GALAXIS ÚTIKALAUZ

Dinók Henriett [1] 2016. február 23.

Havas 70 – I. kötet >>> [3]
Havas 70 – II. kötet>>> [4]

„Nem saját életemről akarok itt rajzot adni; nem érzem semmiféle
olyan magaslaton magam, ahonnan a mögöttem maradt táj képét
akár gyönyörködtetőnek, akár iránymutatónak mondhatnám. Egy
népréteg lelkületét szeretném ábrázolni, ez minden törekvésem. Ha
itt-ott mégis saját élményeimmel hozakodom elő, ezek az élmények
csak magyarázó ábrák. Ami emléket feltárok, azért tárom fel, hogy
rajtuk át próbáljak leereszkedni abba a mélyben fekvő, forró rétegbe,
amely rettegve rejti gomolygó világát minden idegen tekintettől,
még a tárgyilagos napvilágtól is, és amelyet, tapasztalatból tudom,
ha megismerni esetleg megismerhet is más, érteni csak az tud, aki
belőle származott. Én még védeni is szeretném.”
(Illyés Gyula: Puszták népe)

A Festschrift érdekes műfaj, sokat találkoztam vele az elmúlt négy évben, amióta bekerültem az akadémiai közegbe – a Te meggyőző erőd, biztatásod, sokéves támogatásod eredményeként. Ezeket a köszöntő ünnepi köteteket egy-egy iskolateremtő jeles tudós tiszteletére állítják össze tanítványai, tisztelői az ünnepelt életének, munkájának jeles évfordulóihoz kapcsolódva. Eddig a pillanatig ezek a kötetek, ahogyan ez a meghatározás is, mindig túlzottan formálisak voltak számomra. A kezembe akadt kötetek többségükben olyan írásokat tartalmaztak, amelyeknek volt ugyanközük az ünnepelthez, de őszintén megvallva inkább a szerzők szakterületeinek egy részletét tartalmazzák, amelyet szorgosan igyekszenek az ünnepelthez kötni. A másik fontos jellemzője a Festschrifteknek, amint azt bölcs emberektől megtudtam az évek folyamán, hogy a 70. életév előtt nem igazán illik ilyennel előállni, hacsak nem egyértelmű, hogy hetvenig már nem húzza az illető. Szóval jó hír, hogy kollégáid és barátaid úgy gondolták, esetedben bőven belefér kivárni az illem szerinti életkort. Én mondjuk simán kivártam volna a nyolcvanat is.

Amikor megtudtam, hogy készül ez a kötet, akkor arra gondoltam, hogy ez más lesz... nem kell erőlködni, mert tudni fogom, hogy mit írjak, az elmúlt években már annyit kellett arról beszélnem, hogy mit adott nekem a Romaversitas, és milyen meghatározó szerepet töltöttél és töltesz be a mai napig az életemben és minden bizonnyal számos volt romveres hallgató életében. (Meg Julis is megírta a tutit, miszerint: „Jóvammá. Szeretettel köll írni, aztán menni fog.”) De most, hogy itt ülök, azt kell mondanom, hogy korántsem egyszerű „elmondani” valakinek, hogy az egyik legmeghatározóbb ember az életemben, főleg úgy, hogy közben látom magam előtt az arckifejezését – azt az arckifejezést, amelyet a Justitia Regnorum Fundamentum-díj átvételekor is sikerült több ízben megörökítenem – és hallom a hozzá párosuló, szinte már menj Te a... dörmögést. Mindazonáltal megpróbálkozom azzal, hogy rólad szóló emlékszeletekkel tisztelegjek előtted, illetve próbálok egy kurta mosolyt csalni az arcodra azzal, hogy megmutatom, nem a levegőbe beszéltél éveken keresztül (akkor is, ha elsőre talán fölöslegesen érzelgősnek is hatnak majd e sorok, de egyszer Te is megöregszel és akkor majd értékelni fogod).

Rengeteg kép villan fel bennem, ha megpróbálom felidézni a legfontosabb pillanatokat, és az jut eszembe, hogy a fenébe vagy képes úgy beszélni az eseményekről, hogy hozzáfűzöd a pontos naptári dátumot, emlékezel benyomásokra, illatokra, milyen volt az időjárás, mennyit késett a vonat, ki és mit mondott pontosan. Beszámolóid épp úgy hatottak, mintha teljes egészében részese lettem volna a történéseknek. Éppen ezért sosem felejtem el, amikor először felolvastál Illyés Gyula Puszták népe című művéből. Még a Nefelejcs utcában székhelyeltünk, sokan voltunk, körbeültünk, ahogy Te, szokásodnak megfelelően, mentorhoz illő lazasággal, keresztbe tett lábbal ülve, kezedben – véletlenül sem megtörve – tartva a könyvet, az alábbi részletet olvastad fel nekünk a 14. fejezetből a „A szagról. Idegen a pusztán”:

