„Közel férkőzni egy műalkotáshoz
a kritika szavaival jóformán nem is lehet:
ebből mindig többé-kevésbé
szerencsés félreértések adódnak.”
Rainer Maria Rilke: Levelek egy ifjú költőhöz
„Valahogy megúszni, hogy a mondanivalód
halálra ne szekáljon. […] A legtöbb mondanivalója a Kovács néninek volt, az első emeleten.”
Kukorelly Endre: Egy csaknem kész levél egy csaknem kész költőhöz
Még csak különösebben tájékozottnak sem kell lennünk a kortárs irodalomban ahhoz, hogy lássuk: sokan, örömtelien sokan tűnnek föl évről évre tehetséges fiatalok, ígéretes (avagy az ígéretet rögvest be is váltó) szerzők. Az anyagi, a gazdasági, az egzisztenciális akadályok és nehézségek közismertek. Mint általában a művészek: a versszerzők sem a könnyű út csábításának engednek, amikor a költői munkára teszik föl életüket – vagy legalábbis életük sérülékenyebb részét. Miben bízhatnak? Szervezetekben, társaságokban, amelyek az érdekeiket képviselik: ilyen a szép múltú JAK (József Attila Kör) és a ma már ugyancsak tekintélyesnek mondható FISZ (Fiatal Írók Szövetsége). Folyóiratokban, amelyek közül többet kifejezetten fiatalok alapítottak (például Sárkányfű, Az Irodalom Visszavág, Előretolt Helyőrség, Prae). Elhivatott kiadókban, jól sikerült első kötetben vagy színvonalas antológiákban; díjakban, ösztöndíjakban, alapítványi támogatásban. És, persze, a technika segítségében: a világháló nyújtotta lehetőségek már most beláthatatlanok. A Dokktól a Literán és a Spanyolnáthán át a személyes blogokig számtalan fóruma lehet a digitális önmegnyilvánításnak. De elsősorban és nyilvánvalóan önmagukban – s a versben, a nyelvben, a költészetben magában.
E sorok írójának egyetlen vonatkozásban van csak hiányérzete. Föltűnő ugyanis, hogy a pályakezdő költők – miközben remek teljesítményre képesek az irónia szervezte könnyed, dalszerű megszólalásban éppúgy, mint az élőbeszédhez közelítő szabadverses alakulatokban – a nyugatos és újholdas versnyelvi (és világképi!) örökség újraértésére többségükben csak tétova s elszórt kísérletekben vállalkoznak. E tekintetben is külön figyelemre érdemes az alább vázlatosan bemutatandó négy lírikus, akik szemmel láthatóan a kötött formákhoz, azaz a klasszikus költői hagyományokhoz való viszony megújításán fáradoznak. S más-más módon, de újat hoznak valóban, kudarcaikban is újat.
(Csak súly és alvó angyalok)
Iancu Laura Karmaiból kihullajt című munkája (2007, Magyar Napló) egyszerre ejti ámulatba és zavarba az olvasót. Ámulatba, mert Iancu jobbadán kisszerkezetekben kiteljesedő írásai a tömörségre törő, kihagyásokkal és sejtetésekkel élő, az asszociatív képalkotásmódot rontott intertextusokkal nyomatékosító versbeszéd ritka erejével lepnek meg. És zavarba, mert azt érezni: vitathatatlan tehetség éri be vitatható alaki megoldásokkal. Bizonytalan metrumok, ügyetlen rímek, közhelyes képek és kidolgozatlan alakzatok bukkannak föl a kötetben. A formai változatosságot is hajlamosak lehetünk rendezetlen sokirányúságként megtapasztalni.
Mégsem kudarcról, inkább jelentős ígéretről beszélhetünk. Ha egy költő egyidejűleg képes a biblikus (szakrális) motivika és a balladisztikus (népies) hang kimunkálására, összeegyeztetve eközben a Nagy László-i vallomásköltészet és a Pilinszky-féle ontoteológia hagyományát: máris olyasmit alkotott, amit fenntartásaink mellett is érdemes komolyan, nagyon komolyan vennünk.
