„A német nép körében nemkívánatos”

Michael Stewart [1] 2016. március 15.

stewart_fokep.png [2]

Havas 70 – I. kötet >>> [3]
Havas 70 – II. kötet>>> [4]

1941-ben korán köszöntött a tavasz Frankfurt-am-Mainra. Katharina Rheinhardt számára új kezdet volt ez, ugyanis megkísérelte rendezni hivatalos státusát. Szeptember 18-án elment a Népegészség Házába (Volksgesundheitshaus), a genetikai egészségért felelős városi hatóság színe elé. Tőlük fogja megtudni, hogy – úgymond, biológiailag – „házasságképes”-nek minősül-e. Pontosan tudta, hogy több szempontból sem egyszerű eset az övé, de mellette szólt az az egyéves, egészséges kisfiú, akinek a vőlegénye, Anton Kohl volt az édesapja, továbbá az is, hogy leendő férje épp a fronton harcolt. Ugyan ki tagadná meg egy német apától, hogy törvényesítse gyermekét? Rheinhardt a Népegészség Házának második emeletén találta az irodát, amelyet keresett, nevezetesen az Öröklődés- és Fajhigiéniai Tanácsadó (Beratungsstelle für Erb- und Rassenpflege) kettes részlegét.

1935-től Németországban minden házasodni szándékozónak – elvileg legalábbis – kötelezően át kellett esnie valamelyik Állami Egészségügyi Hivatal (Staatsgesundheitsamt) orvosi vizsgálatán. A házasság-egészségügyi törvénynek (Ehegesundheitsgesetz) ez az előírása betarthatatlannak bizonyult, de még a törvény hatálybalépése után hat évvel is akadtak antropológusok, akik szívük szerint teljes egészében szemmel tartották volna a Birodalom szexuális életét, és igen sok orvos álmainak netovábbja volt, hogy a törvény szigorával a „genetikai alacsonyabbrendűség” minden formáját kiiktathassák. De az 1935-ös törvény orvosi fanatizmusa közfelháborodást váltott ki. A házassági tanácsadók azzal szembesültek, hogy minél inkább igyekeztek rendszabályozni az öröklődési folyamatokat, annál kevésbé keresték fel őket. A náci tisztviselők országszerte – különösen az eldugott falvakban – arra panaszkodtak, hogy az egyszerű emberek zöme nem felel meg az intelligenciavizsgálat által támasztott (korántsem magas) követelménynek. A családfák összeállítása távolról sem az északi ősök felkutatására sarkallt, sokkal inkább félelmet és szorongást keltett. Sokakkal együtt náci párttagokat is elért a balsors: nem kaptak házassági engedélyt, sőt sterilizálásra ítélték őket. Végül pedig egészen egyszerűen nem volt elegendő erőforrás és megfelelően képzett orvos, hogy minden házasodás előtt álló német polgárt alávethessenek a háromnegyed órás vizsgálatnak. Három évvel a rendszabályok bevezetése után a belügyminisztérium egészségügyért felelős vezetője arra utasította az anyakönyvvezetőket, hogy csak abban az esetben kérjenek házasságképességi igazolást a tisztiorvosoktól, ha jól megalapozott az „alkalmatlanság” vagy a „genetikai elégtelenség” gyanúja.

Cigány származású nőként Katharina Rheinhardt meglehetősen sajátos és bizonytalan helyzetben nézett szembe ezekkel a törvényekkel. 1933 és 1938 között a náci hivatalosságok súlyos vitákat folytattak arról, hogy a cigányok esetében mi a helyes bánásmód. Egyesek – így a rendőrök túlnyomó többsége – egy átfogó, „faji” megközelítés mellett foglaltak állást, míg mások különbséget tettek a nevelhető (általában letelepedett vagy „német”) cigányok és a nevelhetetlen (külföldi, nomád stb.) cigányok között. A német rendőrség főnöke, Heinrich Himmler által 1938 decemberében kiadott határozat elvileg véget vetett ennek a vitának. Ettől kezdve a cigányokkal szemben alkalmazott politikát „idegen faji” karakterük határozta meg. A határozat „E” szakasza kifejezetten az anyakönyvvezetőkkel foglalkozott. Az 1935-ös nürnbergi faji törvények a cigányokra és a zsidókra egyaránt vonatkoztak, ám nemigen tartották be őket. 1939 januárjától mindenkinek, akit cigánynak minősítettek, házasságképességi igazolást kellett szereznie a házasságkötéshez. Az 1938-as határozatot azonban nem sikerült egységesen végrehajtani, így egyes cigányok még 1941-ben is kibújhattak a rendszer szorításából. Bármennyit beszéltek a cigányokkal kapcsolatban „a megoldásról”, sőt olykor „a végső megoldásról”, a szerencse, a személyiség és a pillanat szeszélye döntötte el, hogy a háború alatt a Harmadik Birodalomban élni próbáló egyes cigányok és a hatóságok találkozásának mi lett az eredménye.

Az iratokból nem derül ki, hogy Katharina Rheinhardt először megpróbált- e közvetlenül az anyakönyv-vezetői hivataltól kérni házassági engedélyt, elkerülve a genetikai egészségügyi tisztviselővel való találkozást. Tekintettel máskor tanúsított merész viselkedésére, valószínű, hogy megpróbálkozott ezzel a stratégiával. Ha igen, eredménytelenül. A „cigánykérdés” benne volt a levegőben, így Katharina enyhén barna bőrével és sötét hajával még egy nemtörődöm anyakönyvvezetőben is gyanút ébresztett volna faji hovatartozását illetően. Ráadásul még azt sem tudta hitelt érdemlően igazolni, ki is ő. Tény, hogy nem volt sem személyi igazolványa, sem útlevele, és elmondása szerint soha nem is rendelkezett ilyenekkel. Lényegében semmiféle szabályos, hivatalos dokumentum nem volt a birtokában. Amiket egyáltalán fel tudott mutatni, arra utaltak, hogy hivatalosan valószínűleg hontalannak tekinthető.

A dokumentumok tanúsága szerint negyedszázaddal korábban, 1915. augusztus 17-én a szülei papot kerestek a fuldai egyházkerületben. Ma már lehetetlen megmondani, hogy a két német cigány, Josephine Rheinhardt és élete párja, Peter Johann Dörr miért épp ekkor bukkant fel a hesseni tartománynak e kisvárosában, hogy megkereszteltessék az akkor már négyesztendős gyermeküket. Manapság a romák egy olyan vallásos eljárás részeként keresztelik meg gyermekeiket, amelyben a gyanútlan pap, aki a maga részéről csak a szokásos eljárásrendet követi, jó egészséget biztosít a gyermeknek. Elképzelhető tehát, hogy Katharina megbetegedett, és szülei abban a reményben kereszteltették meg, hogy a szertartás megtisztítja a vérét, és visszaadja beteg testének az egészséges színt. De az is elképzelhető, hogy a háború idején a vándorló pár érezni kezdte a hatósági nyomást. Katharina édesapja, a sokoldalú Peter Johann, aki többek között zenélésből és lókereskedésből élt, legújabban kötéltáncosként kereste a betevőt. Mint ilyen Németország és Franciaország útjain éveken át követte a családi karavánkocsival az utazó cirkuszt, így tartva el Katharina édesanyját – élettársát – és három gyermeküket. A háború kitörésével a vándorcirkusz lehető- ségei mindinkább beszűkültek. A hatóságok egyre szigorúbban korlátozták a vándorló népességet, így a cigányokat is abban, hogy szabadon utazzanak, és ott dolgozzanak, ahol akarnak. A rendőrség felhatalmazást kapott, hogy számon kérje rajtuk a megfelelő okmányokat, és letartóztassa azokat, akik nem rendelkeznek velük. 1915 júliusában lelepleztek „egy cigányt”, aki a jelentések szerint „egy egész raktárnyi” személyazonosságot igazoló okirat és ezek hitelét igazoló, hivatalos pecsét birtokában volt. Ez aztán a hatóságokból fejvesztett riadalmat váltott ki. A továbbiakban a cigányoknak egyáltalán nem adtak ki sem útlevelet (Staatsangehörigkeitsausweise), sem helyi lakhatási engedélyt (Heimatscheine).1 Talán nem véletlen, hogy Katharina szülei épp ekkor döntöttek úgy, hogy polgári szertartás keretében törvényesítik nem hivatalos „cigány házasságukat”.

Ami Katharinát illeti, születésekor, amikor is a család Franciaországot járta, semmi nem kényszerítette arra a szüleit, hogy hivatalos papírokat szerezzenek neki. Mindkét szülő Németországban született, a cigányok két különböző, egymással kapcsolatban nem lévő csoportjába. Az apa németországi vándorcigányok gyermeke volt, míg az anya szinti családból származott, de mindketten beszéltek németül, német állampolgárok voltak, és minden bizonnyal német nemzetiségű, német cigányoknak vallották magukat. Ráadásul az élet első leckéje, amit az úton megtanultak, az volt, hogy a nevet és születési dátumot tartalmazó papírok legfeljebb arra jók, hogy azoknak a jogoknak a gyakorlását tudják kicsikarni a szkeptikus hivatalosságoktól, amelyekkel a letelepedett lakosság magától értetődően rendelkezik. A legrosszabb esetben pedig a letelepedett társadalommal való találkozásoknak ugyanezek a – mindig gyűrött – nyomai eszközt adnak a hatóságok kezébe, hogy felügyeletük és ellenőrzésük alatt tartsák a vándorlókat, elrontva ezzel az úton való élet legegyszerűbb örömét. Jobb azonosítatlannak és azonosíthatatlannak maradni.

Harminc évvel azután, hogy apja cirkuszi sátrának árnyékában megszületett, a fuldai keresztelési feljegyzésen kívül más hivatalos irat továbbra sem létezett Katharina világra jöttének idejéről és helyéről. A „születési hely” rovatba az anyakönyvvezető azt írta, hogy „vélhetően Párizs”, míg a dátum kérdését ekként hagyta nyitva: „1911 ??” Utóbb, amikor ügyének lefolytatásához a Fajhigiéniai Tanácsadónak születési dátumra volt szüksége, a keresztelő napjával (augusztus 17.) egészítették ki a születési évet.

Az 1926 előtti időkből semmit nem tudunk Katharina életéről. Apja egy évvel korábban meghalt, és a család – feladva a vándoréletet – Frankfurtban   letelepedett. Az anya, Josephine házalni kezdett a külvárosban kisebb árucikkekkel. És miként ma is, akkor is volt különbség házaló és házaló között. A tápláléklánc csúcsán ott trónoltak az utazó kereskedők, akiknek a haszna bőven fedezte kiadásaikat, és akik hajlandóak voltak megfizetni a hatóságoknak az engedélyeket és az adókat. A hierarchia alján, ahol a cigányok döntő többsége működött, lényegesen kisebb haszonra volt esély. Egy olyan árus esetében, amilyen Josephine Rheinhardt is volt, aki egy-egy gombolyag cérnát vagy maroknyi ruhacsipeszt árult, a haszonrés nem volt akkora, hogy valaha is megengedhesse magának a „vándorkereskedői engedélyt”. Ennek híján pedig rendre összeütközésbe került a hatóságokkal, aminek mindannyiszor bírság lett a vége; egy-két alkalommal pár napra még börtönbe is került. Egy későbbi, vélhetően rosszindulatú rendőrségi jelentés szerint csak azért úszta meg a visszaesőknek járó hosszabb büntetést, mert valahányszor rendőrkézre került, mindig másként azonosította magát. Az 1930-as években Katharina édesanyja Frankfurtból néhány száz kilométerrel északra, Essenbe költözött, ahol fiai zenészként keresték kenyerüket. A család időről időre útra kelt a karavánkocsival, amelyet az egyik fiú kertjében tartottak, ám amikor a család visszatért Essenbe, Katharina mindig Frankfurtba ment. Nem tudjuk, miért döntött úgy, hogy a hozzátartozóitól külön él, de az bizonyos, hogy a náci uralom első éveiben könnyebben elvolt „egyszerű németként” egy olyan városban, ahol a rendőrség nem tudott az egész „klánjáról”.

