Havassal Baranyában, Havassal Párizsban

Elbert Márta [1] 2016. március 15.

Havas 70 – I. kötet >>> [3]
Havas 70 – II. kötet>>> [4]

1982 tavasza. Semmi remény egy normális életre. Még fiatalságunk sem segít optimistábban látni a jövőt, pedig a Filmgyár, hivatalosan a Magyar Filmgyártó Vállalat Lumumba utcai telephelye még a szabadság és vidámság mezeje volt a többi szocialista vállalathoz, gyárhoz, kátéeszhez, termelőszövetkezethez képest. Ekkor kezdtünk el majdnem titokban egy filmsorozatot előkészíteni a magyar paraszti életről.

Magyar Bálint éppen befejezte Dunapatajon és környékén végzett szociológiai kutatásait,¹ Juhász Pál és Kardos László az Alföld régióiban kutatta a magyarországi termelőszövetkezetek kádári, azaz igen apró léptékű liberalizációs változásait, Havas Gábor pedig folytatta még a hetvenes években Kemény Istvánnal megkezdett falukutatásait Baranya megye elnéptelenedő kistérségeiben.

Schiffer Pál filmrendező, aki főleg a Cséplő Gyuri című, saját megfogalmazása szerint szituatív, avagy non-fiction dokumentumfilmje révén a magyar dokumentumfilmes gárda egyik sikerrendezőjévé vált, arra tett kísérletet, hogy az ezerkilencszáznyolcvanas évek elejének vidéki Magyarországát, elsősorban a paraszti élet változásait kutassa és kordokumentumként rögzítse. Ehhez az öt évre tervezett, nagyszabású munkához nyerte meg a Kádár-éra által utált, részben állásukat vesztett, részben kutatási tilalommal sújtott fent nevezett szociológusokat.

Megjegyzendő, hogy a valamikori államelnök Szakasits Árpád unokája, Schiffer Pál, és a valamikori begyűjtési miniszter, Gyenes Antal – aki a Szövetkezeti Kutató Intézet igazgatója volt ekkoron – tárgyalt egymással az intézet és a Hunnia Stúdió paraszti életről szóló dokumentumfilm-sorozatá-   nak koprodukciójáról. A filmsorozat dramaturgja a Nagy Imre-kormány egykori sajtófőnöke, Vásárhelyi Miklós volt.

Évente negyven-ötven napot forgattunk az ország különböző pontjain. De kamera nélkül is rendszeresen tartózkodtunk Szentesen, Szentlászlón, Dunapatajon és környékükön, valamint az ország számos más régiójában. Öt éven át követtük a hat Dávid testvér életének fordulatait Dunapatajon, Csiki Dénest és élettársát Ibafán, Marit és két szerelmét Almamelléken, a téesz teheneit Szentlászlón, Racskó nénivel Csebényben találkoztunk, a földiparadicsomot egyéni gazdákként fóliasátorban termesztő Kerekesékre Szentesen találtunk.

Magyar Bálinttal híres dunapataji kutatásai alapján újra megkerestük a valaha e községben élt, egymással komoly politikai és emberi konfliktusba került embereket. A volt hívő kommunista pataji iskolaigazgatót, Szemerédi Istvánt, akit a forradalom napjai alatt meg akartak lincselni, a volt tanácstitkárt, Taba Jánost és feleségét Rozit, aki begyűjtési felelős volt. Ők ’56 novemberében Amerikába disszidáltak. (A hetvenes évek végétől a házaspár gyakran hazalátogatott, és fényűző házat is építtettek maguknak Patajon.) Megtaláltuk Dunapataj volt párttitkárát, Dér Lászlót, a szovjet hősi emlékműről a vörös csillagot leverő Mádi Kálmánt, és Kiss Istvánt, a község volt elöljáróját, aki évekig börtönben ült ’56 után.

Schiffernek nem nagyon tetszett ez a történet, és csak Bálint és a többi szociológus erős rábeszélése után látta be, hogy az a rendkívüli helyzet állt elő, hogy a paraszti élet sorozaton belül, a cenzúra megkerülésével, az ’ 56-os forradalom valódi történéseiről szóló dokumentumfilmet készíthet. Az ügyeletes filmfőigazgató (cenzor) csak akkor értesült a filmről, amikor emberei a vetítőgépházból nézték végig A Dunánál munkakópiájának zártkörű vetítését.² Végül ez a film nyerte el a Magyar Filmszemle 1987. évi dokumentumfilmes fődíját, amelyet Magyar Bálint és Schiffer vett át.

Ahogyan Magyar Bálint és Juhász Pál Dunapatajon, Havas Baranya megye elnéptelenedő, leépülő falvaiban ismert mindent és mindenkit. Ibafa nemcsak a fapipáról vált nevezetessé, hanem a Gyűrűfű után lakosságát másodikként elvesztő településként is. A baranyai térség elnéptelenedése közvetlen következménye volt a kádári „falufejlesztési koncepciónak”. A körzetesítés révén a kistelepüléseken megszűnt az iskola, az óvoda, az orvosi rendelő, az utakat belepte a sár.³

A szentlászlói termelőszövetkezet több száz szarvasmarhájával munkáskéz híján nem tudott mit kezdeni, nem volt elég ember az állatok etetésére, fejésére, legeltetésére, gondozására. A szövetkezet úgy próbált kimenekülni ebből a helyzetből, hogy marháit a tejükért, borjaikért cserébe vállalkozóknak kiadta. A legeltetésről, az állatok fejéséről, megtermékenyítéséről az új gazdáknak kellett gondoskodni. Még nyáron csak-csak volt mit enniük szegény állatoknak, télen azonban a téesz ígérete ellenére sem biztosította a répaszeletet és a takarmányt. Ez persze előre látható volt, hiszen a téesznek sem volt semmije, de még „semmibbje” sem volt azoknak a „vállalkozóknak”, akikkel a szerződéseket megkötötték. Három fiatalember és élettár- saik kalandos pásztoréletét figyeltük (rögzítettük) éveken keresztül. Bepillantottunk a tehenek intim inszeminációjába, az éjszakai ellések izgalmaiba, de egy frissen kialakult emberi szerelmi háromszög drámája is szemünk előtt izzott. Kovbojok címmel háromrészes televíziós sorozatot készítettünk, amelyet akkor a Magyar Televízió is műsorára tűzött. A budapesti Csiki Dénes Ibafán „vett” házat, és így ennek a kihalt településnek egyetlen lakosa lett. Technikai ötleteinek abszurditásai, fizimiskája, rendkívüli szavakészsége egy róla szóló film főszereplőjévé is tette. Ő lett az „ibafai kovboj”.