A „csak súly és alvó angyalok” (Alvó angyalok, 16.) finoman komor képisége, „a végben nincsenek irányok” (irányok, 17.) bölcsen higgadt eszkatológiája, a „lehajtom fejem, bevégeztelek” (tűzünk, 19.) szertartásosan beletörődő szójátéka: csak néhány a sikerültebb szöveghelyek közül. A létezésről gondolkodás helyszínéül hangsúlyosan köznapi tereket jelölni ki – ezek is emlékezetes pillanatai a kötetnek: „Reggel ismét megnézem e-mailem / – van-e remény az emberiségben –” (Élet a hajnalban, 7.); „légkondit szereltem poklomba” (kijárat, 62.). Meghatározóbbak talán azok a versek, amelyekben a magánéleti vonatkozásnál erősebbnek bizonyul a toposzok látomásos elvontsága; ilyen például a két éj között című szöveg: „utolsó lovasként érkeztél / ölem földjére a halálból” (41.).
A tagolatlan áldozati beszéd (az Istentől és a szerelemtől elhagyott szubjektum szólama) kockázatos költői választás, ha nincs, ami ellenpontozza, kiegészítse, árnyalja. Iancunál elsőrendűen a tudhatatlan iránti bizalom, a hihetetlenbe vetett hit írja fölül a halállal kacérkodó kétségbeesést. Nem mindig, s nem egyensúlyosan. Néha az elutasításban ismerve rá az elutasítottak igazságára: „minden tagadásban / a Függőt ismerjük fel” (Péter, 81.). Vagy, ahogy a Glória című gyönyörű ötsoros fogalmaz (a remény teológiája szellemében): „majd kinövöd / az elbukó nap szokását / egyszer örökre fenn maradsz / a Fa korpuszát / koronázod” (21.).
„Mélyen és szenvedélyesen (vagy inkább: gyötrelmesen) személyes líra az Iancu Lauráé, de rendkívül szemérmesen, rejtőzködően az – pontosabban: folytonos viaskodás, küzdelem a kitárulkozás és a teljes elrejtőzködés között” – írta kritikájában Pécsi Györgyi. Mélység, szenvedély és gyötrelem valóban jellegadó sajátosságai Iancu versbeszédének. A szerelem és az istenszerelem mélysége, szenvedélye és gyötrelme ez. Egymástól talán el sem választhatóan.
Esendő kötet? Kétségtelenül. Ámde végső tárgya is az esendőség. Ez teszi figyelemre méltóvá, ez avatja – egészében – megrendítővé.
(Jeromos latinja)
Lanczkor Gábor kötete (2008, Kalligram) több ponton reflektál saját keletkezésére. A Vissza Londonba kronotopikus alcíme egyenesen az ihlető élmény forrását jelöli meg: Tizenegy hónap a National Galleryben és a Tate Modernben. A kilencciklusnyi vers az ekphraszisz műfaji hagyományát értelmezi újra. A képleírás lehetőségeit kutatja, azaz részint kép és nyelv, részint festészet és költészet viszonyára kérdez rá. Eközben az esztétikai tapasztalatról s a művészi szépről általában is elmélkedik. Vermeertől Nitschig, Caravaggiótól Warholig, Goyától Pollockig igen kiterjedt és változatos a képek sora. (Mindegyik megtekinthető a www.lanczkor.blogspot.com [2] oldalon.) Minden értelemben merész munkáról van tehát szó.
Lanczkor szövegei a klasszikus verstan (például a szonettforma) bátor szétírásával, szétrendezésével, szaggatott szintaxissal és jelentésteremtő áthajlásokkal, fennkölt és obszcén szavak stiláris egységbe illesztésével érik el céljukat. Fontos retorikai sajátosságuk, hogy gyakran nem egyértelmű: a kép szemlélője, valamely szereplője vagy a festő maga beszél-e bennük. Ez a „többszólamúság” a különben egynemű, poétikailag összefogott kötetet jótékony feszültséggel tölti föl.