Frankfurtban történt az is, hogy 1938-ban találkozott Anton Kohllal, a nála nyolc évvel fiatalabb német fiúval. Mivel Kohl nem volt cigány, Katharina családja ellenezte a házasságot. Könyörögtek a lánynak, hogy a saját népéből válasszon magának társat, ahogy a többi testvére is tette. De a családi nyomással szemben talán épp az anyja példája hatott, aki annak idején egy „idegen, nem romani” származású férfival házasodott össze. 1940 februárjában, röviddel azután, hogy jegyesét besorozták, Katharina életet adott közös fiuknak, Hansnak.

A kisgyermek tehát a remény záloga lehetett az édesanyának. Négy évvel korábban, 1936-ban Frankfurtban jelentős változás állt be a hatóságoknak a cigányokhoz való viszonyulásában. Ekkor ugyanis a szekereken élő cigányokat az utolsó szálig a város ipari negyede mellett felhúzott barakkokba internálták, ahol is szigorú rendőri felügyeletet tudtak felettük gyakorolni. Hivatalosan azzal indokolták a cigányok egy helyre telepítését, hogy így lehetővé válik a „szüntelen” mozgás kontrollja és korlátozása, így a letelepedett, albérletben élő cigányok, mint Katharina is, abban reménykedhettek, hogy őket békén hagyják. A helyi Kripo (bűnügyi rendőrség) azonban, amely a cigánysághoz mindig is magától értetődően faji alapon viszonyult, kapva az alkalmon, a frankfurti cigányok zömét – köztük azokat is, akik a németek között éltek a városban – otthonaikból elűzve a Dieselstrassén álló barakkokba telepítette. Egy nap Katharina is a kitelepítettek sorsára juthatott volna. 1938 tavaszán és nyarán az „aszociálisok” és „munkakerülők” elleni kampány során az ország minden részében hajszát indítottak a cigányok ellen. Akiket a helyi hatóság szociális segélyezési listája alapján letartóztattak, azokra koncentrációs tábor és kényszermunka várt. Mivel Katharina nem szerepelt a „közjóléti ellátásra szorulók” (Unterstützsungbedürftige) jegyzékében, őt nem vitték el. A 20 birodalmi márka, amit jegyese fiának támogatásaként a Wermachttól kapott, valamint a rendszeres juttatás, amelyet esseni muzsikus fivére biztosított számára, egyelőre épp elegendő volt arra, hogy fenntartsa magát.

De egyre szorult a hurok. Fél évvel az „aszociálisok” elleni kampány után Himmler utasítást adott minden „cigány, cigány félvér és cigány életmódot folytató” személy összeírására a Német Birodalom egész területén. A Kripo különleges ellenőrzési pontokat állított fel minden városban, hogy szembeszálljon a „cigánypestissel”. Ettől kezdve csak ők voltak jogosultak lakcímváltozási engedély kiadására, hivatalaikhoz pedig minden születést, halálesetet és a családi állapotban beállott változást be kellett jelenteni. Ugyan Eichmann 1939 őszén fogant tervét, miszerint minden német cigányt deportálni kell, el kellett halasztani, a cigánypolitikát befolyásoló szellemiség a háború kitörésével alapjaiban megváltozott. A cigányok előtt bezárultak a polgári életnek azon intézményei, amelyek addig az ő számukra is hasznosak voltak. 1940. március 13-án Katharina legfiatalabb, profi zenész öccsétől, Peter Dörrtól megtagadták a reichsmusikkammerbeli (Birodalmi Zenészkamara) tagságot.2 Pár nappal később Frankfurtban minden nagyobb cigány gyermeket kitiltottak az iskolákból. Ezt az intézkedést egy egész éven át tartó gyűlöletkampány előzte meg, élén egy helyi tanácstaggal, aki fajpolitikai kérdésekben a nácik tanácsadója volt.3 Három hónap múltán, május 17-én Katharina édesanyját és féltestvérét Koblenzból Kölnön át ismeretlen helyre vitték, valahova a Lengyel Főkormányzóság terü-   letére. Ezzel egyidejűleg Katharina édesapjának idős nővérét is deportálták Wormsból, állítólag Krakkóba. 1940 júniusában egy Kripo-razzia hírére Katharina rendőri engedély nélkül elmenekült Frankfurtból, és egy ideig Essenben élt, valószínűleg az öccsénél. Amikor szeptemberben visszatért kisfiával, jegyese szüleinek házába költözött. Úgy gondolta, hogy ott, a Wermachtban harcoló férfi otthonában talán menedékre lel.

Biztonságérzete azonban illúziónak bizonyult. Novemberben az esseni hatóságok őt is, és öccsét, Paul Dörrt is elfogták. Paulnak két gyermeke volt, akik után segélyt folyósított a helyi szociális hivatal, és ez saját, korántsem folyamatos foglalkoztatási történetével együtt elegendő ok volt arra, hogy „megelőző őrizetbe” vegyék. Az előző hetekben Paul Dörr naphosszat fel-alá járkált otthonában, megszállottan Biblia-idézeteket olvasott fel, és megváltásért imádkozott. Mivel letartóztatása után a rendőrségi cellában töltött egy-két éjszaka elmúltával sem csendesedett el, hamarosan az eichbergi elmegyógyintézetben találta magát. „Skizofrén katatóniát” diagnosztizáltak nála, és átszállították Hadamarba, egy olyan intézetbe, amelyről az „elmebetegek” hozzátartozói pontosan tudták, hogy onnan nincs visszatérés. 4 Hat héttel később érkezett a szenvtelen értesítés, miszerint a 37 éves Paul Dörr „szívinfarktust” kapott, és meghalt. Ezek után Katharina számára élet-halál kérdéssé vált státusának törvényesítése.

És ha nem akar holmi náci fanatikus prédája lenni – márpedig volt rá esély, hogy ilyen sorsra jut –, ugyan tehetett-e jobbat, mint hogy hozzámegy katona-hazafi jegyeséhez, gyermekének etnikailag tiszta, német apjához? Az a hír járta, hogy azokat a zsidó nőket, akiknek német férjük volt, a hatóságok az árja család tagjaiként kezelték.5 Vajon a cigányok is hasonló elbánásban reménykedhetnek? Katharina útjában egyetlen akadály állt: meg kellett szereznie az Állami Egészségügyi Hivatal házassági engedélyét.

Katharina Rheinhardt tudta, hogy vőlegénye tiszteletre méltó katonai szolgálatán túl még azt is elmondhatja magáról, hogy odaadó anya, és önzetlenül gondozza öregedő leendő apósát és anyósát. Anyósának javaslatára mindehhez hozzátett még egy kegyes hazugságot – hogy ugyanis Kohl második gyermekével várandós. Ugyan mit árthat ez a kis ferdítés? Indokolja a házasságkötés sürgősségét, és ha csak kicsit is együtt érző az eljáró tisztviselő, javára szóló körülményként értékelheti a terhességet. Végtére is akár várandós is lehetne. Az előző év során kétszer is elvetélt. Vitathatatlanul kétségbeejtő helyzetbe került. Papíron hontalan volt, és ez Himmler rendelete óta azt jelentette, hogy „külföldi”, akit minden figyelmeztetés nélkül deportálni lehet az egyre terjeszkedő birodalom valamelyik távoli zugába. És amint az hozzátartozóinak deportálásából kiderült, ez immár nem puszta riogatás volt. A házasság jelentette az egyetlen reményt, hogy megmaradhasson addigi életének keretei között.

„ A szaporodás súlyos veszélye”

A puccos Népegészség Házának második emeletén február 18-án, pénteken megtartott találkozó már az elejétől kezdve katasztrofálisan alakult. Valószínűleg eleve szerencsétlen ötlet volt Rheinhardttól, hogy Frankfurtban akart házasodni. Ennek a városnak az egészségügyi hivatalai rendelkeztek a Birodalom legkiterjedtebb öröklődési adatbankjával, mintegy négyszázezer személyi kartonon a város lakosságának közel kétharmadáról halmoztak föl adatokat.6 Ráadásul a Frankfurt II . sz. hivatalát – ahova Rheinhardt esete is tartozott – a „faji egészségügy” doyenje, Otmar Freiherr Von Verschuer irányította, aki meglehetősen sótlan, ám nagy tudású porosz orvos volt, és az a hír járta róla, hogy a törvény betűit rugalmatlanul és szigorúan alkalmazza. Az orvosi asszisztensnek csupán pár percbe telt összeállítani a családfát, amelyből kiderült, hogy „a kérelmező anyjának apja” cigány volt, és „faáru-kereskedésből” élt. Pusztán azon az alapon, hogy Rheinhardt részben vagy teljes egészében cigány (ezt akkor még nem tudták), aktáját a további vizsgálatot igénylő ügyek közé tették.

A következő hétfőre visszahívták Rheinhardtot, akit ezúttal a tisztifőorvos, dr. Hans Grebe fogadott. Grebe teljes fizikai vizsgálatot és intelligenciatesztet rendelt el. A házasság-egészségügyi törvény megtiltotta a genetikai fogyatékossággal élők házasodását. Ezt a fogyatékosságot testi elváltozás híján IQ-teszt segítségével lehetett megállapítani vagy kizárni. De nem valószínű, hogy Grebe pusztán azt akarta megakadályozni, hogy Rheinhardt egy német férfival összeházasodjon. Erre ugyanis egyszerűbb eszköz is a rendelkezésére állt, hiszen egy háromnegyed részben vagy egészen cigánynak az a reménye, hogy összeházasodjék egy némettel, a német vér és   becsület védelmében hozott 1935-ös nürnbergi törvénybe ütközött.7 A faji törvények azonban nem rendelkeztek Rheinhardt sajátos esetéről, amikor is az egyén magzatot hord a méhében. Ez pedig, ahogy Grebe később fogalmazott, „a szaporodás súlyos veszélyével” jár.

Így hát Grebe egy korábbi, a genetikai betegségben szenvedő utódok világra jöttének megelőzése érdekében hozott törvényhez folyamodott. Ha ki tudja mutatni, hogy Rheinhardt kisasszony az 1933-as törvény meghatározása szerint nem annyira cigány, mint inkább valamilyen tekintetben születésénél fogva fogyatékos, akkor nemcsak a házasságot akadályozhatja meg, hanem művi vetélésre is kényszerítheti őt, nehogy további veszélyt jelentsen a német népnek, továbbá javasolhatja sterilizálását is.8 Vagyis minden az IQ-teszten múlt, papíron legalábbis.

[Ezután azt kellett megmondania Rheinhardtnak, hogy]

[Ezután a vizsgálók közmondások értelmezésére kérték.]

[Ekkor Grebe egy történetet mondott neki.]

Grebe pedig, nem látva saját abszurditását, ezt írta a nyomtatványra: „Nem érti az abszurditást”.

