Amikor Odüsszeusz úgy döntött, hogy meghallgatja a szirének énekét, elég sokat kockáztatott. Az életét mindenképpen, meg a társai életét is. Mégis jó esélyük volt a túlélésre, mert ő király volt, a parancs az parancs, a bizalom pedig bizalom. Bízhatott tehát a társaiban, hogy ha odakötteti magát az árbochoz, és megparancsolja nekik, bárhogyan is ordítozna, ne oldozzák el, akkor majd a társak nem kezdik rögtön kikaparászni a fülükből az agyagot, és nem tűnnek el izgága startfejesekkel a tengerben, faképnél hagyva árbochoz kötözött, szitkozódó királyukat – miközben szól a szirének éneke, mint egy videoklipben.
Valaha ez így volt. A király nemcsak arra lett kiválasztva, hogy uralkodjon, vezesse embereit a háborúba, majd lehetőleg vezesse is haza őket (ez Odüsszeusznak speciel nem sikerült) – hanem a király arra is ki volt választva, hogy bizonyos élményeket ő közvetítsen népe és az isteni világ között. Például elmesélje nekik a szirének énekét. A vezéri, a bírói, a papi mellett – alkalomadtán – a költői szerep is az övé volt. Amíg utóbbit rá nem bízta a költőre.
A költészet nem más, mint a szirének énekének az elmesélése. Valaki meghallgatja, és igyekszik továbbadni a többinek. Nagyszabású vállalkozás ez, és reménytelen, mert nyilvánvaló, hogy még a legnagyobb költők is csak halk visszhangjait bírják továbbadni a sziréndalnak, de azért éppen eléggé szent ez az ügy még így is.
A költészet, legalábbis mióta leírják (mióta a király rábízta a költőre), arisztokratikus jellegű. Nemcsak művelője (a költő) kiválasztott, de még a hallgatója is.
Arisztokratikusnak lenni nemcsak a fenenagy, elitista gőgösséget jelenti, ez tévedés: arisztokratikusnak lenni annyi, mint emlékezni arra, hogy mit bízott ránk (melyik grófságot) valaha a király. Arisztokratikusnak lenni felelősséget jelent a ránk bízott grófságért: a világ egy bizonyos részéért, állatokért, emberekért, bolygóért, miegymásért. A költő nem olyankor arisztokratikus, amikor rá szokták fogni (elefántcsonttorony, elitizmus), ilyenkor nem arisztokratikus, hanem csak gyáva és gőgös: elbújik a rábízottak elől. Petőfi Sándor, a vérdemokrata, nagyon is arisztokratikusan élt, mert halálig komolyan vette a saját tehetségét, küldetését és a rábízottakat: népet, nyelvet, verset, magát a költészetet. A grófságát.
Kedves Közönség! Az én alapproblémám, ami miatt nehéz szívvel vállaltam azt a megtisztelő és szép feladatot, hogy itt most ars poetica-jellegű előadást tartsak, az, hogy feloldhatatlan ellentéteket érzek az írott költészet mai állapota, a költészet általános mai állapota és az én jelenlegi lelkiállapotom között. Magyarán: az írott költészet arisztokratikus jellegű – de a világot, amiben élünk, demokratikusnak szokás (illik) titulálni. Milyen alapon nevezem ki magam Odüsszeusznak, királynak, papnak, vezérnek vagy legalább – hát igen – költőnek? Ma mindenkinek joga van meghallgatni a szirének énekét. Elvben legalábbis. A gyakorlatban azonban ez a hajó biztos zátonyra futását jelenti – amint azt a szórakozásba-bulizásba-fogyasztásba feledkezett nyugati civilizáció céltalanul sodródó hajója ijesztően mutatja –, de ez mit sem változtat azon a kínos, lelkifurdalás-szerű érzésen, hogy ha elkezdek a saját költészetemről beszélni, az az én részemről nagyképű, elvakult fontoskodás lesz, és semmi más, mert én személy szerint az utóbbi években egyre inkább tele vagyok kétellyel.
Tárgyszerű ars poetica-szerű előadásnál (vagy helyett) úgy érzem becsületesnek, hogy be kell vallanom a tanácstalanságomat. Bizony, ha én leülök verset írni, ha kétségeim ellenére mégis leülök, akkor először is ezzel a tanácstalansággal, sőt, hitetlenséggel kell megküzdenem már hosszú évek óta. És ez már tárgyszerű ars poetica. Nálam a tanácstalanság egy munkafázis.