A kötet alapállása nyilvánvaló: a művészettel való „helyes” viszonyra kíváncsi. Egy Vermeer-kép kapcsán ez az igény egyetemes hermeneutikai kételyt hív elő: „Ha mi, előtte álló emberek / megérthetnénk minden következménnyel, / ezek a köznapi tárgyak és alakok nála mit is jelentenek, / mi minden az, amit e fény magába elnyel, // durva reakcióktól kéne tartani / itt a tizenhatos kiállítóteremben” (Johannes Vermeer: Virginál előtt álló fiatal nő, 15.). Jellemzőbb azonban az az intimitásig személyes versnyelvi magatartás, amely a történetfilozófiai és hitbölcseleti kérdésekig is a szubjektivitás rövidebb kerülőútjain jut el: „Igen, a legszemélyesebb / háborús veszteségem az, hogy elégett Caravaggio Szent Mátéja Berlinben. […] …létezik most e kép? // Ha igen, hol? Ahol az Isten? / Hol volt akkor háromszázötven évig?” (Caravaggio: Szent Máté és az angyal, 21.).
Sokféle képről beszélnek sokféle módon ezek a versek. Találunk itt Pilinszkyt idéző „definíciós” líraiságot: „Profán a profán, szent a szent, tér a tér, űr az űr” (Rachel Whiteread: Ház, 26.), a köznyelvi megszólalást váratlanul fölemelő, gyöngéd poézist: „Kemény bimbóikból megint mikor bogozzák / ki szirmaik a szeptemberi rózsák?” (Jackson Pollock: Nyár- idő/ 9A, 86.), a művészet valóságát a művészeten kívüli valósággal szembesítő (a festészet mediális összetevőire figyelmeztető) sorokat: „A kép nincs kész. A pásztorok szeméből a fatábla les elő” (Piero della Francesca: A születés, 89.), s olyan verset is, amely a tér- és időbeli távolságot beszélő és beszédtárgy (a kép szemlélője és a kép tárgya) között játékos záró rímmel pecsételi meg: „És Jeromos latinja / a kezdettől indítja / a sorokat neki a végnek. // Az új Nullponton is átlépnek. / Nagyot reccsen cipőm alatt a / parketta” (Antonello da Messina: Szent Jeromos a dolgozószobájában, 90.).
S hiába, hogy a műalkotás hibátlan rendjéhez olykor ironikus távolságtartással közelít a lírai alany: „Hol a borotvaél / az egyensúlynak tengelye. / Ahol minden hajszálnak a helye / megvan. Előre. E tiszta harmónia olyan krakél- // er, mint az angyalkapihékkel kitömött / kis góngorista párna” (Jan van Eyck: Az Arnolfini házaspár, 53.) – a döntő érzület mégis a befogadás varázslata, a végső szó mégis az elbűvölt múzeumlátogatóé: „És nem is csak ilyenkor élek. / Amióta anya / megszült. Lesem a képet. / És vissza. Át a termeken. És Mantegna” (Leonardo da Vinci: Szent Anna harmadmagával, 91.).
Mit lát, aki néz? Miről beszél, aki egy képről? Mit mond a nyelv, ha az ekphraszisz nyelve? A Vissza Londonba elemi kérdéseket feszeget, de nem kínál olcsó válaszokat. Sőt, választ egyáltalán nem kínál. Önmagát nyújtja, saját kérdéseivel és gyanúival; egyenletesen magas színvonalon. Igazat kell adnunk a kötet egyik legalaposabb kritikusának, Krupp Józsefnek: a fiatal költő „hosszú távon is fontos alakja lehet a kortárs magyar lírának”.