Párhuzamos interjú

Írásom következő részében a Dunapatajon élő (élt) Tóth Sándorné és a Csebényben élő (élt) Racskó Józsefné életrajzi interjúiból szeretnék felidézni részleteket. Tóthnéval Magyar Bálint 1980-ban, Racskó nénivel Havas Gábor 1982-ben beszélgetett.⁴

Tóthné: Annak előtte, még fiatalkoromban Pesten voltam, egy maszek cukrászdában dolgoztam, ott ismerkedtem meg a férjemmel. Ő tősgyökeres dunapataji volt, én Kőbányán nőttem föl. Pesten laktunk, amikor lebombázták a lakásunkat. Kiabálta akkor a mikrofon a pesti utcákon, hogy akinek van hozzátartozója vidéken, az sürgősen menjen oda. Csak néhány ruhát hoztunk ide, a bútorok ott maradtak a lebombázott lakásunkban. Úgyhogy minekünk semmink sem volt.

Akkor még az uramnak be kellett vonulni, két évig ott volt a fronton, én meg itt maradtam két apró gyerekkel meg a beteg anyósommal. Hát nehéz   volt, nagyon nehéz volt. Úgyhogy elmentem kapálni gazdákhoz egy bögre lekvárért. Vagy egy kiló lisztért. De hányszor ment ez így, egy napig kapáltam egy csontért, amiről már lefaragták a húst. Azon a nap is el voltam kapálni az erdőn túl, a kulák kukoricáját kapáltam, úgy jöttem haza este gyalog, mezítláb, kapa a hátamon, így láttuk meg egymást a férjemmel.

Racskó néni: 1906. október 14-én születtem Királyrév községben, Galántai járás, Pozsony megye. Ötven-hatvan házszám vót, szép kis falu vót. Jó határja vót, valamikor ez vót Csák Máté földje. A Vág és a Kis-Duna köze. Amíg a csehek el nem foglalták, be nem gyüttek Magyarországra, addig apám vasutas vót Zsolnán. Katonavonatokkal járt. Ott nevelődtem. Mikor a csehek bejöttek, a magyaroknak onnan ki köllött jönni. Kitelepítették őket, egyetlenegy magyar sem vót, mert szlovák város vót, és a magyar államvasút vót ott. Annál szolgált az apám.

Amikor a ’18-as forradalom vót, a fegyvert a magyarok lerakták. És azt mondták, hogy azoknak ott szabad maradni, akik ott születtek. Mert ott összes betelepített magyar munkások vótak. Mert a magyar állam úgy csinálta, hogy magyarosították a várost, sok magyart beraktak abba a városba. Mind alföldiek vótak. Mi visszamentünk Királyrévre, de a földjeink már mind ki vótak adva. Húsz hold földje vót a szüleimnek. Mikor leteltek a haszonbérek, visszakaptuk a földeket. Azon dolgoztunk, és úgy kaptuk a bért a szülőktől, mintha mi is napszámosok lettünk volna. Nem vót az, hogy jaj, mink a gazdák lányai vagyunk… Öt-hat hold kukoricát kapáltunk, aztán a jó batyu gazt mindig összeszedtük, mi csak akkor érkeztünk haza, amikor mán mások a kapujuk előtt ültek. A libáknak hoztuk a gazt.

Udvarolt nekem egy szlovák fiú, a Volga Pali, ide helyezték Királyrévre. Amikor jött hozzánk, apám mindig elment. Azt mondta, inkább adlak egy cigánynak, mint ennek a tótnak. Anyám is zsörtölődött, hogy nem való vagyok egy úriembernek, keressen az magához hasonlót.

Aztán egy nap apám mondja, hogy a Lencse József anyjával jött hazafelé a miséről, és azt mondja az asszony, a bátyám felesége meghalt, és azt ígérte a bátyám, ha az én fiamat odaadom a te lányodnak, akkor a nagybácsim átírat rájuk mindent. Csinál egy végrendeletet, és ha a gyerekek jól viselkednek, gondját viselik, akkor övéké lesz minden.

Hát én ismertem ezt a gyereket, mert velembeli vót. A hatodikat együtt jártuk. Mi vótunk a legjobb tanulók. Mi ezen az oldalon laktunk, ők szembe a másikon. Aztán mán este jött is a gyerek, mondtam néki, ha a nagybácsi velem nem gyün ki, akkor senkivel sem. Mondom, ha te megbecsülsz, nem leszöl menyecskés, akkor megleszünk egymással. Így aztán összeházasodtunk   a Lencse József Árminnal, mert ez vót a neve. Úgy vót kihirdetve, hogy Lencse József Ármin feleségül veszi Nagy Ignácz Etel nevű hajadon lányát. Mikor megvót az esküvő, rögtön a zenekar odakísért a nagybácsihoz. Ott is maradtunk nála.

Két gyerek vót, az Ilonka, meg az Etivel vótam két hónapos terhes, amikor a férjem meghalt. Nekem nagyon fájt. Olyan vótam, mint egy félőrült. El akartam menni az apácákhoz, viszem oda a két gyereket. Apám mondta, te lány, gondolkozz! A nagybácsi azt mondta, hogy ha itt maradsz, és ha gondomat viseled, a gyerekeknek lesz jövője. De mondom, megesznek a rokonok. ’39-ben meghalt a nagybácsi, és nem vót nyugságom a rokonoktul.

Még a nagybácsi ajánlotta, ha rászánom magam, és férjhő akarok menni, menjek hozzá Racskó Józsefhez, mert az nagyon rendes. Hát én elhittem a nagybácsinak.

A nagybácsi már meghalt, mert ’40-ben mentem férjhő. Három Racskó gyerek született, Erzsi, Józsi és Laci. Ezek a három Racskó gyerek.

Tóthné: Aztán valahogy az MNDSZ-en keresztül, a tömegszervezeti jó munkámon keresztül kezdett valahogyan átformálódni az életem. Valahogy így a közsorbul elkezdtem kiemelkedni lassan.

Negyvennyolcban kezdődött itt az MNDSZ, az olyasmi, mint a Nőszövetség. És akkor engem beszerveztek, én lettem az összekötő Dunavecse felé a járáshoz. Volt egy szülői munkaközösségi összejövetel az iskolába, és az igazgató szólt, hogy szóljak hozzá, és én akkor fölálltam, és hát beszéltem az asszonyokhoz. Csak így a magam egyszerű szavaival, hogy hol, mi a probléma, és hát nagy sikerem volt. De én akkor egyáltalán nem gondoltam, hogy majd ebből fogok én kiindulni, és ezen keresztül fogok belehelyezkedni a társadalomba.

Éppen disznótorban voltam – ez úgy ötvenben lehetett –, és jött egy kézbesítő, és mondja: Tóthné, tessék jönni, hívatják a községházára.

Mer épp akkor volt a nagygyűlés a községházán, rengeteg nép volt, alig lehetett odaférni. Ott suttogva mondták, hogy menjek előre, mert ott engem már várnak. Éppen a régi jegyzőt akarták megválasztani. Mondták neki, álljon fel, fölállt, és akkor a nép kórusban kiabálta: „Nem kell! Nem kell!”