Én egy peches nemzedékhez tartozom, amely az ezredforduló körül lett negyvenéves. Az ember negyvenéves kora táján át szokta gondolni, ért-e el valamit az életben. A negyvenéves hatástalan költő pedig röhejes jelenség. A század- és ezredfordulókra emberek száz- és százmilliói készülődnek évtizedeken át testben és lélekben, és így – önbeteljesítő jóslatként – ki is szokott alakulni valamiféle korszakváltás. Történelmi és lelki értelemben is. Az én nemzedékem negyvenéves válsága egybeesik a század- és ezredfordulóval. Mi most kezdtünk el öregedni. Tehát ami kétségemet itt felsorolom, lehet, hogy mind csak egyéni vagy nemzedéki szoc. probléma: talán csak a saját öregedésemből és fáradásomból születnek. Dohogás, zsémbelés.
De bizony úgy látom, hogy az a fajta művelt olvasóréteg, amit ifjúkoromban én még láthattam, szép lassan sírba megy. Helyettük olyan korosztályok jönnek, akiknek az írott költészet épp annyira fontos, mint teszem azt a huszadik század történelme. Szinte semennyire. Évtizedek óta ijedezünk, hogy a gyerekek már nem olvasnak könyvet. És most, akár tetszik, akár nem, ezek a gyerekek, sőt, az ő gyerekeik már felnőttek – és vidáman alkotják a társadalom szövetét. Szép lassan kiderült, majd a napnál világosabbá vált, hogy olvasás nélkül lehet élni.
Nem hihetem ma már azt, hogy ha leírok egy pár szép verssort, és azt a megfelelő helyen, a megfelelően ünnepi pillanatban, a megfelelően kiválasztott (felnevelt, kiművelt) közönségnek felolvasom, az a pár sor majd elkezd dolgozni, és a hierarchia állványzatán, pusztán a gravitáció erejétől lefolyik (igenis: le!) a sokaságig, és ott kifejti hatását: szebbé teszi a világot. (Igenis, szebbé és nem csúnyábbá – ennyivel tartozom a sokaságnak, ha már egyszer odalentre képzelem őket!) Az irodalom (és főleg az írott költészet) kivonult a világból, dekonstruálta (kinyírta) magát. Az írott költészet uralmának vége.
Van helyette énekelt. (Egyelőre.) Miért én vagyok a költő, ha Menyhárt Jenőt, Lovasi Andrást, Kiss Tibit ezrek idézik fejből?
El kéne bújni, és nem jönni elő soha többé.
Igen ám, de úgy érzem, hogy mégiscsak tudok valamit, amit csak kevesen. Én tudom, hogy az írott költészet az emberi kultúra egyik csúcsa. Én tudom, hogy ez nem csak egy vélemény a sok közül. Én szeretek nagy verset olvasni, olyat, amitől lúdbőrös lesz a hátam, sőt, még bőgni is szeretek rajta. És úgy érzem, hogy ha beletörődöm, hogy az írott költészet korának vége, ezzel azt segítem elő, hogy tényleg vége legyen. Azt is tudom, hogy olyan ember nincs, akinek ne volna meg a maga potenciális verse. Egy vagy több. De egyet legalább el kellene juttatni hozzá. Nekem az a dolgom, hogy ezeket a dolgokat tudjam helyette.
De mégsem merek a saját verseimmel kapcsolatban olyan szavakat használni, hogy alkotás, alkotói folyamat, líra, jelentős, fontos. Röhejesnek érzem. Hangsúlyozom, magamnál, másoknál nem, mert mások azok mások. Ha más olyan verset ír, amitől lúdbőrzik a hátam, akkor nem érdekel, hogy ő milyen szavakat használ a maga verseire.
Két dolog érdekel: az írott vers megmentése és a lúdbőr.
Az írott versről úgy lehet gondoskodni, hogy például konferenciát rendezünk a mai magyar költészet műhelytitkairól. És ezzel elérjük, hogy egy komoly egyetemen egy teljes nap az írott versről fog szólni. Vagyis történt valami az írott vers érdekében. Hivatalos valami történt ugyan, de az nem baj. Nagyon is rendben van ez a dolog. A komoly emberek is láthatják, hogy egy komolyan vehető helyen ott van a költészet. Ami viszont nagyon fontos: hogy egy ilyen konferencián szó essen a lúdbőrről.