(Nincs könnyű nyár)
Loschitz Ferenc verseinek gyakran groteszkké rajzolt bensőségessége (amely a kortárs lírai szólamok között mind egyértelműbb helyet biztosít e bátor alanyiságnak) elsősorban Orbán Ottó költészetéből átmentett vonás. A fénymotivika és az évszaktoposzok emelkedettségét is ez óvja meg a tagolatlan pátosz kísértő veszélyétől; a tág terekbe rajzolt természeti képek egyéni árnyalatai is ebből származtathatók; a dalszerű versformák is innen kapják esztétikai teltségüket; s a könyv(tár) motívumát játékba hozó és a (vers)írásra ars poeticai műgonddal reflektáló szövegekben is e sajátosság ellensúlyozza a vallomásos esztétizmus líranyelvi megoldásait. Loschitz műveinek így értett poétikai arányérzéke nemegyszer hibátlannak tetsző kompozíciókban bontja ki magát.
A Dél sorainak ünnepi szépségű jambusait s az általuk színre vitt naphimnusz-közérzetet a fölütés habozó köznapisága, a szókészlet egynémely elemének természettudományi eredete, illetőleg a sorátlépés egy helyütt szótörést is eredményező eszköze s a központozás jelentéssokszorozó elhagyása egyszerre bizonytalanítja el – jótékonyan: „Még meggondolom hogy milyen lehet / írni nagy kupolák hűsén a strófát / ha árnyatlanok és türelmesek / a nehéz szelekben rogyadozó fák // oldalhajlásban mérik az időt / nem tömegvonzás hanem heves áram / e mozgás s csodálják új delelők / a homokos part bősz forgatagában // időnk homályos semmivé vegyül / hány tévhittel hány hajdanvolt kacattal / kiment a hőség karmai közül / nem látott trónusokig fölmagasztal // amíg a rekedt nyár izzó nyaláb- / sugarakkal fordul felénk akárha / a forróság pontos nyomvonalát / jelölné ki egy újabb délutánra”.
A hajnal vendége mindenekelőtt a hasonlatos képalkotásmód transzcendáló hajlama s a beszédhelyzet megalapozásakor szintaktikai kisszerkezetekbe szorított létbölcseleti igény révén válik emlékezetes olvasmánnyá: „A tűznek látom pirosságait, / lángos telihold-kövérjén a sárgát. / Más hajnal ez. Perc percre eltelik. / Alszanak a sápadt körúti lámpák. // Fölkel. Fölizzik. Aranysárga fény / húzódik rá a szánalmas tetőkre. / Mintha egy film, még így az elején, / az éji mozik vásznáról lejönne. // Vendége vagyok, idegen, nehéz / emlékeimmel vagyok messziről jött. / De úgy fia, mint egésznek a rész, / mennynek az angyal, pokolnak az ördög. // Kéményből füst-szál csonka csíkjai / szállnak, lomha felhőkön karmolászva. / Az eget nehéz megmozdítani, / hosszan kifeszül selymes, tiszta vászna”. Ugyancsak a fény metafizikájával vet számot például A Napisten című szöveg: „alá és föl föl és alá / jobbról balra meg balról jobbra / mintha üzenné mondaná / mintha az égbolt mocorogna […] fölborul minden mintha még / jelezné hogy van ég van isten / s a dolgok megoldásaképp / agyunkon kell hogy átsüvítsen”. A Félálom szcenikája pedig az ébrenlét határán tétovázó öntudat kétértékű megvilágosodásának mindennapos misztikumából nyeri fő összetevőit: „Már csügged, mint az elernyedt karom. / Tompa égzúgás lett az éjszakája, / s hold is zúg, hallja. Északi, vakon / is tudható távolság. Majd ha sárga / súrlófény ráng az ablak halovány / négyszögén, fölül. Nem tudja, mi újság. / Az üveg tükrén aprózva, profán / úszkálnak szét a meztelen medúzák”.