És akkor valaki azt mondta, hogy akkor javasoljuk Tóth Sándornét.

„Melyiket? Álljon föl!” Mert akkor több Tóth Sándorné volt Patajon. Én fölálltam, és akkor kitört a taps. Főleg az asszonyok, akik ismertek engem az MNDSZ-ből. Na, és akkor így lettem én tanácselnök-helyettes. És akkor elkezdődött a társadalmi élet. Az az érdekes, hogy én nem voltam párttag, de azt mondták, hogy jó, mert direkt kell hogy legyen ilyen is.

Megválasztottak tanácselnök-helyettesnek, de az az érdekes, hogy én valahogy nem féltem. Most is sokszor visszagondolok: hogyhogy én nem féltem? Igaz, nem is nagyon tudtam, hogy mit vállalok, úgyhogy elfejtettem megijedni.

Racskó néni: Masaryk idején nagyon jó vót itt, jó sora vót a parasztoknak. Semmi, semmi baj nem vót. Olyan vót, mint a Kádár papa. Hasonlított rá, olyan kis termet vót, szegény családból. Kovácsinas vót valamikor. Pártbéli vót, az biztos. Meg nem nyúzta a népet annyira. Mindenféle üzletekbe, városokban, falukon mindenfelé olcsón gyártottak cipőt, minden faluba vót bót. Vót neki egy gyerekkori barátja vagy rokonja vagy valamije, az egy cipész vót. Aztán azt is kisegítette, üzleteket nyitottak, gyárat, meg anyagot dolgoztak föl, és majdnem ingyér jártunk cipőkbe. Ha kilyukadt a papucsa vagy a cipője az embernek, csak félredobta. Nem vót érdemes megtalpaltatni. A cipészek haragudtak is rája, meg a csizmadiák, mert elvette a keresetüket. Ötven-hatvan tojásért vehettek egy pár csizmát.

Amikor a magyarok begyüttek, kirámolták az üzleteket, és azok üresen maradtak. Meg minden nagyon drága lett, és nem is lehetett kapni. Mikor már magyarok lettünk, azt mondták, hogy tik is ilyen rongyosok lesztek, mint mink.

1938 decemberiben vettük ezt a könyvet. Akkor hozták a katonatisztek. Ez itt a Horthy, „Felvidékünk, honvédségünk – Trianontól Kassáig”, trianoni szerződés, ezek adták el a magyarokat. Itt a miniszterek e! Vitéz Imrédy Béla, Teleki Pál, Kánya Kálmán. Ezek voltak akkor Magyarországnak a vezetői.

Pénteken délután mentek a németek, szombaton délelőtt gyüttek az oroszok. Már hallatszott a lövés, minden. Hát kimentem, átellenben volt egy lépcső, hát látom, a Zsigárdi út előtt olyan sötétség vót, mondom, Jézus Mária, mi történt, mintha egy erdő gyünne. Kiáltok a férjemnek: „Gyere, nézd, mi ez! A vörös erdő jön Királyrév felé.” Azt mondja, tudod mit, azok az oroszok, az egész határt ellepték. Alig telik el negyedóra, már nyissa a kaput egy fiatal gyerek. Oroszul köszön: drasztutyi. A férjem éppen a pincébe bújt németet kísérte ki a vízpartra. A drótot legyúrták, mutatta neki, hogy menjen toronyiránt, egyenesen, és ott lesz a vízpart, ott nem érik utol.

Mire a férjem gyütt vissza, az orosz katona már itt volt benn, ha öt perccel előbb gyün, mán itt lövik agyon a németet.

Az orosz legyütt a pincébe, körülnézett: „Magyar mama, tied mind gyerek?” Vót ott hét, a két lány belebújt a szalmazsákba. A szalmát kiborogattuk, mert a német katonáknak adtunk szalmazsákot, mink a tollat használtuk. Bebújtak a lányok, a katona észrevette. Azt mondta, ne féljenek. Volt ott egy láda, kezdte nézni, fehérnemű volt belerakva, benne volt a feszület is. Kivette, azt mondja: ez Krisztus. Kivette a nyakából a láncot, kis kereszt volt rajta. „Én nem kommunista, és nem vörös, én fehér ruszki vagyok” – mondta.

Aztán gyüttek többen. Kikaptuk egész évre a cukrot. Ráültem a húszliteres fazekamra, rátettem egy vánkost, ölembe vettem Erzsikét, mint az ördög, aki ráült a tojására, hogy el ne vigyék. Hát sok ilyen huncutságok voltak. Meg kivezették az oroszok a tehenet, húzták fel a vontatókocsira, vezették föl. Akkor az Erzsi olyan kislány vót, fölmászott, hogy lássa, hogy viszik a tehenet, elkezdett kiabálni. „Jaj, Istenem, viszik a tejecskémet, viszik a tehenemet.” Az meg látta, mi újság, levezette és visszatette. Vót ott egy növendék is, azt sem vitték el.

Amikor vége lett a háborúnak, a komisszár tótok lettek itt az urak megin. Leváltották ’45-ben az egész magyar vezetést, szlovák komisszárok gyüttek.

’46 telén összeirkálták az anyakönyv-vezetőségen, a jegyzőségen kikutatták, ki a magyar leszármazás hét ágazatig. Meggyüttek Magyarországról a szlovákok, gyüttek a falu nézésére. Mink gyöttünk ki a templomból, és itt járkálnak. Mondom, ezek meg kik, nézik a házakat, kinyissák a kapukat, bemennek, és akkor mondja a kisbíró, hogy ki lesznek telepítve. Akikre ráesik, akik kapnak fehér lapot, azok ki lesznek telepítve Magyarországra. Mi nem akartuk elhinni, csak nevettünk rajt. Hogyan lehet az, hogy valakinek a saját házát, tulajdonát elviszik? Már májusba elkezdték. Először telepítették a szegényebb magyar munkásokat Szudéta-területre. Akiknek nem volt fehér lapjuk és földjük, azokat vitték munkásoknak. Körülfogta a falut a katonaság, a cseh katonaság. Összepakoltak, és menni köllött. Nem vihettek, csak krumplit, ennivalót, egy kis ágyneműt, ruhát, csekélységet. A legfontosabbat. Egy darabot dolgoztak ott a Szudéta-vidéken, majd kicsinyként hazaszökdöstek, hazagyüttek. Ez valami kényszermunka volt, mert kiirtották ott a népeket, és ezért vittek oda szlovák magyarokat dolgozni.

Az kapott fehér lapot, akinek vót birtoka, és magyar vót. Hét leszármazásig magyar nemzetség. Az elvitt munkások házaiba tót cigányokat tettek, akik a szobában raktak tüzet, ott főztek bográcsban. Ezután jött a magyar telepítés. Ott a környékünkről, az alsó széliből vitték a jó nagy gazdákat, malomtulajdonosok meg mit tudom én, kik vótak, százával vótak földjeik.

Aztán gyüttünk mink. Az állatot, bútort, tűzifát, cserép vagy ilyesfélét nem lehetett hozni. Volt, aki lebontotta az épületét, hogy majd csinál belőle valamit, de olyasmit nem lehetett, a szlovák katonaság őrzött bennünket. Még azt sem engedték, hogy a gyümölcsöt leszedjük magunknak. 

Tóthné: A békekölcsönjegyzés volt nekem az első bevetés, a tűzkeresztség. Nem akartak jegyezni, nagyon nehéz volt meggyőzni az embereket. De még ezután jött a legnehezebbje, a kuláklista és a beszolgáltatás teljesítése. Huu. Rettentő nagy munka volt a kuláklista megcsinálása meg az állandó javítása, mert rengeteg kulák volt. Kétszáznyolcvanan voltak a listán. Azok borzasztóan haragudtak miránk, nagyon-nagyon ellenségesek voltak. Hát el lehet képzelni, micsoda nagy harc volt ez: engemet nyomtak fölülről a beadás végett, alul meg a kulákság szabotált. Hiába mentünk ki, nem volt semmi, hiába kutattuk át a padlást, a kamrát, a pincét, semmit sem találtunk. Hiába fenyegettük, nem mondták meg, hová dugták a terményt. Akkor le akartuk záratni, de ő erre eltűnt, megszökött. Se búza, se tojás, se tej, se hús, se kukorica, se zsír – hát mi lesz itten? Mindennel elmaradtunk. Erre behívtam őket egyenként elbeszélgetni.

Mondom, miért nem szolgáltatta be a kukoricáját. Mert nem termett, mondta. Akkor miért nem veszi meg pénzért? Nem vagyok én köteles pénzért az államnak kukoricát venni, ha egyszer nem termett. De hát mondom, jóember, hát magának lesz rossz, ha nem teljesít, bezárjuk.

Meg volt olyan is, hogy jött este a telefon, hogy hívjam össze azonnal a kulákságot elbeszélgetésre. Az összes kulákságot a tanácsházára, éjjel tizenkét órára. Úgy ültek ott a tanácsháza lépcsőin az istállólámpáikkal, mint a pacsirták. De hiába beszéltem nekik, olyan értetlenek voltak. Egyszerűen nem bírták fölfogni a dolgokat. Nem bírták. Úgyhogy nem is ment a dolog előre, ezért el köllött vitetni egypárat. Négy-öt embert be köllött záratni, mert annyit muszáj volt, különben nem bírtunk volna ából bébe vergődni. Ezek meg csak énrám haragudtak, nem magukra, pedig maguknak köszönhették, nem nekem.

Mikor a téeszszervezés volt, hát élen kellett járni, kimentünk agitálni. Ezek az értetlenek meg bújtak előlünk, ahová csak bírtak. Répaverembe, még jégverembe is, olyan hideg volt benne, hogy meg lehetett ott dermedni.

„Nincs itthon senki?” Csak zörgettük végig a házat, sehol nem szólnak, egyszer csak fölsír a gyerek a jégverembe’. Mire én: hát emberek, jöjjenek ki, mi csak beszélgetni jöttünk. Nem, ők nem akarnak beszélgetni. „Mi nem akarunk magukkal beszélgetni, menjenek innét.” „De hát megfagynak odalenn, jöjjenek a pici gyerekkel meg az asszonnyal, aki már tiszta kék-zöld.” „Nem megyünk, mi jól vagyunk idelenn.” És nem jöttek föl. Hát ilyen keservesen ment ez a szervezés.

Racskó néni: Végül ’47. július 20-án indultunk, és 25-ére ideértünk. Félbemaradt az aratás is. Én maradtam utoljára, az utolsó kocsival gyüttünk a Józsival meg az egyéves fiammal. Odagyüttek az asszonyok, amikor a kocsi megállt a szomszéd ház előtt, odagyüttek az utcabeliek, én meg kitalál- tam, hogy nem megyek el. Vegyenek el mindent, én itt maradok a gyerekkel. Én nem bánom, ha semmi sincsen a házba’, én akkor sem megyek el. Megkapott a sofőr, bevágott a gyerekkel a kocsiba, és elindult. Meg sem állt a szülői ház előtt, ahol a testvérem lakott. Úgy gyüttek utánam egy kocsival, ott búcsúztunk el.

Galántára hordtak össze bennünket. Ezek mind magyar kocsik voltak, magyar sofőrökkel. Magyarországról gyüttek, és azok hordtak ki bennünket.

Vonatszerelvényekre rakták mind a huszonnyolc családot. Nem tudtuk, hová visznek. Először Dombóváron álltunk meg. Mikor beértünk a szélső állomásra, nézték meg az iratjainkat. Gyütt egy szerelvény. Magyarországról ment Csehszlovákiába. Akkor találkoztunk azokkal az illetőkkel, akik a mi helyeinkre mentek. Hát végignéztük őket. Mondták, hogy mellik hányas házszámba mennek, mindenki megmondta. Ők mán tudták, mellik házba mennek. A miénkébe két elvált asszony, az egyik 40-50 éves a másik 25 éves forma vót. Anyja meg a lánya. Volt egy ládájuk meg egy kecskéjük meg egy szalmazsák. Ezek magyarországi szlovákok vótak. Nem is tudtak szlovákul, alig volt közöttük, aki tudott volna. Később hallottam, hogy lebontották az épületeinket, eladták, hiszen nem tudtak gazdálkodni. Aztán gyütt a téesz, de ezek nem tudtak gazdálkodni, és úgy tönkrement minden.

Mi Villányba vótunk beutalva, de elhoztak Szentlőrincre, ott kellett álldigálni, aztán megint Szigetváron. Elindultunk vasárnap, és csak péntekre értünk Csebénybe. A bizottság már itt volt Csebénybe, és kiírta, hogy mellik ház kié lesz, mellik családé. Ahun több volt a gyerek, úgy osztották a lakást. Fődet nem nagyon adtak, csak ott, ahol sok volt a gyerek. Az nem számított, hogy kinek mennyi földje vót otthon.

Pénteken este a békák olyan lármával kuruttyoltak, hogy azt mondtam, úristen, hová hoztak bennünket? Én úgy sírtam, meg a gyerekek is. Csebényben a svábok vótak az őslakosok. Akiket ’45-ben a grófi birtokokról meg a pusztákról telepítettek ide, azok magyarok vótak. Azokból lett a kisbíró meg az urak itten. Akiket kitelepítettek innen svábokat, azoknak a tulajdonját nekünk írták át, a mi nevünkre. Ők meg beleltározták, és elvitték a vásárra. Összeszedték a német nemzetiségűeket, kocsira rakták őket, és elvitték két-három falut, és lerakták őket a falu végén. Így üresítették ki a lakást, meg még olyat is csináltak, hogy a magyar nemzetiségűt is kitelepítették. Ilyen gazemberek voltak, a Szilágyi meg a Cser.