Nem tudok ennél tárgyszerűbb ars poeticát mondani. Nem vagyok hozzá elég okos. Nincs elméletem. Számomra csak a versírás gyakorlata létezik, ennek a magva pedig az ihlet. Módszere a kitartás. Célja pedig a lúdbőr.
Módszertanilag azonban még nem mondtam semmit. Nem lebbentettem fel a fátylat annak a titkáról, hogyan is írok én verset. Nem hoztam fel saját példát. Saját példámmal csak egyetlen kérdésre tudok választ adni: hogyan dolgozik egy buta költő?
Elmondom, hogy készítettem el ezt az előadást. Úgy készítettem el, mint egy verset. Elkezdtem nagy löttyös indulattal, mert rájöttem, hogy nem lett volna szabad elvállalnom. Nem volt tőlem becsületes dolog, mert erős kétségeim vannak. Ettől ideges leszek, indulatba jövök. Jó, hát akkor valljuk ezt be. Bevallom. Egy darabig odüsszeuszozom, nagy, böszme szavakat használok költészetről, arisztokratizmusról, reménytelenségről, látom, hogy ez majdnem jó: legalább van az írásban lendület és őszinteség. Igen ám, de egyáltalán nem szól a témáról, vagyis az előadás tárgyáról, vagyis az én költői módszeremről. Folytatni kéne, de nem megy. Nem látom át, mit is írok éppen: mire fut ki ez az előadás. Ostoba vagyok, érzem, ezért dühös vagyok magamra, és az agyamra megy a szöveg. És este is van. Kikapcsolom tehát a számítógépet, hogy majd reggel megnézem, hátha eszembe jut valami folytatás, vagy ha nem, törlöm az egészet.
Kikapcsoltam, másnap lett, és most itt ülök megint. Nem töröltem ki a tegnapi szöveget a gépből, folytatom. Rájövök, hogy egyszerűen be kell vallanom, én egy buta költő vagyok, muszáj bevallani, ezt követeli meg ennek a nagypofájú szövegnek a saját logikája Odüsszeusszal, satöbbivel: azt, hogy magammal legyek kegyetlen. Hát ezt is bevallottam. Így készült ez az előadás. Magamat is elparentáltam benne, nem is tértem ki a feladat elől, le is kopasztottam a költészetet a magam módján a lényegéig, volt kitartás, volt egy kis ihlet, lúdbőr ugyan nem volt, de végül is ez csak egy előadás, és nem vers – és legalább megemlítettem a lúdbőrt mint célt, és ez már valami. Íme, ez az én „módszerem”. És verset is így írok: mint aki fejjel megy előre, bele a sötétbe, hátha nem is lesz fal.
És mit érez mindeközben a buta költő? Sértődött… Ilyesmiket gondol királyi gőgjében:
Ülnek a hajóban, és közelednek a szirének sziklái felé. Ha most nem fordulnak más irányba, pillanatok múlva meghallják a szirének énekét. Odüsszeusz az árbocnak dőlve áll, nincs odakötözve hozzá, és az emberek fülében sincs agyag. Mi lesz ebből? Odüsszeusz vigyorog, karba tett kézzel vonogatja a vállát: ezt akartátok, fiúk (lányok), nem? Demokrácia van. Megszavaztuk, megyünk, meghallgatjuk a sziréneket, meghalunk. Mindenki a saját királya. Mindenki a saját költője. Saját sziréneket mindenkinek! Hajrá.
De aztán mégis megsajnálja embereit. Na jól van, gyerekek. Van egy javaslatom: én tömöm be a saját fülemet, titeket odakötlek az evezőpadhoz, az evezőket eldugom, kidobom a horgonyt, aztán tessék, hallgassátok a sziréneket. De elmesélnetek nem kell. Nem vagyok rá kíváncsi, mit meséltek egymás szavába vágva, egymást túlüvöltve, érthetetlenül.
Mert én, a leleményes Odüsszeusz, ülök majd szépen agyaggal a fülemben, nézlek titeket, és jegyzetelek. Tanulmányozom, hogy viselkedik a Homo sapiens a szirének hallgatása közben, és ebből rá fogok jönni, milyen lehet az énekük. Én leszek a költőtök, csak fordítva.
Elhangzott a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kreatív Írás Konferenciáján.
- Kultúra [6]