„Nem is volt könnyű, később magam is tapasztaltam, amikor alkalmam lett egyik társadalmi rétegből a másikba átjárnom, s azt hittem, szédülés nélkül tehetem. Nem tehettem; a társadalomban a mélységnek és a magasságnak éppúgy megvan a maga atmoszférája, akár a természetben. Egy-egy hirtelen helyváltoztatás után testileg is pontosan ugyanazokat a tüneteket észleltem magamon, mint amikor bányába szálltam le, vagy hirtelen megállt velem a felvonó egy alpesi csúcson: fölkavarodott a gyomrom, ütőerem gyorsabban vert, értelmem megbénult, meginogtam, és levegő után kapkodtam. Akkor eszméltem rá, mily nehéz az egyenlőség, a társadalmi hely mennyire magához idomítja az embert, mily tökéletesen magához köti az utolsó porcikáig is. Nekem különösen az orrommal volt bajom, már kora ifjúságomban, ahogy nagymama éles szeme megállapította. Kamaszkori csokorra kötött nyakkendőm és tüntető cipőkefélésem ellen nem volt kifogása, de mindegyre hatalmasodó szellőztetési rögeszmémet gyanakvó aggodalommal kísérte. »Csukd be már azt az ablakot – mondta fázósan összevonva keblén a százéves kötött kendőt –, vagy már a szagunkat se bírod?« Valóban nehezen bírtam, és pirultam miatta; önvád mardosott, hitvány árulónak éreztem magam. A régi kedves illatok kínzó szörnyekké váltak, és fojtogattak. A közös szoba meghitt melege a második hazatértemkor az ajtóból szó szerint visszalökött: az otthon fészekillata, amelyre a távolból úgy vágyódtam, a korom, a hideg főzelék, a szobában száradó fehérnemű áporodott, dohos keveréke lett. A kedves kötényben, amelybe hajdan oly örömmel borítottam arcom, a mosogatóvíz avasságát fedeztem fel. De minderről nem szólhattam, hogyan szólhattam volna? Nagymama első szavára becsuktam az ablakot, és visszaültem az asztalhoz. De a sötét sarokban a frissen faggyúzott pár csizma, mint egy polip, újra működni kezdett, kinyújtotta csápjait, és a füstölgő petróleumlámpa, az erjedő káposztáshordó és a kis tűzhely sütőjében sziszegő édes tökdarabok illatának tengeralatti sűrűjén át nyakam köré tekeredett. Fölálltam és kimentem. »Kész úr« – hallottam az ajtó betevése közben nagyanya szavát nagyapához, aki fokhagymás törköllyel kenegette lábát. Néztem a téli csillagokat, és elgondolkoztam az emberi fejlődés menetén.”

A szöveg értelme, akkor, másodéves egyetemistaként, még nem bomlott ki előttem, csak libabőrös lettem, amikor olvastad, és tudtam, hogy nem véletlenül választottad, és hogy ezeket a gondolatokat mélyen el kell raktározni. Később tényleg sokszor eszembe jutottak ezek a sorok és az ezt követő beszélgetés, és ez olyan élethelyzeteken segített át, amelyekkel nélküled nem tudom, hogyan birkóztam volna meg. Így nyolc év távlatából jelzem, hogy esetemben sikerült elérni, hogy a helyzethez képest egy egészséges lelkületű némber vált belőlem (de minimum megspóroltál nekem sok év terápiát...).

Második romveres évemtől kezdve legalább egy órádat igyekeztem fölvenni, és ezekre sosem tekintettem kötelezettségként. Mindig nagyon vártam a szemináriumokat, még akkor is, ha a merev jogi oktatási keretek között belém táplált képbe közel sem passzoltak ezek az órák. Olykor kicsit strébernek éreztem magamat, és igyekeztem elrejteni azt a rajongást, amelyet azóta sem igazán sikerült kiváltania egyetlen egyetemi oktatómnak sem. Ez a lelkesedés persze egyáltalán nem annak tudható be, hogy olykor-olykor csak sikerült rávennünk, hogy menjünk át a szomszédos vendéglátó-ipari egységbe, hogy egy, az általad is kedvelt, maláta, komló, élesztő és víz egyvelegéből álló frissítő mellett tartsuk meg az órát, befüstölve a rendelkezésre álló teret. Hosszú időn keresztül foglalkoztunk a miskolci gettóügy részleteivel, és az egyik szeminárium alkalmával kezembe nyomtál egy videokazettát (ami a mai napig nálam van, és ígérem, hogy a könyv átadására magam mal viszem), hogy ez alkalommal az én feladatom begépelni a tanácsülésről szóló felvételt. Felhívtam ismerőseim, beszereztem egy lejátszót, és nekiültem begépelni szó szerint. Nagyon aggódtam, hogy elégedett leszel-e majd a végeredménnyel, majd amikor a többórás munkát odaadtam – persze kicsit megkésve a Romver-keretekhez és kóros prokrasztinációmhoz illően –, meglepődve és nevetve (!) azt mondtad, Te arra gondoltál, hogy kivonatoljam, ne begépeljem az egész ülést, és hogy biztos baromi sokat szívtam vele. Valóban, de megérte! Szerintem ha azt mondtad volna, hogy gépeljek be minden anyagot újra, ami rendelkezésedre áll, akkor azt is megcsináltam volna; nem a tanulás érdekében, még csak nem is amiatt, hogy esetleg hasznosítani lehetett volna a munkát, hanem hogy megfeleljek a valós vagy vélt elvárásaidnak.