Tóthné: Aztán volt, hogy államosítva lettek a házak, amivel néhány szobával több volt, mint szükséges, azok le lettek államosítva. Hát persze hogy ezek el lettek véve, mert köllött a hely a rendőrségnek, a párthelyiségnek. Meg oda lett adva tanácsilag azoknak, akiknek köllött. Na, így volt a Kothenczék háza is. Iparosember volt ez a Kothencz, jól menő bognármester. Volt három háza, igaz, voltak fiai is, elég sokan voltak. Meg hát csalt is ez a Kothencz, mert a legkisebb háza lett beadva államosításra. Ők beköltöztek a nagy házba, és akkor a kis házat adták be. Értették ezek a módját. Lényeg, hogy ez a kis ház lett leállamosítva, és utána eladásra lett bocsátva. Kaptak a tanácsi dolgozók egy űrlapot, hogy igényt tartunk-e, és melyiket igényeljük. Hát, házunk nekünk sem volt, bérben laktunk zsúfoltan, hát, gondoltam, nekem is jó lesz egy ház, és pont az jutott, a Kothencz Béláé. Igaz, kis gunyhó volt, de mégis valami. De nem ingyen kaptuk, kifizettünk érte kilencezer-hétszáz forintot. Hogy ennyire fájhatott ez a ház a Kothencznek, vagy mi baja volt velem, nem tudom, de amit én ezért kaptam… Mit köllött nekem szenvedni a ház végett! Üldözött engem a Kothencz, üldözött. Pedig három háza volt ennek, és csak a legrosszabbat államosítottuk le. Engem gyalázott, teli volt vele a falu, már létezni sem bírtam az állandó zaklatástól. Áh, mondom, nem bírom ezt tovább, inkább eladtam a házat. Mire a vevővel telekkönyvre vittük volna a dolgot, az illető elment a Kothencz Bélához, hogy tényleg övé-e ez a ház. Hát hogy volna az övé? Végül nem vette meg a házat. Behívattam Kothenczet a tanácsházára, de ő ott is azt mondta, hogy be fogja bizonyítani, hogy ez az ő háza, és elvették tőle. A vége az lett a dolognak, hogy a fia vette meg a házat, áron alul, huszonnyolcezer forintért.

Nem volt nehéz akkor Állampusztára kerülni. Minden második tanácselnök eljutott oda. Nem volt messze innen ez a börtön, nem volt nehéz oda eljutni, mert ugye vagy a beadás nem ment úgy, ahogyan köllött volna, vagy nem lett elég ember a téeszben, meg volt, aki magának gyűjtött, az azért került oda.

Én magamtól jöttem el a tanácstól, nem vártam meg az Állampusztát. Mert hát olyan volt ez, hogy egyik oldalon az Állampusztával fenyegettek, a másik oldalról pedig vasvillával.

Racskó néni: Mer mire minket idehoztak, a svábokat elvitték. Amikor első éjjel itten vótunk, este vót. Vót itt két darab szarvasjószág meg egy ló, mire reggel felkeltünk, már nem vót semmi. Üres vót az istálló. Elvitték a kocsit meg mindent. Csak egy létra maradt meg, más semmi.

Amikor a svábokat elvitték két-három falura innét, visszagyüttek a házukba. A nagyapa lakott itt a két unokával, meg a mi házigazdánk. Amikor minket ide letettek, én sírtam, ő bemutatkozott, mer ő vót ennek a háznak a házigazdája. Mondom: maga a háziúr? Ő meg: hogyan gyüttek ide? „Hogyan? Csak nem gondolja, hogy otthagyom a szülőföldemet, a jó házat, el- gyüvök ebbe a békatelepbe. Hogy néz ki ez a falu?” Mer a mi környékünk nagyon szép vót ám.

Nem haragudtunk egymásra, ide volt eldugva a bútora a háziúrnak. Disznót, birkáját eldugta a rokonoknál. Már akiket nem telepítettek ki. Mer őket kedden értesítették, hogy elviszik őket. Mi meg a Rákosinak dolgoztunk. A fejadagon kívül nem kaptunk mást. A két nagyobbik lány kimaradt az iskolából, mert köllött menni a cséplőgépre dolgozni nekik, az apjukkal együtt. Úgy volt meg a fejadag, hogy legyen kenyerünk. Mer ki volt adva, hogy mennyit kell leadni. Ha nem volt, vitték.

Az akkori vezetők bent voltak a kommunista pártban. Mindenkit akartak, de a férjem nem akart. Tudtuk, hogy gyünnek, elmentünk hazulról. Elmentem föl a kertbe, a szőlőbe. Kitették a szégyentáblát az iskola falára, hogy mi elmentünk a pártemberek elől, és nem akartunk aláírni. Csináljanak, amit akarnak, de az én kezem írását nem adom a kezükbe. Nem hittem ezeknek, egynek se. Huncut gazember volt mindannyi.

Fölvidéki nem vót a téeszben, csak a telepesek. De hatvanban már mindenkinek be kellett lépni. Mán nem lehetett egyénileg gazdálkodni. Nem akartam aláírni, és akkor az itteni tanító magyarázott nekem, hogy: „Nézze, Racskó néni, maga nem tud és nem is engedik gazdálkodni. Mindenkinek alá köll írni. Ha tetszik, ha nem.” Hát így kerültem én is a téeszbe.

Tóthné: Én nem féltem ’56-ban sem. Amikor jött az ellenforradalom, és tisztára megbolydult a falu, mint a méhkas, én akkor sem féltem, valahogy nem féltem. Persze az első éjszaka nem aludtunk otthon, mert az uram aznap járt bent a faluban, és hallotta, hogy kiabálnak utána, hogy piszkos kommunisták, még máma megdöglötök. Úgyhogy aznap este kimentünk aludni a határba. „Anya, itten valami lesz – azt mondja az uram –, tégedet ezek kinyírnak, ezt ne várjuk meg.” Amikor reggel visszajöttünk a házhoz, hallom, jönnek az emberek. Én elbújtam a kert végibe. Az uram beszélt velük, azt mondták, ők itt őrködnek, hogy ne legyen semmi bajunk. Mi azért inkább megint elbújtunk a határba. Végül is nem bántottak senkit, mert nem volt rá idejük.

Na, amikor a szovjetek bejöttek a tankkal, egyszerre rend lett. Egybül vége lett az egésznek. Megmondták, hogy a megrongált szovjet hősi emlékművet rendbe kell tenni. Lett itt aztán akkora csönd. Úgy volt, hogy persze a kulákoknak volt boruk, beitatták a jónépet, oszt így lett nálunk a rengeteg forradalmár. Úgyhogy a szegényebbijükből kerültek ki ezek a szájhősök, pont az ilyen megtévesztett senkiházik csinálták itt a cirkuszt. A kulákoknak volt eszük, ők jobban a háttérben maradtak. Meg aki a kis házunkat megvette, a fiatal Kothencz, annak a fia, akivel rengeteg bajom volt, az is nagy ember volt itt az ellenforradalomkor, vezér, még a szomszéd községbe, Ordasra is ő vezette a csapatot.

