondani
már nem tud mennyei tartalmakat.

Egy ölelésre gondol, és egy arcra,
de kezével a magáét takarja.

2

Égi kegyelem vagy földi varázslat,
hívják szentségnek, nevezik csodának,
édes boldogság, tökéletes béke,
a létezés gyönyörű menedéke,
innen nézve szerelem, onnan Isten,
hit a szavakban, csendesség a hitben;

bizonyosság előtti bizalom.
A történet megállt negyednapon.

3

A nap, a szél, a víz, a levegő,
a kolostorkert és a legelő,
madarak röpte és lovak futása,
a fák lélegző, lassú gótikája,
a puha erdők szkriptóriumcsendje,
a füvek rangja és a kövek rendje,
a titkos élet vértelen tanúi
készülnek mind, feledni és tanulni,

mert a teljesben, tudják, minden egy lesz,

mert mindenki hasonlatos az Egyhez,
a bajban társ és egy vér test szerint,
mert mindahányban egy lélek kering,
mert minden lélek egy anyagtalanból
kerül, míg vissza nem jut az anyagból,
akkor olyan lesz, mint az, aki már most

fokozhatatlanul áldott és édes,
már hasonlít a jóhoz és a mézhez,

és emelkedik, és emel magához,
nem kell már sok, hogy nála több ne kelljen,
hogy a nagyobb súly könnyítsen a terhen,
és meghasad a látszat és a látás,
a térdeplőnek rögvest szárnya nő,
és betelik a körkörös idő,
csordul belőle méztől édes áldás,

a szétszóratás visszaáll majd tömbbé,
melyet se tan, se törvény meg nem ingat,
közösen majd az egyszerűben többé
nem hiszünk akkor régi szavainknak.

Versillusztráció

• Vers

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges