Jégszabadság

Révész Sándor [1] 2016. március 14.

Havas 70 – I. kötet >>> [2]
Havas 70 – II. kötet>>> [3]

Vannak, akikben több a tehetség és a tisztesség, mint amennyit egy életben ki lehet használni. Ezek a tehetséggel és tisztességgel túlterhelt emberek nem lehetnek mindazok, amik jó lenne, ha lennének. Nem feltétlenül és sajátlagosan nekik, csak mindenkinek.

Nem tudnék Havas Gábornál jobb politikust és jobb újságírót mondani azok közül, akik nem lettek (nem maradtak) azok. Havas legfőbb erényei éppen egybeesnek a magyarországi politika és újságírás legsúlyosabb hiányosságaival. Ezt abból a néhány évből tudjuk, amikor politikus is volt, és újságíró is.

A potenciális politikussal itt részletesebben nem foglalkozom. Egyrészt nem ez a dolgom, másrészt Havas politikusként való létezésének eleve nem lehetett semmilyen realitása, személyes és alkati ellenállásától függetlenül sem. Akik a legjobbak lennének politikusnak a köz számára, azok sosem lesznek azok, mert a politikában van egy bizonyos morális gyarlósági minimum, amit teljesíteni kell, és amit Havas a maga zsigeri tisztességességével sohasem tudott volna teljesíteni. A politikában elkerülhetetlen bizonyos mértékű önkorlátozás pártos és partikuláris érdekek szerint a legjobb meggyőződés követésében. Az újságírásban több a tér, többféle a működési terep, ott a fent említett morális gyarlósági minimum teljesítése nélkül is helyet lehet fogni, ha nem is könnyen, és nem is túl jót. Politikai pályát tehát bizonyára akkor sem futhatott volna be Havas Gábor, ha nem lett volna neki szívesebben futott futnivalója más pályán. De újságíróit éppenséggel igen.

Nem lesz túl nehéz egzakt módon leírni, miért emelkedett ki Havas Gábor a magyar újságírás mezőnyéből, amíg benne volt. Szögezzük le: itt a szekuláris, polgári újságírásról beszélünk, amelyben a földi jólét – jobb lét – szempontja dominál. Ezért a társadalmi valóság problémacentrikus   megragadására törő, szociologikus látásmód illik hozzá, amely az okok kereséséből és a célok tételezéséből kizárja az idealista és okkult elemeket.

Minél erősebb szociológiai látásmóddal, minél gazdagabb valóságismerettel, minél nagyobb ténygyűjtő és -értelmező gyakorlattal rendelkezik valaki; minél kevesebb „egyéb” megfontolás és ambíció téríti el a problémafeltáró, árnyalt leírástól; és minél inkább megvan hozzá a szerkesztőképessége és íráskészsége, hogy ezt hatásosan, jól befogadható szerkezetben és szelektálással előadja, annál jobb közéleti újságíró lesz belőle.

Nem lehetnek sokan, ha egyáltalán, akikben ezekből az előnyökből több halmozódhatott volna föl, mint Havas Gáborban. Ő az ideologikus és idealista torzulásoktól legkevésbé érintett, legvalóságközelibb szociológiai iskola legrégebbi és legjobb képviselői közé tartozik, és az ország legsúlyosabb társadalmi problémáit hordozó helyeket és rétegeket legjobban és legközelebbről ismerő egy-két ember egyike. Solt Ottilián kívül nem volt senki, aki az övéhez fogható valóságismerettel szállt be a magyar újságírásba. „Régóta ismerem a Zselic völgyeiben meghúzódó aprófalvakat. Húsz éven át voltam hol sűrűbben, hol ritkábban odalátogató tanúja a lassú, de megállíthatatlannak tűnő sorvadásnak. Most arra voltam kíváncsi, hogy megérintette-e a vidéket a változás szele.” Hányan írhattak volna le ilyesféle mondatokat a rendszerváltás kori magyar sajtóban?