Tavasszal mentem Soroksárra eladni a krumplit, és hát kit látok, a Kothencz fiút. Ő szinte megörült nekem, hogy ismerőst lát, és azt mondja, hogy bujkál, mert őt keresik, mert el akarják vinni. Azt mért? Azt nem tudom, mondta. Na hát, később tudtam meg, hogy miért bujkál a kis Kothencz. Hát mert ő volt a vezér, ő vezette a bandát. De aztán valahogy kimosta magát, nem lett semmi baja. Hogy ki húzta ki, nem tudom, de annyi bizonyos, hogy sokáig bujkált, későn mert csak hazajönni. Én tudtam, hol volt, de már nem nekem volt a dolgom, hogy intézkedjek.

Racskó néni: De csak egyszer mentem el dolgozni, répát egyelni. Kimentem a gyerekekkel, ott aztán összeestem. Elvittek az orvoshoz, aki azt mondja: „Jaj asszony, maga olyan sovány, hogy a szél majd elhordja.” Azonnal adott papírt, el köllött menni Pécsre strúmavizsgálatra, akkor kerültem kórházba. Mondom a főorvosnak, csak két évre hosszabbítsák meg az életemet, ameddig a fiam megnősül, és menyecskét hoz a házhoz. Lesz, aki főzzön, süssön. Ha én behunyom a szemem, akkor ezek huligánok lesznek, mer az apjuk amilyen iszákos, mer amikor berúgott, mindig azt mondta nekem: te vén dög, nem akarsz mán megdögleni, hogy meg tudnák nősülni. Ez volt a szavajárása. Ezt mán úgy megszoktam, mintha imádságot mondott volna.

Nekem hátamba van a lelkem száradva, mennyire szerettem volna meghalni. S nem lehet! Míg nem gyün el az óra. Hogy mit kell még kibírnom, nem tudom.

„Itt nyugszik Racskó Józsefné, született Nagy Etel. 1906. Királyrév.” Az ne hiányozzék róla, hogy Királyrév. Ha valaki keres, tudják, hogy én vagyok az. „Nyugodjak békében.” Ez ilyen egyszerű.

Tóthné: Amikor eljöttem a tanácstól, egy darabig semmilyen munkát sem kaptam. Volt itt nagyon rendes párttitkár, a Dér László, ő intézte el, hogy a bölcsődébe kapjak munkát. Ez két évig tartott, azután átszervezés miatt kikerültem.

Vince Károly volt éppen a tanácselnök, bemegyek, mondom neki, hogy hallottam, van egy hely, ahová el tudnék menni dolgozni. „A kollégiumot gondolja?” „Azt” – mondom. „Az be van töltve” – aszongya. Na persze, tudott volna más munkát is adni, de nem adott. Aztán megállítottam az utcán Szél Gábort, aki a paprikatelep vezetője volt, mondom neki: „Szél úr, vegyen fel a telepre.” Mire ő: „Hát nézzen be valamikor.” Kaptam tőle egy két hónapos szerződést, majd egy két hónap szünet, majd megint két-három hónap munka. Egyszer aztán állandóra is bevettek. Jó pár évig ott voltam, innen mentem nyugdíjba. Oszt itt élek azóta is.

Párhuzamos események

Most pedig következzenek 1988. június havának 16-ai és az azt követő napok eseményeinek emlékei.

Mint a Fekete Doboz független video-folyóirat egyik alapító szerkesztője 1988 tavaszán Párizsban jártam. Ekkor keresett meg Méray Tibor, aki az Irodalmi Újság emigráns irodalmi lapnak volt a főszerkesztője, és megkért, hogy Nagy Imrének és mártírtársainak szimbolikus temetésén a párizsi Pere-Lachaise temetőben a Fekete Doboz készítsen filmet az eseményekről. Bemutatott a lengyel Szolidaritás párizsi „tudósítójának”, aki egy kis, Párizs környéki video-vágóstúdióval rendelkezett. Jávor Istvánnal és Havas Gáborral keltünk útra 1988. június elején, Jávor kocsijával.⁵

Az emlékmű avatására Párizsba érkezett másokkal együtt Gyenes Judith, Maléter Pál özvegye, Losonczy Anna, Losonczy Géza lánya és Szilágyi Júlia, Szilágyi József lánya is. Hosszú interjúkat készítettünk velük Párizsban, és ők talán először beszéltek szabadon szeretteik haláláról, családjuk meghurcolásáról. Az 1956-os Szabadságharcosok párizsi szervezetének vezetőivel is éjszakákon át beszélgettünk, ők is először mesélhettek magyarországi filmeseknek a forradalomban játszott szerepükről és annak következményeiről.

Rögzítettünk minden fontos eseményt, amely 1988. június 16-án történt: a temetői beszédeket, az emlékmű előtti főhajtásokat, bemutattuk Nagy Ernőt, aki nélkül nem készült volna el az emlékmű, valamint az aznap esti megemlékezést, ahol Halda Aliz olvasta fel a Történelmi Igazságtétel Bizottság tagjainak levelét, amelyben az 1956-os kivégzett mártírok jeltelen sírjainak felkutatását és tisztességes eltemetésüket követelik a magyar kormánytól és a Magyar Szocialista Munkáspárttól.

Ugyanezen a napon Budapesten a Batthyány-örökmécsesnél gyülekezőket a rendőrök bántalmazták, és többeket el is vittek. A Magyar Televízió lépcsőjéről Kis János és Mécs Imre emlékeztette a harminc évvel azelőtti ki-   végzésekre a több száz összegyűlt tiltakozót. Itt is brutálisan gumibotoztak a rendőrök. A tüntetők „rendőrállam, rendőrállam, rendőrállam” kiáltásokkal szálltak szembe a felsorakozott, igen nagy számú, különböző egyenruházatú rohamosztagosokkal. Mindezt Pesty László, a Fekete Dobozhoz frissen csatlakozott operatőr rögzítette.

Ekkortájt még javában működött a kommunista államgépezet Magyarországon, kivétel és egyben az erjedés egyik fő mozgatórugója az 1988. január 1-jén bevezetett kék útlevél, amely korlátozás nélküli kiutazásra jogosított nyugati irányba is. A magyar belügyi hatóságok természetesen tudtak a mi párizsi forgatásaink minden pillanatáról, és biztosak voltunk abban, hogy felvett anyagainkat a határon azonnal elkoboznák. Ahhoz azonban, hogy a Párizsban és Budapesten egy időben történteket egy filmben láthassuk, valamilyen megoldást kellett találnunk a Pesty-féle anyag kijuttatására Párizsba. Éppen államvizsgavédésem volt 1988. június 23-án reggel az ELTE-n, ezért előző este haza kellett repülnöm Párizsból, ahol már elkezdtük az ott forgatott anyagok vágását a Szolidaritás videostúdiójában. A budapesti eseményekről készített másolati VHS-kazettával az államvizsgám utáni napon sikeresen jutottam át a ferihegyi ellenőrzésen, így megindulhatott a film végső vágása Párizsban. Végül A 301-es parcella címmel készült el a Fekete Doboz első hosszú dokumentumfilmje, amelyet a hivatalos vetítések közé csempészve mutattunk be az 1989-es Magyar Filmszemlén, igen nagy sikerrel.⁶

Most az 1988. június 16-án Párizsban Fejtő Ferenccel készített, eddig publikálatlan interjú szövegét teszem közzé. A riporter Havas Gábor volt.