Katharina Rheinhardt egyetlen napig sem ült az iskolapadban, és semmi gyakorlata nem volt azokban a mesterkélt játszmákban, amelyekben az elhangzó kérdésekre maga a kérdező tudja választ, és minden bizonnyal páni félelmet keltettek benne az Állami Egészségügyi Hivatalban. Mindezeket figyelme véve az, hogy Katharina határozottan megvédte a hitét Grebe megvetésével szemben, és hogy képes volt elgondolkodni a kérdéseken, illetve ismereteinek hiányosságát iskolázatlanságával magyarázni, összességében arra enged következtetni, hogy rendelkezett a közvetlen környezeten való felülemelkedés ritka képességével. Grebe pedig ebből semmit sem vett észre. Számára Rheinhardt szimplán gyenge teljesítményt nyújtott: „Közepesen gyengeelméjű” – írta az IQ-papírjára. Grebe még becsmérlő megjegyzéseket is tett Rheinhardt jellemére, ahogy erre más orvosok is hajlamosak voltak genetikai értékeléseikben, hogy már előre védjék a mundért. Magán a teszten is megjegyezte, hogy Rheinhardt a vizsgálat során kezdetben „szégyenlősen viselkedett, majd bizalmatlan lett”. És ha netán az öröklődéshigiéniai tisztviselőknek még kétségeik lennének, az intézet igazgatójával, Von Verschuer professzorral közösen további magyarázatot is fűztek a leirathoz, amelyben azt igyekeztek nyomatékosítani, hogy Katharina Rheinhardt érzelmi zavarral küzd („gesztikulál a kezével”), képtelen kifejezni magát („nem artikulál tisztán, alig hallható”), imbecillis (határozatlanul válaszol, nem érti a lényeget), és patologikusan nem képes megérteni, hogy számára mi ennek a vizsgálatnak a jelentősége („nem különösebben koncentrál… mintha nem itt lenne”).

Nem koncentrál, és nincs ott? Talán inkább a félelem zavarta össze és bénította le. Anyósának meséje a születendő gyermekről, amivel csak nagyobb súlyt akartak adni a kérelemnek, úgy tűnt, most az egész eljárást rossz vágányra vitte. Grebe „a szaporodás súlyos veszélyéről” beszélt, Katharina aktájára pedig ezt írta: „Sürgős! Három hónapos terhes.” Nem kétséges, hogy az orvosok nyomásától pánikba esve hagyta magát rábeszélni egy olyan nyomtatvány aláírására, amelynek értelmében önként aláveti magát az abortusznak és a sterilizációnak. Ezzel Grebe átadta az aktát Von Verschuernek, aki, aggályosan betartva az eljárásrendet, ragaszkodott ahhoz, hogy az Öröklődési-egészségügyi Bíróságnak (Erbgesundheitsgericht) címzett minden beadványt maga írjon alá.

Jogi nehézség

Noha nem verték nagydobra, Grebe és Von Verschuer némi nehézségbe ütközött, a megfelelő jogi eljárást keresve erre az esetre. Rheinhardt azzal jelent meg klinikájukon, hogy az 1935-ös házasság-egészségügyi törvény értelmében házassági engedélyt kérjen. Ez a törvény „az egészséges házasságok” létrejöttének elősegítését célozta, és mint ilyen az állam és a nemzeti közösség megerősítését szolgálta. A házassági engedély kiadásának megtagadása nem járt további következményekkel. A német vér és becsület védelmében hozott törvény, amelyet arra lehetett volna használni, hogy faji alapon megtiltsák a cigányok és a németek közötti házasságot, csak a törvénytelen szexuális kapcsolatot büntette visszamenőleg, pénzbírsággal vagy börtönnel. És bár zsidó és árja partnerekkel számos kirakatpert rendeztek, cigány–német vegyes házasságok esetében igen ritkán alkalmazták ezt a törvényt. Ott volt az 1933-as törvény is, csakhogy ez önmagában is többféle problémát vetett föl, mivel eredetileg nem faji törvénynek szánták. A demokratikus weimari időszak végén szövegezték, és a jobb- és baloldalon egyaránt jelen lévő egészségügyi és jóléti reformerek évek óta folytatott agitációjának betetőzése volt.

Akárcsak a hasonló svéd és amerikai törvények esetében, a törvényhozók Németországban is azt remélték, hogy jogi eszközökkel kiküszöbölhetik a következő nemzedékből a „hibás örökítőállományt”. Eredetileg nyolc ismérvet neveztek meg, az olyan betegségektől kezdve, mint a Huntington- kór, az olyan, világosan meghatározott (jóllehet nem feltétlenül öröklődő) állapotokon át, mint az epilepszia, egészen az olyan nehezen körvonalazható viselkedésmintákig, mint a „gyengeelméjűség”. Ehhez a listához a nácik egyetlen, kisebb kiegészítést tettek hozzá, a „krónikus alkoholizmus” finoman szólva is önkényes kategóriáját. A törvény tudományos szempontból még a korabeli normák szerint is meglehetősen vitatható volt, mivel a kiküszöbölni kívánt örökletesség meglétét még senki sem igazolta. Az orvosok által a törvényhez írt kommentárok mindenesetre a tudományosság látszatával ruházták fel az eljárást.

Ami a leggyakoribb használt rendelkezést, a „veleszületett gyengeelméjűség” miatti sterilizálást illeti, az orvosok állításuk szerint pontosan meg tudták különböztetni az „enyhe”, a „középsúlyos” és a „súlyos” gyengeelméjűséget. A gyakorlatban azonban az, hogy a „genetikai hivatal” a lassú felfogású (vagy éppen alkoholista) páciens esetében indokoltnak tartja-e a „Hitler-vágást”, leginkább az orvosnak a páciens „teljes genetikai örökségéről” (Erbgut) alkotott, meglehetősen önkényes értékelésén múlt. És mi- vel mindennemű „morális gyengeség”, így a hazudozás, a lustaság, a befolyásolhatóság, de még a hivatalnokkal szemben tanúsított kekeckedő magatartás is diagnosztikai tünet lehetett a „veleszületett gyengeelméjűség” esetében, a törvény – az első években legalábbis – szabad kezet adott a tisztiorvosoknak, hogy bárkinek az életét tönkretegyék, akinek életvitele eltért a bevett normáktól. Persze a szegények sokkal nagyobb valószínűséggel estek áldozatul ennek, mint a tehetősebbek. Ezért Katharina Rheinhardt esetében is a genetikai betegségben szenvedő utódok világra jöttének megelőzése érdekében hozott törvény nyújtott Grebe és Von Verschuer számára lehetséges megoldást. Ám mivel a törvény nem tért ki faji kategóriákra, annak érdekében, hogy Rheinhardt sterilizálható legyen, Grebének és Von Verschuernek meg kellett győznie az egészségügyi bírákat, hogy Rheinhardt halovány IQ-eredménye veleszületett hajlam megnyilvánulása.9 

Fölöttébb árulkodó, ahogy Grebe és Verschuer ezt a problémát kezelte. Egyszerűen azt állították, hogy Katharina Rheinhardt születési rendellenessége a cigány származása volt. A genetikai betegségben szenvedő utódok világra jöttének megelőzése érdekében hozott 1933-as törvény olyan egyének kiiktatását célozta, akiknek normális megjelenése az egyén „teljes genetikai örökségében” mutatkozó, rejtett gyengeségeket fedett el. Mint védelmezői gyakran elmondták, a törvénynek nem az volt a lényege, hogy az egyén reprodukciós jogát megkérdőjelezze, hanem az, hogy az egyes egyéneket az „öröklődési vonal” vagy „törzs” (Stamm) részének tekintsék.10 Ezért a sterilizálási javaslatot tartalmazó nyomtatvány egyik kérdése arra vonatkozott, hogy az egyén rokonságában ki szenvedett a törvény 2. és 3. paragrafusában felsorolt kilenc betegség valamelyikében. Rheinhardt esetében a megfelelő rubrikába Grebe akkurátusan beírta, hogy „nincs adat”, ám a következő sorban hozzátette: „Az anya apja cigány.” A cigány származás a törvény 2. és 3. paragrafusa szerint nem számított betegségnek, Grebe és Verschuer azonban úgy gondolta, hogy annak kellene számítania. Szerintük az, hogy valaki cigány, már önmagában is öröklött genetikai fogyatékosság, de legalábbis az erre való hajlamot jelzi.  

Ezért az orvosi űrlapnak arra a kérdésére, hogy az egyén az iskolában milyen mentális fejlődést mutatott, a két orvos beírta: Katharina Rheinhardt nemcsak hogy nem járt iskolába, de – ami ennél is fontosabb – „nem is törekedett ismeretei bővítésére, és bár saját bevallása szerint 1920 óta Frankfurtban élt, semmiféle oktatásban nem részesült”. Amikor pedig érdektelenségének okáról kérdezték, azt a nyilvánvalóan elfogadhatatlan magyarázatot adta, hogy a szüleiről kellett gondoskodnia, és ezért nem volt ideje tanulni. Egy másik rovatban rosszallóan megjegyezték, hogy Rheinhardt egész életében soha egyetlen vasat sem keresett. Egy jobb családból való lány esetében Verschuer ezt talán az otthon iránti elkötelezettség jeleként értékelte volna, hiszen egyébiránt nyilvánosan üdvözölte a náci politika sikerét, amely visszaterelte a nőket otthonukba.11 Tehát nem az volt a perdöntő, hogy Rheinhardt nem járt iskolába, hanem az, hogy erre nem is volt hajlandó, és ezt az állítást cigány származásához lehetett kapcsolni. Ennek fényében tudatlanságát is hozzá lehetett venni „genetikai értékéhez”. Cigányként Rheinhardt csupán egy genetikai hiba hordozója volt a német nép örökítőanyagának nagy folyamában.

Von Verschuer levélben indokolta meg az Öröklődés-egészségügyi Bíróságnak a sterilizálás szükségességét, megjegyezve, hogy Rheinhardt „fekete haja” és „arany bőrszíne” világosan jelzi, hogy „idegen fajhoz tartozik (cigány)”. Kérelmét nyomatékosítandó megerősítette, hogy Rheinhardtnál „a gyengeelméjűség minden kétséget kizáró bizonyítékát” figyelte meg. Von Verschuer itt elismerte, hogy fizikai magyarázatot nem tud adni, és testi jellemzőkkel sem tudja alátámasztani ezt a minősítést. Az illető fizikai jellemzői – vagyis hogy „kicsi”, „kecses”, „koponyáján nincs semmi rendkívüli, és belső, agyi zavarra utaló jelek sincsenek” – nem alapozzák meg a negatív antropológiai értékelést. Az tehát csakis a „családfa” és az IQ-eredmények között feltételezett összefüggésen alapult.

Az élet tesztje

Amikor az ilyen kérelmek megérkeztek az Öröklődés-egészségügyi Bíróságra, többségüket minden további nélkül el is fogadták – az állítólag független döntőbírák gyakran a beadványt készítő orvosok kollégái voltak, és hajlottak arra, hogy barátaik, kollégáik véleményében vakon megbízzanak. Frankfurtban ez az eljárás olyannyira formális volt, hogy a bíróság átla-   gosan tizenöt perc alatt döntött arról, hogy elfogadja-e a beadványt, vagy sem.12 De annak ellenére is, hogy ez a folyamat ilyen önkényesen és slendrián módon zajlott, akadtak olyanok a döntőbírák között, akik még tulajdonítottak valami értelmet a jogi eljárásnak, és így mégsem ment át mindig minden ügy minden további nélkül.

Március 12-én dr. Wille bíró és két orvosasszisztense behívta a bíróságra Katharina Rheinhardtot, hogy Grebe és Von Verschuer jelentését értékeljék. Azok az ülések, amelyeken az érintett fél megjelent, rendszerint nem tartottak tovább fél óránál, és ebben már az esetleges kikérdezés is benne volt. Ez az eset azonban valamivel léket vágott a rendszeren. Talán a fronton harcoló férjjel. Talán Rheinhardtnak azzal az okos húzásával, hogy magával vitte „szépen gondozott” gyermekét. Talán azzal az ellentéttel, amely a Von Verschuer által a bíróságra benyújtott antropológiai fotón szereplő zárkózott, koravén személy és a bírák elé járuló életteli, gondolkodó egyén között mutatkozott. Akármi volt is az oka, a bíróság szokatlanul nagyvonalú tárgyalást tartott.