A vízözöntörténet teológiáját profán életképi keretek közt újraíró vers (A part), az apához való viszonyt a késleltetés módszertanával poetizáló mű (Egy öregúr a telefonból) vagy „a kőfal felé érkezem haza” példázatos zárlatában kiteljesedő költemény (Fal és por): mind úgy jellegadó darabjai e költészetnek, hogy közben megalkotottságuk egyedi erényeit sem fedi el a kétségtelenül közös intenció. A világ rendjébe a belenyugvás békéjével (s talán sehogy másképp) beilleszkedni tudó én szavai Loschitz Ferenc egész lírájának mottójául szolgálhatnának: „Nincs könnyű nyár, csak elviselhetően / egyszerű: nap süt, fénylik és ragyog. / Szikrázó burok az égbolt fölöttem, / alább falomb és én magam vagyok” (Teljes évszakok).
(Egyablaknyi ég)
Tamás Zsuzsa írásaiban a személyesség kockázatos közvetlenségét a tárgyiasító figyelem figyelmességgé mélyített (s ekként mélyen reflektált) versnyelvi magatartása oldja. A türelmes alázattal szemügyre vett világ e művekben mintegy a „Szótlan imádság” (Utca [Lépni]) tereként mutatkozik meg. A Tamás Zsuzsa-féle líranyelv hagyományokba ágyazottsága több ponton, számos vonatkozásban szembetűnő. A mívesség emlékét hordozó, kimunkált verstani esendőség alakzatai is e belátás felől bírhatók szóra; a stílusszinteket egymásba játszó poétikai tudatosság is e keretben értelmezhető. A jambikus verselés formális eszköze, a beszédmód stiláris-retorikai összetettsége s a metafizikai kérdésirányokat ismeretelméleti dilemmákkal terhelő szövegigény mellett figyelemre méltó például a költői nyelv irodalmias egységét megbontó idegen szavak jelenléte a versek jó részében. E szöveghelyek olvasatunkban nem formanyelvi divatnak hódolnak be, inkább a dikció rétegzettebbé tételében töltenek be lényegi szerepet. Néhány jellemző példa erre: „Elhagytál, de összetart a csontok geometriája” (A magány geometriája), „Az objektív: / Isten pupillája” (Utca [Menni]), „Az arcod és az idegen árok. / Tenyerembe vésett barázda. / Miféle tektonikus mozgás / vájta jelét az éjszakába?” (Tenyér), „Kétezer-hat júniusban / én, egyszeri Tamás Zsuzsa / jelentem: alulmaradtam. / Legyőz a hemicrania” (Végrendelet), „A néma sejt / abortátum-sikolya” (Tojás). Aligha van olvasó, akinek ne jutna eszébe József Attila, Pilinszky János vagy Nemes Nagy Ágnes több, hasonló lexikai fogással élő verse – a Téli éjszaka („Hallod-e, csont, a csöndet? / Összekoccannak a molekulák”), az Eszmélet („Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált”), a Mire megjössz („mindenfelől a némaságnak / extatikus torlaszai”), A szerelem sivataga („Magad vagy a kataton alkonyatban”), a Széndioxid („Csak a növény a tiszta egyedül. / Nem ismer kategóriát. / S a bűnös széndioxidot / éjszaka mégis ő cseréli át. / Tisztán ragyog reggel az égi sátor / a tölgyek néma megváltástanától”) vagy az Ekhnáton jegyzeteiből („Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt, / és tedd hatalmas funkcióid”)…
A múltak irodalmával nyíltabb párbeszédet kereső-létesítő műveket is találunk Tamásnál. A Tenyér meghatározó motívumai („ránc”, „árok”) szövegszerűen kapcsolódnak Pilinszky Apokrifjének képi világához. A Végrendelet két sora pedig mintha egyidejűleg adna választ az Esti kérdés Babitsának s az In memoriam N. N. Pilinszkyjének létbölcseleti kérdésére: „miért nő a fü, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?”, „ha öröklétre születünk, / mért halunk meg hiába?” – szólnak a kérdések; „Test? Ne kelljen feltámadnia, / ha már elmúlnia muszáj” – hangzik az óhajként megformált felelet.