Havas ugyan tud szenvedni, ha írni kell, de ez magánügy. A közügy az írott termék, amelyen a szenvedés nem látszik. Íráskészségéről az írások tanúskodnak. A dramolettek például, amelyek közül csak azokból vettem föl részleteket az írásomat követő szöveggyűjteménybe, amelyeknek Havas volt az egyedüli szerzője. Elég lesz ideemelnem egy idézetet, amely Havas cikkeinek megjelenítő erejét demonstrálja – a demonstráció tisztasága kedvéért egy olyan írásból, amely a szakterületén kívül esik. A ’68-as bevonulás utáni első Szovjetunió–Csehszlovákia-hokimeccset látjuk: „A csehszlovákok (csehek és szlovákok) az első perctől kezdve elképesztő fanatizmussal vetették magukat a játékba. Nem ismertek elveszett korongot. (Egy alkalommal Nedomansky a palánkon túlra, a nézők közé tartó korongot a levegőben úszva ütötte vissza a pályára.) A korcsolyák szikráztak, a botok percenként törtek el, ha Firszov megindult, hárman feküdtek eléje, Ragulin hiába alkalmazta sokszor megcsodált bodicsekjeit, a csehszlovákok Anteuszként pattantak vissza a palánkról, a csehszlovák (cseh és szlovák) szurkolótábor átment politikai tüntetésbe, a pécsi jogászhallgatók őrjöngtek gyönyörűségükben, az egész öntudatra ébredt Kelet-Közép-Európa együtt lüktetett a játékkal. Nyilvánvaló volt, hogy a szovjetek (ruszkik) csak a csehszlovákok (csehek és szlovákok) holttestén át nyerhetnek, de a nézőtéren helyet foglaló KGB-sek nem mertek közbeavatkoz- ni. Aztán a történelmi igazságszolgáltatás jegyében a csehszlovákok (csehek és szlovákok) bepasszíroztak egy gólt. A pécsi jogászkollégium társalgójába behallatszott a pardubicei, kassai és katowicei szurkolók üvöltése, merthogy a kelet-közép-európai kis népek egységes diadalordításban törtek ki.”

Az újságíró Havas legfőbb erénye az egyidejű, erőteljes és mindenirányú kritikai és megértési készség! Ehhez kell az egzisztenciális megfontolások hiányából fakadó szabadság, gáttalanság és a lélektani, társas és szellemi könnyítések kísértéseit elvető intellektuális és lelki erő. Az egy cikkre jutó kritikailag megcélzott és (gyakorta egyszersmind) megértett csoportok számában szerintem nem múlta felül Havast senki.

Nézzük meg az első Csenyéte-cikk távoli indítását ’89 őszéről, a heti Beszélő próbaszámából: „A magyar nagyvárosokban az aládúcolt ingatlankezelő vállalatok gyámságától roskadozó, málló vakolatú bérházak, elslumosodott hajdani munkáskolóniák, lovassági kaszárnyákból, megüresedett vágóhidakból, raktárépületekből kialakított, egykori munkatáborok barakkjaiból létesített nyomortelepek környékén időről időre újabb és újabb vedlett ruhájú, valószínűtlenül sovány, izgatottan hadonászó embercsoportok tűnnek fel. Az ott élők nem értik, honnan a kétségbeesett agresszivitás, amellyel letörnek minden lakatot, felfeszítenek minden zárat, és birtokba vesznek minden lakható négyzetmétert. Az üresen álló szoba-konyhákat és mosókonyhákat, padlástereket és pincéket, fáskamrákat és sufnikat, toldaléképületeket és a félig lebontott épületek még használható helyiségeit. Nem törődnek az »őslakók« acsarkodásával, hatósági tilalmakkal, fenyegetésekkel. Ha kilakoltatják őket, kisvártatva újra megjelennek, vagy mások költöznek a helyükre. Az őshonos városlakók nem értik, honnan és miért ez az akadályokat nem ismerő, feltartóztathatatlan beáramlás. Nem értik, mit keres ez a civilizálatlan, riasztó siserehad az amúgy is túlzsúfolt városokban. Féltik a biztonságukat, féltik gyerekeik lakáshoz jutási esélyeit, és nem kell sok ahhoz, hogy a szorongások gyűlölködő indulatokba csapjanak át. Honnan jönnek, és mit keresnek itt?! Megélhetést keresnek, és sokfelől jöhetnek. Jöhetnének például Csenyétéről is.”

Micsoda részletgazdag totál plánból zummolunk itt le Csenyétére! Micsoda információ- és képsűrűség! Micsoda láttató, hangulat- és érzelemkeltő erő! Milyen éles leírása a szemben álló csoportoknak! Milyen határozott visszaigazolása a konszolidált nagyvárosi népség élettapasztalatainak! És milyen magától értetődő, körkörös megértés! Az ellenséges indulatok áradatát elszabadító tapasztalatok visszaigazolása az ellenséges indulatokat feloldó, a hétköznapi tudat számára egyszerűen fogható okjelöléssel. Ez a legőszintébb, legjótékonyabb és legritkábban használt szerkezet, amelyben erről a problémavilágról, konfliktushalmazról beszélni lehet.

Ebben a képletben, ilyen érzelmi erővel, körkörös megértéssel és bírálattal, ilyen, az objektív és szerkezeti tényezőket kiemelő szociológiai szigorral, olvasóbarát nyelven íródott meg az egész Csenyéte-történet. Aki előveszi a Csenyéte-cikkeket, mindent tudni fog róla, mit nyert és mit vesztett a magyar újságírás Havas Gáborral.

Nézzük meg a civilszervezeteknek járó pénz elosztásának búbánatos parlamenti történetéről szóló, jó hosszú cikket 1992 nyaráról. Ez a Havasra jellemző konstruktív intranzigencia remek példája. Ha a parlament kézből osztja a politikailag nem éppen semleges civilszervezeteknek a pénzt „az elosztás alapelveit egyértelműen tisztázó, hosszú távon is érvényes princípiumokat rögzítő jogszabály nélkül”, akkor „óhatatlanul csak esetleges, a pillanatnyi politikai erőviszonyoknak és az ebből következő értékpreferenciáknak kiszolgáltatott, a civil társadalom megerősödését hátráltató döntések születhetnek”. Egyrészt hangsúlyozva vagyon, hogy ezt a jogszabályi normativitást nem helyettesítheti egy parlamenti bizottságban létrehozott konszenzus, amely törvényszerűen magába szív torzulásokat és igazságtalanságokat, másrészt legalább konszenzus. És akkor azt kellene megszavazni. Ha a szemérmetlenül lobbizó képviselő siserék módosító javaslatokkal szétrombolják ezt a kicentizett konszenzusos javaslatot, akkor azokat a módosításokat következetesen le kell szavazni. Ha viszont már valaki nagyon helytelenül megszavazza őket, akkor legalább szavazzon egyformán a kormánypártokhoz és az ellenzéki pártokhoz kötődő szervezetek számára juttatott támogatások növeléséről. A szabad demokrata ifjúsági szervezet támogatásának növelését is helytelen megszavazni, viszont aki minden ifjúsági szervezet számára megszavazza a támogatásnövelést, az, ha ezt rosszul is teszi, „méltányos demokratának” tekinthető, ellentétben azokkal a méltánytalan „többségi demokratákkal”, akik csak az övéik, csak a kormánypárti, vagy csak az ellenzéki ifjúsági szervezetek zsebét hizlalnák.

Havas szépen föllistázza a méltányosokat és a méltánytalanokat. Fontos, hogy melyik táborban vannak többen ezek, mint azok, de a méltánytalanok itt is, ott is azok.

Világos az értékrend és a megoldások értéksorrendje. A jobb mindig jobb, mint a rosszabb, még akkor is, ha csak a legrosszabbnál jobb, de ettől még keményen fönn van tartva, meg van követelve a norma, amelytől a csak a legjobbnál rosszabbat is elvi jelentőségű határ választja el.

És azután három év múlva jön a következő ciklusban a következő pénzosztásos cikk: „A szocialista honatyák semmit sem tanultak az előző ciklus tapasztalataiból, az akkori kormánypárti képviselőkhöz hasonlóan ők sem képesek kellő önmérsékletet tanúsítani, ők sem hajlandók lemondani a sza- vazattöbbség kínálta csábító lehetőségről, ennélfogva a döntéshozatal újfent szánalmas – egy demokratikus jogállam parlamentjéhez méltatlan – komédiává silányul.” És: „Mindezek után továbbra is aktuálisnak érezzük, amit fentebb idézett cikkünkben 1992-ben írtunk: »Megengedhetetlen, hogy a civil szféra ki legyen szolgáltatva a mindenkori parlamenti választások eredményének, hogy az egymást követő négyéves ciklusokban alapvetően megváltozzanak a támogatás szempontjai. Ha van terület, ahol a meghatározó politikai erőknek józan kompromisszumra kell törekedniük, akkor a civil szféra feltétlenül ezek közé tartozik.«”

Havasnál morális rend van.

A morális rend és a ténytisztelet, a körkörös kritika és megértés, a konstruktív intranzigencia – ezek értékes és kényelmetlen tulajdonságok. Szerencsés viszonyok között az értékességük, szerencsétlen viszonyok között a kényelmetlenségük határozza meg hordozóinak helyzetét. Havas és általában a Beszélő esetében a kényelmetlenségük volt a meghatározó.

A kikezdhetetlen tények halmazati ereje tette Havas írásait kényelmetlenül cáfolhatatlanokká.

Egyik műfaja a kronologikusan rendezett, kíméletlenül kimerítő tényés eseménysorolás volt. Ebben a műfajban írta meg még a szamizdat folyóiratban a leginformatívabb magyar nyelvű cikket Csernobilról. Ilyenben az 1992-re virradó költségvetési csatát.