A bírák jelentésükben annyiban elfogadták Grebe véleményét, hogy Rheinhardt kisasszony szerintük sem fejezi ki magát jól, szókincse korlátozott, nem használ elvont, illetve iskolában tanulható fogalmakat. De aztán túllépve az IQ-teszt keretén azt állították, hogy az „érintett fél” a gyakorlati élet problémáit abszolút megfelelően és megbízhatóan érti. Fontos, hogy ez azt jelenti, Katharina Rheinhardt érti a sterilizálási eljárás „morális és társadalmi következményeit”. Nemhogy nem „mentálisan fogyatékos”, de nagyon is „kifinomult, spirituális érzelmekre” képes. És ott a gyermek is, aki gondozott megjelenésével arról győzte meg a testületet, hogy Rheinhardt „el tudja látni anyai kötelezettségeit”. Von Verschuer professzor szakértői véleményét ejtették.

Az egyetemi Öröklődésbiológiai és Fajhigiéniai Intézet vezetője az évek során megszokta, hogy a helyi apparátcsikokkal folytatott bürokratikus csatározásokból győztesen kerül ki, így hát ezúttal sem adja meg magát egykönnyen. Azonnal fellebbezést írt az öröklődés-egészségügyi fellebbviteli bíróságnak, amelyben dühödten panaszolja, hogy az IQ-teszt eredményei és azok a „hiányosságok, amelyekkel az életét éli” (Lebensbewährung) Rheinhardt, együttesen minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a „gyengeelméjűség” diagnózisa helytálló. Az pedig különösen dühítette, hogy a bíróság hagyta, hogy a nő „kedvező személyes benyomása” felülírja az ő tu-   dományos munkáját. Mindez annál is bosszantóbb, mivel Rheinhardt előre aláírta, beleegyezik a műtétbe. Ezek után Von Verschuer szerint csak a pszichiátriai klinika újabb véleménye oldhatja meg az ügyet.

Április 3-án Rheinhardt értesítést kapott, hogy Von Verschuer fellebbezésére személyesen jelenjen meg, és vigye magával a születési anyakönyvi kivonatát, valamint az erkölcsi bizonyítványát. Az április 8-án megtartott tárgyalás dokumentumaiból úgy tűnik, Katharinát ezúttal sem hagyta cserben őrangyala. A fellebbezési eljárást rögzítő nyomtatványon Rheinhardtot valaki mint „a sterilizálandót” (die Unfruchtbarmachende) írta le, ám a fellebbviteli bíró, dr. Beuss ezt áthúzta, és tollal azt írta rá, hogy „az érintett fél”. Legalább neki nem voltak előítéletei a kérdésben.

A helyszínen Rheinhardt elmondta, hogy esze ágában nem volt beleegyezni a magzatelhajtásba, és különösen nem a sterilizálásba. Amikor Grebe hozzájárulási dokumentumát aláírta, azt hitte, csak abba egyezik bele, hogy bíró döntsön a jövőjéről. A fellebbviteli bírák részletes, hatoldalas jelentésben vették végig az IQ-teszt során elkövetett minden hibáját, és mindegyiket az iskolázatlanságnak, illetve a nem kielégítő családi háttérnek tulajdonították. Jó benyomást tett rájuk, hogy Katharina annak ellenére tisztában volt azzal, milyen hátrányokkal jár iskolázatlansága, hogy „semmilyen kapcsolata nem volt a német gyermekek neveltetésével és szokásaival”. Kimondatlanul ugyan, de bírálták az orvosi jelentést, amikor szégyenérzettel magyarázták a vizsgálati helyzetben tanúsított magatartását – „mintha nem is ott lenne” –, amelyet szerintük az váltott ki, hogy szembesült mások tanultságával. Rheinhardt azzal is megfogta a bírákat, hogy „büszkén emlegette, mindössze fél óra alatt legalább a nevét megtanulta leírni”. És örömmel számolt be arról is, hogy a bába, aki terhessége alatt gondozta, felajánlotta neki, hogy megtanítja írni-olvasni. A cigány nőket akkor is, ahogy most is, általában (és teljesen tévesen) promiszkuusnak és erkölcstelennek tartották, így a bírák igencsak meglepődtek Katharina látható szégyenkezésén, amikor az esetleges abortuszról való tárgyalás előtt a terem elhagyására kérte leendő apósát.

Messze a legfontosabb eredmény azonban az volt, hogy Rheinhardt kisasszony sem fizikai, sem mentális fogyatékosság jeleit nem mutatta: „Tökéletesen értelmesen lehet vele beszélgetni: tudja például azt, hogy mi az élelmiszerjegy oka és célja… Általános erkölcsi magatartása alapján egyáltalán nem olyan primitív, mint amilyennek a tisztiorvos vizsgálatából kitűnik. Arra a kérdésre, hogy jár-e moziba, azt válaszolta, hogy »nem volna helyes, mert amikor az ember vőlegénye a fronton van, és az életét kockáztatja, ak- kor én nem járhatok szórakozni«.” Amihez a fellebbviteli bíró egyetértően hozzátette: „Ez pedig morális döntés, amire egy gyengeelméjű személy nem volna képes.”

Még az Idegenrendészeti Hivatal által megküldött erkölcsi bizonyítvány is csak egy 1933-as esetet tudott felhozni ellene, amikor is Wiesbadenben koldult. Így a bírák eljutottak az öröklődés- és fajhigiéniai hivatal előterjesztésével szemben támasztott kifogásuk leglényegesebb részéhez: ragaszkodva az 1933-as törvény betűjéhez, és meg sem említve Rheinhardt „faji státusát”, azt hangsúlyozták, hogy gondos és jól átgondolt képzési tervvel nagyon is lehetséges volna elérni, hogy Rheinhardt kisasszony képes legyen normális életet élni, és eltartani magát. Von Verschuer fellebbezését ejtették.

Eszkaláció

Ez az ítélet minden normális esetben a történet végét jelentette volna. Nem létezett olyan jogi eljárás, amellyel az öröklődés-egészségügyi fellebbviteli bíróság döntését meg lehetett volna kérdőjelezni. Von Verschuer azonban olyan elszánt volt ebben az ügyben, hogy ez mégiscsak sikerült neki. Habár eltartott egy ideig. A frankfurti bírák makacsságától frusztrálva Von V erschuer magas helyről, dr. Herbert Lindentől, az összes állami kórház felügyelőjétől kért segítséget. Von Verschuer régről ismerte Lindent, ekkor azonban azért fordult hozzá, mert ő volt a német vér és becsület védelmében hozott törvény, illetve a házasság-egészségügyi törvény egyik megalkotója. Ő rajzolta meg a mendeli táblázatokat, amelyek különbséget tettek negyed-, fél- és háromnegyed zsidók között, és ezeket a táblázatokat aztán minden fiatal német megkapta, hogy segítségével ki tudják választani a megfelelő házastársat, és elkerüljék a zsidó mischlingek csábítását.13 Rheinhardtra hivatkozva Von Verschuer felpanaszolta Lindennek: a bíró figyelmen kívül hagyta, hogy a kérelmező részben cigány (Mischling). Május 7-én a Wiesbadenben székelő regionális tanácshoz határozat érkezett Linden hivatalától azzal, hogy utasítsák a frankfurti öröklődés-egészségügyi bíróságot, tegye lehetővé Von Verschuer professzor számára az ügy újratárgyalását.

A fellebbezést arra alapozták, hogy a bíró ítéletében nem vette figyelem-   be Rheinhardt „legalábbis felerészben cigány származását”, akit így el kellett volna tiltani a német vérrel való házasodástól. Linden levelének igazi újdonsága azonban az ajánlása volt, amely szerint az 1933-as öröklött betegségekre vonatkozó törvény immár nemzetiszocialista szellemben alkalmazandó. A törvény betűjét semmibe véve és tulajdonképpen a nürnbergi törvényt a saját szavaival behelyettesítve Linden azt állította, hogy a társadalmi higiéniára vonatkozó törvény célja olyan utódok világra jöttének megakadályozása volt, akik „a német nép (Volk) körében nemkívánatosak”. A bíróságnak ilyen értelemben kell fontolóra vennie, hogy Rheinhardt „született gyengeelméjű”-e. A magas rangú náci tisztviselő, aki közvetlen kapcsolatban állt a Führer kancelláriájával, azzal a kéréssel zárta a levelét, hogy a tartományi főnök hivatala képviselje őt, tartsa nyomás alatt a frankfurti öröklődés-egészségügyi bíróságot: azt kérte, hogy folyamatosan tájékoztassák az ügy állásáról.

Von Verschuer azonnal eljuttatta a bíróságnak levelét, és élve a lehetőséggel, hogy ilyen magas helyről kap hátszelet, nekilátott kitágítani és némiképp megváltoztatni érvelését. Úgy tűnik, az előző fellebbezés óta beleásta magát a cigány öröklődés legfontosabb „tudósa”, az elismert „cigányszakértő”, Robert Ritter munkásságába. Ritternek az 1937-ben Az emberi típus címen könyv alakban is megjelent nagydoktori disszertációját idézve Von Verschuer – előző érvelésével szöges ellentétben – most azt állította, hogy Rheinhardt a szó köznapi értelmében nem gyengeelméjű. IQ-tesztjét sem úgy kell értelmezni, mintha lusta vagy alkalmazkodásra képtelen lenne, hanem inkább úgy, hogy ravasz módon túlságosan is alkalmazkodó, hogy képes még az őt vizsgáló orvosokat is megtéveszteni. Ritter azt állította, hogy egyes cigányoknál tetten érhető az „álcázott gyengeelméjűség” állapota. Rheinhardt teljesítményét is ekként kell értékelni.

A regionális tanács közbelépése miatt az ügy visszakerült az öröklődés- egészségügyi bíróság alsóbb fokára. A tárgyalást ezúttal is dr. Wille vezette, és az eredeti bírói testületre Linden levele sem gyakorolt nagyobb hatást, mint Von Verschuer korábbi érvelése. Úgy tűnik, Linden levelének eredetijére dr. Wille lekicsinylő elutasítást firkantott arra az ötletre, miszerint az 1933-as törvény sterilizálást előíró rendelkezése a gyengeelméjűeken kívül bárki másra is vonatkozna. Az elutasítás nyilvános indoklása nem volt ilyen egyértelmű: Von Verschuer nem mutatott fel „új tényeket”, így fellebbezése nem megalapozott. Itt már a szakmai féltékenység is beszüremkedett: a bírákat bosszantotta, hogy olyan nem szakértők, akiknek tisztában kellett volna lenniük azzal, hogy a törvény szerint a fellebbezéskor prezentált „új tények” csak „különösen szigorú mérlegelés után” fogadhatók el bi- zonyítékként, jogi ügyekbe ütik az orrukat. A Rheinhardt javára meghozott harmadik döntést június 11-én postázták.

Robert Ritter csapata közbelép

Von Verschuer három héttel később, július 2-án kapta kézhez ezt a levelet. 3-án jelezte fellebbezési szándékát Wille döntése ellen, és kilátásba helyezte, hogy az öröklődés-egészségügyi bíróság jogi szemlélete elleni utolsó támadásához erősítést szerez. Wille kijelentésének hatására – miszerint Rheinhardt cigány származása „nem tartozik a tárgyhoz” – Von V erschuer egyenesen Robert Ritternek írt azzal a kéréssel, bocsásson rendelkezésére muníciót ahhoz az érveléshez, hogy az ügyben „új tények” merültek fel. Ekkor Ritter a Belügyminisztérium Népegészségügyi Osztályának égisze alatt működő Fajhigiéniai és Népességbiológiai Kutatóintézet (Rassenhygienische und bevolkerungsbiologische Forschungsstelle) igazgatója volt.14 Ez az intézet szervezte meg a különféle közösségekhez tartozó cigányokra vonatkozó adatok összegyűjtését és központi tárolását. 1938-as alapítása óta olyan kiterjedt kutatást végeztek, hogy Ritter személyi titkára, Eva Justin nem egészen egy hét alatt összeállította a Rheinhardt család fajhigiéniai profilját. A Justin által küldött bizonyítékok közül a legnagyobb jelentőségű egy családfa volt (lásd a mellékelt ábrát), amely a Forschungstelle részéről minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy Rheinhardt „degenerált” fajú nemzetség (Sippe) sarja. A bűnözés és aszociális viselkedés (állítólag) ismétlődő mintázata azt mutatja, hogy ezek „az emberi társadalom elvárásait tekintve teljes csődnek” minősülő személyek egy öröklődő betegségeket hordozó klánhálózat tagjai. Justin levele döntően befolyásolta az ügyet Von V erschuer javára, egyelőre legalábbis. Végre megvoltak az „új tények”, amelyek révén a bíróság arra kényszeríthető, hogy új „szakértőkkel” újravizsgáltassa Reinhardtot.