Az olvasó úgy érezheti: Tamás Zsuzsa verseinek gondolati tartalmai éppen a szövegeket átható, roppant érzékenységnek köszönhetők. A Tojás című vers (melyen a Weöres-féle tojáséj filozofikuma is átsejlik) egy köznapi mozdulatot lényegít át ontológiai aktussá – a nem-emberi létezés jobbára föl sem fogott méltóságát lirizálva, ha e lirizálás egyúttal az emberi létmód (és létszemlélet) sérülékenységének allegóriáját nyújtja is: „Hústűvel szúrtam bele. / Alig hallható roppanás. / Mélyberettent mozdulat: / sérült kutaccsal a tojás. / Azután lentről fölfelé. / Kibuggyanó kocsonya. / Roppant csönd. A néma sejt / abortátum-sikolya. / Marad az üres, néma mész. / És sötét benne a világ. / A megváltás elmarad. / Szilánkosítja magát”. Hasonlóképpen miniatűr remeknek ítélhetjük az Egy ‘A’ betű című szöveget. Ennek álomi jelenetezésében a kocsmai asztal lapja s az afölött búcsúzásra összeölelkezők A betűt formázó alakzata adja a kiinduló képet – hogy azután a vers az írott nyelv materialitásának eseti élményét s az anyagi világ kérdéses olvashatóságának tapasztalatát egymásra vetítve, a körkörös metaforizáció retorikai bravúrjával adjon hírt a gondviseléshit önfelszámoló gyöngeségéről: „Álmomban / derengő kocsmafényben / búcsúzni készültem. / Mennem kell. Maradsz. / Felálltunk és átöleltelek. / Köztünk egy asztal. / Megadtad magad. // Formát keres a mondhatatlan. / Mivé leszünk kalligráfus nélkül? / Indulni kéne. Föl a fénybe. / Az analfabéta olvasni készül. // Iniciálé: / az asztal, te meg én, / az egyoldalas ábécéskönyv / végén-elején”.
A Pieta vershelyzete a fájdalom múlhatatlanságát társítja az emlékezésben időtlenné magasztosuló együttléthez: „Ketten voltunk. Akárha márvány. / Vetetlen ágy. Profán Pieta. / Sebzi a bordányi látvány / minden éjszakám azóta”. A már kétszer idézett, játékos komolysággal archaizáló Végrendelet utolsó sorai az eredendően keresztrímes négysoros egységek váratlan összefogásával („migrén” – „agyrém” – „belém” – „fogkrém”), az éppen „A lélek visszatért belém” sorban elhelyezett rímszórontással, a „ment a test” – „testament” rím mesteri anagrammájával s a záró sor önreflexiójának a teljes költeményt átíró (mert érvénytelennek minősítő) gesztusával vonnak magukra kitüntetett figyelmet: „Mondott év júniusában, / mikor meggyötört a migrén, / feküdtem sötét szobában: / nekem susogott az agyrém. / A lélek visszatért belém, / és fájdalomtól ment a test. / Borogatás, zuhany, fogkrém. / Érvényét vesztő testament”. S ha nem is hosszan (mert nem kész életműből, hanem alakuló oeuvre-ből válogattunk), de folytathatnánk a sort.
Az „egyablaknyi ég” (Jelek) távlata, távlatossága bizakodással töltheti el a befogadót: lesz még mit szemügyre vennie, lesz még miről beszámolnia ennek a már most gazdag beszédű költészetnek.
Jelen írás a szerző Isteni fény, emberi lény című, Könyvhétre megjelenő kötetének tanulmánya.
Itt a tanulmány rövidített változatát olvashatják.
- Kultúra [6]