Egy másik alkalommal A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422–1985 című könyvből nyomtad a kezembe a kiskunhalasi polgármester 1916 májusában íródott levelét, amelyben a polgármester mintegy védelembe véve a kiskunhalasi cigányokat, jelzi, hogy ugyan a helyiek sátoros cigányok fogalma alá sorolhatók, de kóbor cigányoknak egyáltalán nem tekinthetők, és így indokolatlannak tartja a 15.000/1916. Eln. számú rendeletben foglalt intézkedéseket.¹ Ezen részletek segítségével kezdtem el megismerkedni a cigány társadalomtörténet alapjaival, és vettem kézbe egyre több könyvet a témában. Azt gondoltam, hogy amit Te ajánlasz vagy ami a nevedhez fűződik, mindenképp megér egy misét, így került kezembe A cigányság társadalomismerete című könyv és A cigány tanulók elkülönítése az általános iskolában című tanulmányod. Ekkor kezdett el érdekelni az iskolai szergregáció, olyannyira, hogy a végén az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány kuratóriumában kötöttem ki.

Azt hiszem, mindezeknek köszönhetem, hogy nem váltam egy olyasfajta jogásszá, akinek képe mérhetetlenül taszít mind a mai napig, márpedig az oktatási rendszer és a sokszor cseppet sem toleráns joghallgatói és jogászi közeg nagyon igyekezett az ellenkező hatást elérni De Tőled és a Romaversitastól egy olyan batyut kaptam ezekre az évekre, amelynek segítségével többek között sziklaszilárd elvekre, kritikai gondolkodásra tettem szert. Eleinte azt gondoltam, hogy majd igazi vaskalapos büntetőjogász leszek egyszer, azonban egyre több dolog, gondolat, szemlélet kúszott be az életembe a közvetítéseddel, így kötöttem ki a gyűlölet-bűncselekményeknél mint doktori kutatási témánál, vegyítve alapelképzeléseimet az évek során Tőled kapott szemlélettel.

Visszagondolva, minden jelentősebb döntés és lépés az életemben hozzád kapcsolódik; felvettél a Romaversitasba, amely második családommá vált, és ahol életre szóló barátságokat kötöttem; eljutottam Dublinba, életemben először hoszszabb távra itt hagyva a családomat, ami hatalmas lépés volt, és amelyben mindvégig támogattál (és noszogattál); elvállaltam életem első jogi munkáját (miután rám mordultál, hogy szép dolog, hogy segítek édesanyámnak a takarításban, de most már a jogi pályán kellene megindulni); unszolásodra jelentkeztem az Akadémia Jogtudományi Intézetébe fiatal kutatónak, amelynek eredményeként kijutottam Kanadába egy évre, ahol életem szakmailag és emberileg is egyik legcsodálatosabb időszakát töltöttem el. Ott sem feledkeztél meg rólam, és a karácsonyi ünnepekkor kívántál nekem plusz 10 fokkal többet, ami igazán rám fért akkoriban...

Szóval az van, hogy a tárgyi tudás mellett olyan dolgokat is köszönhetek Neked, amelyek a legnagyobb mértékben befolyásolták, hogy nem olyan emberré váltam, aki miatt bánnod kellene azt a napot, amikor felvettetek, és Téged idézve azt kurjantanod – ahogy e kivételesen választékos szentségeléssel 2012 nyarán megismertettél –, hogy „a jó Isten roggyassza rád a kék eget”!

Képes voltam és vagyok a mai napig némán végighallgatni Téged – pedigtudod, hogy nem fukarkodom a szavakkal –, azonban arra is megtanítottál, hogy a véleményemet ne hallgassam el; azt hiszem, ez az angol nyelvben oly sokat emlegetett empowerment meglehetősen hatékony megnyilvánulása. Ez pedig ritka kincs a magyar (oktatási) rendszerben, megtanítani valakit gondolkodni, és képessé tenni arra, hogy ezt ne is rejtse véka alá. Ezt a képességet pedig rengeteg tehetséges volt hallgatódnál megtapasztalom, épp azokon, akik mára a legközelebbi barátaim, és akiknek szintén oly sokat jelentesz.

Remélem, nem haragszol, hogy saját élményeim segítségével – olykor talán érzelgősen – igyekeztem szemléltetni munkásságod egy aprócska szeletét... legkevésbé sem az illem jegyében, inkább olthatatlan tisztelettel és szeretettel a szívemben követtem el ezt a merényletet.

Isten éltessen még nagyon sokáig, drága Havas!

Jegyzetek

 

• Emléknyom [5]