Van valami abszurd a Justin által oly nagy élvezettel megrajzolt, annotált családfában. Mintha az, hogy Rheinhardt egyik ükapja, aki Schinderhannes – afféle német Rózsa Sándor – cinkosa volt, bizonyíték lenne arra, hogy az örökletes gonosz vonás az egész családfán végigvonult. Ha egy családban ismétlődő viselkedésminták fedezhetők fel, az csupán fölveti, de nem válaszolja meg a kérdést, hogy a minta genetikai vagy szociális eredetű. Ám abban a genealógiai utópiában, ami a Harmadik Birodalom volt, az effajta tudományos „papírmunka” súlyos bizonyítéknak számított.15

Ráadásul Von Verschuer semmit nem bízott a véletlenre. Immár annak tudatában, hogy fogni kell a bírák kezét, ő maga írt egy kísérőlevelet, amelyben megismertette őket azoknak a groteszk alakoknak a bizarr kollekciójával, „csavargókkal, bűnözőkkel, aszociálisokkal és antiszociálisokkal”, akiknek a körében a berlini pszichiáter kutatásokat folytatott. Fiatal kutatóként Ritter egy kisegítő iskolában (Hilfschule) tanított, és ott vált meggyőződésévé, hogy a gyengeelméjű gyerekek között el tud különíteni egy olyan csoportot, amelynek tagjai elvetemültségükkel és léhaságukkal elütnek a többiektől. Ezeket a – Ritter felfogása szerint – gazfickókat látni tanítás után felnőtt felügyelete nélkül csavarogni a városban, és turkálni kőtörmelék és az utcai szemét közt abban a reményben, hogy egy-egy darab alumíniumot vagy rezet találnak, amelyet aztán pénzre válthatnak. Ritter szerint a szakértő számára az a veszély az ilyen bandákhoz tartozó gyermekek értékelésénél, hogy az intelligenciatesztet, különösen annak gyakorlati részét általában meglehetősen jó eredménnyel oldják meg. A laboratórium falain kívül Ritter egyszer tanúja volt annak, hogy ilyen gyerekek egy gyümölcsszüret végén „felderítői erényeket” mutatva fedezték fel a fákon, bokrokon maradt gyümölcsöket, és degeszre tömték a zsákjaikat, míg a többi, normális gyerek nem is remélte, hogy még találhat gyümölcsöt. Ez persze nem tűnik különösebben súlyos véteknek, ha véteknek tekinthető egyáltalán, Ritter azonban meg volt győződve arról, hogy ugyanaz a szellem vezérelte őket, mint amelynek révén ezek a gyerekek képesek kibeszélni magukat nehéz helyzetekből, és amelynek révén átverik a hatóságot, amikor éppen valami szélhámosságon érik őket. Jóllehet magabiztosságuk és agresszivitásuk segítségével kimásznak a bajból, ugyanezek a tulajdonságok elfedik a valódi tudás és a nemesebb ambíciók hiányát. Ritter elismerte, hogy zavarba hozta az az ellentét, amelyet a vadócok és a többi „gyengeelméjű” osztálytársaik között észlelt. Az utóbbiak ugyanis iskola után csendben hazamentek, és otthon buzgón nekiláttak megcsinálni kevéske házi feladatukat. Meg sem fordult a fejében, hogy a „gazfickó” címke nem megfelelő, hanem mereven ragaszkodott a meglévő osztályozási rendszeréhez, és azt állította, hogy a nehéz felfogásúaknak egy új alfaját azonosította, ők az „álcázott gyengeelméjűek”.

Amikor ebbe az új kategóriába tartozó emberekkel foglalkozik a szakember, „intellektuális képességük” mérésénél többet mond számára annak vizsgálata, hogy „az élet tesztjén” hogyan teljesítenek. Jó eséllyel mindig találnak vevőt szemétben talált fémcsöveikre, és tudják, melyik helyi kuta-     tóintézetnek van épp szüksége varangyos békákra, békákra vagy gyíkokra, de a kérdés az, hogy mit kezdenek ügyeskedésük gyümölcsével. Az „élet tesztje” minden esetben feltárja nyughatatlan „vándor”-természetüket. Saját „napról napra” szemléletük, elővigyázatlan, egoista beállítódásuk és személyiségük tartja őket nyomoruk fogságában, és ezek miatt képtelenek a kitartó és szervezett munkára. Az ilyen hiányosságok azzal járnak, hogy soha nem lesznek képesek pillanatnyi keresetükre építve előrelépni, és örökre haszontalan gazfickók maradnak.

Ritter logikáját követve Von Verschuer azt állította, hogy Rheinhardt bár úgy néz ki, mintha a közösség asszimilálódott tagja lenne, és kifinomult modorral és kényes erkölcsi érzékkel rendelkezne, valójában azonban minden kétséget kizáróan egy örökletesen veszedelmes típushoz tartozik, amely oly mértékben degenerált, hogy képviselőit – Von Verschuer szavaival – „ki kell irtani”. Ezzel a feladattal bízta meg a bírákat.16

A fajtudomány inkoherenciája

Sokatmondó, hogy a frankfurti egyetem rektora, aki a maga szakterületén kikezdhetetlen hírnévnek örvendett, és aki egyben az első Öröklődés- és Fajhigiéniai Intézet igazgatója, ekkora erőket mozgósított, hogy tönkretegye egy szegénysorban élő, írástudatlan cigány asszony életét. Nem mintha Otmar Freiherr Von Verschuert valaha is különösebben érdekelte volna az úgynevezett „cigánykérdés”. Ha egyáltalán foglalkozott vele, úgy tűnik, az „aszociálisok” vagy „közösségidegenek” (Gemeinschaftsfremde) – ahogy az akkori náci bürokrácia a tartós szegénységben élőket nevezte – tágabb problémája részének tekintette. 1934-től ő szerkesztette a Der Erbarzt (Az Öröklődési Orvos) című hetilapot, amely a legfontosabb orvosi hetilap mellékleteként jelent meg. Von Verschuer ezt elsősorban arra használta, hogy a genetikai hivatalnokokat felvértezze a munkájukhoz szükséges módszerekkel és eszközökkel. A lapban közölt cikkek olyan eltérő témákban adtak gyakorlati tanácsot, mint a fülizmok szerepe vagy a „gyengeelméjűek vizs-     gálata mindennapi helyzetekben”. De a cigányokról szinte egyáltalán nem esett szó.17

Abból, ahogyan Rheinhardtot kezelte, az derül ki, hogy Von V erschuer mélyen elköteleződött egy olyan világ megteremtése iránt, amelyben „az ilyeneknek” (a Katharina Rheinhardtoknak) nincs helyük. A messianisztikus remény azonban ebben az esetben nem kötődött szigorúan a nácizmushoz – Von Verschuer csak a Rheinhardt ellen folytatott eljárás idején engedett a nyomásnak, és lépett be az NSDAP-be –, inkább nem náci, orvosi- nacionalista forrásból táplálkozott. Von Verschuert a német fajhigiénia atyja, Alfred Ploetz inspirálta.18

Ploetz ötven éven át, 1880 és 1930 között állt élén annak a törekvésnek, amely a biológiai-társadalmi reform koherens ideológiájának létrehozását célozta. 1904-től Archiv für Rassen- und Gesellschaftsbiologie (Faj- és Társadalombiológiai Lap) című újságja révén egymaga tiszteletre méltó, apolitikus mozgalommá formálta a fajhigiéniát, hozzájárulva ezzel a középosztály céljához, a társadalmi fejlődéshez. A szélsőséges antiszemita és árja ideológiák – különösen az „északi faj” kultuszának – kigyomlálásával Ploetz lényegében olyan tudományterületet hozott létre, amelyet szakértő kollégái népesíthettek be. Jóval azelőtt, hogy az első világháború kataklizmája miatt sürgős politikai kereslet keletkezett olyan eszmék iránt, amelyek biológiai reform révén akarták a nemzetet megváltani, Ploetz egyfajta nemzetjobbítást   célul kitűző, technotudományos menedzselési programot ajánlott a család és a Volk megváltására. Tanítványaira sokrétű örökséget hagyott. Az egyetemi kutatóknak, amilyen Von Verschuer is volt, aligha kellett kételkedniük abban, hogy szigorúan tudományos hagyományt követnek. Hála Ploetznek, az orvosoknak a páciensek iránti hippokratészi kötelezettségei sem zavarta őket. Ploetz nem volt náci, de csakúgy, mint a náci egészségügyi rendszer vezetői, szinte a kezdetektől ő is ellenezte a „káros individualizmust”, amely a páciens gondozását a teljes népesség gondozása elé helyezte. A genetikus orvos szerepe az volt, hogy szabályozza a nép „genetikai áramlását”. 

A mostani érvelés szempontjából fontos, hogy Ploetz és antropológus tanítványai, mint Von Verschuer, meglehetősen szkeptikusan viszonyultak az árja „faj” fogalmához, amelyet meg kellene védeni a szennyeződésektől és az idegen vértől. Éppenséggel úgy tekintettek a német népre, mint amely maga is számos faji vonalból (északi, alpesi, dinári stb. – ezeknek a száma kettő és hat között váltakozott, de olykor hatnál is több volt) állt össze, több-kevesebb sikerrel. Számos oknál fogva (amelyek között a legjelentősebb az iparosodás és az olyan modern intézmények kialakulása, mint a szociális segélyezés, amely kikezdte a természetes szelekció áldásos hatását) a modern népek körében biológiai degeneráció ütötte föl a fejét. Az öröklődő betegségek kórtana, az antropológia, a genetika, a biokémia és az immunológia szempontjait egyesítő „fajhigiénia” feladata, hogy ez ellen a tendencia ellen hasson.19 Így aztán Ploetz tanítványai és Von Verschuer számára is a náci állam ígéretei a régi álom megvalósulásával kecsegtettek, hogy ugyanis sikerülhet megőrizni és talán bővíteni is a nemzeti közösség azon tíz százalékát, amelyet még nem fertőzött meg a „degeneráció bacilusa”.20

Ebben a tekintetben Von Verschuer Ritterétől egészen eltérő hagyományt követett. Ritter először orvosi képzésben részesült, majd a pszichiátria egy formájára specializálódott, amelyet akkor „pszichopatológiának” neveztek, még később pedig a gyermekpszichiátria felé fordult. És bár ő is Ploetz követőjének vallotta magát, a cigányokról írt munkájában – amely mű leginkább a különböző mértékben cigány származású személyek számára kiadott igazolásoknak köszönhetően született meg – a faj akkoriban közkeletű és a Von Verschuerétől lényegesen eltérő fogalmát alkalmazza. Jóllehet Ritter, tudomásom szerint legalábbis, nem foglalt állást abban   a kérdésben, hogy a német nép vajon faj vagy csupán nép, ahogyan abban sem, hogy a fajhigiénia célja az „északi” vér túlsúlyának megteremtése-e a népesség körében, az a fajmodell, amellyel dolgozott, arra enged következtetni, hogy elvileg lehetségesnek tartotta a „tiszta” fajok képviselőinek felkutatását. Meglehet, ez részben annak tulajdonítható, hogy Ritter Himmler alatt dolgozott, egy olyan intézményben, ahol egészen 1939-ig közvetlen főnökei, mint Arthur Gütt, faji ideológusok voltak. Ritter munkásságának egy jelentős részét valóban arra tette fel, hogy felkutassa a „tiszta cigány” faj képviselőit. Himmler – maga radikális északifaj-hívő és a „tiszta fajok” fantazmagóriájának aktív támogatója – egyetértett azzal az elképzeléssel, hogy az ilyen cigányokat a háború befejezése után egy rezervátumban, valahol az orosz sztyeppén meg kell őrizni.