Fejtő Ferenc: „Amikor két évvel ezelőtt, 1986-ban a forradalom harmincadik évfordulóját ünnepeltük, csináltunk egy kiállítást a forradalomról, filmvetítésekkel, koncerttel, főleg Bartók és Kodály műveivel és József Attila- versek elmondásával fűszerezve. A párizsi szenátus épületében egy tudományos kollokviumot is tartottunk, amelyen a francia történészek színe-java   részt vett. Ezen a kollokviumon Méray Tibor beszélt a magyar forradalomról, és arról, hogy Magyarországon még mindig nincs sírja Nagy Imrének és társainak. És ő vetette fel, ha otthon nincsen sírja, akkor itt, Franciaországban, az emberi jogok fővárosában, ahogy én nevezem, itt kellene nekik emléket állítani. Így született meg a gondolat, és kezdtünk el azon töprengeni, hogy hogyan szerezzük meg hozzá az anyagi eszközöket.

Az Európai Jogok Magyar Ligája, melyet a húszas években az első világháború utáni magyar emigráció alapított, hogy a kommün idejében a kommunista, de főleg a szocialista menekülőkön segítsen. Később, tiltakozásom ellenére, engem választottak meg ennek elnökének. És mint ennek a ligának elnöke kértek fel engem, hogy szervezzem meg az 1958-as kivégzés emlékére Nagy Imre és mártírtársainak párizsi temetését.

Az első lépés az volt, hogy sírhelyet kellett találni. Levelet írtam Jacques Chirac miniszterelnöknek, Párizs főpolgármesterének, hogy arra gondoltunk, hogy a Pere-Lachaise temetőben, amely egy szimbolikus temető, ott találjunk sírhelyet. Ő erre nagyon gyorsan és nagyon kedvesen válaszolt, hogy ami őt illeti, teljesen mellette van a gondolatnak, amit jónak, szépnek és hasznosnak tart, de nem egészen tőle függ, mert a városi tanács elé kell vinni a javaslatot. És ez meg is történt. És a városi tanács meg is szavazta, hogy kapjunk sírhelyet, mégpedig ingyensírhelyet. És hozzá kell tennem, hogy ez egy komoly anyagi ajándék is volt, mert a Pere-Lachaise egy drága temető, és már csak a nemzeti nagyságok részére használják.

Akkor jöttek aztán a további gondok, hogy a tervünk iránt Franciaországban és azon túl is érdeklődést keltsünk, hogy Nobel-díjasoknak írjunk, tudósoknak írjunk. Nekem, akinek április 15-én volt ötvenéves évfordulója annak, hogy Franciaországban élek, és nekem mind a politikai, mind a kulturális és a társadalmi életben nagyon sok ismerősöm van, és a címjegyzékem alapján elsősorban hozzájuk fordultunk, hogy vállaljanak szerepet a támogató bizottságban.

Támogatást az emberi jogok francia miniszterelnökségi államtitkárságától a Médecins Sans Frontieres alapítójától, Claude Malhuret-től kaptunk, akit én régebb óta ismertem, mivel hozzám jött tanácsot kérni anno, amikor megalakította ezt az emberjogi intézményt. Most én mentem el hozzá, hogy támogatását kérjem egy olyan ügyhöz, aminek az emberi jogokhoz köze van. Őtőle kaptuk meg az anyagi alapját annak, hogy komolyabb munkába kezdjünk, hogy például titkárnőt vegyünk föl, egy titkárnőt hármunk részére, aki hol velem, hogy Mérayval, hol Kende Péterrel dolgozott. Levelek százait küldtük szét a világba. Történelmi szempontból a válaszok nagyon érdekesek. Kilencven százalékra tehetem a pozitív válaszokat, azokat, akik helyeselték, akik örültek neki. Én például írtam Raymond Barre-nak, a volt miniszterelnöknek, akit személyesen ismertem. A felesége egy magyar nő, aki telefonált nekem, és tiltakozott, miért csak a férjét hívtam meg a bizottságba, miért nem őt is. Én direkt nem hívtam meg őt, mert ő szokott Magyarországra járni, rokonai is vannak Magyarországon, és nem akartam zavarba hozni és annak sem kitenni magamat, hogy esetleg visszautasítson. Ha több időnk és több titkárnőnk lett volna, akkor nem ezerötszáz, hanem háromezer levelet küldtünk volna szét. Akkor törődtünk volna Angliával és Németországgal, egyéb európai országokkal is. Franciaországra és Olaszországra helyeztük a főbb hangsúlyt. Ennek személyes okai is vannak, én olasz lapoknak évtizedek óta munkatársa vagyok, nagyon gyakran járok oda előadásokat is tartani. Ezzel magyarázható, hogy ma majdnem annyi olasz volt a ceremónián, mint francia.

Azt kell mondjam, meg vagyok elégedve az eredményeinkkel. A magyar szabadságharcosok, akikkel addig nem voltunk viszonyban, ők valahogy túlságosan baloldalinak tartottak bennünket, ezek a szabadságharcosok tudomásom szerint nem nyilasok, ezek ötvenhatosok, akik antikommunisták, és nem egészen bocsátották meg Méraynak vagy Kendének, hogy a Szabad Nép munkatársai voltak. Végül is a többség úgy döntött, hogy ez egy magyar kezdeményezés, és félre kell tenni mindenféle pártszempontokat. Szóval ők segítségünkre voltak, mert volt ennek a dolognak, mondjuk úgy, fizikai része is, például a sírásás, és ezek stramm fiúk, akik még fiatalabbak is, mint mi. És máma a szabadságharcosok szónoka, Sulyánszky Jenő a beszéde után hozzám lépett, és háláját fejezte ki, hogy megcsináltuk ezt a dolgot, és bevallotta, hogy ők képtelenek lettek volna ilyen fényesen lebonyolítani ezt a ceremóniát. Ez nem személyes érdem, hanem helyzetemből következik, hogy óriási ismeretségem van mint író és újságíró. Sok személyes ismerősöm és barátom van ezekben a körökben. És az a miliő, amivel diplomáciai körökben ismernek engem, nekik nem állt rendelkezésükre.