Máskor egy-egy szellemesen harapós cikken belül iterációs szerkezetben rendezi el a tények letaglózó sorozatát. Például abban, amelyben a Miskolcra látogató, tökéletesen tudatlan, viszont gettópárti szociális minisztert, Surján Lászlót teszi közröhej tárgyává: „Tud-e a miniszter úr arról, hogy a »csökkentett komfortfokozatú« lakások megépítésével egy új Szondi-telep jött volna létre, hiszen hasonló alapterületű szoba-konyhás lakásokból állt volna, amelyekben az eredeti tervek szerint éppúgy nem lett volna víz, WC és gáz, ahogy a Szondi-telepen sincs, a többi civilizációs vívmányról már nem is beszélve? Tud-e a miniszter úr arról, hogy a telep a város közigazgatási határán kívül, minden közintézménytől távol, a lakatlan Sajó-parti prérin épült volna meg? Tud-e a miniszter úr arról, hogy ezek az alacsony színvonalú lakások m2-enként 30 ezer Ft-ba kerültek volna, annyiba, amennyiért akkor még a Rózsadombon lehetett összkomfortos lakást építeni? Tud-e a miniszter úr arról, hogy a tervet a megyei és városi rendőrkapitányság vezetői egy olyan új cigánypolitika előhírnökeként népszerűsítették ’88 novemberében a miskolci tévé adásában, amely végre kiebrudalja a tisztes polgárok közül, és kellőképpen elszigeteli az asszimilálódni úgymond képtelen cigány családokat? Tud-e a miniszter úr arról, hogy a város számos hivatalnoka és közrendű polgára is így értelmezte a tervet? […] Tudja-e a miniszter úr, hogy az alternatív javaslat ugyan már 1989 nyarán megszületett, de annak végrehajtását a városi tanács hónapokig szabotálta? Tudja-e a miniszter úr, hogy ezalatt a Gettóellenes Bizottságból született miskolci Phralipe aktivistái szívós munkával pontos listát készítettek a legrászorultabb cigány családokról? Tudja-e a miniszter úr, hogy az érintett szervezetek kitartó küzdelmének köszönhetően a városi tanács idén tavasszal végre 25 millió Ft-ért megvásárolt húsz darab összkomfortos panellakást, és a lépcsőzetes cserék révén 42, a Szondi-telepinél rosszabb körülmények között élő család a Phralipe listájáról is valamivel jobb minőségű lakásba költözhetett?” És ez a szekvencia még annál is sokkal hosszabb volt, mint ahogy itt most felidéztük.

1992-ben kezdett el összenőni, ami összetartozik, Antall és Orbán tábora. Az összenövés a székházügyként ismeretes, nagyszabású közös lopási akcióval kezdődött. Ezerszám írták erről a cikkeket. Havas Gáboré volt közöttük az, amely mindent megvilágított, és minden félremagyarázási lehetőséget kizárt. Ő számolta ki szépen, pontosan és cáfolhatatlanul „A matematika csodái” alcím alatt, hogy a pénzügyi szövetségben összeforrt pártok pontosan mennyi sok értékes négyzetmétert loptak el a közösből.

Vissza a jégre. Gondoltam, keresek ide, a cikk végére valami jó kis emelkedett szöveget, amellyel szépen le lehet zárni ezt az írást anélkül, hogy valaminő összegző tételben futtatnám össze a fentieket, aminek egy ilyen rövid írás esetében amúgy sincs semmi értelme. Gondoltam, a szabadság szép szó, ha rákeresek, a Havas-összesben biztosan találok valami magvasat és emelkedettet. Jöttek sorban a Népszabadságok, a szabadságvesztések, a nyári szabadságok, de semmi magasztos abgangnak való. Aztán csak meglett. Amikor visszacsúsztunk a jégre: „A harmadik harmadban, 2:2-nél a Holík testvérek egyike (talán Jaroslav, de az is lehet, hogy Jiří) megindult a szovjet (ruszki) kapu felé. Bemutatott egy káprázatos cselt, úgyhogy szegény Konovalenko engedelmesen kivetődve elcsúszott egészen a palánkig, majd bődületes erővel bevágta a pakkot az árván maradt kapuba. A Vencel teret, fittyet hányva a zord időjárásra, hatalmas tömeg árasztotta el, a pécsi jogászkollégium társalgójában boldog-boldogtalan egymás nyakába ugrott örömében, diadalmámor kerítette hatalmába egész Kelet-Közép-Európát, a Kárpátok és a Beszkidek bércein a szabadság szele süvöltött végig.”

• Emléknyom [4]