A fajhigiénia e hagyományában, a fajok elfogadott hierarchiáján túl a legrosszabb hely nem egyes fajoknak jutott, hanem a faji keveredésből létrejött Mischlingeknek. Robert Rittert már-már neurotikusan lekötötték a württembergi „félvérek”, ami abból az elképzeléséből eredt, hogy ezek a gazembercsaládok mint klánok jelentették azt az olvasztótégelyt, ahol a romanik, a „fehér cigányok” a német vérvonallal keveredtek. Azt a paranoid felfogását, miszerint a cigányok mindig azon vannak, hogy átverjék a naiv, rendes, letelepedett népeket, arra az elképzelésére alapozza, hogy az ő esetükben az ázsiai lustaság a német „ravaszsággal” elegyedik.21 Innen azok a fantasztikus kategóriák, mint a ZM+ és a ZM–, miként a Justin-féle táblázaton is látható. Von Verschuer jól ismerte korának azt a „modern” felfogását, hogy tulajdonképpen minden populáció „keverék”, tekintve, hogy az egész mendeli öröklődési elmélet a „keveredés” alapvető „viselkedésformájára” épül – így hát tőle meglehetősen, ha nem teljesen idegen volt a „kevert fajok” miatti aggodalom.

Nem kétséges, ha Ritter állt volna szemben Rheinhardttal, ő többet kihozott volna a német vándorcigányok és az ázsiai „romák” által produkált „kevert cigányvér” különös veszélyéből. Justin ábrája valóban csak ezt hangsúlyozta Rheinhardt nemzetségével kapcsolatban. Amennyire azonban a bírósági tárgyalás irataiból megállapítható, Von Verschuer az érvelésnek ezt a vonalát tekintetbe se vette. Osztotta viszont Ritternek azt a megingathatatlan meggyőződését, hogy a cigányok a nemzeti genetikai örökség szempontjából semmiféle hasznot nem hoznak, és hogy kiszámíthatatlan   életvitelük biológiai alapú. Ritter empirikus bizonyítékai a család aszociális tagjairól, az IQ-teszt és a cigány származás együttesen megfelelő alapot biztosított „a cigány Rheinhardt” sterilizálásának indoklásához.

Az utolsó fellebbezés

Másodfokon ismét Beuss bíróhoz került az ügy. Eva Justin értésére adta, hogy egy „aszociális klán” jeles képviselője került a kezébe. Ha „társadalmi viselkedésükkel” kapcsolatban további részletekre kíváncsi, csak a Himmler és Heydrich által a minden Kripo-ellenőrzési ponton létrehozott, cigánykérdéssel foglalkozó hivatalokhoz kell fordulnia. Ezeknek a hivatalnokoknak a dolga – mondta Justin büszkén a bírónak –, hogy „ismeretségben legyenek minden cigány és cigány félvér családdal, és mindegyiket nyilvántartsák”. Beuss levelet írt a város minden olyan hivatalának, ahol a Rheinhardt- klán valamely tagját hivatalosan nyilvántartották, és részletes beszámolót kért a rendőrségtől az általuk elkövetett bűncselekményekről. Egy-két napon belül megérkeztek a válaszok, de néhány kivételtől eltekintve nem igazolták Justin magyarázatát, ugyanis nem voltak bűnlajstromok. Ráadásul még a kivételek is csak kisebb kihágásokat jelentettek. Rheinhardt fivérét – akit 1940 márciusában kizártak a Birodalmi Zenészkamarából – tizenöt hónappal azután, hogy elvesztette jövedelmét, azzal vádolták meg, hogy lopott árucikket fogadott el. Túl nagy értékről nem lehetett szó, minthogy csupán ötven birodalmi márkára és tíz nap börtönre ítélték. Más botrányos esetnek nyoma sem volt.

Beuss ezután a frankfurti Kripót kérte meg, hogy készítsen részletes jelentést Rheinhardt tevékenységéről. A III . sz. frankfurti bűnügyi rendőrségen működő cigánykérdés-hivatal titkára, Schuermann augusztus 12-én egy előzetes levélben válaszolt. Rheinhardt édesanyjával kezdte, akit úgy írt le, mint „velejéig züllött” személyt, aki „soha nem űzött semmiféle tisztes foglalkozást… Betegsége miatt kellett elállnunk attól, hogy koncentrációs táborba küldjük, nem volt sem szállítható, sem internálható”. Lányáról szólva elismerte, hogy róla semmi különöset nem tud mondani, de felhívta a bíró figyelmét arra, hogy „a cigányok egy-egy büntetés után gyakran megváltoztatják a nevüket”, valamint arra, hogy „ha ott nincs is róla bűnügyi irat, attól még nem biztos, hogy soha semmiért nem büntették meg”. Schuermann valójában azt állította, hogy minden adat valamilyen bűnös tevékenységet sejtet, mivel „a cigány R.” – ahogy Katharinára utalt – „egy az egyben klánja (Sippe) módján és szokásai szerint él, és semmilyen hivatalos rendszabályozásnak nem engedelmeskedik”. A Kripo-agy korlátolt gondolkodását mi sem leplezhetné le egyszerűbben. Schuermann végül félreérthetetlen sajnálkozással jegyzi meg, hogy csupán az – állítása szerint – „ismeretlen apától” született törvénytelen gyermeke miatt nem helyezték Rheinhardtot gondnokság alá.

A rendőrség erősködése ellenére Beuss bírót sem sikerült jobban meggyőzni, mint az elődeit. Ugyanezen a napon kézírással jegyezte fel magának, hogy „a szó hétköznapi értelmében” Rheinhardt minden bizonnyal nem gyengeelméjű. A tekintetben pedig, hogy vajon Rheinhardt „csavargócsaládból” származott-e, és ha igen, ez vajon azt jelenti-e, hogy „úgynevezett álcázott gyengeelméjűségben szenved”, nyilvánvalóan bizonytalan volt. A Kripo jelentésének megbízhatóságával kapcsolatban már hangot adott bizonyos kétségeinek, amennyiben bizonyítékot kért arra vonatkozóan, hogy Katharina Rheinhardt milyen módon hagyta figyelmen kívül a hivatalos szabályokat, és bekérte annak a bábának a nevét is, aki felajánlotta Rheinhardtnak, hogy megtanítja írni-olvasni.

A Kripo tisztviselőinek hat hétbe telt, mire az első terhelő beszámolót alátámasztó bővebb változattal elő tudtak állni. Beuss utasítására a rendőrség felkereste Rheinhardt szomszédait, és tőlük informálódott arról, hogy Katharina miből él, és bár senki sem állította, hogy tudja, pontosan mivel is foglalkozik, a rendőrség szerint „az az általános vélemény”, hogy vagy koldul, vagy valamilyen más, „tisztességtelen tevékenységet” folytat. Az egyik szomszéd aztán előállt azzal az észrevételével, hogy a kérdéses nőnek „nincs ki mind a négy kereke”. Mivel „semmi közelebbit nem sikerült kideríteni”, a rendőrség csupán azt tudta biztosan, hogy Rheinhardt „valamilyen sötét üzelmekből” tartja fenn magát. Amit ő maga állított, hogy Sachenhausenben két családnál is takarít, egyszerűen figyelmen kívül hagyták mint „nyilvánvaló kitalációt”. Ahogyan egy percig sem hitték azt sem, hogy egyáltalán létezett az a bizonyos bába, hiszen Rheinhardt fia kórházban született. Azt az elképesztő megjegyzést fűzték még mindehhez, hogy „az emberek”, vagyis a német szomszédok „érthetetlennek találják, hogy »egy ilyen« a német emberek között élhet”.

Katharina Rheinhardt ezen a ponton bizonyára úgy gondolta, hogy neki befellegzett. A nyáron kénytelen volt elköltözni vőlegényének az otthonából, mert apósa szexuális ajánlatokat tett neki. Most meg „rosszindulatú és gonosz” szomszédai felsorakoztak, hogy tanúskodjanak ellene, pedig Katharina igyekezett távol tartani magát lakótársaitól, és került minden általuk provokált konfliktust. Az utolsó csepp lehetett a pohárban, amikor a Kripo beidézte kihallgatásra. Nyolc hónappal azután, hogy hivatkozva a születendő gyerekre, benyújtotta házassági kérelmét, sehol sem volt a gyermek. Rendőrségi kényszer alatt aláírt egy nyilatkozatot, miszerint nem is volt terhes. Mi több, a Kripo rájött, hogy előző év júniusában valahogy megúszta a razziát, amelynek során többek között őt is be kellett volna gyűjteni. Az ellenőrző állomás vezetője örömmel jelentette, hála az 1938-as cigányrendeletnek, „tisztában volt vele, hogy [mostantól] akár Kz. táborba is vihetik” a szabályok megszegése miatt. Rheinhardt később az őt vizsgáló egyik orvosnak elmondta, a rendőrségen a kihallgatás alatt kétszer is összeesett, amikor „a félelemtől és az idegességtől már megszólalni se tudtam, és nem is akartam”. Noha a rendőrségnek el kellett őt engednie, a későbbiekben ezeket a „rohamokat” arra használták, hogy kétségbe vonják a bíróság korábbi, Rheinhardt fizikai egészségére vonatkozó meggyőződését. Kezükre játszott az is, hogy a leendő após azt állította, gyakran törtek rá ilyen rohamok (talán csak védeni akarta Katharinát azokkal a vádakkal szemben, hogy tettette volna magát), majd még azt is kijelentették, hogy a helyi orvosok tudtak erről a problémáról. Miután pedig tudomást szereztek fivérének „skizofréniájáról” és kórházi kezeléséről, szépen alakult a másodlagos ügy, amely arra alapult, hogy az erkölcsi gyengeelméjűsége mellett Katharina öröklött szomatikus betegség hordozója is lehet.

Beuss bíró a helyi bűnügyi rendőrségnek, a Birodalmi Fajhigiéniai Kutatóintézet szakértőinek, saját tartományi főnökének a háta mögött a Belügyminisztérium kórházakért felelős vezető náci tisztviselőjével, valamint az öröklődő betegségek legnevesebb német professzorának egyesített erőivel nézett szembe. Ők mindannyian felsorakoztak az eredeti bírósági döntés ellen. Ráadásul a kérelmező – akinek a számára négy hónappal korábban kedvező ítélet született – most beismerte, hogy terhességét illetően hazudott mind Wille, mind a saját bíróságának. Október 14-én Beuss helyt adott Von Verschuer kérelmének. Rheinhardt jellemére és intelligenciájára vonatkozóan újabb szakértői vélemény beszerzését rendelte el. Röviden megjegyezte, hogy „új tény merült fel”, és egyetért Von Verschuerrel abban, hogy Rheinhardtot az egyetemi pszichiátriai klinikára kell vinni, ahol pedig – micsoda véletlen! – Von Verschuer volt a rektor. Hosszan elhúzódó vizsgálatok hosszan elhúzódó időszaka következett.