Voltak olyanok, akik visszautasítottak, például egy Nobel-díjas azzal az elvi kifogással élt, hogy az ő tudomása szerint családok által való eltemetés nem emberi jog. Pont. Ez szöget ütött a fejembe, és telefonáltam egy barátomnak, aki nemzetközi jogász, és az emberi jogok specialistája is többek között, és megkérdeztem tőle, hogy emberi jog-e, vagy nem emberi jog. Kiderült, ahogyan már Szophoklész mondotta, hogy van íratlan törvény. De írott törvény nem mondja sehol, hogy az elítélt emberek holttestének kiadása és a család általi temetése nem emberi jog. És itt jön Szophoklész válasza: az emberi jog nemcsak az, ami írva van, hanem van egy emberi vagy akár vallásos érzés, hogy igenis jog, sőt kötelesség a halottainkat méltó módon elföldelni.

Voltak sokan, akik hivatali, állami szervezetekben dolgoztak, és tartózkodtak mindenféle politikai állásfoglalástól. Van egy jó barátom, aki a francia tervhivatal alelnöke, régi jó barátom, aki azzal utasított el, hogy neki gyakran van dolga magyarországi diplomatákkal, közgazdászokkal, hivatalos emberekkel, és az az érzése, hogy ezzel a viszonyt megnehezítené.

Volt aztán, és ez különösen érdekes, hogy volt elutasítás osztrák, svájci és skandináv részről, szóval a semleges államokból kaptunk olyan leveleket, hogy a tudomásuk szerint ma Magyarországon az összes kommunista országok között az élet a legélhetőbb, a legkevésbé rossz. Akkor miért kérünk tőlük olyasmit, hogy részt vegyenek egy tiltakozásnak számító eseményen, amely egy olyan kormány ellen irányul, amely a legjobb az összes többi rossz között. Kaptunk ilyet Németországból, hogy most, amikor a Szovjetunióban is olyan változások vannak, amikor a détente politikája érvényesül, amely a jó viszony ápolását politikai célként tűzi ki, akkor ne a múltra gondoljunk, ne a múlt rossz emlékeit idézzük, hanem gondoljunk inkább a jövőre.

Az Irodalmi Újság, amelyet az egész világon olvasnak, első oldalán felhívást intézett a magyarokhoz, hogy egyénileg vagy a magyar egyesületek révén támogassák a temetést. Az Emberi Jogok Magyar Ligája is hozzájárult ahhoz a nagy summához, amit a francia kormánytól, az emberi jogi minisztériumtól kaptunk. Rajk László barátunk társadalmi munkában tervezte az emlékművet. Nagy Ernő, aki ’56-ban felkeresett, ahogyan száz meg száz magyar keresett meg akkor, hogy segítsek munkát találni neki. Nagy Ernőnek sikerült a Vogézekben találni munkát, és rendkívül tehetséges és szorgalmas ember, aki először egy kis gyáros, utána pedig egy nagy gyáros lett, sőt kiterjesztette a finommechanikai dolgok gyártását a nyomdaiparra is. Egy hipermodern nyomdát rendezett be, és azt mondhatnám, kiadó is lett belőle, szóval ő egy tipikus self-made man. Az ő műhelyében készítették el, számunkra ingyen, az emlékművet a tervező jelenlétében. Azt mondhatom, ennek az értéke százötven százalékkal több, mint amit a franciáktól kaptunk. Nagy Ernő igazán nagy szerénységgel és természetességgel csinálta, sőt még az igen drága márvány egy részét is ő fizette.

Sok megható élményben volt részünk. Hogy például valaki Los Angelesből vagy Ausztria általam nem ismert nevű városából kétszáz frankot küldött. Ez az érzés több volt, mint maga az összeg. De szép támogatást kaptunk olaszországi kiadóktól és nagyvállalatoktól. Ez hagyomány Olaszországban a reneszánsz óta, hogy támogatni kell irodalmi, tudományos vagy művészeti kezdeményezéseket. És nincs olyan állami vagy magán-nagyvállalat, aminek ne volna büdzséjében alap arra, hogy művészi vagy tudományos dolgokat támogasson. Ez Franciaországban nem hagyomány, sőt. Fordultunk mi is a nagy francia cégekhez, de még válaszra sem méltattak bennünket. Persze ez nem hozott volna nekik reklámlehetőségeket. Valószínűleg ha bicikliket vagy autókat kértünk volna, azzal szívesebben támogattak volna.

Az én elképzelésem az volt, hogy az erdélyi kopjafákról vegyünk mintát, és a ceremóniát pedig éppen olyan jól megrendezhettük volna. De ezt az álláspontomat nem tudtam érvényesíteni. Most jó sok adósságunk van.”

Végül is sok jó munkát csináltunk együtt Havassal az elmúlt negyed évszázadban. Ha nem is voltunk összejáró barátok, mindkettőnk tudta, hogy feltétel nélkül számíthat a másikra. Kell ennél több?

2014. július hó

Filmforgatás közben Baranyában az 1980-as évek első felében. Forrás: családi fotógyűjtemény

Jegyzetek

1. Könyve, a háromkötetes Dunaapáti 1944–1958 a Művelődéskutató Intézet és a Szövetkezeti Kutató Intézet égisze alatt jelent meg, félig-meddig szamizdatos kiadásban, 1986-ban.

2. A Hunnia Stúdió vezetője, Köllő Miklós és helyettese, Simó Sándor mindvégig óvta a dokumentumok készítőit és a leforgatott anyagokat a hatóságoktól.

3. A nyolcfős stáb élete is igen kalandos volt ezen a helyszínen, nyolcvan kilométeres körzetben nem volt szálloda, nem volt étterem, nem volt benzinkút.

4. Az interjúkra Schiffer Pálnak az Open Society Archivesban őrzött hagyatékában bukkantam.

5. Mivel itthon még nem lehetett jó minőségű VHS-kazettákat kapni, és valutánk sem nagyon volt, egy München környékén élő, magyar származású filmes ismerősünk vásárolta meg nekünk a párizsi forgatás nyersanyagát.

6. A Budapesti Kongresszusi Központban zajló februári filmszemle hivatalos programjában nem szerepelt ez a film, de az egyik kisebb teremben sikerült egy esti időpontot találni a vetítésére. Alig tíz-tizenöt ember kezdte el nézni a filmet, de 20-25 perc után tömve volt a százhúsz nézőt befogadó terem. Aznap este Rózsa Péter tudósította a Magyar Televíziót a szemléről, és bennünket is meginterjúvolt A 301-es parcella című film rejtélyes elkészültéről és a rendkívüli bemutatóról. A Záróra című műsor élőben közvetítette ezt az interjút, és mire Rózsa Péter visszaért a televízióba, Horvát János, a kettes csatorna akkori igazgatója már el is készítette a fegyelmit ellene. Ez 1989. február 9-én volt. A Magyar Televízió történetében először ekkor hangzott el adásban, hogy 1956-ban Magyarországon forradalom volt, és nem ellenforradalom.

• Emléknyom [7]