Végül az orvosok túlterheltsége és a háború miatt előállt munkaerőhiány következtében csak 1942 márciusában került sor ezekre a vizsgálatokra. Ekkor, utoljára ebben az ügyben, Rheinhardt őrangyala visszatért. Ugyanis Karl Kleist professzorra bízták a vizsgálatok elvégzését. Ez a magával ragadó férfi 1938-ban a frankfurti menedékhelyek felügyelőjeként a náci orvosi retorika független és kritikus bírálójaként vétette észre magát. Felháborította, hogy egy vezető köztisztviselő érzéketlenül és hányavetien „idiótáknak”, „aszociálisoknak” és „életre nem méltó életűnek” nevezte a pácienseket, mélységes ellenszenvét pedig papírra is vetette. Később, ha szélesebb közönség előtt nem is, de kollégái előtt kinyilvánította a koncentrációs táborokban uralkodó állapotok miatt érzett felháborodását. Így hát kollégáinál ezúttal is kritikusabb szemmel olvasta Ritter munkáját, még ha kötelességtudón idézte is. Összefoglaló jelentésében Ritter szövegét felsorolta az ügy elsődleges adatforrásai között, ám okosan arra használta, hogy kikezdje vele azt az alapot, amelyre Grebe és Von Verschuer első értékelését építette. Ritter szerint Rheinhardtról feltételezni kell, hogy rendelkezik azzal a rafinált képességgel, amellyel leplezni tudja saját hiányosságait, és amellyel úgy jön ki előnyösen helyzetekből, hogy ravaszul úgy tesz, mintha asszimilálódott volna környezetéhez. Annak megállapításához, hogy Reinhardtnak valóban ilyen fondorlatos természete van, különösen alapos orvosi vizsgálatnak kell alávetni őt. Ekképp Kleist elutasította azt a homályos koncepciót, hogy mérhető, mennyire „élethez méltó” egy élet, amelyet Ritter és Von Verschuer arra használt, hogy ebben a „cigányok közötti kevertfajúsági” ügyben mércét állítsanak fel. Beuss hivatala három intelligenciatesztet kért. Kleist végül összesen tízzel szolgált.22

Kleist a vizsgálatok után pár héttel elkészítette harmincoldalas jelentését. Ebben az egész ügyet áttekintette, hosszan idézett Rheinhardt vallomásaiból, egyik fivérének a vallomásából pedig rövidebb, Katharina vallomásait megerősítő részeket vett bele. Kleistre nagy hatással volt, hogy Katharina saját súlyos helyzetét mélységesen morális alapon értelmezte. Közvetve idézve őt megjegyezte: „Arra, hogy mint »gyengeelméjűt« sterilizálják, nincs semmi alap, mivel nem »fogyatékos az értelme«. Meglehetősen pontosan tudja például azt, hogy ügyét háromszor ejtették a bírók, és arra is jól emlékszik, hogy mit kérdeztek tőle az egészségügyi hivatali tisztviselők jelenlétében… Ami az »ők is külföldiek«-et illeti [lásd az IQ-tesztet], semmit nem állíthat biztosan, hiszen nem olvas újságot, nem hallgat rádiót, és nincs munkahelye.”

Kleist intelligenciatesztjei és klinikai megfigyelései végül kizárták a gyengeelméjűség lehetőségét. Eredményei perdöntőek voltak, Kleist ugyanis a következőkkel zárta jelentését: „Igaz ugyan, hogy nem járt iskolába, soha nem dolgozott, és nem tudja igazán fenntartani magát, de hozzáigazodott a normális életvitel követelményeihez, a nomád életformáról véglegesen áttért a letelepedett életre, és nem kerül a hatóság látóterébe (auffällig)”. Ez utóbbi kijelentés azért is különösen fontos, mert azt jelzi, hogy korábbi, nomád életformája nem lappangó vagy rejtett örökletes betegségek következménye volt, amelyek sajátos új formában előtörhetnek, ha letelepedésre kényszerítik. Különösebb nehézség nélkül megtanult házban élni, és ő maga sem okoz gondot másnak. Kleistet Katharina anyai elhivatottsága is nagyon megfogta: „Amikor az »élet tesztjét« értékeljük, egy nő esetében nem szabad megfeledkezni arról, hogy törvénytelen gyermeknek adott életet, gondoskodik róla, lelkiismeretesen táplálja és ruházza, és őt tekinti élete értelmének… »Helyes« szemlélete továbbá abból is kitűnik, hogy bár kitart gyermeke apja mellett, és azért küzdött, hogy összeházasodhasson vele, most mégis engedelmeskedik a házassági kérvény hivatalos elutasításának, és elhagyja őt.” Kleist csöndben elment a fiktív terhesség kérdése mellett, ahogyan afölött is átsiklott, hogy tulajdonképpen Anton Kohl családjának faji karaktere is kétséges: kiderült ugyanis, hogy Anton édesapja valaha vándor kintornás volt, a történet idején pedig házaló – mindkét foglalkozás azt jelzi, hogy a család valószínűleg nem echte Deutsch származású. Kleist azonban ezzel sem foglalkozott. Minthogy Katharina ott tartózkodott kórházában, volt alkalma megfigyelni, hogy „rendes” és „szorgalmas” természetű – valahányszor összefutottak, Katharina mindig foglalatoskodott valamivel. Kleist lényegében a vádlott jellemtanújának szerepét töltötte be.

Kleist a jelentésének a végén kiemelte, hogy az 1933-as törvény csak olyan személyek sterilizálására jogosít fel, akik valamilyen öröklődő betegségben szenvednek, és jóllehet Rheinhardt klánja genetikailag terhelt, ez nem nyom eleget a latban ahhoz, hogy a törvényt az ő esetére alkalmazni lehessen. Kleist végül ugyanarra jut, mint aki Linden leveléhez a megjegyzést fűzte: „Egy esetleges sterilizáció tárgyalása során nem hozható fel az a körülmény, hogy Rheinhardt cigány. Ám a korábbi ítéletet megfogalmazó személlyel ellentétben Kleistnek volt bátorsága ezt a véleményét nyilvánosan is képviselni.” Ez az erőteljes védelem arra késztette a fellebbviteli bíróságot, hogy az ügyet végre teljesen lezárja.

1942. május 22-én, tizenöt hónappal azután, hogy először fölvetődött Katharina Rheinhardt kényszer-sterilizációja, Beuss bíró behívta a feleket a bíróságra. Az ügy során Katharina Rheinhardtnak most először nem kellett megjelennie. 10.15-kor dr. Beuss azzal a jogerős döntéssel zárta le az eljárást, hogy Katharina Rheinhardt további utódokat is szülhet. Ettől kezdve, nyomatékosította Beuss, nem lehet kérdéses, hogy a szóban forgó személy az 1933-as törvény értelmében semmiféle örökletes betegségben nem szenved. „Önmagában az a körülmény, hogy Katharina Rheinhardt cigány, és így a német vérrel való keveredése egyáltalán nem kívánatos, nem hatalmaz fel a streilizációra, mert a törvény értelmében ahhoz megnevezett örökletes betegségek valamelyikében kellene szenvednie.”

Tudomásunk szerint azonban Katharina nem szült további utódokat. Kilenc hónappal később, 1942. március 13-án az auschwitz- birkenaui cigánytábor (férfi-) névjegyzékében a 2402-es számú rab bizonyos Hans Rheinhardt, aki 1940. február 9-én született. Feltehetően édesanyjával egy transzporttal érkezett. A tábor dátumozatlan (női) nyilvántartásában a 2695-ös számú rab Katharina Rheinhardt, aki 1911-ben született Párizsban. A születés napjaként a hatóságok ezúttal február 8-át jegyezték be. Meglehet, a faj-egészségügyi kutatók végül rábukkantak a valódi dátumra, de az is lehet, hogy Katharina fiának a születésnapjára gondolt. Egy nappal korábban Peter Dörr, Katharina legfiatalabb öccse és Josef, a család elsőszülöttje is megérkezett a cigánytáborba. Peter öt hónappal később meghalt. Négy hónappal Josef halála után a Kripo édesanyjukat is megtalálta – ő valószínűleg bujkált, talán a többszörös személyazonosság révén, ami annyi főfájást okozott a rendőrségnek. Az édesanya december 17-én került Auschwitzba, ahol két hét sem telt el haláláig. A hatóságoknak végül is sikerült karmuk közé kapni az aszociális Rheinhardt- és Dörr-klánt. Ami Katharinát, Hansot és Josefet illeti, a tábori nyilvántartásokkal elapadnak az életüket dokumentáló források.

Katharina Rheinhardt esete persze egészen rendkívüli. A történész szemszögéből olyan ez, mintha Katharina Rheinhardt házassági kérelme mintegy idegen anyagként hatolt volna be az öröklődés-egyészségügyi bíróság puha húsába, hogy most a levéltárakból hízott gyöngyszemként elkerülve egy egész, érintetlen világot tárjon elénk. Hetven év múltán ez az öröklődés- egészségügyi bírósági ügy hivatalos megszállottságról beszél. Ott van Von Verschuer, aki makacsul harcolt meggyőződéséért, aki védte hírnevét, amelyet a népességen belüli genetikai áramlás szakmailag helyes álláspontot képviselő precíziós mérnökeként szerzett meg. Ez a mérnök – aki az UNE SCO-nak a faji kérdéssel foglalkozó (!) 1948-as konferenciáján továbbra is a német orvostudomány képviselőjeként jelent meg, karrierje pedig a háború után töretlenül folytatódott – tagadta volna, hogy személyesen akár egyetlen személy üldözésében is érdekelt lett volna, de ez a közömbösség az áldozatok szempontjából gigantikus nemtörődömség volt a genetika-egészségügyi gépezet karmai közé került emberi élet iránt.

Aztán ott volt Robert Ritter, akinek kényszeressége nélkül – amellyel rávetette magát a romani és „fehér cigány” családok württembergi „félvéreire” – ez az eset zátonyra futott volna a bürokratikus fondorlatok miatt. És persze Eva Justin se állhatott volna elő a családfával, amely „igazolta” a Dörr és a Rheinhardt család örökletes betegségeinek meglétét. A cigányok szenvedéseiben ez a két alak olyan jelentős szerepet játszott, hogy külön tanulmányt érdemelnének. De itt is érdemes hangsúlyozni azonban, hogy az a cigányokról alkotott paranoid felfogásuk, miszerint a cigányok mindig azon vannak, hogy átverjék a naiv, rendes letelepedett embereket, döntően befolyásolta Von Verschuer törekvéseit, illetve, általánosabb értelemben a pusztítás gépezetének működését.

Végül fel kell tennünk azt a kérdést, hogy milyen természetű volt a cigányokkal szemben tanúsított náci mániákusság. Katharina Rheinhardt esete is azt mutatja, hogy a cigányokat a zsidóktól eltérő módon kezelték. Aligha képzelhető el, hogy 1941-ben egy zsidó Rheinhardt is keresztülverekedhette volna magát a frankfurti egészségügyi bíróságon, méghozzá a jóindulatú bírák védelmét élvezve, akik amellett is kitartóan érvelnek, hogy Katharina nevelhető. Zsidóként minden bizonnyal kirakatpert indítottak volna ellene a német vér bemocskolása miatt, vagy azonnal deportálták volna. Miről árulkodik mindez? Az az igazság, hogy nem volt két olyan áldozatcsoport, amelyet a nácik egyformán kezeltek. Az üldözések közötti különbségeket mérlegelve sokan vannak, akik túlságosan is nagy hangon képviselik azt a nézetet, hogy a cigányok véletlenszerűen váltak az egyre erősebben elnyomó rendszer áldozataivá. Guenter Lewy nemrégiben írta meg ezeknek az eseményeknek a történetét, és azt állítja, hogy a cigányüldözések „rendszertelenül, világos és meghatározó szándék vagy terv” nélkül zajlottak.23 Von Verschuernek azt a törekvését azonban, hogy sarokba szorítsa áldozatát, továbbá azt a feltétlen támogatást, amelyet dr. Lindentől, a minisztérium fejétől kapott, nehéz lenne összhangba hozni azzal, amit Lewy állít a véletlenszerű összevisszaságról.

Ha mintázatot keresünk, Rheinhardt irataiban egyfajta megszállottsággal szembesülünk. A tudós, Eva Justin, a rendőr, Schuermann titkár és bizonyos fokig az Egészségügyi Minisztérium vezetője, Herr Linden levelezése is erről árulkodik. Hátborzongató, hogy mindegyikük tájékoztatást kért Beuss bírótól a per kimeneteléről. Schuermann fogalmaz a legbőbeszédűbben, megemlítve, hogy „őszintén érdekelnek a cigányok ellen folytatott eljárások”, és mint mondja, „hálás lennék, ha írna nekem egy jelentést arról,   mit tudunk felhozni Katharina R. ellen”. Eva Justin egyszerűen arra kéri a bírót, hogy az ügy teljes anyagát küldje el neki, nyilván abban a reményben, hogy a Rheinhardt és a Dörr család újabb, addig ismeretlen rokonaihoz vezető szálakra talál majd.

Ezek az emberek, valamint mentoraik, mint Robert Ritter, féltek a cigányoktól, és rögeszméket tápláltak velük szemben. Talán nem mindegyikük gondolta végig, hova vezethet ez a rögeszme, de az ilyen emberek közreműködése nélkül nem került volna sor sterilizációkra, sem deportálásokra, sem tömeggyilkosságokra.

Hivatkozott források

Levéltári hivatkozások

Frankfurti Állami Archívum, StA Ffm., Akte 17/1941, K. 41

Bibliográfia

Bauer Thomas with Drummer, Heike & Krämer, Leoni): Vom ‘stede arzt’ zum Stadtgesundheitsamt. Die Gesichte des öffentlichen Gesundheitswesens in Frankfurt am Main. Frankfurt am Main, 1992

Burleigh, Michael: Death and Deliverance, Euthanasia in Germany 1900– 1945. Cambridge, Cambridge University Press, 1994

Daum, Monika: Zwangssterlisation in Franfurt am Main, 1933–1945. Frankfurt Campus, 1991

Dubitscher, F.: Asozialität und Unfruchtbarmachung, in Mitt. d. Krimbiol. Ges. V 1937, 99–110.

Eric Erenreich: The Nazi Ancestral Proof: Genealogy, Racial Science and the Final Solution. Illinois: Indiana University Press, 2007

Essner, Cornelia: Die Nürnberger Gesetze oder Die Verwaltung des Rassenwahns 1933– 1945, Schöningh Paderborn, 2002

Friedlander, Saul: Nazi Germany and the Jews: The years of persecution 1933–1939, London, Wedenfield and Nicolson, 1997

Hohmann, Joachim: Robert Ritter und die Erben der Kriminalbiologie: ‘Zigeunerforschung’ im Nationalsozialismus und in Westdeutschland im Zeichen des Rassismus. Frankfurt/Main: Peter Lang, 1991

See Guenther Lewy: The Nazi Persecution of the Gypsies, Oxford, Oxford University Press, 2000 

Muller-Hill, Benno: Murderous Science: Elimination by Scientific Selection of Jews, Gypsies and others, Germany 1933–45. Oxford, OUP, 1998

Proctor, Robert: Racial Hygiene: Medicine under the Nazis, Cambridge Mass., Harvard University Press, 1995

Steinweis, Alan. E. Art, Ideology and Economics in Nazi Germany: The Reich Chambers of Music, Theater and the Visual Arts, Chapel Hill: University of North Carolina Press, 1993

Strauss, Eva “Die Zigeunerverfolgung in Bayern: 1855–1926” in Giessener Hefte zur Tsiganologie 3 (1986), 31–108.

Weindling, Paul: Health, Race and German Politics between National Unificication and Nazism, 1870–1945. Cambridge, Cambridge University Press, 1989

Willems, Wim:In: Search of the True Gypsy: From Enlightenment to Final Solution. London: Frank Cass, 1997

Wippermann, Wolfgang Das Leben in Frankfurst zur NS-Zeit. Vol 2: Die Nationalsozialistische Zigeunerverfolgung: Darstellung, Dokumente, didaktische Hinweise. Frankfurt/Main: Waldemar Kramer, 1986

Fordította: Nagy Mónika Zsuzsanna

Jegyzetek

1. Strauss, Die Verfolgung, 59–60.

2. Jóllehet a birodalmi kulturális kamarákat szabályozó 1933-as törvény említ fajt, a törvény első módosító határozatának 10. paragrafusa bevezette az „erkölcsi megbízhatóság” ismérvét, amely eleve kizárta „tisztán” zsidó származásúakat. 1940 februárjától ez a kitétel a cigányokra is vonatkozott. Lásd Art, Ideology and Economics in Nazi Germany, Chapel Hill, 1988, kül. XXX. ff. A kizártak listáját közlő RKK-hírlevél lelőhelye Washington Nat Arch T-70 mikrofilm, ebben fordul elő példaként a „Zigeuner” megnevezés.

3. Lásd Wippermann, 1986: 42–46; 95–101.

4. Lásd Michael Burleigh: Death and Deliverance, Euthanasia in Germany 1900–1945. Cambridge, Cambridge University Press, 1994.

5. Jochen Klepper naplója, idézi Friedlander, 1997: 290.

6. Lásd Bauer, Thomas et al. (Heike drummer & Leoni Krämer): Vom ‘stede arzt’ zum Stadtgesundheitsamt. Die Geschichte des öffentlichen Gesundheitswesens in Frankfurt am Main. Frankfurt am Main, 1992, 92.

7. Az 1935-ös nürnbergi faji törvények 1935 novemberében megjelent hivatalos értelmezése arra utasította a köztisztviselőket, hogy ha ilyen házasság iránti kérelem kerül eléjük, a cigányok esetében a zsidókéhoz hasonlóan járjanak el.

8. Az abortuszt az 1933-as törvény az 1935-ös módosítása után tette lehetővé. Lásd Daum, 32–3.

9. A német társadalmi és fajhigiénia kacifántos történetét illetően Paul Weindling enciklopedikus mesterműve, úgy tűnik, szinte mindenkivel foglalkozik, aki ebben a világban megfordult (1989). Proctor műve is kiválóan eligazít (1998). Az 1933-as törvény tartalmáról és előkészítéséről, illetve annak a faji törvényhozással való kapcsolatáról lásd Weindling, 530–534. A törvény alkalmazásáról lásd Proctor, 107–108. A nyers adatok is innen valók. Verschuer maga a „gyengeelméjűeknek” csak a 30 százalékát sterilizáltatta, az országos átlag ennek a duplája volt.

10. Lásd például Dubitscher, F.: Asozialität und Unfruchtbarmachung, in G. Kriminalbiologie… (1938).

11. Lásd Proctor, 125.

12. Lásd Daum, 1999: 88.

13. Linden kíméletlen volt akkor is, amikor kivette a részét a „T4 akció” megtervezéséből – ez volt a gyengék és testi fogyatékosok eutanáziaprogramja. „A zsidók” csábító erejéről lásd Conte és Essner, 123–133.

14. Ritter és Von Verschuer nyilván ugyanazokban a körökben forgott – eredetileg Von Verschuernek ajánlották fel azt a posztot, amelyet ekkor Linden töltött be (Willems, 208.).

15. Lásd Eric Erenreich: The Nazi Ancestral Proof: Genealogy, Racial Science and the Final Solution. Illinois, Indiana University Press, 2007.

16. Von Verschuer érvelésének egyik eleme nyilvánvaló és groteszk 22-es csapdája volt. Ha Rheinhardt gyenge teljesítményt ér el az IQ-teszten és az életértékelésen, akkor gyengeelméjű. Ha jól teljesít, az viszont csak a csalóka külső, amely a „gyengeelméjűség” egy különösen rosszindulatú formáját fedi el. Vajon Von Verschuer látta, de figyelmen kívül hagyta ezt a logikai bukfencet? Ritter eredeti szövegének megbízható összefoglalását adja angolul Wim Willems (1997).

17. Az igaz, hogy Von Verschuer személyesen támogatta intézetében egy náci párttag és SA-aktivista, Gerhard Stein doktori disszertációját, amely a „cigánykérdés” faji vonatkozásait hangsúlyozta, és a cigányok „állati elméjéről” beszélt. Ám tekintetbe véve, hogy milyen forrásokhoz juthatott hozzá, az, hogy ebben a témában nem volt több disszertáció, azt jelzi, hogy vajmi kevés jelentőséget tulajdonított neki a nagy genetikai háború frontján. Mégis, mégis Katharina Rheinhardt esetében nem nyughatott. Steint idézi Hohmann, 296. Von Verschuer különös makacsságának kétségkívül voltak személyes és intézményi okai. Szóba jöhet itt a hosszan elnyúló osztályközi perpatvar, amely a Majna jobb és bal partján található egészségügyi hivatalok között folyt. Onnantól kezdve, hogy Von Verschuer 1935-ben, amikor Berlinből Frankfurtba települt azzal a különleges megbízatással, hogy a város fennhatósága alatt hozzon létre még egy tisztiorvosi hivatalt, mindvégig tartott a kötélhúzás közte és a helyi hatóságok között, azok ugyanis minden alkalmat megragadtak, hogy megállítsák Von Verschuer hatáskörének terjedését. Igazán furcsa lenne, ha Rheinhardt ügye nem keveredett volna bele valamilyen módon ebbe a konfliktusba. Daum részletesen tárgyalja az ügyet, részben Rheinhardt esetével kapcsolatban is.

18. Ritter személyesen nem ismerte Ploetzöt, nagydoktoriját azonban, az ő szavaival, annak a férfinak ajánlotta, akit a német fajhigiénia Nestorának nevezett. Von Verschuer az életét köszönhette Ploetznek, aki az 1920-as évek elején – amikor a Von Verschuer által fogva tartott fegyvertelen baloldali foglyokat szörnyű módon lemészárolták – menedéket kínált a tehetséges fiatal tudósnak. Von Verschuer életrajzi adatainak forrása Weindling, 308–309., 314.

19. Lásd Weindling, 507., 563.

20. Ploetz korábban már javasolta az eszközt e cél elérésére. „A leginkább altruista és humánus megoldás a reprodukció kontrollja volna”, hiszen „ha nem születik több puhány, nem kell őket kiirtani sem.” A parafrázis Weindlingtől való. Ploetz pályafutásának részleteiről lásd Weindling, 64–69. és 125–131.

21. Arra nincs bizonyíték, hogy Ritter hitt a telegónia vadabb változataiban, amilyeneket Streicher terjesztett: a paráznaság általi fertőzés és más, a rasszizmusnak ebben a sajátos változatában kedvelt kifejezések. Lásd Cornelia Essner: Die Nürnberger Gesetze oder Die Verwaltung des Rassenwahns 1933–1945, Schöningh Paderborn, 2002.

22. Kleist alakja Muller-Hill munkájából ismerhető meg a legjobban: Murderous Science: Elimination by Scientific Selection of Jews, Gypsies and others, Germany 1933–45. Oxford, OUP, 1998.

23. Lásd Guenter Lewy: The Nazi Perseuction of the Gypsies, Oxford, Oxford University Press. 2000. p. 219.  

Képbeszúrás

stewart_kicsi.png [5]

stewart_kicsi2.png [6]

stewart_abra1.png [7]

stewart_abra2.png [8]

stewart_abra3.png [9]

stewart_abra6.png [10]

stewart_abra5.png [11]

stewart_abra7.png [12]

stewart_abra8.png [13]

• Emléknyom [14]